Minden este, pontban hétkor: -

írta: Assa

CÍM: Minden este, pontban hétkor
CSAPAT: Lázadás
KULCS: néma hangok
JOGOK: J. K. Rowlingéi
MŰFAJ: angst
FIGYELMEZTETÉSEK: -
KORHATÁR: 12
TARTALOM: Scorpius nyara nem alakul túl fényesen, hála Luciusnak.
És Lucius nyara sem alakul épp fényesen, hála Scorpiusnak.



Úgy volt, ahogy mindig. Ahogy minden átkozott estén, pontban hét órakor.

Az átkozott ingaóra hetet ütött – hét átkozott kis kalapácsütéssel –, aztán nyílt is az ajtó, és besorjáztak a házimanók letakart tálcákat lebegtetve.

Gyertyák tucatjai égtek szerte a szobában. A fényük visszaverődött a kandalló feletti tükörből, és megcsillant az edények ezüstjén.

Csak ők ketten voltak: Lucius és Scorpius Malfoy. A tökéletes arisztokrata és a feszengő, esetlen kamasz. Scorpius mégis úgy gondolta, aki csak rájuk nézne, a hasonlóságot látná kettejük között: Lucius múltját őbenne, és az ő jövőjét a nagyapjában. Ők ketten viszont csakis a különbözőségeiket vették észre, bár Lucius igyekezett úgy tenni, mintha azok nem léteznének, és minden szavával, minden cselekedetével próbálta lefaragni-legyalulni őket. Miközben Scorpius kétségbeesetten és dühösen az ellenkezőjén fáradozott. Elhatározta – olyan régen, hogy nem is emlékezett, mikor történt –, hogy nem lesz újabb Lucius Malfoy, és nem válik azzá sem, akivé Lucius Malfoy tenni akarja.

Ezen az estén minden falattal egyre idegesebb lett. A férfi egész este őt vizslatta – mit vizslatta, méregette. Várakozóan és spekulatívan. Nyilván azt próbálta kitalálni, az unokája hogyan reagál majd arra, amit mondani fog – merthogy volt mondanivalója, Scorpius erre bármit feltett volna. Ahogy szent meggyőződése volt az is, hogy akármivel rukkoljon elő a nagyapja, neki az nem lesz ínyére. Jóformán sosem volt – és Luciusnak sem az, ahogy ő az ötleteit fogadta.

Így aztán az együtt töltött idő legkellemetlenebb részévé vált a még hétköznaponként is pompázatos vacsora. Természetesen nem volt törvényszerű, hogy történjen valami, hogy Lucius találjon aznapra egy haladéktalanul megvitatandó témát… de az ilyesmit jó előre érezni lehetett. Scorpius pedig különösen nagy gyakorlatra tett szert a jelek felismerésében, és ma este a jelek eltéveszthetetlenek voltak.

– Megterhelő év vár rád a Roxfortban, Scorpius – jelentette ki Lucius zordan, miközben a következő fogásért nyúlt. – A RAVASZ-vizsgák meghatározóak lehetnek, habár egy Malfoy esetében egyéb utak is nyitva állnak az érvényesülésre… Mindenesetre én régóta foglalkozom a leendő pályád kérdésével; ideje volna neked is ezt tenned. Komolyan és felelősségteljesen. Elvégre nem kizárólag a te jövőd a tét, hisz az egyben a családunk jövője is…

És ezzel elkezdődött.

***

Draco és Astoria a könyvtárszobában időztek. A férfi az íróasztalnál ült, és írt – levelet talán –, a pennája élénken sercegett a papíron; az asszony oldalvást lépdelt a plafonig nyúló polcok előtt, keresgélt.

Scorpius a sarokban kuporgott egy alacsony, süppedős puffon, és vég nélkül dőlt belőle a panasz.

Én egy cseppet sem érdeklem őt. Csakis arra kíváncsi, ami velem kapcsolatban őt érinti. És persze ha már egyszer róla van szó – mert hát ki másról lenne? –, úgy érzi, mindenáron neki is kell irányítania. A barátaim, a tanulmányaim, még jó, hogy azt nem firtatta eddig, kivel járok, mert ha tudna… – Mély levegőt vett, aztán inkább mással folytatta. – Tegnap kitalálta, hogy a legelőnyösebb az lenne, ha a RAVASZ után a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára mennék gyakorlatra, Frank Mulnyhoz, aki aztán állást is szerezne nekem természetesen. Nem számít, hogy az ilyesmi engem sosem érdekelt, ahogy semmiféle tantárgy sem, aminek egy ilyen munkakörben a hasznát vehetném. Hogy egyetlen olyan adottsággal vagy tehetséggel sem rendelkezem, amit elvárhatnának tőlem, vagy ha mégis, akkor azt egészen másban akarom kamatoztatni. Nem számít, hogy nem is olyan régen két órán keresztül ecseteltem neki, mennyire érdekelnek a gyógynövények, és hogy legszívesebben azokkal foglalkoznék, hogy nem bánnám, ha minden este nyakig sárosan és… igen, akár nyálkásan jönnék el a munkából. Az ilyesmi nem elég komoly, nem elég felelősségteljes. Nem fér bele a jövőmbe, ami végső soron úgyis inkább az ő jövője, mintsem az enyém. – Valamikor a beszéd hevében felpattant. Észbekapott, és visszarogyott a puffra, de a hangja erejét és lendületét nem mérsékelte. – Neeem, ő csak azért is bedugna egy unalmas, steril irodába, ahol az egyetlen növény egy szomorú minikaktusz az asztalomon, maximum…

Astoria leejtette a könyvet, Draco pedig felkapta a fejét.

