A tolvaj: Halld a hangom!: Levél a küszöbön

írta: Scale

Tartalom: John egy hangot hall. Először gyermekként, majd felnőttként ismét. Elhatározza, hogy kideríti, mi ez, és miért történik, de arra nem számít, hogy ez egész országokon át fog ívelni, miközben egy gonosz hadúr elől is menekülnie kell. És hogy hova fog vezetni mindez? Egy különös királyságba, mely talán csak a mesékben létezik.

Első könyv –
Halld a hangom!


„Naná, hogy normális vagyok, a hangok is megmondták!”


PROLÓGUS


Meleg volt, nagyon meleg. Az ajkai kicserepesedtek, a víz szinte már folyt róla, a homok égette a tenyerét, ahogyan megpróbált feljutni a szemcsékből alkotott dombra. Már csak pár négykézláb megtett lépésre volt szüksége ahhoz, hogy célba érjen, de egy óvatlan mozdulat, és legurult domboldalról.

John felordított tehetetlen dühében; ököllel verte a földet, és nem tudta eldönteni, hogy vajon az izzadság folyt végig az arcán, és sötétítette be a homokot, vagy már kétségbeesésében a könny is kicsordult a szeméből. Zihálva kapkodta a levegőt, pihentette elfáradt végtagjait, de tudta, hogy már nincs sok ideje. Rahad emberei hamarosan utolérik, és akkor már késő lesz mindenhez.

Négykézlábra állt, és újra nekiiramodott. A fáradtsága már-már elviselhetetlen szintre emelkedett, a szomjúsága pedig úgy kínozta, hogy legszívesebben beköltözött volna egy ivóvízzel megtöltött medencébe.

John nyögve mászott egyre feljebb és feljebb, mikor pisztolylövés hangja rázta meg a környéket és egy golyó csapódott a tenyere mellé. A szíve a torkában dobogott, megszaporázta a lépteit, próbálta minél kisebbre összehúzni magát, hátha el tudja kerülni a golyózáport, de tévedett: az egyik golyó belefúródott a lábába, John pedig felordított. Hihetetlen fájdalom hasított belé, soha nem érzett még olyan kínt, mint akkor – mintha tüzes vasat nyomtak volna a lábához…

John majdnem megint legurult a meredek domboldalról, de összeszedte minden maradék erejét, és fájó lábbal, körülötte golyózáporral megtette azt a hátramaradt pár métert.

Zuhant. Métereket, talán kilométereket is, mikor végre földet ért, a láblövést leszámítva sértetlenül. Sötét volt, az előző nagy meleghez képest hűvös, a kezét fűszálak csiklandozták, és mikor kezdett hozzászokni a szeme az új környezeti viszonyokhoz rádöbbent, hogy máshol volt. Teljesen máshol...



Első fejezet
Levél a küszöbön


Nehézkesen aludt el. Frankie azt mondta neki a suliban, hogy az ágy alatt vagy a szekrényben, de akár még a játékautó lelkében is lehetnek szellemek. John nem preferálta ezt a szellemesdit. Félt mindentől, ami egy kicsit is eltért a normálistól – és hogy mi a normális? Hát amit anya és apa mondtak neki, amit ők is annak tartottak, és a Frankie által elmondottak egy kicsit sem tűntek olyannak, amik anya és apa számára normálisnak találtatna.

John félt ettől a lehetőségtől. Így is minden nap hallott egy hangot, amely messziről halk, de egyre erősödő suttogással szólt, és csak annyit mondott: Segítség! Segítség!

A félelmetes hang az egész gyerekszobát betöltötte, John remegve húzta fejére a takarót; úgy várta, hogy elmúljon az a borzalom, de sajnos hiába volt minden, a hang egyre csak segítségért kiáltott. John hevesen dobogó szívvel kinyúlt az éjjeli szekrényre tett zseblámpáért, majd gyorsan visszahúzta a kezét, és felkattintotta. Már az a kevéske fény is sokat javított a helyzeten, de azért még jó pár percet, talán akár órákat is eltöltött a takaró rejtekében.

Aztán, hosszú idő után elcsendesült minden, és már csak a tücskök ciripelése szűrődött be az ablakon.

Huszonkét évvel később…


Miranda kilépett a kádból, és a háló felé vette az irányt. A függöny résein bekukucskáltak a napsugarak, amik megcsillantak a kandalló párkányán álló rengeteg fényképen, melyek mindegyikén ő és barátja, John volt látható: kirándulások, baráti összejövetelek, ünnepek.

Párja békésen aludt, semmi sem zavarta pihenésében, csak néha fordult át egyik-másik oldalára. Miranda nem is akarta felébreszteni, hiszen a laboratóriumban benntöltött rengeteg idő után ráfért az alvás. Halkan kivette a ruháit a szekrényből, aztán kiosont az ajtón, hogy időben beérjen a munkába.

