Tetszett az ötlet, Bao2, én is megpróbálnám.
Ez az én megoldásom:
enahma: Lehulló kötelek – 2. fejezet: Előítéletek és elvárások
Anne egyre lassabban lépdelt, így egyre jobban lemaradtak a többiektől. Harry kétségbeesetten pillantott a felnőttek felé, hátha valaki észreveszi, de senki nem fordult vissza. Utált hátrahagyva lenni.
– Quiet, elfáradtam. Vegyél fel!
– Nem – válaszolta Harry, akinek az érintés gondolatától is felkavarodott a gyomra.
– Lécci! – könyörgött Anne sírásra görbülő szájjal, és úgy látszott, hogy állva elaszik. Harry még egyszer a felnőttek felé pillantott, de ők már sokkal előrébb voltak. Ha valaha utol akarja érni őket, fel kell vennie Anne-t.
Ahogy a kislány teste az mellkasához, a sebeihez nyomódott, egyre inkább a hányinger kerülgette. Pár lépés után úgy érezte, nem bírja tovább, de kitartóan igyekezett felszárkózni a csoporthoz.
Perselus körülnézett Harryt keresve, és megdöbbent, amikor lemaradva, Anne-nel a karjában látta. Bűntudat fogta el, mert pontosan tudta, hogy Harry utálja, ha hátrahagyják, és senki idegen érintését nem viseli el. Visszasietett Harryékehz, és átvette az alvó Anne-t.
– Ne haragudj – suttogta a fiú megkönnyebbült pillantására válaszul. McGalagonyékhoz visszaérve mindennapi hangszínnel mondta:
– Quiet nemrég eltörte a lábát, és nem akarom, hogy megterhelje magát.
Nem csoda, hogy ő volt Dumbledore egyetlen kéme, aki nem bukott le – gondolta Harry.
És az eredeti (ami sokkal hosszabb
)
enahma: Lehulló kötelek – 2. fejezet: Előítéletek és elvárásokMcGalagony kíváncsian Pitonra pislantott, aki zavartan elpirult, és elindult visszafelé. Harry elégedetten elvigyorodott. De a jókedve nem tarthatott soká. A négy felnőtt együtt indult el, hátrahagyva Harryt és Anne-t. A kislány eleinte boldogan csacsogott, de egy kis idő után a lépései egyre lassabbak lettek, támolygott, és a két csoport közti távolság nőni kezdett.
Harry érezte, hogy kerülgeti a pánik. Utálta, ha hátrahagyták. Megpróbált gyorsabban menni, de Anne túl fáradt volt hozzá.
– Felveszel? – állt meg egy idő után. – Olyan álmos vagyok...
Harry megrémült. És hányingere lett.
Nem, nem a kislány miatt, hanem saját maga miatt. Ha muszáj volt, megérintette Anne-t, és néha még a vállát is átölelte, de mindig vigyázott, hogy az ne érinthesse meg őt, vagy legalábbis néhány pillanatnál hosszabb időre ne.
Nem volt képes elviselni mások fizikai közelségét. Nem bírta elviselni, hogy megérintsék, az ölelésről nem is beszélve, kivéve Perselust. Most tanulta, hogy birkózzon meg a kis érintésekkel, hogy ne ránduljon össze, ne ugorjon félre, ne kiáltson fel, ha hozzáérnek.
A nyári pokol másik öröksége.
Már az első nap rájött, mikor Anne megpróbálta megölelni, és kis híján elájult. Néhány nappal később, mikor Sirius hátulról megérintette a vállát, hogy vacsorára hívja, ijedtében felsikoltott, és akkorát ugrott, hogy felborította a dohányzóasztalt. Siriust teljesen megdöbbentette ez a mutatvány, de soha többé nem ért hozzá. És aztán Fletcher...
Harry szédült, és rosszullét kerülgette.
– Nem tudlak... – suttogta elfúló hangon.
– Légyszi… – kérlelte a kislány, és legörbült a szája széle. Harry ideges lett. Nem akarta, hogy a lány sírjon. Próbált úgy tenni, mintha nem venné észre rossz hangulatát, és ment tovább. Anne végül nem sírta el magát, de néhány perc után úgy látszott, állva elalszik. Megint megálltak. Kétségbeesetten pislantott a felnőttek után, de tudta, hogy ezt a problémát egyedül kell megoldania. Túlságosan furán nézne ki, ha segítségért kiáltana, csak mert nem akarja felemelni a kislányt...
Felsóhajtott, és ölbe kapta. Anne rámosolygott, a nyaka köré fonta piszkos kezeit, és elégedetten hunyta le a szemét.
Harry viszont egyáltalán nem érezte jól magát. Próbált nem tudomást venni a karokról a nyaka körül, a sebhelyeihez és forradásaihoz nyomódó testről, és az érintés okozta kellemetlen, émelyítő érzésről. Egyre rosszabbul lett. Arról már nem is beszélve, hogy a hosszú fogság után még mindig nem szerezte vissza korábbi erejét, és már azelőtt se volt túl erős. Mégis megtett mindent, amit csak tudott.
Sírni szeretett volna. Öklendezni. Ledobni a kislányt a földre. De mégsem tette. Támolygott, de ment tovább.
Piton vette észre először, hogy lemaradt. Mikor körülnézett, és meglátta Harryt, megrémült, és szemébe kiült a bűntudat. Jól ismerte Harry új fóbiáját, tudta, hogy nem szereti, ha megérintik, és tudatában volt fizikai állapotának is, nem is beszélve félelméről, hogy magára marad... Szó nélkül fordult sarkon, és szaladt vissza a támolygó fiúhoz. A többiek kérdőn néztek utána.
Mire elérte Harryt, ő már a tűrőképessége végén járt. Piton átvette tőle az alvó kislányt.
– Jól vagy? – Aggodalom csillant a szemében.
Harry mélyet lélegzett, és mindjárt jobban érezte magát.
– Igen – válaszolta. – Köszönöm.
– Az én hibám volt – rázta meg a fejét Piton.
Harry csak legyintett egyet.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Black, mikor beérték a többieket.
– Quietnek tavasszal eltört a lába. Nem akarom, hogy túlerőltesse magát – válaszolta Piton semleges hangon.
Harry elképedt, milyen gyorsan és természetesen reagált Piton. De végülis az évekig tartó kémkedés után ez nem is volt csoda... Ahogy elindultak, Harry odabólintott Blacknek, hogy megerősítse a magyarázatot.
Belépés
Regisztráció
GyIK
Keresés
(Sybill Dumbledore vagyok btw)
Pedig annyit tervezgettem. 