Scorpius kíváncsian pislogott egyikükről a másikra.

Az anyja lehajolt a kopott kötetért, majd kiegyenesedett, és kérdőn a férjére nézett. Draco megrázta a fejét.

– Nem tartom jó ötletnek.

– Én is épp ezt mondtam neki! – tört ki Scorpiusból. Aztán gyorsan helyesbített: – Hát… legalábbis a lényege ez volt. – Aztán Dracóhoz fordult. – Neked kellene beszélned vele, apa – morogta. – Rád biztosan odafigyelne.

Draco elgondolkozva támasztotta az állát az ujjaira. Astoria odasétált hozzá, az asztal másik oldalára – a kezében most már egy másik könyvet tartott.

– Mi a véleményed?

Draco épp csak rápillantott.

Scorpius feszülten kihúzta magát ültében. – Igen, mi a véleményed?

Draco megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott. – Ragaszkodnod kell az elképzeléseidhez. Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon vagy helyetted próbáljon dönteni.

Astoria ingerülten összepréselte a száját, az ujjai megszorultak a könyv gerincén. Scorpius azonban már nem figyelt a szüleire. Draco pontosan azt mondta, amit hallani akart, és ez elég volt – végül is ezért jött hozzájuk.

***

… hat, hét.

Nyílt az ajtó és érkeztek a manók.

Scorpius idegesen játszadozott a villájával. Lucius időről időre rápillantott, feddőn és figyelmeztetően – és persze tökéletesen hatástalanul. Az ételek gazdag illata áthullámzott az asztal felett, összekeveredett és betöltötte a szobát. Édes és gyümölcsös sütemény, fűszeres mártás, ropogós saláta, omló hús… A fehér gőzkígyócskák lassanként elillantak a levegőben, ahogy a feltálalt fogások sorra kihűltek.

Lucius vett mindegyikből, és olyan akkurátusan, egyenletes tempóban evett, mintha fogaskerekek működtetnék a száját és a kezét. Vagy arra számítana, a vacsora végén valaki minősíti, mennyire precízen és elegánsan hajtotta végre az étkezést. Scorpius, aki a maga részéről csak turkált a tányérjára pakolt ételben, kételkedett benne, hogy a nagyapja akár csak egy falatot is igazán megízlelt és élvezett. Persze tudta, hogy ez főként az ő hibája. A legutóbbi veszekedésük nem tett jót Lucius kedélyének. Az ellentmondás semmilyen formája nem tett jót neki, ami azt illeti, de az unokájától és abban a hangnemben, amit Scorpius ilyenkor rendszerint megengedett magának, különösen rosszul viselte.

A fiú azonban még nem jutott el arra a pontra, hogy sajnálja a dolgot.

– Enned kellene valamit – szólalt meg Lucius váratlanul.

– Nem vagyok éhes. Majd később bekapok pár falatot. Vagy nem.

Most vacsorázunk.

– Te igen, én nem. Erről jut eszembe: egy barátom áthívott magukhoz ünnepelni. Születésnapot, az egyik rokonáét. Szombatra, nem holnapra. – Aztán, mivel Lucius nyilván ilyesmit akart hallani, és Scorpius szerette a lehető legkevesebb támadófelületet hagyni, hozzátette: – És természetesen bőven időben szólt, én álltam elő az üggyel illetlenül későn. – Amellett ez történetesen igaz is volt.

– Ki ez a barát?

– James – morogta Scorpius szűkszavúan.

A nagyapja gyakorlott módon, gyanakvó rosszindulattal vonta össze a szemöldökét. – James mi?

Scorpius lecsapta a villáját. – Potter. Mivelhogy nem változtatott nevet az elmúlt három évben. – Nemcsak hogy rendszeresen emlegette a fiút – ahogy minden barátját –, napra pontosan meg tudta volna mondani, mikor mutatta be őt Luciusnak.

– Potterékkel baráti viszonyt ápolni meglehetősen hasznos lehet – jegyezte meg a nagyapja megfontoltan. Scorpius szinte hallotta, ahogy az agyában csúcssebességre váltva kattognak a fogaskerekek, új terveket, vagy tervek lehetőségét szőve. – Jó fényt vet ránk, ha a személyünket összekapcsolják a Kiválasztottéval. Harry Potter jelenleg olyan tényező a varázsvilágban, amit lehetetlen megkerülni vagy figyelmen kívül hagyni. – Aprót köhintett, és figyelmeztetően folytatta: – Mindazonáltal nem lenne szabad elhanyagolnod a családunk régi kapcsolatait. Sosem hallok például arról, hogy Guy Macnairrel vagy Damian Rosierrel töltenéd az idődet.

– Valószínűleg azért, mert sosem teszem.

– Elárulnád, miért nem?

Scorpius mély levegőt vett. – Mert mindketten fennhéjázó barmok, akik elavult és elítélendő elveket vallanak. Remélem, nem szükséges részleteznem, miféléket. – Vadul, kihívóan meredt Luciusra. – Vagy talán az is jó fényt vet ránk, ha a személyünket a hozzájuk hasonlókhoz kapcsolják? Így is kapunk nem egy ferde pillantást, te is tudod. Meg néha egy elsuttogott halálfalót itt, egy köhögésnek álcázott köpönyegforgatót ott… Gyilkosivadékot…

Lucius meghökkent. – Ki nevezett téged…? – kezdte felháborodva.

Scorpius legyintett. – Nincs jelentősége. Különben is már vagy ezer éve történt. Az az egy eset. De mi van azzal, amiről én kérdeztelek?

