Az emlékek estje: Az emlékek estje

írta: Nanni

Emlékek estje


Az éjszaka hirtelen csapott le rám, sosem gondoltam, hogy ennyire félni fogok a sötéttől. Kívül-belül sötét most ő is, de mégis, kint nappal, vagy legalább napfény szokott lenni. Nem holdvilágos, ezüstös fényű, falevelek susogásával keretezett éjjel. Reszkető csönd fogta vasmarokkal a tüdőmet, a szívem mégsem vert gyorsan. Meglepően lassan, ütemtelenül dobbant, ez volt az összes zaj, ami hallatszott.

Észre sem vettem, hogy léptek zaját szuggerálja a fülem. Elképzeltem, ahogyan a lépcsőn felfelé megtorpan, mint amikor először jött, és nem tudta, mi vár rá az ajtó túloldalán. Elmosolyodtam. Magamban végigpergettem az elmúlt éveket, a bennünket összekötő emlékeket.

Szerettem is volna, meg nem is, hogy ez megtörténjen. Vágytam az érintésére, arra a szempárra, amelyben úgy el tudok veszni és megnyugodni, mint amikor még kislányként anyám ölelő karjaiba menekültem.

Soha nem tartottam magamat képesnek arra, hogy másképp tekintsek rá. Mellette éltem már hosszú-hosszú ideje, megismerhettem volna, de nem akartam. Próbálkozott, folyton falba ütközött. A páncélba, amit magam köré vontam ellene és mindenki más ellen. Nem látott át rajta senki, csak ő. A köpenyes, halk szavú, feketeszemű démon. Ő tudta, mit gondolok, mit érzek, és ami a legfontosabb, mire van szükségem. Megadta, szó nélkül, köszönetre esélyt sem adva. A szeme sosem hazudott, de nem figyeltem rá eléggé, a teste nem volt harmóniában vele.
Az ajtón két határozott koppanás hallatszott.

***

Az éjszaka már mindent beborított akkor is. A körletem jelzőbűbájainak reagálásából tudtam, hogy ő jön. Kimerészkedett a bázisáról, vajon mi történhetett vele? Egyáltalán, hogyhogy eszébe jut pont engem felkeresnie? Amíg ezen agyaltam, ő kopogott, a szám automatikusan felelt, pedig nem biztos, hogy bízhatnék benne.
Még magamban sem kéne ennyire, valószínűleg ő is meglepődött, bár az arcára semmilyen érzés nem ült ki. Röviden, néha-néha megrezdült a szeme, vagy az ajka, de ezt is csak akkor vettem észre, amikor már jó ideje beleszerettem. Azonban erről azon az estén még szó sem volt.

– Jó estét, Minerva – köszöntött kimérten.

– Neked is, Perselus – biccentettem neki.

– Azért szerettem volna veled beszélni – leheletnyit nyomva csak meg a veled szót –, mert Albus azt szeretné, ha jövőre Remus Lupin tanítaná a sötét varázslatok kivédését. Szerintem meglehetősen elmebajos ötlet, bár Alastor Mordonnál minden bizonnyal jobb. Mit gondolsz, tudunk találni valakit, aki elvállalja?

Bambán néztem rá, hiszen Remus kiváló ember azután a két balfék után, aki az elmúlt két évben itt volt. Meg sem próbáltam lebeszélni Albust, amikor tegnap este nekem elmondta, hogy jövő héten felkeresi. Perselust azonban meg kéne arról győznöm, hogy igenis méltó a posztra, és mivel vélhetően egy évnél tovább úgysem marad, legalább az alapokat megtanítja a gyerekeknek. Azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük lenne egy jó SVK tanárra.

Belenéztem, talán akkor először a szemeibe, és megrökönyödésén kívül mást nem is láttam benne. Oh, szóval későn húztam fel a pajzsaimat. Erről le kéne szoknom, mert ez túl veszélyes a híres legilimentor közelében.

– Akkor, úgy vélem, a választ már meg is kaptad a kérdésedre. Egyéb kérdés?

– Lenne, de nem most fogom feltenni. Minerva, jó lenne, ha az orrodnál tovább látnál a szemüvegeddel.

Kerekre nyíló szemekkel bámultam rá, mert a mondatában egy cseppnyi gúny sem volt. Inkább kérlelés, bár ezt egy mardekáros szótára nem tartalmazza. Így tehát értetlenül és bambán néztem a csukott ajtómat még vagy fél órán át.