John órákkal később kelt csak fel; álmosan belebújt a papucsába, aztán kihúzta a függönyt. Másra sem vágyott, mint napsütésre és egy jó nagy bögre kávéra, ezért aztán lebotorkált a lépcsőn, bekapcsolta a kávéfőzőt, és hallgatta, ahogyan lassan kotyog és fő a reggelindítója. Az utcafront felől halkan beszűrődött az elsuhanó autók hangja, és meghallotta, amint Toby, az újságos fiú, feldobja verandájára az aznapi újságot.

John felállt és kicsoszogott a bejárati ajtón. Az előbb még szépen sütő napot egyre inkább kezdte beárnyékolni egy sötét felhőtömeg, aminek nem igazán örült. Ő és Miranda estére randevút terveztek, és bármennyire is van autójuk, egy zuhé még elmoshatja az aznapi programjukat. Mirandával már öt éve voltak együtt, bár tény, hogy a kapcsolatuk eléggé elnagyolt. Nem szántak egymásra annyi időt, mint egy átlagos szerelmes pár, nem akartak folyton folyvást együtt lenni; ha az egyikük találkozni akart a másikkal, felhívta – ha ráért, ráért, ha nem, nem. Mégis, John úgy érezte, ideje lenne továbblépni egy szinttel, és komolyabbra fordítani a dolgot, igaz, nem volt biztos benne, hogy Miranda is erre vágyik-e…

A kávéfőző jelzett, hogy lefőtt a feketéje. John ledobta az újságot az asztalra, töltött magának egy csészével, aztán bekacsolta a tévét, ami egyfajta halk háttérzajjá minősült, mikor levette a hangerőt és szinte egyetlen mozdulattal bontotta szét az összetekert újságot. Elmerült az olvasásban, oldalról oldalra minden egyes sort elolvasott, és már majdnem a végére ért, mikor egy különös hang ütötte meg a fülét. Először szinte fel sem figyelt rá, az elméje el akarta hessegetni, és automatikusan vette feljebb a hangerőt a tévén, de egy idő után már azt vette észre, hogy a televíziója olyan hangosan szól, hogy már zavarja őt, a hangot pedig még mindig hallja. „Segítség! Segítség” Nem volt istenigazából valódi segélykérés. Nem volt kétségbeesett a hang, John úgy érezte, nincs valódi bajban az illető, érzelemmentesnek, egyfajta visszhangnak tűnt, amelyet valaki felvett, hogy ijesztgessen vele valami elhagyatott házban, szellemeket utánozva, azonban John nem volt vevő erre az egészre.

Morcosan dobta le az asztalra az újságot, és trappolt oda az ajtóhoz, melyet feltépett, hogy leordítsa annak a fejét, aki ilyesmivel szórakozik, viszont az ajtó túloldalán nem állt senki. Ellenben az öreg Mr. Davidson furcsán tekintett át Johnra a szemben lévő házból, mikor meglátta, hogy fiatal szomszédja alsónadrágban és szétnyitott köntösben áll a durván kinyitott ajtóban. John intett neki egyet, szépen visszasomfordált a házba, aztán mintha villám csapott belé, rájött, hogy ő már hallotta ezt a hangot. Régen, réges-régen, de tudta, hogy hallotta már. Aztán eszébe jutott egy gyerekkori emlék, amikor a takaró alatt reszketett félelmében, mert egy ijesztő hang segítséget suttogott.

Johnnak a hideg futkosott a hátán – rémülten nézett körbe-körbe, hol lehet a forrás, aztán megunta a dolgot, és elkiáltotta magát.

– Hol vagy! Mutasd magad!

– Segítség! Segítség!

– HOL VAGY?! MIÉRT CSINÁLOD EZT?!

De a hang nem válaszolt, egyre másra ismételgette a „Segítség” szót, és már olyan hangosan zengett, hogy John kénytelen kelletlen befogta a fülét. Újból körbe-körbe forgott, de már nem keresett semmit, csak ki akart szabadulni; el onnan, abból az őrültekházából! Felrohant a konyhából nyíló lépcsősoron az emeletre, gyorsan magára kapott egy farmert, egy pólót, meg egy sportcipőt, magához vette a mobilját, aztán rohant vissza a földszintre, hogy kijusson a házból.

Mr. Davidson még mindig kint volt a verandán, locsolta a kaspókban lógó virágait.

– John, jól van, fiam? – kérdezte az öreg, ellépve a veranda lépcsőjéhez.

John zavarodottan fordult szomszédja felé, akinek hangja átszakította a forrás nélküli kiabálást.

