Houle de la mer: Houle de la mer

írta: LorenHallen

Houle de la mer



Senki nem lézengett a tengerpartnak ezen a részén. Csönd volt és nyugalom, Charles úgy döntött, elterül a forró homokban. Ahogy felmarkolt egy jó adagot, az első pillanatban égette a tenyerét. Úgy feküdt ott, mint egy óriási, partra vetett tengeri csillag. Az eget bámulta maga fölött, és esze ágában sem volt az egyébként gyönyörű naplementét figyelni. Lemondott a szépségről, körülbelül egy órája döbbent rá, hogy talán nem is érdemel szépet az élettől. A szíve egészen addig tele volt gyönyörűséggel és boldogsággal, ahogy annak lennie kell, amikor az ember szerelmes.

A szerelme, úgy tűnik, viszonzatlan volt, hiszen George olyan könnyen tette ki a szűrét. Ráadásul egy forgalmas kávézó közepén, hogy még a könnyeinek se engedhessen utat. Mert a könnycseppek mardosták a szívét, elszorították a torkát, és amint kilépett az utcára, nem bírta magában tartani őket. Homályosan látta maga körül a világot, észre sem vette, hova hozza a lába… Talán oka volt annak, hogy pont a tengerpartra sétált. Biztosan nem az, hogy a naplementét bámulja, de ha már itt van, miért ne? Kedvetlenül emelte fel a fejét – a víz a homokot nyaldosta, és megcsillant rajta a narancssárga fény. Vajon a víz is olyan meleg, mint ahogy most beborította belül a forróság? Úgy érezte tudnia kell, ezért felállt. Hezitált egy percig, levegye-e az ingét, az mégiscsak egy Tommy Hilfiger, de rádöbbent, hogy az unalmas piros-kék kockás felső csak egy a sok közül. Vonzotta a víz. Hanyag mozdulattal lerúgta a lábáról a cipőt, azután mellé ejtette a drága inget is, és elindult a hullámok felé. A talpa alatt hűvös volt, majd ahogy egyre beljebb haladt, és már térdig csaptak fel a hullámok, fázni kezdett, de nem torpant meg. Talán kikapcsolt a gondolkodása arra az egy percre. Csupán érezni volt képes addig, amíg beért oda, ahol már egészen a nyakáig vert fel a víz, ahol már nem tudta megtartani az egyensúlyát, ott, ahol elragadták a habok. Érezte magán a hullámok súlyát, az agya küzdelemre sarkallta a testét; kinyújtott karral markolt a végtelen tengerbe maga előtt, hogy abban kapaszkodva húzza fel magát a felszínre. Lehetetlen. Érezte a torkát szorító oxigénhiányt, az orra megtelt vízzel, amint reflexesen levegőért kapott. Meg fog halni.





Furcsa érzés térítette magához – mintha vonszolták volna. Ez lehetséges? Úgy cibálják be a pokol kapujába, érkezett a gondolat. Ha lett volna ereje, fejbe csapja magát a buta gondolatért, de gyenge volt, a szemét is alig tudta kinyitni. Hallotta a tenger moraját… Vajon már örökké ez fog a fülében csengeni? De miért fázik? Ha halott, nem fázhat, nem igaz? Erőlködő hangokat hallott, de nem tudott rá figyelni. Köhécselt, levegő után kapkodott. Levegő? A tüdeje sípolva kiáltott oxigén után, a gyomra öklendezte ki magából a vizet. A kettő egyszerre veszett ügynek tűnt, de a teste, az az átkozott, még mindig küzdött, végül erőtlenül hanyatlott hátra. Hát túlélte? Igazolást várva markolt a meztelen hátát melengető fövenybe. A bőre alatt is érezni vélte az összes homokszemet. A hirtelen feltámadó széltől kirázta a hideg, a felsőtestén és a karján libabőr ült meg. Valami a kezére simult. Kíváncsian kezdte nyitogatni a szemét. Nem kellett sok, hogy a cikázó csillagok eltáncoljanak előle és kitisztuljon a látása.

