Lány a Kapun túlról: Tizenötödik fejezet

írta: Andro

Mialatt Alice Envy társaságában ült az asztalnál, Al maga is kutatómunkát végzett. Örült neki, hogy a lány odaadta neki a rajzot, mert anélkül nem nagyon boldogult volna. Ám hiába kutatott át egy rakás könyvet, sőt, kért segítséget egy éppen ott pakolászó könyvtárosnőtől, nem jutott előbbre. A fiatal lány, aki talán a húszas évei elején járhatott, nem tudott információval szolgálni. Elmondása szerint, a divat nem az ő szakterülete volt, ő csak a visszahozott könyveket tette helyre. Al megköszönte a segítséget, majd tovább folytatta a nem túl eredményes kutatómunkát. Közben aggódott, nehogy Alice összeakadjon bárkivel is, bár még ő is tudta, hogy a könyvtár egy biztonságos hely. Rengetegen voltak, mind olvasók, mind pedig könyvtárosok, ráadásul kinn és benn is fegyveres biztonsági őrök felügyelték a rendet. Ketten a bejáratnál álltak, míg további négy folyamatosan járőrözött az épületben, hogy kiszűrje az esetleges gyanús, oda nem való alakokat. A fiatal fiú mégsem tudott teljesen megnyugodni, hiszen nem tudhatta, hogy a lány képessége ki figyelmét kelthette már fel. Ha pedig pont a homonculusokét, akkor a dolog közel sem vidám. Főleg, hogy az egyikük, Envy képes volt alakot váltani, így olyan tökéletesen olvadt bele a környezetébe, hogy még Ed és Al sokat látott, éles szeme sem tudta volna kiszűrni. Ha pedig Envy esetleg közel kerülne Alice-hez, az nagyon veszélyes lenne, tekintve, hogy a lány semmit sem tud róluk. Al egy kissé már megbánta, hogy engedett Alice-nek, és remélte, nem lesz semmi baj. Vagy tényleg megnézheti magát. Ed sok mindent elnézett az öccsének, és a fiú tudta, hogy azért, mert a bátyja saját magát hibáztatja mindkettőjük állapota miatt. Mégis, ha a lánynak valami baja esne, azt Ed sosem bocsátaná meg neki. Meg saját magának sem, hogy hagyta őket egyedül kószálni. Mindenesetre, ebből egyikük sem jött volna ki jól.

