A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.

Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni, amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg. Hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik.

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied.

Vajon miért járnak az emberek moziba? Mi csalogatja őket egy sötét terembe, ahol két órán át egy vászonra vetített árnyjátékot figyelnek? Szórakozni akarnak? Egyfajta kábulatra vágynak? Bizony, mennyi szórakoztató tröszt és konszern működtet mozit, televíziót és sok egyéb látványosságot világszerte. De nem ebből kell kiindulni, hanem a film elvi lényegéből, mely a világ birtokbavételének és megértésének igényével áll kapcsolatban. Úgy gondolom, általában azért jár az ember moziba, hogy ráleljen az eltűnt, az elvesztegetett vagy a még birtokba nem vett időre, hogy élettapasztalatot szerezzen, mivel a film minden más művészetnél inkább bővíti, gazdagítja, illetve náluk tényszerűbb módon koncentrálja az emberi tapasztalatot. Sőt, nemcsak gazdagítja, hanem, fogalmazzunk így, jelentős mértékben ki is egészíti. Ez jelenti a film valódi erejét, és nem a “filmcsillagok”, a kalandok és a szórakoztatás. Az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.

És vajon mi a filmrendező munkájának lényege? Feltételesen az idő megformálásaként határozható meg. A szobrászhoz hasonlóan, ki a jövőbéli tárgy formáját már belülről érezve fog hozzá a márványtömb megformálásához, hogy azután eltávolítson mindent, ami fölösleges, a filmművész is az élettények hatalmas és tagolatlan összességének birtokában faragja le “az idő tömbjéből” és dobja el mindazt, mi fölösleges, csak a készülő műhöz szükséges, a filmes ábrázolás révén értelmet kapó elemeket hagyja. Az alkotói szelekció ezen aktusa valamennyi művészeti ág sajátja.

A mítoszt nem szabad közelről nézni. Úgy túlságosan egyszerűnek, sőt primitívnek látszik? A mítosz se nem igaz, se nem hazugság. Aki a kicentizett valóság felől közelít, nyomban pofára esik.

[…]

A mítoszok persze elképesztően hasonlítanak egymáshoz, a Hős mindig a világ ellenére lesz hőssé. Kell az újabb, meg újabb bizonyíték, hogy az ember nem egy racionális kis güzü, aki felkel, felöltözik, kimegy, melózik, és párzik. Majd meghal és berakják koporsóstól a földbe. A Hős nem alkuszik, nem áll be a sorba. Legyint a pénzre, előre érzi az idők szagát, a szavai elsöprik a kételyeket és tudja, mit miért csinál. Hite van, hite egy szétesett világban, amikor körülötte mindenki kufár, vagy olcsó kis kurva. A hős eligazodik a világban, fölismeri, ki a hal, ki a penge. Ki az, aki csak úszik az árral, és olyan mindegy neki, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcat vagy ezerkilencszáznyolcvanhatot írnak… A körülmények betápláltak valamit a fejébe, s ha beszélne, akkor is csak tátog, bambán meredve maga elé? Bezzeg a pengék, akik belehasítanak a dolgok közepébe, a lényegre vágyva… Csontig hatolnak, metszenek, ők megmutatják, mi rejtőzik a kor bőre alatt… Belőlük lesz a Hős, aki átértékelhet mindent, szembeköpheti a közízlést, és fölmagasztosíthatja azt, amitől másnak jó ha hányingere támad. Fölemelheti a legócskább közösülést, és a testek misztikus egyesülésévé változtathatja. Amikor a korpuszok fölszikráznak és energiát cserélnek…

Isten szavához, parancsaihoz többféle módon viszonyulhatunk, és az visszahat életünkre, közérzetünkre:

Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet.

Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.