Megmentőjének hosszú, szürke haja volt, és lehetetlenül élénkzöld szeme. Szögletes álla férfiassá tette az amúgy fiatalnak tűnő arcot. Izmos karja volt. Ahogy Charles lejjebb vezette a tekintetét, még azt is látta, hogy kockák rajzolódnak ki a hasán, meg hogy a mellizma olyan, amit minden nő szívesen markolászott volna. Vajon rossz néven venné az idegen, ha végig simítana a hasán?
Vagy az uszonyán.

Olyan lendülettel ült fel, hogy megszédült egy pillanatra. Elfogta az iszonyat, amikor észlelte, a pikkelyes testrész valóságos. Aztán megdöbbent saját gondolatán; azon hogy gyönyörűnek találta.
– Ne félj, ember. – Meg mert volna esküdni, hogy a lény beszélt. A hangjáról a csillagszórók élénken pattogó fénye jutott eszébe – zavarba jött a gondolattól.
– Te… – Charles nyeldeste a szavakat. Végig az akvamarin szemekbe nézett, nem tudott máshova, és igazából nem is akart. – Azt hiszem, sokáig nem juthatott oxigénhez az agyam… Ez csak a szédület játéka. – Lehunyta a szemét, azonban a gyöngyöző kacagás hallatán rögtön felpattant a szemhéja. Odapillantott, arra a helyre, ahol most végre lábakat remélt, viszont ismét csak ugyanazt látta. Észrevette a pikkelyen tükröződni a hold fakó fényét.
– Ne bámulj. Odalent nekem nem olyan van, mint neked.
– Te beszélsz!
– Persze, hogy beszélek. Nem hal vagyok.
Nem vagyok bolond – vágta volna rá válaszul azonnal, azonban akkor eszébe jutott, mit művelt az imént. Majdnem megölte magát. A kezeibe temette az arcát, a következő pillanatban pedig kutakodó ujjak érintését érezte a hátán. Beleremegett.
– Ne félj, nem eszlek meg.
– Én nem…
– Reszketsz. Nem bántalak, nem vagyok éhes.
Charles felugrott volna, ha nem kóválygott volna annyira a feje.
– Remélem, tudod, hogy csak viccelek…
Egy humoros kedvű sellő, fantasztikus…

– Megszólalsz végre, vagy csak az orrod alatt motyogsz? Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak? – Kis várakozás után folytatta. – Hát jó, ahogy érzed. Akkor én most…
– Ne! – későn tapasztotta a szájára a saját kezét. A kijelentésen nem csak ő döbbent meg, hanem a lény is, akiről beigazolódott, hogy valóban nem ember. Az agya végre feldolgozta a különös információt, már csak meg kell emésztenie.
A sellő ültében hátradőlt a homoktalajon, megtámaszkodott az alkarján és kérdőn bámult rá. Charles ugyanúgy. Egyszerre szólaltak meg.
– Meg akartál halni?
– Mi a neved?
A döbbenet is egyszerre ült az arcukra, de Charles-t nem a kérdés lepte meg, hanem a lény reakciója az övére. Ha nem látja a saját szemével, nem hiszi el, de mintha zavarba hozta volna a kérdéssel.
– Hát ez… – Az uszonya mintha izgalmában mozogni kezdett volna. Végül a füle mögé tűrt egy rakoncátlan ezüstszín tincset, majd felé nyújtotta a jobbkezét.
– Houle* – válaszolta széles mosollyal. Charles már nem győzött csodálkozni, de palástolta. Inkább óvatosan Houle kezébe csúsztatta a sajátját, és megrázta azt. Ő maga majdnem elfelejtett bemutatkozni.