Al végül öt polcnyi, és két órányi eredménytelen kutatás után úgy döntött, visszamegy Alice-hez, hátha a lány talált valamit. Ennél jobb ötlete nem volt, ha pedig ő sem talált semmit, talán majd folytatják a kutatást máskor. Egyébként is megígérte Ednek, hogy ebédre visszaérnek, ő pedig be akarta tartani az ígéretét. Bár szinte biztos volt benne, hogy a bátyja annyira elmerült a keresgélésben, hogy azt sem tudja, éppen milyen nap van, de Al be akarta tartani a szavát. Miközben a részleg eleje felé sétált, hirtelen beszélgetés zaja ütötte meg a fülét. Az egyik hang egyértelműen Alice-hez tartozott, a másik azonban egy fiatal fiúhang volt, ami arra késztette a páncélba zárt fiút, hogy meggyorsítsa lépteit. Mikor kiért a sorok közül, megpillantotta Alice-t, amint éppen egy fiatal fiúval beszélget. A fiúban nem volt semmi rendkívüli, teljesen átlagosnak tűnt, de olyan fesztelenül csevegett Alice-szel, mintha évek óta ismernék egymást.
– Így történt, hidd csak el! – mondta a fiú, mire Alice nevetve rázta a fejét. – Hiába rázod a fejed, pontosan így volt.
– Jól van, jól van, elhiszem – kuncogott Alice, miután Envy befejezte a történetet. – De azt hiszem, mintha Al lépteit hallottam volna. - Mintha csak erre várt volna, Al felbukkant a könyvespolc mögül. – Na, mit mondtam?
– Érdekes barátod van – intette a fejével Envy Al felé, fenntartva az álcát. – Csak nem jelmezbálba készülsz?
– Ez… hobbi – vágta ki magát Al, majd Alice-hez fordult. – Találtál valamit?
– Még szép, hogy igen – mosolygott Alice. – Három könyvet is, amik hasznosak lehetnek. Tom segített – mutatott a mellette ülő homonculus felé.
Envy mosolygott, titokban örülve, hogy a lány nem fújta el az inkognitóját. Úgy tűnt, a név hirtelen jutott eszébe, de ő nem bánta. Valami fura módon hálás volt Alice-nek, hogy az nem fedte fel a bádogkaszni előtt, pontosan ki is ő. Nem lett volna kedve most harcolni, annak nem most volt itt az ideje.
– Ez nagyszerű, köszönjük – mondta Al, mire Envy csak biccentett. – Nekünk mennünk kéne, a bátyó szeretné, ha ebédre visszamennénk. Bár, ahogy őt ismerem, annyira belemerült a kutatásba, hogy azt sem tudja, hány óra. A könyveket majd kiveszem, mivel neked nincs olvasójegyed.
– Köszönöm – bólintott Alice, majd Envyhez fordult. – Köszönöm a segítséget, nélküled zárásig keresgéltem volna. Talán még összefutunk, de nekünk most mennünk kell.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy még találkozunk – somolygott a homonculus, aminek láttán Alice szíve kihagyott egy ütemet. – Aztán vigyázz magadra, kicsi lány. A Központi Város nem túl biztonságos egy magadfajta hölgynek.
Alice mondani akart valamit, talán azt, hogy tud vigyázni magára, de helyette csak elköszönt Envytől, majd Alt követve elhagyta az emeletet. Nem volt kétsége afelől, hogy még összefut a homonculusszal, ahogy arról sem, hogy a másik végig szemmel tartotta, míg el nem hagyták az épületet. Valami fura módon megnyugtatta, hogy Envy úgymond „vigyáz rá”, mégsem tudta elnyomni magában azt a kellemetlen érzést, amit valahányszor a közelében érzett. Erről azonban nem szólt senkinek.

~*~

Alnak igaza volt, Ed még nem végzett a kutatással, sőt, annyira belemélyedt a könyvek rengetegébe, hogy fogalma sem volt róla, milyen dátumot is írnak. A fiú talált néhány könyvet Alice-nek, amit talán hasznosnak fog találni, ő viszont nem jutott tovább a Bölcsek Köve utáni kutatásban. Abban biztos volt, hogy bármit őriztek is az Ötös Laborban, mire ők odaértek, már mindent eltakarítottak. Marcoh jegyzetei pedig nem sokat segítettek, míg nem tudták azokat megfejteni, de hiába dolgoztak rajta napok óta, valami hiányzott. Egy kulcsszó, vagy bármi, ami, aminek segítségével megfejthetik a rejtélyt. Ed szinte biztos volt benne, hogy az Ötös Labor lehetett a titok nyitja, hiszen különben miért lettek volna ott a homonculusok? Bizonyára nem nyári piknikezőhelyet kerestek maguknak. Egyáltalán, szoktak a homonculusok piknikezni? Ed megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt az ostoba gondolatot. Mit érdekli őt, hogy mit csinálnak a homonculusok, amíg nem bántanak senkit.
Ed a tarkóját vakarva nyúlt a következő könyv után, miközben tekintete mintegy futólag a falon levő hatalmas órára esett. Szemei elkerekedtek, mikor konstatálta, hogy már ideje lenne indulnia, hiszen megbeszélte az öccsével és Alice-szel, hogy együtt ebédelnek. Persze, tudhatta volna, hogy megint el fog késni, ahogy a legtöbb esetben. A keze még mindig a levegőben volt, félúton a könyv felé, ő pedig nem tudta megállni, hogy ne vegye le a polcról és olvassa el a címet.
– A kódfejtés művészete – mormogta félhangosan a szőke alkimista, majd döbbenetében majdnem hátraesett, ami nem lett volna éppen szerencsés, tekintve, hogy egy kerekeken guruló létra legfelső fokán állt. – Hiszen ezt kerestem! – A hangja kissé hangosabb volt a kelleténél, amiért többen rá is pisszegtek a közeli asztaloktól.
Ed nem tanúsított nekik túl sok figyelmet, a könyvet azonban nem rakta vissza, hanem óvatosan lemászott a létrán azzal a határozott szándékkal, hogy ezt a kötetet a hotelben alaposan át kell majd tanulmányoznia. Nem tudhatta, nem talál-e benne bármilyen hasznos információt arra vonatkozóan, hogyan tudná megfejteni Marcoh kódját.