– Scorpius, ez nem olyan egyszerű, mint képzeled. Mondtam már neked, hogy… – Kis híján belekezdett a kedvenc szónoklatai egyikébe, nemességről, kötelességről meg persze politikáról – és ha így történik, Scorpius pillanatnyilag nem tiltakozhatott volna ellene –, ám aztán meggondolta magát, és mindössze csalódottan megcsóválta a fejét. – Nos, nyilván emlékszel, mit mondtam, még ha elszántan és makacsul figyelmen kívül hagyod is a szavaimat.

– Vica versa – mormolta a fiú inkább csak a tányérjának. „Kivéve, hogy te nem emlékszel, mert nem csak próbálsz figyelmen kívül hagyni.”

Lucius hátradőlt a székében, és szigorú, királyi tekintettel nézett rá. – Malfoy vagy. Ez kötelezettségekkel jár.

A fiú erre felkapta a fejét. – Scorpius vagyok. És majd én eldöntöm, ez mivel jár.

A nagyapja még arra se méltatta, hogy ráförmedjen. Még csak nem is bosszankodott a viselkedésén. Scorpius legszívesebben üvöltött volna tehetetlenségében – és ez tulajdonképpen nem is tűnt olyan rossz ötletnek.

***

Draco a terebélyes, fonott karosszékben ült. Fekete ruhája élesen elütött a szék világos fájától, sápadtsága ellenben kitűnően illett a hűvös, felhős reggelhez. Scorpius nem törődött a szőke kisfiúval, aki a függönyt félrehúzva lesett ki a könyvtárból a kertbe; hátat fordítva neki leült az apja mellé.

– Te hogy bírtad ezt? Erről sosem kérdeztelek, de… így is biztosra veszem, hogy veled is ugyanígy bánt. Hogyan lehet neki nemet mondani? Úgy, hogy meg is hallja, úgy hogy fel is fogja? Úgy, hogy elfogadja? Te megpróbáltad? Vagy meg is tetted?

Draco bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– Sajnálom – szabadkozott Scorpius azonnal. – Kicsit elragadtattam magam. Úgy érzem, nagyapa túl sokat vár tőlem. Persze én is sokat várok magamtól… Csak épp a kettőnk elképzelései nem igazán egyeznek. Ami azt illeti, néhány dologban, sok dologban, homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. De hiszen ismersz. Meg őt is. Ez is zavar, mármint, hogy én nem tudok kiigazodni rajta. Gondolok… ezt-azt, de nem lehet igazam, nem akarom, hogy igazam legyen.

Feketerigó szállt le egy közeli szoboralak kőfürtjeire. Draco figyelte – legalábbis abba az irányba nézett –, Scorpius is.

– Tudom, nem lenne nagy dolog egyszer-egyszer szóba állni Macnairrel vagy Rosierrel vagy valamelyik hasonszőrűvel. Nem tűnik annak… Mégis, képtelen vagyok rábírni magam. Nem érzem helyesnek. És nem érezném magamnak önmagamat, ha megtenném. Különben is… Az ő jóindulatuk nem olyasmi, amit meg akarok őrizni, vagy amit félnék elveszíteni. Nagyapa szerint ez bolond és idealista hozzáállás, és majd kinövöm. Ő pedig csak segíteni próbál, hogy ameddig ez megtörténik, minél kevesebb megbánandó hülyeséget kövessek el. Látod – sandított Dracóra –, én tényleg odafigyelek rá, akármit is állít ezzel kapcsolatban. – Elhallgatott, összefonta az ujjait, és lejjebb csúszva a székben, mogorván bámult maga elé.

Úgy tűnt, az apja is mélyen eltöpreng.

– Folyton a hagyományt emlegeti – szólalt meg Scorpius nagy’ sokára. – Én meg azt kérdezem, miért kell mindhez annyira ragaszkodni, olyan csökönyösen? Miért nem hozhatom meg a saját döntéseimet, a saját fejem szerint? Pláne, hogy az ő döntései annak idején nyilvánvalóan rosszak voltak, magával és veled kapcsolatban is. – Elégedetlen grimaszra húzta a száját. – Persze a „kérdezem”-et átvitt értelemben gondolom. Vagyis a tetteimmel, nem szavakkal. – Megköszörülte a torkát. – Szóval, ez a barát-ügy… Ugye, egyetértesz velem? Mármint, ugye, velem értesz egyet? – Draco lehajtotta a fejét. – Crak és Monstro? – vetette fel Scorpius. – Annak is ahhoz volt köze, ami miatt nekem Rosierekkel és Macnairekkel kellene barátkoznom?

– Scorpius…– suttogta Draco gondterhelten.

A fiú azonban még nem végzett. – Vagy egyszerűen jól festettek melletted mint a gorilláid? – De rögtön visszakozott is. – Bocs, ez kicsit… úgy értem, rettentően szemtelen volt. – Sóhajtott. – Lehet, hogy bolondság tőlem ellenállni nagyapa legújabb óhajának, és egyszer, sok év múlva, majd bánni fogom, és átkozni magam. De akkor is inkább választom azt, hogy majd akkor – már persze, ha tényleg lesz „akkor” – hallgatom a végtelen tirádákat arról, hogy ő bezzeg megmondta, hogy figyelmeztetett, nem egyszer, de százszor, sőt százszor száz alkalommal… – Kapkodva vette a levegőt, malfoyosan sápadt arca kipirult. – Tudod mit? Közlöm is vele, azt, amiről neked beszéltem, az egészet, most mindjárt! Még ha nincs is a világon semmi értelme. – Elszántan pattant fel, és nekiiramodott, a léptei szaporán koppantak a terasz kőlapjain.

