Liliomok könnye: Liliomok könnye

írta: Nezumi

Hűvös októberi éjszaka volt. Az eget villámok szelték át, hangos mennydörgéssel kísérve. A levegőben ott lebegett az eső ígérete. A hold sem ontotta fényét, hogy bevilágítsa azt a kis utcát, amin egy fekete taláros, magas, csuklyás alak vágott át. Az utcai világítás gyér fénye sem volt képes arra, hogy a csuklya sötétségét megtörve felfedje a rejtett arcot. Az alak hosszú léptei gyorsan eljuttatták a falu templomáig. Viszont nem imádkozni jött, vagy meggyónni a bűneit. Teljesen más cél vezérelte lépteit: a templomhoz tartozó kis temető egyik örök álmát alvó személyéhez jött. Már nem először tette meg ezt a távot. Évek óta, ugyanezen a napon, ugyanebben az időben mindig felbukkant, hogy a kezében tartott liliom csokrot elhelyezhesse, miközben sosem feledi emlékeit.

Az alak sötét árnyként suhant végig a temető sírjai között, míg végül meg nem állt azelőtt a sír előtt, amelyet meglátogatni jött. A szeretett személy iránt érzett érzései sosem múltak el. Egy aranykalitkában őrizte, nagy becsben tartva őket szíve mélyén. Ennek a kalitkának ajtaja pedig ezen a napon mindig kinyílik, hogy aztán elárasszák őt.

Sápadt bőrű kezével hátra hajtotta a csuklyáját, így a világ elé tárva arcát, amit diákok százai láthattak már a Roxfort falai között. Egy horgas orrú, sápadt bőrű, vállig érő, fekete hajú férfit. Perselus Piton sosem tartozott a jóképűek táborába. Sosem vették körbe lányok, hogy igyák minden szavát, vagy versengjenek érte. Gyerekkorában csenevész, inas és beesett arcú volt. Kinek is kellett volna? Egyetlen lány volt, aki érdekelte őt: Lily Evans.

Lily Evans számára élete nagy szerelmét jelentette. Számára a nő nem csupán csinos és okos volt, hanem maga a tökély. Szerette a boldog mosolyát, ahogy nevetett, azt a csilingelő, lélek simogató nevetést. És azt a gyönyörű zöld szempárt, amelynek tekintetével mindig megajándékozta. Ha belenézett, nyugalomra lelt. Viszont, mint minden jónak az életében, ennek is vége lett. Ott rontotta el, hogy sárvérűnek nevezte őt dühében. Már számtalanszor megbánta. Talán még menthető lett volna a kapcsolatuk.

A fekete mágia szeretete sem tetszett a lánynak, de nem tudta vele megértetni az ő álláspontját. Lassan egyre jobban eltávolodtak egymástól. A barátságuk nem szűnt meg, de sosem lett a régi. Megkopott és sebzetté vált. Ha a sebek meg is gyógyultak, a hegek ott maradtak. Emlékeztették, hogy mennyit hibázott, hogy hol rontotta el. A nő, akit mindenkinél jobban szeretett egy másik férfi karjai között lelte meg a boldogságot.

Lilyt akkor vesztette el végleg, amikor a halálfalók táborát választotta. Nem menekülésnek használta, talán gyerekes bosszúnak szánta, már maga sem tudja. Mérges volt és megbántott, vonzotta a Nagyúr hatalma és ideológiája. Amikor Lily megtudta, hogy csatlakozni akar, felkereste és megpróbálta lebeszélni. Nem hallgatott rá, aztán megint olyat mondott, amit megbánt. Megint egy újabb kudarcot írhatott a számlájához. Megbántotta azt, aki iránt a szerelme még mindezek után is élt.

Némán állt a sír előtt, miközben leperegtek szeme előtt a történtek, az a rengeteg rossz út, amit választott, és ami egyre rosszabb világ felé sodorta. Ujjai megszorultak a liliom csokor szárán, majd kinyúlva végigsimított ujjbegyeivel a hideg, kőbe vésett néven.