Éppen kiért az épületből, amikor megpillantotta Alt és Alice-t. A lány megállt a lépcső alján, tudva, hogy az Egyes Számú Könyvtárba civilként nem teheti be a lábát, a fiatalabb fivér azonban már elindult felfelé, hogy kicsalogassa bátyját a könyvek közül. Mikor Ed észrevette a lányt, egyből eszébe jutott az ostoba bál, meg az ezredesnek tett kényszerű ígéret. Ledermedve megtorpant, miközben fogalma sem volt róla, hogy kéne elhívnia Alice-t. Még sosem volt randevún, fogalma sem volt, hogy ilyenkor mi a teendő. Egyáltalában, hogyan hozza az ilyet szóba az ember? Mit kéne mondania, mikor és hogyan? Erre persze nem létezett kézikönyv a hadsereg könyvtáraiban. Igaz, hogy Winryvel elmentek néha ide-oda, de az teljesen más volt. Winry gyerekkori barát volt, akire Ed úgy tekintett, mintha a húga lett volna, így ilyetén formán nem is nagyon számított lánynak a fiú szemében. Ráadásul még sosem érzett úgy egy lány iránt sem, így oka sem volt soha senkit randevúra hívni. Azonban a bál kötelezett, Roy Mustang pedig bizonyára szóvá tenné, ha nem jelenne meg. Ha pedig egyedül menne, vagy ne adj isten, Allal, akkor megnézhetné magát. De hát, futott át a fiú fején, ez nem is lenne randevú, hiszen nem szerelmes Alice-be, egyszerűen csak el kell hívnia, hogy legyen kivel megjelennie és az az ostoba ezredes ne tegyen kellemetlen megjegyzéseket. Igen, ezt fogja tenni, egyszerűen közli vele a tényeket, ahogy mindig is szokta. Mi sem egyszerűbb ennél, ugyebár. Mire mindezeket végiggondolta, Al felért a lépcsőn, majd megállt a bátyja mellett.
– Bátyó, szóval mégis kibújtál a könyvek közül. – Al hangjában őszinte meglepettség csengett.
– Igen, igen, véletlenül az órára néztem és… – Ed elgondolkodva szorongatta kezében a kihozott könyveket. – Semmi, semmi! – nevetett fel, megérezve magán Al tekintetét. – És ti találtatok valamit?
– Néhány dolgot, majd Alice elmondja – intett a fejével a fiatalabb fivér a lépcső alján várakozó lány felé. – De most már mennünk kéne, nem illik megváratni egy lányt, bátyó.
Ed hirtelen ledermedt, majd végül csak röviden biccentett egyet, aztán a két fivér elindult lefelé. Alice észrevette az Ed arcán végbement változást, meg azt is, hogy a fiú testtartása mintha merev lenne, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Kíváncsi volt, vajon Ed talált-e valamit a homonculusokról, vagy bármiről, ami segíthet neki. A könyvek, amiket Al vett ki neki, a táskájában lapultak, ő pedig alig várta, hogy végre beléjük mélyedhessen egy kicsit.
Mikor a fivérek leértek, a trió lassan elindult visszafelé a szállodába. Útközben Alice beszámolt arról, hogy miket talált, miközben a két fiú figyelmesen hallgatta. Ed elgondolkodott a hallottakon. Cardenia… Nem sokat tudott Creta nyugati szomszédjáról, csak annyit, hogy majdnem húsz éve ott még háború dúlt a két ország között és csak néhány éve kötöttek kényszerű, ugyanakkor igen ingatag békét. De ezen kívül szinte semmit, mivel Cardenia egy igen zárt ország volt, amely nem szívesen fogadott látogatókat és ha tehette, nem avatkozott bele a nemzetközi politikába sem. Egy teljesen független, monarchikus állam volt, ahol még a helyi uralkodócsalád kormányzott.
– Szóval, szerinted Cardeniáról álmodtál? – kérdezte Al, mikor már félúton jártak a hotelhez.
– Meglehet, de az is lehet, hogy csak véletlen. Ezeket a ruhákat láthattam akár egy filmben is odahaza, vagy olvashattam róluk egy regényben – vélekedett Alice. – Szóval, lehet akár véletlen egybeesés is.
– Lehetséges, de ez túlságosan is egybeesik – sóhajtott fel Ed, majd hirtelen megállt. Ruhák! Hát persze! A bálhoz ruha is kell!
– Mi a baj, bátyó? – kérdezte Al, miközben ő is megállt, majd Alice-szel együtt kíváncsian fordultak a szőke felé, hogy aztán meglepődjenek.