Draco mintha épp most kapna észbe, kiegyenesedett, és a szék karfáira támaszkodva félig álló helyzetbe nyomta magát.

– SCORPIUS!

– Mennem kell, apa. – Scorpius részben kiabálta, részben motyogta ezt, miközben már el is tűnt a ház sarka mögött.

***

– Jól szórakoztál Potteréknél? – Lucius úgy ejtette ki a nevet, mintha különösen ronda tünetekkel járó betegségről beszélne, annak ellenére, amit pár nappal korábban a velük való jó kapcsolat üdvös mivoltáról állított.

– Jól. – Scorpius a nagyapja viselkedését elnézve inkább nem akarta részletezni a látogatást.

Igazság szerint hét óra táján – tulajdonképpen pontban hét órakor –, mintha csak gong szólalt volna meg a fejében, Lucius jutott eszébe.

Elképzelte őt, ahogy egyedül ül az étkezőasztal mellett, és minden ugyanolyan, mint máskor. Aztán elképzelte, hogy minden más, mint olyankor, ha ő is ott van, hogy a hiánya észrevehető és súlyos és érződik mindenen Lucius körül.

Többet nem mert erre gondolni.

Bár aznap éjjel megpróbált feleleveníteni más, régebbi estéket. Vacsorákat Narcissával. Aztán még annál is korábbi estéket, annál is korábbi vacsorákkal. Könnyű volt felidézni a fényeket, az érzéseket, a mosolyokat, egy-egy beszélgetést. Mindent és mindenkit – Luciust kivéve.

Scorpius bárhogy igyekezett, nem tudott visszaemlékezni, milyen volt a férfi, amikor még nem csak ketten voltak, sem pedig arra, milyenek voltak ők egymással. Arra jutott, hogy valószínűleg azért, mert a múltjuk nem különbözött a mostani helyzettől.

***

A dombocskát friss, smaragdzöld fű borította – csillogva és illatozva a korábbi záportól. A sírkő új volt, ragyogóan fehér, ezüstszín betűkkel.

Draco felsóhajtott, és a fejét csóválta.

– Nem tudom, jó ötlet volt-e idejönni.

– Az volt – vágta rá Scorpius sietve. Aztán elvörösödött zavarában, amiért túl hangosan beszélt.

– Hiányzol, és nem tudom… – Elcsuklott a hangja, mire Scorpius ösztönösen közelebb lépett hozzá, és átkarolta a vállát. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Scorpiusnak szüksége van rám, de félek, hogy nincs elég erőm… kettőnknek nincs. – Röviden, keserűen felnevetett.

Scorpius elfacsarodó szívvel állt mellette – a kezét nem húzta vissza.

– Igazából sok mindentől félek. Hiszen ismered az én szüleimet, na meg engem. És azt, milyen voltam régen.

Draco szüleiről – vagyis csak Luciusról – Scorpiusnak is lett volna mondanivalója, de ezúttal inkább nem kezdett bele. Nem volt megfelelő hozzá az alkalom.

– Hát… – Draco a hajába túrt. Enyhén remegtek az ujjai. – Most leginkább tanácstalan vagyok.

– Nagyszerűen csinálod. Tényleg.

Az apja arcán halvány, szomorú mosoly futott át. – Azt hiszem, ideje indulnunk.

***

– Ideje megbeszélnünk az eljegyzésed ügyét.

Scorpius félrenyelte a vajsörét, mire heves köhögőroham tört rá.

– Tényleg ideje megbeszélnünk valamit – értett egyet krákogva.

Lucius hűvösen méregette, várva, hogy érdemben folytathassák a társalgást.

Scorpius könnyes szemmel újratöltötte a csészéjét. Igazából nem kívánta az újabb adag italt, de kisebb – egészen aprócska – győzelemként könyvelte el, hogy Lucius belement: vacsora után az ő szokásos teája mellett ezt is felszolgáljanak. Scorpius szerette az orra alá dörgölni a dolgot.

– Remélem, megtisztelsz azzal, hogy mielőtt bármit is mondanál, figyelmesen végighallgatsz engem.

– Természetesen, de… – Scorpius ellenkezése megtört Lucius fagyos, helytelenítő tekintetének súlya alatt. – Folytasd csak.

– Ami a menyasszonyod személyét illeti… Figyelembe fogom venni a te javaslataidat is, amennyiben ésszerűnek és megfontolásra érdemesnek nevezhetőek. Ám mindenekelőtt szeretném, ha elmondanád, mi a véleményed Areitha Westwoodról és Cassandra Draine-ről. Bizonyára mindkettejüket ismered, hiszen mardekárosok, még ha nem is járnak veled egy évfolyamra.

Scorpius kábán rázta a fejét. – Ez korai még – habogta. – A szüleimet talán eljegyeztétek ennyi idős korukban? – Biztosan tudta, hogy nem. Astoria Greengrass neve, mint lehetséges hitvesé fel sem merült, míg Draco egy nap a nővel az oldalán nem sétált be a Malfoy-kúriába.

– Azok más idők voltak.

– Ezek is más idők.

Scorpius szinte várta, hogy a nagyapja azt feleli erre: „Azt te csak hiszed, fiacskám.” Vagy valami olyasmit: „Az idők olyanok, amilyennek én akarom őket.” Tulajdonképpen mondhatta volna – ha van humorérzéke. Ám Scorpius ennek semmi jelét nem fedezte fel az együtt töltött idő alatt.