***

Az instrukciót követve, miszerint nyissam ki a szemem, rájöttem, hogy Perselus kiváló ember, ha a modorától eltekintünk. A diákjaival mindig törődött, ebédnél is folyton rajtuk tartotta a szemét, nem azért, hogy viselkedjenek normálisan, bár ezt is éppenséggel elérte, hanem mert tudni akarta, hogy minden rendben van-e velük. Igaz, kissé egyedi módszerekkel, tehát legilimentálva, de hát, kinek mi esik kézre. Vagy szemre. Nem igazán értettem egyet ezzel a módszerrel, de Albus csak felvonta a szemöldökét, és meglepően hasonló, gúny nélküli szavakkal adta tudtomra, hogy ne csak nézzek, lássak is. Kettő null a férfiaknak. Már megint ugyanaz.

Dühösen mentem le a Nagyterembe ebédelni aznap. A folyosón, bár nem szoktam semmiségekért büntetni a diákokat, most kaptak néhány mínusz pontot. Legközelebb kevesebbet rakoncátlankodnak. Az, hogy épp nem volt köztük griffendéles, csak a véletlen műve lehetett. Amikor ez a gondolat végigfutott az agyamon, kelletlenül meg kellett állapítanom, hogy rendkívül mardekáros viselkedést produkáltam. Még mindig döbbenten néztem a helyem a tanári asztalnál, ahogy egy kósza hang eljutott a fülemig, kibillentve a már-már szokásommá váló bambulásból:

– Nocsak, Minerva, sóbálványátkot kapott?

Heherészés hallatszott a diákok felől, de egy mérges pillantástól lelohadt a kuncogásuk. Leültem a helyemre, megpróbálva a maradék méltóságomat megőrizni. Az első pillanattól kezdve kudarcra volt ez ítélve, de nem tehettem mást. Perselussal heveny vitát kezdtem a diákok megfelelő módon való kikérdezéséről, hiszen – természetesen – nem tudtam magamban tartani, amire rájöttem. Hiba volt.

– Minerva, nekem nincs akkora szám, mint neked, és nem tudok annyit kérdezni. Ha tudsz ennél jobb és lényegre törőbb módszert, ahol nem kell kínos kérdéseket feltenni, állok elébe. Úgysem találsz – azzal felpattant, és elvágtatott. Elsuhant, ez jobb szó.

– Úgyis találok, Persie – vágtam vissza, tudván, hogy a körénk kiszórt némító bűbáj miatt csak ő hallja majd a gunyoros becenevet.

Hát, azt hiszem, akkor láttam először fekete villámokat. Súlyos, nehéz, és gyorsan repülő villámokat, amik ledöntenek a lábamról. Legalább is, abba nem gondoltam bele, hogy egy nagy tudású varázslót nem illik magamra haragítani. Vagyis, egy taknyost, hiszen mégiscsak fiatalabb tőlem. A meghunyászkodás minden jele nélkül vártam, hogy mit fog mondani.

– Ez igencsak mardekáros gondolatmenet volt – felemelkedő szemöldökkel és valami fura fintorral a szája sarkában elindult az órájára. Kuncogott?

***

Hónapok teltek el, de a barátságos modoron kívül, amit ő soha nem fog produkálni, jobb módszert nem találtam. Nekem könnyen megnyíltak a diákok, néha sok is volt belőlük, amikor szinte az összes gondjukkal engem támadtak le. Persze, akiknek meg hozzám kellett volna jönniük, mint Potternek, sohasem tették meg. Hermione is csak kétszer jött el hozzám magánéleti gondjaival. Vagyis összefoglalva, Perselus jobban ismeri a diákjait, mint én. Ha harc, hát legyen harc.

Egy évvel később még mindig ugyanott tartottam. Nincs hatásosabb módszer. Pontosabban van, de az elég veszélyes. Mindenre megfelelő segítséget nyújt. Az időnyerőm. De hát nem járkálhatok folyton kiábrándító bűbáj alatt a diákjaim nyomában és nem igazán köthetem más orrára, hogy mim van. Hermione is visszaadta egy év után, el is mosolyodtam a gondolat hatására. Csodálom, hogy addig bírta. Igazából csak meg akartam leckéztetni, hogy ne vágyjon annyi tudásra, és beérje a normál tempóval. De persze vizsgák előtt egy hónappal mindig elkéri, hogy az első vizsga napján visszahozza, és csak a felkészülésben segítse a varázslat.

Tehát a módszer jobb, kockázatosabb és titkosabb. Győzelem letudva. Ám ezt valahogy vele is meg kéne osztani, mert ez így nem teljes. Persze résen kell lenni, hiszen nem lehet végtelenségig visszapörgetni az időt, különben Tudjukki is ezt tenné, ha így lenne. Két koppanás hallatszott az ajtómon, riadtan néztem körbe, ki tudja mióta bámultam magam elé ezen gondolkodva. Tessék, mióta azt mondta a két pasas, hogy figyeljek, egyre többször nézek sötéten magam elé, ahelyett, hogy résen lennék.

– Gyere be – szóltam rekedten neki.