– Én Charles vagyok.
– Helló, Charles. Gyakran jársz ide meghalni? Jó, ha tudod, hogy nem mindig erre úszom.
– Nem, ez csak…
– Egyszeri alkalom volt? Végül is, ha sikeres, nem tudod újra megismételni.
– Kétségbe estem és…
– Legközelebb ne a tengert válaszd. Rettenetes vízi hullákba evickélni.
– Nem akartam meghalni – sóhajtott fel.
– Igen, gondoltam. – Houle végig mosolygott, Charles pedig kezdte úgy érezni, gúnyt űznek belőle. Észre sem vette, a saját arcára mikor költözött oda a nevetés. Azzal, hogy Houle nem engedte szóhoz jutni, elűzte a fejéből a borús gondolatokat. Egyébként is az foglalta le legfőképp, hogy igya a látványt. Egy parányit félt, hogy a következő pillanatban mégis eltűnhet előle a férfi.
– Kértem, hogy ne bámulj. – Houle hangjából nem hallatszott ki rosszallás, csak őszinte szórakozottság, Charles mégis félrenézett. Rajtakapva érezte magát.
– Ne haragudj, de nem mindennap látok egy… – Egy mit? Ki sem merte mondani.
– Sellőt? – Válaszul bólintott.
– Ha ettől jobban érzed magad, elmondok egy titkot – araszolt hozzá közelebb, a homokszemeket lesöpörte uszonyáról. – Igazából még sosem beszélgettem emberrel. Így egálban vagyunk, igaz? – Elég közel hajolt hozzá, hogy lássa, az álla alatti részt is pikkelyek tarkították, hasonló színűek, mint a szeme, amit képtelenség volt nem bámulni. Ismét csak egy biccentésre volt képes. Végül úgy határozott, nem járatja le emberi mivoltát…
– Köszönöm, hogy kihúztál. – Majdnem a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a tárcáját, de még időben feleszmélt. Houle mégis mit kezdene pár ócska, ázott dollárral? Ahogy kivette a kezét a nadrágzsebéből megakadt a szeme a karkötőjén. Az ezüstlánc fénylett, ahogy rásütött a felhők alól előbújó telihold. Tökéletes – gondolta. – Idenyújtanád a karod? – kérdezte csöndesen. Feltűnt neki, hogy a sellő ugyanúgy vizslatja, ahogy az imént ő tette.
– Persze – azzal Charles ölébe fektette a karját, a tenyere a combját markolta, majd a farmer anyagán egészen lesimított a térdéig. – Lábak… – suttogta. – Mit meg nem adnék értük! – Keserűségét mosollyal próbálta álcázni, de Charles kihallotta belőle a vágyódást.
– Én örülnék, ha tudnék úgy úszni, mint te – jegyezte meg halkan csak úgy vigasztalólag. Houle felkapta a fejét, a haja meglibbent. Charles orrát hínár illata csapta meg, miközben újra elveszett a szemek zöldjében. Mint a háborgó óceán, csodálatos, gondolta.
– Azt mégiscsak könnyebb megoldani, mint azt, hogy nekem lábam nőjön – hümmögött kettőt Houle. Igaza volt, kétség kívül, viszont Charles szíve összefacsarodott a szomorú arc láttán. Mennyi érzelem rejtőzik benne. Feltérdelt és megfogta mindkét kezét.
– Megmentettél, és én hálás vagyok. – Az ujjai között szorított láncot ráfektette Houle kezére. A sellő csak nézte mozdulatlanul, mit csinál Charles. Nem értette, de hagyta, végül érdeklődve emelte arca elé a kezét, hogy közelebbről és megszemlélje a csuklóját finoman körbeölelő tárgyat.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ajándék – érkezett a válasz.
A következő másodpercben Charles, mintha kívülről látta volna magukat, olyan gyorsan történt minden. Először Houle döbbent arckifejezése mosolyogtatta meg, majd az, hogy a szeme sarkában könnyek gyülekeztek. Aztán a bokáját hullámok simogatták – langyos hullámok, sőt melegek. Megjegyezte volna, azonban a szó a torkára forrt, amikor Houle nehéz teste rajta landolt és a hátára döntötte őt. A nyakába kapaszkodva nevetett, a hangja olyan volt, mint a földre hulló gyöngyök pattogása, a mellkasa pedig meleg, meglepően meleg, ahogy Charles-énak nyomódott. Ő szóhoz sem jutott. Nézte a viruló arcot, látta a vigyorráncokat megülni a szája szegletében. Abban a pillanatban elfelejtette, mi történt vele pár órája. Valami furcsa boldogság járta át a testét, ami ott összpontosult, ahol a bőre Houle-éhoz ért, a mellkasán. A szíve fölött különösen intenzíven érezte. Houle arca a nyaka hajlatába furakodott, ott fojtotta el a nevetését, aztán amikor csillapodott válla rázkódása, lehengeredett Charles-ról és kivörösödött arccal nézte a sötét eget, rajta a millió csillagot. Charles nem merte megtörni a varázst. Bátortalanul fonódtak össze ujjai a mellette fekvőével.
– Úgy sejtem, fogalmad sincs, mit műveltél az imént – dalolta szinte a sellő. Charles megrázta a fejét, miközben válaszolt.
– Boldoggá tettelek?
– Megkérted a kezem. – Játszi könnyedséggel ejtette ki a szavakat, Charles pedig nem hitt a fülének. Nekirugaszkodva ült fel és lenézett a sellőre, aki egy bólintással megerősítette a szavait. –Ajándékozásnak hívjuk. Bár ilyen gyönyörű dolgot, azt hiszem, egyik testvérem sem kapott eljegyzési ajándékként. A kagyló a Bering-tenger legmélyéről ehhez képest semmi.
Charles nevetett.
Houle is így tett.
Akkor mindketten úgy érezték, a hold csak rájuk ragyog, és bár a gondolat szokatlannak tűnt, Charles meg akarta csókolni a mellette fekvő csodát, aki mintha minden szavával megbabonázná.
Nem habozott, fölé hajolt. Megtámaszkodott a tenyerével a feje mellett, mire a nevetés a torkán akadt Houle-nak. Olyan mosolyra húzódott a szája, amiről Charles nem tudta megállapítani, mit jelent. Hát egyre közelebb hajolt hozzá, lassan, pislogás nélkül; nem vette le a szemét a tüneményről, el ne illanjon.
– Nem foglak elfelejteni. – Charles az ajkaktól alig pár centire torpant meg. Kérdezni akart, de nem jött ki a szó a torkán. Houle keze az arcára simult. – Nem foglak. Talán még találkozunk.
Nem érette. Egy szót sem fogott fel belőle. Most búcsúzkodik? Miért teszi? Meg akarta ragadni a vállait és jól megrázni, azt mondani, hogy de hiszen még csak most ismerték meg egymást, hova menne, ő nem akarja itt hagyni. Azonban elfúlt suttogás jött csak ki a száján, a szeme előtt cikázni kezdett a feketeség. Körülölelte, elkapta, Houle pedig úgy vált semmivé egy pillanat alatt, akár a kámfor.