– Különben is van valaki. De ha neki eljegyzést emlegetnék – folytatta gyorsan, hogy lehűtse Lucius esetleges lelkesedését –, kinevetne és hetekig gúnyolna vagy letépné a fülem mérgében. Kezdetnek.

Lucius piramist formázva összeérintette az ujjait.

– Szóval van valaki – ismételte vontatottan. – Kicsoda?

Scorpius habozott. Régóta tervezte, hogy színt vall, de ha megteszi… Talán mégis jobb, ha Lucius nem tud róla – még. Ám amit egyszer kimondott, azt nem tehette semmisé, a nagyapja egyébként is foggal-körömmel kapaszkodott minden elszólásba, minden szándékos vagy akaratlan fintorba, minden mögöttes értelmet vagy önmagánál többet sejtető tekintetbe, amit észrevett, míg ki nem derítette az okát. Így természetesen ezúttal sem hagyta annyiban a dolgot.

– Legalább egy nevet hallhatnék? – A hangja fegyelmezett volt ugyan, de türelmetlen és követelő. – Illendőbb és ésszerűbb volna azon emlegetni, mint „ő”-ként.

Scorpius erre majdnem felhozta Tudjukki példáját. De csak majdnem. A beszélgetés további része enélkül is elég rossznak ígérkezett – ráadásul igencsak kétséges volt, hogy megmarad egyszerű, higgadt eszmecserének.

– Nick. A neve Nick. – Várt pár pillanatot, a tányérját bámulva közben, aztán aggodalmasan a nagyapjára sandított.

Lucius kifejezéstelen arccal meredt rá. Nem moccant, nem pislogott. Scorpius nem tudta biztosan, levegőt vesz-e egyáltalán. Az óra nagymutatója arrébb ugrott, a csendben éles kattanással.

– Nick? – Lucius szája alig mozdult, mikor megismételte a nevet.

– Igen. Nagyapa, ő… – El akarta magyarázni, lehetőleg addig, amíg a férfi nyugalma kitart, még ha ez megtévesztő és ijesztő nyugalom volt is. Ám ennél tovább nem jutott.

– Nem, nem – intette le Lucius erőltetett könnyedséggel. Nem nézett Scorpiusra. – Egyelőre ennyi elég lesz. Magamra hagynál, kérlek?

Scorpius lassan bólintott, hátratolta a székét, felállt, és csendesen távozott.

***

–… persze később leesett, hogy ő mire gondolhatott. De úgy döntöttem, hagyom még egy kicsit főni a levében. Megérdemli. És… elég vicces is, nem?

Astoria felnevetett – önfeledten, jóízűen. Miközben az asszonyt figyelte, Scorpius gonoszkodó kis vigyora széles, őszinte mosollyá változott.

A hálószoba magas ablaka előtt álltak és a nyári napfényben fürdő kertet figyelték.

– Tényleg kíváncsi vagyok, mit szól majd. Még az is lehet, hogy ezután könnyebben elfogadja őt, mindennel együtt, amit be kell vallanom róla.

Odakintről nevetés és vidám kiáltozás szűrődött fel – egy férfi és kisgyerek hangja.

– Ó, Scorp – csóválta a fejét Astoria elnéző, szeretetteljes mosollyal.

– Tudom, tudom – morogta Scorpius. – Naiv vagyok. De annyira szeretném, ha csak egyszer megkönnyítené a dolgom. Ha nem rándulna görcsbe a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy reagál majd arra, amit mondok vagy teszek. Régebben azt hittem, ha felnövök, könnyebb lesz. Szembenézni vele, úgy értem. De nem lett az.

***

Lucius nem vágta, sokkal inkább szabdalta a sültet. Scorpius megborzongott valahányszor a kés és a villa végigkaristolta a porcelánt. Ha ő vetemedett volna arra, hogy így egyen, a nagyapja először is megkérdezi, mire ez a puffogás – bár nyilván ő dühöngést mondana –, aztán lehordja, amiért ilyen gyerekes módon fejezi ki a nemtetszését. Akármivel kapcsolatos is az. Ő persze nem vetemedhetett hasonlóra. Így mindössze idegesen pislogott a férfira, és csak turkált az ételben, pedig az egyik kedvencét szolgálták fel a manók ma este.

A desszert idejére Lucius valamelyest lehiggadt, bár ahogy a kanalat beledöfte a tejszínhabba, az gyilkossági kísérletnek is megfelelt volna.

Scorpius nem volt benne egészen biztos, felállhat-e már az asztaltól. A kötelező és elkerülhetetlen formulákon kívül egyetlen szót sem váltottak egymással az este folyamán, és ez valahogy nem tűnt helyénvalónak. A fiú tehát zavartan fészkelődött a székén, és fohászkodott minden hatalomhoz, amiről valaha hallott, hogy menekítsék ki innen, vagy segítsék át hamar és könnyedén azon, ami következik.

Annál nagyobb volt a megrökönyödése, mikor Lucius egyszer csak fogta magát, elrendezte az evőeszközöket és a szalvétát, hátratolta a székét, felállt, majd kiment. Szó nélkül. Ilyesmi soha korábban nem történt, ez a tény pedig most csak még feltűnőbbé és zavaróbbá tette az esetet. Minden eddigi estéjükön, száz és száz együtt töltött estén, Scorpius vonult vissza előbb – ha nem magától, akkor Lucius küldte el vagy adta valami módon a tudtára, hogy nem igényli már a társaságát.

A fiú csodálkozva bámult az étkező széles bejáratára. Percek múlva azon kapta magát, hogy még mindig nem mozdul, hogy továbbra is Lucius engedélyére vár.

