Aznap este megérkeztek a Főnix Rendjének tagjai, egyikük a másik után. Ők már mindent tudtak az Igazgató leveléből. Komoran ültek egymás mellett a megszokott szobában, ahol tanácskozni szoktak. Lena tudta, hogy ezt a társaságot még sosem látta ilyen elkeseredettnek, és halálra szántnak. Még Piton a legnyugodtabb… - gondolta.
Nem beszéltek sokat, pár mondat hangzott el mindössze. Nem volt itt mit mondani…
Másnap elkezdtek befutni a szülők.
Dumbledore a kicsik szüleivel külön, a nagyokéval gyerekeikkel együtt beszélt. Nem túl sok sikerrel… A halálra rémült varázslók többsége hallani sem akart arról, hogy csatába szálljon Voldemorttal és Halálfalóival.
Már majdnem minden tanulót elvittek, és száz embernél több még nem jött össze…
Harryék évfolyama volt az utolsó… Az Igazgató még egyszer, utoljára, vázolta a helyzetet, és nyugodtan várta a választ. Halk, majd egyre hangosabb suttogás hallatszott. Így volt ez eddig is, minden alkalommal…
Mindjárt megszólal az első felháborodott ember! – gondolta Piton gúnyosan.
- Mégis, hogyan képzelte ezt?! – csattant fel hirtelen egy hang.
Na ugye?! - húzta el száját a férfi.
- Mit, Jonathan?!
- Azt, hogy Tudjukki elé dobja a gondjaira bízott gyerekeket! – üvöltötte egy magas, szikár férfi.
Dumbledore összevonta a szemöldökét.
- Nem szándékozom Voldemort elé dobni senkit! Eddig sem tettem soha! Mindenki szabadon dönthet! Azt is tudniuk kell azonban, mekkora veszélyt jelent, ha elbukunk! Márpedig elbukunk, ha senki nem segít! – szögezte le határozottan az Igazgató.
- Nincs joga ezt várni tőlünk! Ez nem a mi feladatunk! – vágta oda éles hangján egy boszorkány.
- Hanem kié, Dora?!
- A magáé! A kollégáié… Vagy… mit tudom én… De nem a miénk!!!
- A gyerek kié?! A magáé, vagy az enyém?! – kérdezte váratlanul, hűvösen Piton.
- Hogy képzeli…
- Akkor pontosan mi is az oka, hogy nekem kötelességem meghalni érte, magának meg nem?!
- Perselus, nyugodjon meg!
- Én nyugodt vagyok! – vonta meg vállát a bájitaltan tanár. Ez nem volt egészen igaz. Egész nap ezt hallgatta, és már az agyára ment…
Egy pillanatra csend lett. Lena, aki végre saját alakjában állhatott a tanárok mellett, elmosolyodott. Na igen, Tőle ne várja senki, hogy vattába csomagolja a véleményét! És még igaza is van… Megértette a szülők rémületét, de megértette Piton dühét is.
- Most azonnal hazaviszem a lányomat! – közölte egy köpcös varázsló, izzadó arcát törölgetve.
- Nem tartok itt erőszakkal senkit, de jobb, ha tudják, hogy ha most nem segítenek, nem lesz hova visszahozni őket! – mondta Dumbledore csendesen, kicsit szomorúan.
Harry hitetlenkedve nézett egyik emberről a másikra. Ez nem lehet igaz! Felnőtt varázslók, boszorkányok, és úgy viselkednek, mint a félős gyerekek! Ő is rettegett, de ennek ellenére meg sem fordult a fejében, hogy ne harcoljon.
Elszántan felvetette a fejét, és a tanári asztal elé lépett.
- Én maradok! – mondta.
- Sejtettem, fiam! – bólintott az ősz férfi mosolyogva.
Harry Potter! – hangzott fel a suttogás újra.
- Én is maradok! – lépett elő Ron, és feltűnés nélkül a talárjába törölte izzadó kezét.
Mr. Weasley, aki a Rend tagjaival együtt a tanárok mellett ült, összerándult, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán lehajtotta a fejét. Mit mondhatna?! Mindenkire szükség van, és itt vannak a testvérei is! Charlie, Bill, az ikrek… Mindannyian eljöttek…
- Én sem megyek haza! – suttogta Hermione, mikor falfehéren a társai mellé állt. Az ő szülei sem szóltak semmit, de édesanyja szájára szorított kézzel állt, és csak úgy tudott talpon maradni, hogy férje karjába kapaszkodott. Nemsokára ott állt mellettük az egész testében remegő, de elszánt Neville is. Őt meg sem próbálta lebeszélni a nagymamája, inkább büszkén húzta ki magát, és nézett körbe. Rövid időn belül felsorakozott szinte mindenki, aki Harrytól tanult. “Dumbledore serege”… Lavender és Parvati is ki akart lépni, de alig indultak el, mikor a szüleik utánuk nyúltak, és dühödten visszarángatták őket.