Charlesnak kipattant a szeme. Úgy érezte magát, mint akit kifacsartak, aztán kihajítottak a szemetesbe. A szoba mennyezete unalmas fehéren bámult vissza rá, ahogy hátára gördült a hatalmas franciaágyon. Marokkal kereste a tengerparti homokot maga körül, de csak puha lepedőbe siklottak az ujjai. Pedig annyira valóságos volt – szusszantotta. Felült, hogy elinduljon a mosdóba, ekkor észrevette, hogy farmernadrág van rajta. Mi a fene – gondolta –, ruhástól aludtam el? Megrázta a fejét, de beleszédült, ezért ujjaival kezdte masszírozni a halántékát. Alig csillapodott a fejzúgás, a telefonja őrült rikácsolásba kezdett az éjjeli szekrényen. Mire sikerült elérnie, addigra leverte az üres poharat és a papír zsebkendőt a komódról.
George, villogott a kijelzőn, mire Charles-nak újra eszébe jutott az álma. Óvatosan, ügyelve a tompa fejfájásra, megrázta a fejét, majd megnyomta a zöld gombot a kijelzőn.
– Haló? – duruzsolta kedvesének, amennyire tőle telt hajnali fél kilenckor.
George hangja idegesnek tűnt, ezért Charles próbálta kiszedni belőle, mi a gond, de nem sikerült, csak egy időpontot kapott tőle, hogy találkozzanak, meg egy belvárosi kávézó címét.

Amikor Charles lerakta a telefont, és felállt, majdnem elcsúszott a laminált padlón. Ahogy lepillantott a lába alá, meglátta, hogy víz csöpögött a nadrágja szárából. Felhúzta a szemöldökét.

Önkéntelenül nézett le a jobb csuklójára. A karkötője nem volt rajta…












*Houle - francia, jelentése: áradat, hullám













Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=135600