– Tessék?

Mr. Davidson összevonta a szemöldökét.

– Azt kérdeztem, jól van-e?

– Öh… jól, jól, hogyne… – Bizonytalan bólogatásától Mr. Davidson nem lett nyugodtabb.

John elővette farzsebéből a telefont, és hívott magának egy taxit. Az autó kettő percen belül leparkolt a ház előtt, John bepattant a hátsó ülésre, és már ott sem voltak.

Zihálva kapkodta a levegőt, a taxisofőr szinte másodpercenként nézett bele a visszapillantó tükörbe, és már azon volt, hogy rákérdez, minden rendben van-e vele, de John megint elővette a telefonját.

– Frankie, tudnánk találkozni a szokásos helyen?

– Most? – szólt egy mély hang a vonal túlsó végén. – Hajnali tíz óra van…

– Beszélnünk kell! Kérlek!

Sóhajtás.

– Jól van, jól van....

*


Füstös, hangos pub előtt fékezett le a 130-as sárga taxi. John sietve fizetett, aztán kipattant és már nyitotta is a találka helyének ajtaját. A hátsó boxban ott várakozott rá gyerekkori jó barátja, Frankie McLthon. Az idő vasfoga alaposan megváltoztatta barátját; a mitugrász, vézna kis srácból egy megtermett, nagydarab férfi lett, akivel nem szívesen találkozna össze senki sem egy sikátorban. John levetődött mellé, megrázta a fejét, majd alaposan belemarkolt a hajába.

– Ööö, minden rendben, cimbi? – érintette meg John vállát Frankie.

Barátja borzadva bámult. Hol Frankie-t nézte, hol kitekintgetett az ablakon, hátha meglát valakit, aki magyarázatot tud adni neki, végül kibökte Frankie kérdésére a választ.

– Nem. Nem, megint hallom…

– Mit?

– Hát a hangot – suttogta kidülledt szemekkel John. – Amit gyerekkoromban is. „Segítség!” Folyton ezt mondja, mint valami mantrát, és már megőrülök tőle. Itt – mutatott John a füle feletti területre mindkét kezével. – És csak mondja, és mondja, és mondja…

Mikor újra belemarkolt a hajába, a körülöttük ülők kezdtek furcsállva nézni rájuk.

– Miért történik ez? Mi a baj velem?

Frankie összevonta a szemöldökét, nagyot húzott a sörrel teli poharából és megcsikordult a műbőrből készült kabátja, ahogyan John felé fordult.

– Történt veled mostanában valami, ami kiválthatta ezt?

John megrázta a fejét.

– Nem, semmi. Dehát gyerekkoromban sem okozhatta semmiféle baj. Mindig jó életem volt.

– Akkor keress fel valami dokit.

– Azt mondod megőrültem? – kapta fel a fejét a ki nem mondott szavakra John.

– Nem, dehogy, csak… Mit tudom én, John?! Tanácsot kértél tőlem, adtam. Nem vagyok én semmilyen orvos, hogy tudjam, mik ezek a hangok a fejedben! De tudod mit? – Frankie megvakarta a tüsi hajjal beborított fejét. – Ha annyira segítséget kér, hát segíts neki!

John sűrűn, zavartan pislogott.

– Mégis hogyan? A’sse tudom, mi a kínja…

– Hát kérdezd meg tőle!

– Ezt most komolyan mondod? – kérdezte John bizonytalan hangon.

Frankie bólintott.

– Ki tudja? Lehet, hogy válaszolna, csak azt várja, hogy végre valaki reagáljon a segélykérésére.

John meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán sóhajtott egy nagyot, majd kivette Frankie kezéből a sörös poharat, és magába döntötte a maradék italt.

*


John a pubban eltöltött idő alatt próbálta minél inkább kiszorítani a hangot a fejéből, de sajnos nem lehetett örökké a kocsmában. Frankie-nek indulnia kellett, mert az asszony már várta, így aztán John is felállt, és mielőtt még fogott volna egy taxit, betért a férfi mosdóba.

A helyiség üres volt, csak egy kóbor pók szédült meg a koszos-sárga falon, amikor az ajtózáráskor egy kisebb huzat meglibbentette. John megtámaszkodott a mosdó két szélén, és belenézett a tükörbe. Egy harmincas évei elején járó, fáradt férfi nézett vissza rá, pedig még csak délelőtt volt. Megviselte őt ez a pár óra, és szeretett volna már túl lenni rajta. A hang továbbra is kitartóan mantrázott, miközben John azon tűnődött, amit Frankie mondott neki. Lehet, persze, hogy a barátja csak hülyeségből mondta, hogy beszéljen a hanggal, de mi van, ha mégis igaz? (Persze, reggel egyszer már ordibált vele, mégsem történt semmi…) John újból belenézett a tükörbe (csak könnyebb úgy szólni valakihez, ha van egy fix pont, amit nézhet, még ha az saját maga is), és sóhajtott egy nagyot.

