Csak félfüllel kaptam el reggel, ahogy az irodába beérkező német főnökünk viccelődik valakivel, eképpen vezetve be a napot: “The next day in paradise…”, mielőtt megszólalt volna megszokott nevetése.

Mennyire igaza van, Istenem! Különösen úgy tűnik most, ahogy üldögélek itt, a teraszon, egy kis svájci faluban, a kavargó felhőkön, a szelíden sötétkékbe forduló, csodaszép színekben játszó égbolton nyugtatva tekintetem. Körülöttem minden zöld, jólesően szemerkél az eső a nappali forróság után, kellemesen langyos szellő simogat, de még érezni a nyár erejét. “Kimondhatatlan jól van, ami van.”

*

Különös, hogy két ember egymás mellett mennyire másként képes megélni ugyanazokat az élethelyzeteket. Paradicsom vagy siralomvölgy. Ahogy az egyik szinte ösztönösen előállítja magának a boldogságot, kizárva bizonyos dolgokat, olyan ügyesen találja meg a másik a rosszat minden helyzetben, egészen elnyomva az ellentétes oldalt. Vajon ezt életünk során fejlesztjük ki magunkban, vagy a csíráját eleve magunkban hordozzuk születésünk óta?

*

Szebb így talán, hogy “next day”, mint az, hogy “another day”. A következő nap kezdődik most. Nincs akárhány. A nekem jutott napokból a következő. Vajon élek vele? Vajon élek? Észreveszem, mi történik velem, körülöttem? Itt vagyok? Együtt vagyok igazán azokkal, akiket szeretek? Teszem azt, amit tenni akarok?