Körök végessége: -

írta: Nelli

Talán csak egy álomrebbenés, a szunnyadó végtelen ébredése, mely fehér gondolatokat szül a révülő képzeletbe. Kongó káprázat lenne csupán? Hagymázas lázálom, csalfa lidércek homályos csillagéneke? Valótlanság, mitől a vén szív reszket szüntelen: az idő végessége?

A kör végtelen, önmagába gyűrűzik, önnön tökéletességébe kapaszkodik. Létezik-e gócpont, ahol az erőtlen, reszketeg végek egymásba fonódnak? Egy-e az egész? Vagy csupán megszámlálhatatlan árva gondolat, melyek a tökély illúzióját hajtják kitartóan, egymásba ádázul karmolva, harapva?



Éjsötét végtelen, hol nincsenek korlátoló falak, s így nincs lényeg, mit őrizni kénytelen féltékenyen az élet. Fekete semmiben létező köralak, mely itt van és most van, ám ha arrébb pillant a szem, a merengő csillanás már egy másik kört lát, mely éppolyan, mint elődje, mégis képtelenül más.

Megannyi alak körötte: egy élet egymásba karoló megtestesülése, a végtelen egy új ábrázatát kiadva, mely körkörös, mégis véges, s épp ezért szüntelen megújuló forma. Nézzük őket sorba, s megelevenedik egy porszemnyi gondolat, mely nagynak, s Életnek hitte magát egykoron, mindörökre. Legifjabb s a ráncba öltözött között csupán egy óra, egy fal, melyet az Idő húzott a létező térben, s melyben kapu áll, mely új, más névvel ellátott dimenzióba nyílik, egy újabb körre – s ez a gócpont egyúttal a folyamatosság nélkülözhetetlen spirálrészlete.

Mozdul a mutató, a tízeshez ér görbülete, késhetetlen kongás rezeg az Idő anyagában, elhal a halk beszéd, sötétbe olvad az alak, mely vénülő tapasztalatokról regél rég halott énjei homályba vesző emlékképeinek. Világosság remeg a jobbján ülő ajkain, majd újra egymásba tolulnak a hangok, melyek ha egymás mellé kerülnek adhatnak egyaránt értelmet és érthetetlent.

– A gyermekévek elmúltával áhítatos csodálatot éreztem arra gondolván, milyen sok évet éltem már végig, hisz mily rengetegnek is tűnik olykor röpke húsz esztendő – még az első is, melynek csetlő-botló mozdulataira nem emlékszünk, nem is emlékezhetünk. Ma is ugyanez a különös csodálat jár át, amikor a mögöttem, előttem – hisz oly képlékeny e két fogalom – álló évtizedeken merengek. Korábban rémület fogott el, ha elveszett emlékeimre gondoltam. Az emlék különös jószág, képes évek távolából visszanyúlni hozzám, de akár örökre el is repülhet az ég végtelenjébe, hogy aztán sose találjak rá, vagy csak olykor-olykor egy-egy felhő foszló alakjában. Ma már nem rémít meg, hogy a konkrét, kézzelfogható dolgok általános mozzanatokká halványultak. Legalább ez megmaradt nekem.

Kong az Idő, meghalnak a hangok, a mutató újabb csomópontot jelez. Sötétség olvad szét az alak fakó bőrén, s immár az utolsóra vetül a bántón éles fényár. A fény, mint az igazság második metaforikus keresztneve átvilágít a bőrön, az ereken, a csontokon, az emlékeken, majd megkegyelmez, s puhán megül az aszott test mély gyűrődéseiben.
– Különös itt lenni, így lenni. Rálátni egykori önmagam maradványaira. Látni, de meg nem érinteni, meg nem érteni őket. Oly távoli a kezdet, valamiképp mégis közel érzem magamhoz, hisz kettőnket hasonló formán nem sok választ el a „nem lenni”-től, az Idő oly pontjától, ami tán nem is létezik. Hová fog ezentúl mutatni a mutató? Hová…?



Csalfa, hitszegő káprázat játszik tán az elme érzékelésével. Csalt az Idő? Korábban jött az üres, feneketlen megnyugvás? Talán a kör húzta összébb a gyűrűjét, hogy erősebben fonódjon önmagába, elszakíthatatlanul? Vagy csupán az Élet volt, mi nem hazudtolta meg foszlékony lényét, s az utolsó dobbanással megmutatta mily kiszámíthatatlan, s véges az óra számlapjának zárja, mely bárhol véget érhet, mégis tizenkettőn nyugszik meg.

Egybeolvad a két mutató, hosszan siratja röpke halálát az Idő, elhal a létezés szikrája, s a semmi lassan bekebelezi a kört, hogy egy újat kezdjen meg helyette…


2012. 04. 07.




Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=114220