Vagy bármire Luciustól, mert így egyszerűen nem lehetett vége az estének.

És mégis vége lett.

***

Két erőteljes koppantás után kitárult az ajtó, és Lucius lépett be a szobába. Megállt, mindkét kezével a sétapálcájára támaszkodva, aztán mégis inkább kihúzta magát, és egy kicsit közelebb sétált Scorpiushoz, aki törökülésben ücsörgött az ágyán, a térdén könyvet egyensúlyozva. A fiú nyaka belesajdult, annyira igyekezett visszatartani magát attól, hogy körbenézzen, nincs-e szertehagyva a holmija. Közben pedig félrerakta az olvasmányát, közelebb csúszott az ágy széléhez, és óvatosan leengedte a lábát a szőnyegre. Úgy gondolta, ha majd Lucius megszólal, végrehathatja a felállást is.

– Ez a te… Nick – kezdett bele a nagyapja fogcsikorgatva, és olyan hangon, mintha épp fojtogatnák. – Nick vajon ráér tanévkezdés előtti utolsó vasárnap csatlakozni hozzánk vacsorára? – Lucius valamiért úgy érezhette, minél többször mondja ki Nick nevét, annál könnyebben viseli majd el a létezését.

Scorpius rájött, hogy tátott szájjal bámul a nagyapjára. Megrázta a fejét, hátha az segít, hogy magához térjen – vagy hátha kiderül, hogy az imént csak képzelődött. Nem az döbbentette meg és zavarta össze, amit Lucius mondott. A férfi jelenléte önmagában volt teljesen elképesztő – a jelenléte itt, az ő szobájában.

Scorpius akárhogy törte a fejét, nem emlékezett olyan alkalomra korábbról, mikor a nagyapja okot talált arra, hogy belépjen ide.

– Megkérdezem. – Ez valahogy kevésnek tűnt. – Feltétlenül megkérdezem.

Lucius mereven bólintott, és sarkon is fordult, hogy távozzon.

– Nagyapa – szólt utána Scorpius. – Mi ez a hirtelen pálfordulás? – Lucius kérdőn felvonta a szemöldökét, ám őt ezzel nem tévesztette meg. – Ugyan, tudod, hogy értem. Alig pár órája rám nézni is alig voltál hajlandó. Szörnyen ingerült és… sértődött voltál amiatt, amit tegnap mondtam. Aztán – intett a férfi felé – mégis beállítasz, és minden jel arra utal, hogy kész vagy megismerkedni Nickkel, akiről, megjegyzem, továbbra sem tudsz semmit a keresztnevén kívül. Márpedig ennyivel máskor a birtok kapujáig se juthatna. Nem vall rád ez az engedékenység, sem pedig az, hogy ilyen rövid idő alatt megváltoztasd a véleményedet. Még az én kedvemért sem. Főleg az én kedvemért nem.

Lucius tétovázott egy pillanatig, aztán visszasétált Scorpiushoz. – Eltűnődtem, mit tenne a nagyanyád. Nyilván nem értenék egyet vele… de mivel az én módszereim és elképzeléseim rendre csődöt mondanak, ha rólad van szó…

– Eszedbe jutott, hogy talán a módszereidben és az elképzeléseidben van a hiba? – kotyogott közbe a fiú pimasz mosollyal.

– Felmerült bennem, igen – ismerte be Lucius kelletlenül. – Bár egyszerűbb lenne azt feltételezni, hogy veled van baj. Egyszerűbb és hízelgőbb, ami engem illett, de nagyapához mégiscsak méltatlan.

Csendben ácsorogtak, kissé zavartan, kissé tanácstalanul. Scorpius úgy gondolta, a nagyapja valószínűleg a mielőbbi távozás lehetőségét keresi. Azt azonban, hogy ő maga mire vár, vagy mit szeretne, nem tudta. Egyfelől jó lett volna még tartóztatni egy kicsit Luciust, tovább nyújtani ezt az bizarr, borzongató pillanatot. Másrészt fogalma sem volt, hogy ha a férfi tényleg itt maradna még vele, mihez kezdene. Annyiszor vágyott rá, hogy valóban beszélgessenek egymással, ám most, hogy megkapta rá az esélyt, visszariadt. Hirtelen fogalma sem volt, mit mondjon, vagy mit mondhat, és hogy azt hogyan mondja. A szüleivel könnyebb volt, sokkal-sokkal könnyebb.

– Apával működött? – bukott ki belőle. – Mindaz, amit elképzeltél?

– Jó darabig. Viszont őt kezdettől én formáltam.

„Meg is lett az eredménye.” Ám ezt nem lett volna tanácsos hangosan kimondani. Ahogy sok egyéb mást sem, Lucius közelében. Néha egészen megdöbbentő volt, mi mindent tűr el a nagyapja rezzenéstelen arccal, higgadtan – általában akkor, ha Scorpius épp megpróbálta kihozni a sodrából –, ugyanakkor mivel nem érdemes előhozakodni még az igazán kedélyes és békés pillanataiban sem – ezekkel Scorpius sem kísérletezett, legkomiszabb, legmegátalkodottabb hangulatában sem.

– Te más vagy – folytatta Lucius. – Más, mint az a Draco, akit Narcissával felneveltünk, és más, mint az Draco, akivé apád később vált. – Fanyar grimaszra húzta a száját. – Nekem pedig már őt is elég nehéz volt megszoknom. – A sétapálcájával koppantott párszor a szőnyegen. – Őszintén… – Scorpius hegyezte a fülét. Ritka pillanat volt ez. Bár attól még, hogy Lucius azt mondta, őszinte lesz, nem kellett valóban annak lennie. – Néha… nem, valójában szinte sohasem tudom, mihez is kezdjek veled, Scorpius.