– Jó estét, Minerva! Albus végleg elvetette a sulykot, eszébe jutott Alastort hívni SVK tanárnak – megadóan, de méltóságteljesen ült le a némán felkínált helyre. – Nem, egyszerűen képtelenség, hogy a diákokra szabadítja azt az... azt – sűrítette bele minden véleményét ebbe a szóba.

– Talán nem lesz rossz, ha végre ráijesztenek a diákokra. Ámbár én sem tenném, de tudod, hogy Albus, meg az ő elméletei. Megdönthetetlenek – hagytam függőben a kimondatlan kérdést.

– Tán csak nem felmondta a kérdezési mániád a szóbeli megnyilvánulást? - vonta fel a szemöldökét. Az első grimasz, amit tett, mióta belépett. Ezt én tényleg számolom?

– Nem, próbálok összerakni elmélettöredékeket, hogy ne csak nézzek – feleltem csöppnyi szarkazmussal a hangomban.

Perselus arcán ugyanaz a fura fintor játszott, mint amikor a Nagyteremben faképnél hagyott. Ilyenkor a szeme sem olyan rideg, meg a tartása sem távolságtartó. Hirtelen mozdulattal vetett véget ennek a – meghitt – pillanatnak. Felállt a székről és talárja lobogva rebbent ki a körletemből.

***

Két koppanás. Már-már szokássá vált a részéről, hogy felkeressen, amikor baj történik, amikor kérdezni szeretne, amikor Albus már megint egy őrültséget akar tenni vagy amikor eszébe jut beszélgetni. Két hete megváltoztattam a körletem bűbájait is, hogy a szokásos két koppanásra kinyissák az ajtót, valamiért mosolyogtam közben, bár nem hinném, hogy miatta. Nehezen vettem rá magam, de a látogatások rendszeressé váltak, Albus mindig hatalmas vigyorral nézett rám, amikor látott, legutóbb pedig két citrompor között mondta:

– Észrevettem ám, hogy már látsz, vigyázz, nehogy Sybill megneszelje - és kuncogott tovább a saját viccén. Tipikus, felvontam a szemöldököm, mire megint egy fintorfélét kaptam Perselustól, aki elcsípte a halk mondatot.

A férfi szeme melegséget sugárzott, meglepődve néztem, ahogy odalép hozzám, minden bevezetés nélkül felhúz a székről és átölel. Ez meghibbant teljesen, gondoltam, majd kissé távolabb toltam magamtól, hogy láthassam az arcát. Nem olyan volt, mint aki elmebajos. A döbbenetemet lassan mérni lehetett, főképp, mikor halkan odavakkantotta:

– Azért ennél több, de legalább is mélyebb reakciót vártam volna tőled. Jó éjt!

A következő, ami eljutott az agyamig az az ajtó igen keserves nyikorgása, miután jól bevágták. A falakon még hallatszott a visszhang, amikor visszarogytam a székemre, és csak hosszasan bámultam a kijavítandó dolgozatok felett könyökölve a boltíves bejáratot.

***

Fertelmes dolgozatokat produkáltak a házam diákjai, nemkülönben az övéi. Azon gondolkodtam, hogy lemegyek, és tudomására hozom a szégyent. Valamiképp jó lenne fölényben lennem hozzá képest. De bizonyára még csak ajtót sem nyitna, ha tudná, hogy én állok a túloldalon. Cinizmustól csöpögő, véres kritikákat kaptak a diákok, és csak hüledeztek, mikor másnap kiosztottam a dolgozatot. Granger keze magasba lendült, hogy kérdezzen valamit, de ahogy a szemem sarkából láttam, Weasley lehúzta és Potter helyeslően biccentett rá. Igen, ez most jól esett, nem akartam vitázni velük a tegnapi hangulatomról. Sem a mairól.

***

Az ujjaim megfájdultak a pálca szorításától. Rám bízta az egyetlen feladatot, amelyet sosem akartam. Hogy képzelte, hogy megteheti ezt?! Az ajtó jajdulva csapódott a falnak, amikor dühödten beléptem az irodába, ami mostantól az irodám. Most már ez lesz az életem. Hosszú, nyugodt évek várnak rám, mégis mindent megadnék, hogy ne a falon lássam azt a szempárt, amely újra megtanított – a veszélyek közepette is – élni.

Fúriaként tomboltam belül, kívülről pedig Albus vigyorgott rám a mindent jobban tudok mosolyával. Dühödten néztem rá, forrongtam, mint ha valami tűzhányó lennék, és toporzékoltam, mint egy ötéves. Perselus csendesen ült, zárkózottan, magányosan és leginkább passzívan. Albus átsétált hozzá, de ő egy mozdulattal kitessékelte a szobájából.