- Nem mész sehova, megértetted?! Hazaviszlek, és nem érdekel, mit mondasz! – hallatszott egy dühös hang. Seamus anyja veszekedett a fiával, és erősen fogta a karját.
- Nocsak, nocsak, a hős lelkű egykori Griffendélesek! Ha jól emlékszem, ti mindannyian oda jártatok annak idején! – mérte végig gúnyosan Piton a gyerekeikkel valósággal dulakodó szülőket.
- Hogy is szól a Teszlek Süveg dala?
“Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,
Házad Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől se fél.”
Hát, nem is tudom… - folytatta a bársonyos hang hihetetlen megvetéssel.
- Te, te, te…- hápogott Nick Patil.
- Igen?!
- Milyen alapon beszélsz így velem? Te sem fogsz harcolni, gondolom!
- Miből gondolod?! De igen, ÉN harcolni fogok!
- Nekem a lányomra kell gondolnom elsősorban! Nem várhatja tőlem senki, hogy veszélynek tegyem ki!
- Nem, tényleg nem! Miért nem küldöd haza, és maradsz itt TE?!
- Semmi közöd hozzá! – vágta oda a varázsló dühösen.
- Senki nem fog rávenni, hogy ilyen veszélyben itt maradjak! Nem őrültem meg! – kiáltotta ökölbe szorult kézzel egy hosszú, szőke hajú boszorkány.
- Öntől nem is számítottam másra, Mrs Rowling! Griffendél! – húzta el a száját hihetetlen lenézéssel a bájitaltan tanár.
Végül mégis ebből az évfolyamból jött össze a legtöbb ember, mert azok a szülők, akiknek a gyerekei a maradás mellett döntöttek, szintén maradtak, kivéve Hermione mugli édesapját és édesanyját. Azonkívül maradtak azok is, akik egyszerűen nem tudták elviselni, hogy Perselusnak legyen igaza. Ezekben az emberekben a félelmet legyőzte a düh… Harry még így is szomorúan látta, hogy milyen kevesen vállalták a nyílt csatát, különösen az döbbentette meg, hogy milyen kevesen vannak a Griffendélesek…
Legjobban a Piton arcán tükröződő gúnyos megvetés dühítette. Mire vág fel?! Az ő házából senki sincs itt! Se diák, se szülő… Valószínűleg McGalagony is erre gondolhatott.
- Lehet, hogy az egykori Griffendélesek közül nincsenek itt nagyon sokan, Professzor úr, az egykori Mardekárosok közül viszont senki sem harcol!
- Ó, dehogynem, Minerva! Csak nem a mi oldalunkon! Szinte mindannyian harcolni fognak! Ha nem így lenne, nem lennénk ekkora bajban! – mondta a bájitaltan tanár keserű gúnnyal.
Lena elmosolyodott. Szerette McGalagony professzort, Perselus szarkazmusát viszont imádta… Képtelen volt eltitkolni, mennyire tetszik neki, amit a férfi művelt az elmúlt egy-két órában. A beszólásai majdnem annyi embert hoztak, mint Dumbledore őszinte, bátor kiállása…
- Lehet, hogy a Professzor urat már előbb be kellett volna vetnünk! – mondta nevetve, mikor már csak a tanári kar, és a Főnix Rendjének tagjai maradtak az ebédlőben, a többiek vagy hazamentek, vagy helyet kerestek maguknak a Roxfort szobáiban.
Piton dühösen nézett a lányra. Most rajta szórakozik ilyen jól?! Aztán meglátta azt a csillogást a szemében, és megenyhült. Eszébe jutott Lena Flower, a magányos diák… Mennyire meglepte annak idején, mikor elővette a szokott cinizmust, keserű, gyilkos gúnyt, hogy “betörje” a lányt, de nem az történt, amire számított… Lena, ahelyett, hogy halálra rémült, vagy megsértődött volna, furcsa módon felfogta a szavaiban rejlő humort, és néha szabályosan a szemébe nevetett… Mint most…
Átkozottul szép ez a lány, amikor ilyen magától értetődő természetességgel mulat azon, amin más sírna… - gondolta a barna szemekbe nézve.
- Igen, nekem is ez jutott eszembe! – mosolyodott el Dumbledore.
Perselus vállat vont, és egy pillanatra az ő ajkán is megjelent egy villanásnyi, apró mosoly.
- Miért nem szólt?! Ezt bármikor! – mondta nyugodtan.
Severosa: Perselus Piton és a Holdliliom
http://iepp.gportal.hu/gindex.php?pg=16117205