– Nos, ez kölcsönös – felelte a fiú. – Ha tudnád, én mennyire tanácstalan vagyok!

Lucius a fejét ingatta, folytatta a saját gondolatmenetét. – Úgy érzem, kényszeresen ellentmondasz nekem, bármiről legyen is szó.

– Csodálom, hogy észrevetted – morogta Scorpius. – Nem hagysz más választást, nagyapa.

– Nem? – vonta fel a szemöldökét Lucius.

– De nem ám.

Lucius sóhajtott, aztán elindult az íróasztal felé, majd pár lépés után vissza Scorpiushoz. – Ha balra küldelek, jobbra indulsz. – Megint eltávolodott a fiútól. – Ha nemet akarok hallani, igent mondasz. – Végül eléje toppant. – Ha dicsérek valamit, te fanyalogsz.

– Elmagyarázom, miért akarok jobbra menni, te mégis rám erőltetnéd, hogy balra forduljak, és… – Scorpius szemöldöke ráncba szaladt. – Hagyhatnánk ezt a példát?

Lucius beleegyezően bólintott.

Scorpius elhátrált és visszahuppant az ágyára. – Olykor engedhetnéd, hogy én döntsek.

– Jól sejtem, hogy az „olykor” alatt inkább „mindig”-et értesz?

– Nem akarok túlzásba esni – mosolyodott el a fiú. – De igen. Kipróbálhatnánk, milyen az, ha előbb én elmondom, mit szeretnék, csak aztán tennél te javaslatokat. Csak javaslatokat. Tudom, hogy amit te kitalálnál, nagyapa, az jobban illik egy Malfoyhoz, viszont…

– Viszont te különbözöl minden Malfoytól, akit valaha ismertem. – Lucius bólintott. –Elfogadom. Ezt, és azt is, amit kértél. Ahogy már említettem, az én módszerem megbukott. Miért is ne tehetnénk most próbát a tiéddel? Azonban – emelte meg a hangját figyelmeztetően – azt egy percig se hidd, hogy engedlek ostobaságot művelni.

– Dehogy, egy percig se. – Felállt, mert kezdte kényelmetlennek érezni, hogy ő görnyedten ücsörög, miközben a nagyapja szertartásosan, méltóságteljesen áll a szobája közepén. – Be fogom bizonyítani neked, hogy nem ostobaság, amit teszek vagy tervezek.

– Elsőként Nickkel. – Lucius képtelen volt ajakbiggyesztés nélkül kiejteni a nevet.

Scorpius bólogatott. Tartott tőle, hogy hosszú időnek kell majd eltelnie, mire a nagyapja hozzáállása megváltozik.

– Kedvelni fogom? – kérdezte Lucius, mintha kiolvasta volna a gondolataiból, mi aggasztja.

A fiú elvigyorodott. – Jó éjt, nagyapa!

– Jó éjt! – Azzal Lucius megfordult, és kivonult a szobából.

Scorpius figyelte, ahogy távozik, és már meg is bánta, hogy nem vallott be mindent az imént. Nem mintha az segített volna bármit, mégis… – Dominique. És Weasley. És griffendéles. És idősebb nálam – hadarta el Scorpius, de már csak a csukott ajtónak.

– Ne gondold, hogy ettől jobban örülök neki – figyelmeztette Lucius odakintről.

***

– Hihetetlen volt, anya – mesélte Scorpius lelkesen. – Teljesen elképesztő. – Egészen a szék szélére csúszott, és az asztalra könyökölve hevesen gesztikulált.

Astoria vele szemben ült, az állát a kezébe támasztva. Figyelt.

– Már az is, hogy bejött a szobámba. – A fiú elvigyorodott. – Képzelted volna? Hiszen ebben nincs semmi hivatalos, semmi formális. Semmi luciusos. Bárcsak hinni tudnék benne, hogy ez nem egyszeri alkalom volt! Nos, majd kiderül, ha legközelebb találkozunk. Vacsoránál.

Kivágódott az ajtó, és Draco sétált be a jókedvűen a szobába. Mikor körülnézett, a mosolya még szélesebb lett.

– Örülök, hogy ma mindenki ilyen boldog – jegyezte meg Scorpius.

– A Minisztériumban minden rendben? – érdeklődött Astoria. Draco odalépett hozzá, a nő pedig csókra nyújtotta az ajkát.

– Több mint rendben – újságolta Draco. – Az ügy, ami…

–… mostanában minden idődet elrabolta tőlünk?

– Igen, pontosan az. Végre sínen van. Potter ugyan problémázott még egy kicsit, szerintem csakis azért, mert az én ötletemből indult ez az egész, de komolyan akadályozni nem tudta. Azt hiszem, nem is akarta. – Levetette magát az ablak előtt álló fotelbe, és a fejét elégedetten a támlára döntötte.

– Harry nem is olyan rossz, ha megismered. Meg persze, ha ő is megismer téged – mondta Scorpius.

Draco nem válaszolt, lehunyt szemmel hevert a fotelban. Scorpius azonban tudta, hogy nem aludt el.

– A fiadnak is nagy híre van – jelentette ki Astoria izgatottan.

– Igazán? – Draco elmosolyodott. – Mi lenne az?

– Azt majd ő elmondja.

– Hogy… – Draco szemhéja felpattant, és a férfi úgy húzta ki magát, mintha dróton rántották volna. – Csak nem? Komolyan?

– Komolyan.