– Lily – suttogta az éjszakába, és néhány másodpercre lehunyta a szemét. – Eljöttem. Ismét.

Újra és újra, minden évnek ebben a hónapjában, pont ezen a napon eljön, hogy elhozhassa a nő kedvenc virágát a sírjára. Már csak ez maradt neki. Egy hideg kő, egy belé vésett név és a fájó szíve. Sosem fogja megbocsátani magának azt, hogy nem tudta megmenteni őt. Eleinte Pottert hibáztatta, hogy miért egy olyanban bízott meg, aki meg sem érdemelte. Magát is ostorozta azért, hogy nem választott másik utat, amikor még lehetősége volt rá. A szerelme helyett a sötét oldalt, a fekete mágiát, a kínzást és az öldöklést választotta. Talán minden máshogy alakulhatott volna. Végigment minden „mi történt volna, ha” kérdésen.

Mi történt volna, ha nem csatlakozik a halálfalókhoz? Mi történt volna, ha mindent máshogy csinál? Mi történt volna, ha sosem ejti ki azt a szót? Mi történt volna, ha a fekete mágiát inkább hanyagolja? Annyiféleképpen választhatott volna, léphetett volna más útra. Vajon mennyivel másabb lenne az élet? Ki élne és ki halt volna meg? Ki veszett volna oda hamarabb, ha minden máshogy történik? Talán semmi sem változott volna. Újra itt állna a sír fölött, miközben szörnyű gondolatok gyötrik.

– Annyira sajnálom – mondta, miközben szomorúan tekintett maga elé. Egy mennydörgés törte meg a beálló csendet, majd a következő pillanatban egy villám szelte át az eget. Lágy szellő söpört végig a temető avarán, felkavarva a száraz faleveleket, amelyek bukfencezve haladtak tovább, míg végül meg nem álltak.

Sosem fogja tudni elfelejteni azt az éjszakát. Megpróbálta megmenteni Lilyt a Nagyúrtól, kérte, hogy csak őt ne bántsa. Azt akarta, hogy legalább ő éljen. Viszont nem bízott a Sötét Nagyúrban, így felkereste Dumbledore-t, hogy tőle kérjen segítséget. Bármit megtett volna az igazgatónak, csak segítsen megmenteni őt. Kétségbe volt esve, féltette Lilyt. Ő tehetett róla. Ismét miatta volt minden. Ha nem hallja meg a jóslatot és nem adja tovább Voldemortnak, akkor Lily még mindig élhetne. Bármit megtett volna, hogy jóvá tegye a hibáját, hogy megint olyat cselekedett, amit nem kellett volna.

Csatlakozott a Főnix Rendjéhez és elzárta az elméjét a Nagyúr elől, reménykedve abban, hogy az árulásával megmentheti a szeretett nő életét. Viszont újabb kudarccal került szembe. Dumbledore nem tudta megmenteni a családot. Mikor eljutott hozzá a hír, hogy Potteréket megölték, teljesen lesújtotta. A bánat hihetetlen erővel rohamozta meg a lelkét, és kezdte őt felemészteni. Senki sem tudta megakadályozni, hogy felkeresse Lily otthonát. Felelősnek érezte magát a történtekért, hiszen valóban ő tehetett róla. Egy újabb rossz döntése mások életébe került.

Potter látványa nem kavarta fel, a lelke gonosz része örült, hogy ellenségét holtan látta. Azt az embert, aki elvette tőle a szeretett nőt, aki annyi szenvedést okozott neki. A szíve a torkában dobogott, félve tett meg minden lépést, miközben a gyerek sírást követte. Reménykedett benne, hogy talán még sem igaz a hír, hogy talán Lily még él. Az a fájdalom, ami a szívébe mart, amikor meglátta a szeretett nőt holtan feküdni a földön, most is intenzíven élt benne.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, de csak még élesebben látta maga előtt azt a pillanatot, mikor a lábai már képtelenek voltak megtartani őt. A falnak tántorodott és nem bírta levenni róla a szemét. Nem akarta így látni. Nem akarta, hogy ez történjen vele. Tudhatta volna, hogy inkább feláldozza magát azért, hogy megmentse a fiát. Lily már csak ilyen volt.