– Oké, legyen! – Újabb nagy sóhaj. – Öhm… Hahó! Hahóhahó! Én hallak téged, te hallasz engem?

– Segítség! Segítség!

– Igen, igen, de miben segítsek?

– Ments meg!

Johnban bennszakadt a levegő. Az istenit, Frankie-nek igaza volt! Válaszolt neki a hang! Hevesen dobogó szívvel elengedte a mosdó kagylóját, és járkálni kezdett a helyiségben.

– Oké, de hol vagy, és mi a baj?

– Cerrannorban! Gyere Cerrannorba!

John lelki szemei előtt azonnal megjelent egy térkép, s egyúttal kutatni kezdett iskolai tanulmányaiban Cerrannor után. Hol is lehet, melyik országhoz vagy kontinenshez tartozik? Dél-Amerika? Ázsia? Közel-Kelet? Esetleg valami Ausztrál szigetcsoporthoz kapcsolható?

– Hol… Hol van ez a Ceranor vagy mi? Nem vagyok túl jó földrajzból, bocsi.

– Csak várj – szólt a hang –, és mutatom az utat.

Aztán már csak a néma csend honolt a férfi vécében. John hitetlenkedve, széttárt karokkal nézett a plafon felé.

– Ennyi?! Csak várjak, aztán majd jelzel, én meg ugorjak mint a nikkelbolha? Ne már! Hé, hallassz engem?!

– Minden rendben, ember?

A mosdó ajtajában a csapos fiú állt, és fél szemöldöke a frufruja mögé ugrott.

– Igen, csak… – John az ég felé bökött –, nem válaszol.

– Ja, kifürkészhetetlen, hogy mikor mit csinál – bólogatott a csapos egyetértően, mire John intett egyet, és már ott sem volt.

*


A napok teltek-múltak, de a hang nem jelentkezett. John már azt hitte, vége is az egésznek, amikor is egyik nap a gép előtt ült, és azon kapta magát, hogy épp a Google-be üti be ilyen-olyan írásmóddal azt a helyet, amit a hang említett.

A Ceranor írásmód a spanyolországi Valenciában lévő építőipari vállalatot dobota ki neki. A Cerranorra semmit, de ha az utolsó „r” betűt lehagyja, akkor több minden is passzolna rá, turistalátványosságtól kezdve filmbéli kitalált karakterig. Ha Cerrannort ír be, akkor néhány rpg játék leírását dobja ki, ami megint nem egy olyan dolog, ami a segítségére lehetne.

John úgy döntött, nem ül tovább a gépnél, inkább hagyja a fenébe az egészet, és felhívja inkább Mirandát, hogy végre bepótolják a múltkori elmaradt randit, amikor meghallotta, hogy kopognak a bejárati ajtón.

John lerobogott a lépcsőn, és ajtót nyitott. Odakint nem állt senki, ellenben a küszöbön egy zöld borítékot talált, melyen csak egyetlen szó állt. Cerrannor.

John szíve nagyot dobbant. Idegesen felbontotta a levelet, amiből egy kicsi, fehér papírt vett ki, melyre cirádás betűkkel a következőket írták.

Washington, Smithonian Libraries
Vasárnap, 12:00 am

John szitkozódva ment vissza a nappaliba, s a kanapéra dobta a papírokat. Komolyan így akarják lejátszani ezt az egészet? Miféle bugyuta „mókázásba” akarják őt bevonni? Sőt, mi van, ha ez nem is valami játék, hanem egy óriási balhé? Ha odamegy, és mire hazaér kirabolják? Vagy mi van, ha odamegy, és elrabolják, aztán megölik? És ha a munkájával kapcsolatos titkokat akarnak kiszedni belőle? Ha ez a hanghallás is csak valami emberkísérlet volt? Ez necces, nagyon necces…Ráadásul egyedül megy oda; bár magával vihetné Frankie-t. Áh, de nem, mégsem, a Emily kinyírná őt, ha Frankie-t bármibe is belerángatná.

John nem tudott dönteni, végül elővett egy nagy csomag mogyorót, és mint egy mókus, rágcsálni kezdte a szemeket. Két marék elfogyasztása után dűlőre jutott. Elmegy, megnézi magának mi ez az egész, aztán ha olyannak ítéli meg, amibe nem érdemes belekeveredni, legfeljebb hazajön. Már ha hazatud…


Következő fejezet címe: A mesebeli királyság

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=133708