– Komolyan – ismételte Scorpius is. – Úgy néz ki, rendeződnek a dolgok nagyapával.

– Ideje volt már.

– Ugyan, Draco… – Astoria megpróbált feddőnek hangzani, de a hatást rontotta, hogy közben sugárzott az arca.

– Tényleg ideje volt. – Scorpius kissé csüggedten nézett egyikükről a másikra. – Anyának is mondtam, nem tudom, milyen tartós lesz ez, vagy mennyire valódi. Bár úgy láttam, nagyapa tényleg akarja, és én is. Csak nem… nem akarom beleélni magam. – Nehézkesen feltápászkodott a székről, és kicsusszant az asztal mögül. – Későre jár. Muszáj mennem.

Az ajtóhoz lépett, és egy másodpercre még visszanézett rájuk. Draco és Astoria nem pillantottak felé.

***

Scorpius körül megpördült a világ, mikor a merengőből kilépve megpillantotta a nagyapját. Lucius az ágyon ült, kissé elveszetten és láthatóan tanácstalanul. Az egyik keze a sétapálcája kígyós ezüstgombján pihent – Scorpius fel nem foghatta, miért cipeli magával állandóan, még a házon belül is –, a másikban csillogó kristályüvegcsét tartott, amiben füstösen, holdfényragyogással kavargott az emlék.

Scorpius képtelen volt megszólalni, kinyitotta, aztán becsukta a száját, újra, meg újra. Szédült és csodálkozott, hogy a lábai még meg bírják tartani. Soha eddigi életében nem rémült meg ennyire, semmitől.

– Nem jöttél vacsorázni. – Lucius hangja üres volt és szomorú.

Scorpius tekintete az íróasztalon álló díszes óra felé rebbent. Negyed nyolc. Túl sokáig maradt. Tudta persze, hogy Lucius mindenekfelett ragaszkodik a megszokott napirendhez, de amikor a szüleivel volt – az emlékükkel – elfeledkezett az időről, és minden erejével csak arra koncentrált, hogy megtévessze önmagát, hogy elhiggye, ami körülveszi, az a valóság. Nem is volt nehéz.

Egyikük sem tudta, hogyan tovább. Végül Lucius felmutatta a kicsi, karcsú üveget – csak egy pillanatra, aztán visszaejtette a kezét.

– Ez… Mióta csinálod ezt?

– Egy ideje.

– Egy ideje?

– Hosszú ideje. – Scorpius rájött, hogy akaratlanul is felemelte a hangját. – Nem tudom – vágta hozzá dacosan.

– Miért?

– Amiről a múltkor beszéltünk. – Tudta, hogy Lucius pontosan érti, mire céloz. De tudta azt is, hogy ennek ellenére ki kell mondania, újra. – Valahányszor feldühítesz, valahányszor úgy érzem, nem figyelsz rám és felesleges is azzal próbálkoznom, hogy megértessem magam veled, hozzájuk megyek. Velük beszélem meg.

– Emlékképekkel?

A férfi látszólag nyugodt hangja nem tévesztette meg Scorpiust. Lucius az elkeseredés és a hisztéria között ingadozott, hiába palástolta ezt olyan mesterien.

– Igazából elég vicces. – Scorpius félszegen megvonta a vállát.

Természetesen nem volt vicces – senki nem találta volna annak, kiváltképp a nagyapja nem –, esetleg valamilyen egészen kifacsart és fájdalmas módon.

– Meghallgatnak. Legalábbis olyan, mintha azt tennék. És megértenek. Csak elképzelem persze, de közben tudom, hogy a valóságban is úgy lenne.

– Vagy azt is csak képzeled – vetette fel Lucius.

– Nem – rázta a fejét Scorpius. – Nem.

A nagyapja megütögette maga mellett az ágyat. – Ülj le!

Annyira furcsa volt az egész, annyira természetellenes – éppen azért, mert természetesnek kellett volna lennie. Scorpius vonakodva engedelmeskedett.

– Az emlékek honnan vannak?

– Egy részük az enyém. A többit anya tette el, a kutatásairól meg rólam.

A nagyapja bólintott. Elgondolkodva forgatta a sétapálca gombját az ujjai között, és nézte, ahogy megcsillan az ezüstön a fény. – Scorpius, ez így nem jó.

– Persze, én is tudom – vágta rá a fiú kapkodva. – És tudom azt is, mit akarsz most kérni. Meg kellett volna tennem magamtól is, de nem bírok felhagyni ezzel. Valahányszor elhatározom, történik valami, általában te mondasz valamit, és…

– Amit legutóbb mondtam, azzal mi volt a probléma?

– Ó, azzal semmi – szusszantott Scorpius. – Igazából annak nagyon örültem. És jólesett mesélni róla.

– Nem volna jobb valaki olyannak, aki hall is téged, és válaszol? Neked és akkor.

Scorpius az üvegcsét figyelte, amit Lucius továbbra is a kezében tartott – valószínűleg rég elfeledkezett már róla. Nem tudta, melyik lehet a sok közül a lomhán benne kavargó emlék, hogy az övé-e vagy az anyjáé, hogy kik szerepelnek benne.

– Valaki olyannak? – ismételte óvatosan. – Vagyis neked?

– Szeretném.

– Igen, én is. – Scorpius a nadrágja anyagát gyűrögette. Muszáj volt valamivel lefoglalnia a kezét, a helyzet bizalmassága feszélyezte. – Próbáljuk meg. Te is ezt ígérted, ugye? És ha lehet úgy is, mint tegnap este, és mint ma, akkor… Próbáljuk meg.


VÉGE


Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=103455