Most néztem meg csak jobban a képet. A szoba, ahova annyira vágytam, és ahol csak egyszer jártam. Minden részletét igyekeztem megjegyezni, a repedéseket a köveken, a szőnyeg színét és mintáját, a tűz ropogásának hangját. Ott volt, és olyan erősen szakadt rám, hogy már soha nem fog rám várni, hogy összerogytam, és utat engedtem a könnyeimnek. A szeme elárulta, ő sem így szerette volna, de nem elégedetlen. Egyáltalán nem.

Talán ez fájt a legjobban. Hogy el tudott engedni.

***

Az utolsó év. Mindig azt hisszük, hogy kapunk még egy esélyt az élettől. Hogy lesz hova továbblépni. Hogy van jövőnk. Aztán jön a fájdalmas pofon, mikor már csak attól félünk, hogy nem tudunk lépni. Az idő sem segít mindenen. És újra az emlékeimbe vetettem magam.

***

– Eressz be, vagy megbánod – kiáltottam a míves tölgy ajtóra, de az némán bámult vissza rám. Engedj be, mert fontos – kezdtem bele másodszor is, amikor legnagyobb döbbenetemre kinyílt az ajtó és feltárult egy… kellemes hangulatú belső tér. Otthonos, ez fedi a legjobban, gyógyír a léleknek, ha ide térhet vissza. Bizonyára ezért néz ki épp úgy, ahogy senki sem gondolná. Egy rejtőzködő ember világa.

– Miért törsz rám hajnali kettőkor, ha szabad tudnom? – nézett rám kissé megilletődötten Perselus. Igencsak vékonyra szorított szája ellentétbe került – már megint – a szemével, amivel halványan annyit üzent, hogy semmi gond.

– Nem mehetsz el – szakadt ki belőlem. Itt a helyed, itt kell maradnod, védened a diákokat, a tanárokat. Minket. Nem mehetsz el – a kérlek és a légy szíves már kikopott a szótáramból mióta tanítok, a szigor hatásosabb, mint a nyavalygás vagy a kérlelés. Ezt ő is érezte vajon?

– Nem is megyek el – ejtette ki halkan a szavakat, és akkor még nem láttam, hogy mit is mondott valójában. Magában mondta csak végig a mondatot, még egy darabig.

– Sajnálom, hogy a múltkor nem vártad meg, hogy felfogjam a dolgokat – bukott ki belőlem. Ki a csuda átkozott el, hogy most minden feltörik belőlem, anélkül, hogy meggondolhatnám?

– Nem történt semmi meglepő – és a fájdalom átcikázott a szemein, ugyanúgy, ahogy rajtam is. Közelebb léptem hozzá, mert fázni kezdtem a gondolattól, hogy oda a több évnyi barátságunk. Nem akartam elereszteni, szerettem volna, ha van egy biztos pont az életemben. Egy sziklaszilárd, kimozdíthatatlan pont, ami visszahúz, ha baj lesz. Ami erőt ad.

Felnéztem rá, mert bár az évek száma nálam volt több, ő nyúlánkabb volt, szikárabb és én szerettem. Hiába minden észérv és vitatkozás magammal, hogy nem tehetem ezt vele, most a legvégén mindennek, be kellett vallanom. A tűz melege mintha átköltözött volna a szemébe, mintha egy fekete hullámtengerbe feledkeztem volna. Az időnyerőm ott lapult a mellkasomon és nagyon örültem neki, hogy egy ideje nem kellett használnom, hiszen itt volt a saját időnyerőm, szemtől szembe. Minden perc elvesztegetett évnek tűnt, amikor nem hallottam a hangját, a szarkazmusát, a szerepet, amit szintén megszerettem, mert hozzá tartozott.

Ő is lépett egyet, én pedig átöleltem.

***

A többit már csak könnyek között láttam, nem és nem akarom elengedni azt a pillanatot, amikor végre nőnek érezhettem magam. Nem fog menni. Túlságosan öreg vagyok már hozzá.
Felnéztem, mint mindig, és ott láttam a kunkort a szája sarkában. Nem csak képzeltem, tényleg ott volt. Albus irigykedve kukkantott be hozzá, hogy aztán fülét-farkát behúzva meneküljön. Hiába a mosoly, a mérges kígyóval nem érdemes játszani. A szeme melegen simogatott, mint akkor este, amikor először és utoljára vele lehettem.

A merengőt eltettem, és felemelt állal kezdtem bele az előttem álló, unalmas évekkel teli maradék életemnek. Pers biccentett egyet, halványan, hogy senki se láthassa, hiszen ki az a mardekáros, aki igazat ad egy griffendélesnek, és a kunkor kiszélesedett. Harmónia volt a szemei és a teste között, ez pedig olyan erőt adott, ami már képessé tett engem is újra küzdeni.


Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=107833