Abban a pillanatban nem akarta felfogni azt, amit látott. Nem akarta elfogadni, hogy az a gyönyörű, élettel teli smaragd zöld szempár örökre lehunyva marad. Olyan volt, mintha aludt volna, még így is gyönyörű volt. Szebb volt mindennél, amit eddigi életében látott. Ez pedig nem volt többé. Abban a percben nem csak a világ fagyott meg körülötte, hanem a lelke és a szíve is. Nem látta többé maga előtt a reményt, és mintha a fény is kiveszett volna a földtekéből. A színek is fakóbbnak tűntek. Minden jó kiveszett a világból számára.

Egy hosszú pillanatra még a hangok is megszűntek. A gyermek hangos sírása távoli volt, és mintha víz alól hallotta volna. Tekintete lassan vándorolt el Lilyről, hogy végül a fián állapodjon meg. A szíve fájdalmasan szorult össze, amikor belepillantott a gyermeki szembe. Ugyanaz a szempár tekintett vissza rá. A kisfiú sírva ült az anyjától nem messze, miközben hatalmas könnyek peregtek le az arcán. Gyötrő kegyetlenség. Lily szemei néztek vissza rá a jéghideg szobában, ő pedig moccanni sem bírt, csak bámulta az apró teremtményt. Mily kínzóan kegyetlen a sors!

Levette tekintetét a kisfiúról, nem bírt tovább ránézni. Nem tudta elviselni azt a fájdalmat, amit az a szempár okozott. Hogy azok a zöld szemek örökre lecsukódtak, hogy egy másik smaragd szempárban élhessen tovább. Lily mellé ülve magához ölelte még meleg testét, miközben könnyei utat törve maguknak csorogtak le az arcán.

Az idő megállt. Igyekezett felfogni, hogy többé nem láthatja azt a csodaszép mosolyt, hogy nem hallhatja többé a csilingelő nevetését. Nem fogja többé bársonyos hangján kiejteni a nevét. Azt bánta igazán, hogy nem tudott tőle bocsánatot kérni mindazért, amit elrontott.

A könnyek végigfolytak az arcán csukott szemhéja alatt megszökve. Kinyitotta a szemét, és mintha egy pillanatra maga előtt látta volna az arcát, miközben boldog mosoly terül el az arcán. Egy csodálatos, szeretetre méltó nő, akiben annyi bátorság volt, mint senki másban.

– Harry jól van. Vigyázok rá, mint mindig, mióta átlépte a Roxfort kapuját. Nagyszerű fiú, bátor, akárcsak te – mondta, miközben lerakta a liliom csokrot a sírra. – A te szemedet örökölte.

Bár igaz, hogy keserűen és igazságtalanul bánik vele, ezt beismeri. Nem tud ellene tenni, hiába próbál úrrá lenni az érzésein. A fiú amennyire hasonlít az anyjára, éppen annyira az apjára is. Hiába tudja, hogy nem egy és ugyanaz a személy. A régen elszenvedett sérelmei túlságosan beleivódtak. Mindig eszébe juttatja, hogy Lily nem lett az övé, hogy attól a férfitól van, akit annyira utált és megvetett mindvégig.

Megtartotta a magának tett ígéretét, hogy vigyázni fog a fiúra, még ha ilyen vegyesek is az érzelmei vele kapcsolatban.

Perselus letörölte a könnyeket az arcáról, majd megérintette a sírkövet. Sok rossz történt, de amennyi hibát őriz, ugyanannyi kellemes pillanatot is.