Ed ugyanis egy női ruhaszalon előtt állt, ahol a kirakatban szebbnél szebb alkalmi ruhák voltak kitéve az aktuális divatnak megfelelően. Szinte mind földig érő volt, volt köztük csupa csipke és masni csoda, egyszerű, letisztult formájú, valamint egy pánt nélküli, a hátat szinte teljesen szabadon hagyó merész darab is. Ed összehúzott szemekkel méregette a ruhákat, mintha azt várta volna, hogy hirtelen életre kelnek.
– Ed, nem is tudtam, hogy érdekel a női divat – jegyezte meg ártatlanul Alice, mire a fiú akkorát ugrott, mintha darázs csípte volna meg és a lány felé fordult.
– Nem… nem is… nem… nem érdekel! – hadonászott kezeivel hevesen az Acél alkimista. – Csak… csak úgy gondoltam, hogy… hogy… szóval… – Ed a tarkóját vakarta, arca pedig egyre pirosabb színt kezdett ölteni. – Szóval… úgy… úgy gondoltam, hogy… jól állna neked.
– Nekem? – kérdezte döbbenten a lány. – De hát mégis hová vennék fel ilyen ruhát?
– Hát… a bálba – bökte ki a fiú, mire Alice értetlenül meredt rá, és úgy tűnt, Al sem tudja, miről van szó. – Mert… egyedül nem mehetek a Hadsereg báljára, az ezredes szerint egy lányt kell vinnem nem az öcsémet, te pedig lány vagy, így egyenértékű csere lenne, mert te eljössz velem és én sem kerülök bajba. Szóval parancsom van, hogy egy lánnyal kell mennem és mivel te nem vagy fiú így… – hadarta egy szuszra, de ekkor a lány félbeszakította.
– Szóval erről van szó! – csattant fel mérgesen Alice, szemei csak úgy szikráztak a dühtől. – És én azt hittem, el akarsz hívni, miközben csak kényszerből vinnél magaddal bárhová is! Hát ide figyelj, Edward Elric! Te vagy a legtapintatlanabb, legérzéketlenebb fiú, akivel valaha dolgom volt! Ha pedig azt hiszed, hogy ezek után elmegyek veled, arra várhatsz! Igen, lány vagyok, de nem bocsátom meg, hogy így beletapostál az érzéseimbe te érzéketlen bunkó!
Mielőtt a két fiú reagálhatott volna bármit is, Alice futásnak eredt, majd hamarosan eltűnt a tömegben. Ed csak állt ott, és tudta, hogy most valamit nagyon elrontott. Talán nem így kellett volna, de a csudába is, még sosem hívott el egy lányt sehová. Tehetetlenül nézett az öccsére, de Al pont olyan tanácstalan volt, mint ő. Egyiküknek sem volt még dolga lányokkal „olyan módon”, és persze az sem segített a dolgon, hogy az apjuk, Hohenheim egyszerűen lelépett, amikor ők még kicsik voltak. Ed sosem bocsátott meg a férfinak, amiért magukra hagyta őket, és ha szóba került, mindig csak úgy emlegette, hogy „az a szemét rohadék”. Most is átfutott az agyán, hogy ha az a férfi itt lenne… de gyorsan el is vetette az ötletet, mielőtt az még gyökeret verhetett volna a fejében.
– Azt hiszem, megbántottam – motyogta maga elé Ed félhangosan.
– Hát… talán nem a legjobb módszert választottad, bátyó – vélte óvatosan Al, attól tartva, hogy feldühíti a másikat. – Kérj tőle bocsánatot és vigyél neki valami ajándékot.
– De mégis mit? – kérdezte az Acél alkimista, miközben magához szorította a kezében tartott könyveket. Ott voltak azok is, amiket Alice-nek szánt. – Mit szoktak a fiúk vinni ilyenkor a lányoknak? Gondolod, hogy ezeknek a könyveknek örülne?
– Nos… – Al megvakarta a fejét, majd sóhajtott egyet. Ő sem volt tapasztaltabb a bátyjánál, de nem hitte, hogy a könyv annyira lányoknak való dolog. Aztán hirtelen meglátott egy virágárust, aki egy nagyobb kocsiról árulta a szebbnél szebb csokrokat. – Talán vehetnél neki egy csokor virágot. Valahol azt olvastam, hogy a lányok szeretik az ilyesmit. Hátha attól megenyhül.
– Virágot? – kérdezte Ed, majd tekintete a kocsira siklott, arca pedig felderült. – Remek ötlet, Al! Gyerünk!
Mielőtt Al reagálhatott volna, Ed már futva indult el a virágárus felé. A fiatalabb fivér alig tudott lépést tartani vele.