Az ég újra megdörrent, és hamarosan hűvös esőcseppet érzett meg az arcán, ami aztán lassan végigsimítva azt a mélybe zuhant. Hamarosan újabb és újabb cseppek követték, egyre sűrűbben. Perselus pedig némán állt a sír előtt, miközben felidézte újra és újra a csodás napokat. A gyermekkorukat, amikor először pillantotta meg a lányt. Azonnal megkedvelte őt. Szép volt és okos, hamar összebarátkoztak. A nevetését szerette a legjobban, mintha csak napfény lett volna, úgy melegítette át, akárhányszor csak hallotta. A kacagása önfeledt és boldog volt. Ez sosem változott.

Tekintete a liliomokra siklott, éppen akkor egy kövér esőcsepp szánkázott le a lágy szirmon úgy, mintha a virág is könnyet ejtett volna. Mintha csak együtt érezne azzal a személlyel, aki a kemény, hideg földre helyezte megemlékezése jeléül.

Perselus felnézett a kőbe vésett névre, ahol ujjai még mindig ott voltak. Végigsimított rajta, majd visszahúzta a kezét. Felnézett az égre, lehunyta a szemét és hagyta, hogy az utolsó könnycseppek az esővel vegyülve végig folyjanak az arcán. Hogy aztán mélybe hullva, szomorúan ivódjanak a földbe.

A háború már a vége felé járt, talán ez volt az utolsó látogatása. Lehet már nem látja többé a sírt, nem hoz rá liliomot és nem lesz több szomorú, keserű emlékezés. A fájó percek és órák eltűnnek, hogy aztán ő is megbékélhessen.

Nem tudhatta, hogy élve megússza-e a végső csatát. Nem is akart rá gondolni. Reménykedett benne, hogy ha meg is hal, akkor odaát újra láthatja a szeretett nőt, hallhatja a nevetését és újra belenézhet abba a gyönyörű, zöld szempárba. Sosem tudta elfelejteni, mert ez a szempár a mindennapjai részévé vált. Harry Potter magában őrizte édesanyja egy darabját.

– Mennem kell – mondta végül kissé karcos hangon, majd a fejére húzta a csuklyáját.

Hosszú másodpercekig még elnézte a sírkövet, a bele vésett nevet, mielőtt megfordult volna. Vett egy reszketeg sóhajt, majd nehezen megtette az első lépést. A szíve még nem akart menni, tovább akart maradni, akár reggelig, de nem tehette meg. Már így is sokat időzött itt.

Miközben kifelé tartott próbálta rendezni gondolatait, kicsit összeszedni magát, de képtelen volt rá. A múlt árnyai újra és újra visszataláltak hozzá, hogy emlékekkel rohamozzák meg védtelen elméjét. Szomorúak, keservesek és boldogak egyaránt.

A szeretett nő sírját mindig nehéz volt elhagyni, pont olyan nehéz, mint megtenni azt, hogy kijöjjön ide. Ez volt az ő vezeklése, hogy évről évre felszakította a sebeit, amelyek sosem tudtak igazán meggyógyulni. Nem engedte. Nem akarta. Nem tehette meg, hogy felejt. Ha elfelejtette volna, akkor még bűnösebb lenne. Így hát eljön, virágot hoz és emlékezik. Emlékszik arra, hogy milyen boldog volt, hogy aztán ez hogyan halványodott, majd tűnt el véglegesen. A hibák, amiket elkövetett, és amelyeket eddig megpróbált javítani. Visszafordulni már nem tudott, nem tudta semmisé tenni őket. A jövőn viszont még lehetett alakítani, még segíthet abban, hogy Lily fia egy jobb világban éljen.

A temető kapujában még visszanézett arra a helyre, ahol olyan sokáig állt. Ha ez volt az utolsó alkalma, hogy ezt a helyet látogathatta. Ha ez volt az utolsó bűnbánó vezeklése, akkor nem mehet el így. Még valamit meg kellett tennie, mielőtt elhagyja ezt a helyet...

– Viszlát, Lily.

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=129187