~*~

Alice kezdett lehiggadni, miután kifutotta magát, de még mindig mérges volt Edre a tapintatlansága miatt. Ugyanakkor tudta, hogy részben nem a fiú hibája, hiszen Al elmesélte nekik, hogy az apjuk tíz éve egyszerűen otthagyta őket. Így Ed előtt nem volt apai minta, és a fiúnak amúgy is kissé nyers volt a természete. Mégis, a lány nem tudott elsiklani afelett, hogy az Acél alkimista mintha „csak jobb híján” akarná őt magával vinni, ez pedig sértette Alice önérzetét. Hiszen elég sokszor kellett otthon megélnie, hogy „csak jobb híján” ültek mellé ebédnél, mert máshol nem volt hely, vagy „csak jobb híján” választották be a gyeplabda csapatba tesiórán, mert nem akarták a béna, kövér, szemüveges Margaret Smallt választani. Hiszen nála még a „dilis” csaj is jobb választásnak tűnt. És igen, néha „csak jobb híján” kérték meg, hogy magyarázzon el valamit irodalomból, mert nagyon jól értett hozzá. Elege volt már abból, hogy csak azért hívják el, csak azért válasszák be egy csapatba, csak azért kérjék a segítségét, mert éppen nincs más. És ha a ló nincs, a szamár is megteszi, ugyebár. Miért nem választotta őt soha senki önmagáért? Miért kellett mindenkinek mindenféle címkékkel illetnie őt, csak mert gyerekkorában botlást követett el? Elege volt az egészből, haza akart menni az anyukájához. Semmi mást nem akart, mint elkerülni ebből a világból, ahol homonculusok, alkimisták, kimérák meg olyan lények vannak, amikkel nem tudott mit kezdeni. Persze tudta, hogy otthon sem könnyebb, de otthon legalább ismerős volt minden, nem voltak rémálmai valami idegen országról, meg egy kislányról, aki szörnyen hasonlított rá úgy hívták, ahogy őt. Nem volt így összezavarodva, nem rettegett ennyire és mindig volt, aki megmagyarázza neki a dolgokat. Most azonban leginkább csak saját magára számíthatott. Érezte, hogy könnyek szúrják a szemét, majd az első könnycsepp szép lassan utat talált magának és legördült az arcán. Hamarosan követte a következő, majd a következő és Alice halkan sírva fakadt. Lekuporodott a fal tövébe, magához húzta a lábát, két kezével átölelve a térdét, azokra hajtva a fejét. Nem érdekelte, hogy bárki láthatja, szabad folyást engedett a könnyeinek. Fogalma sem volt, hogy vajon Ed és Al utána jönnek-e, de ez sem nagyon izgatta. Csak ült ott, várva, hogy talán sikerül lenyugodnia.

Fogalma sem volt, mennyi ideje ülhet már a fal tövében, miközben emberek mentek el mellette, ügyet sem vetve a magába roskadt lányra, mikor megérzett valamit, ami azonnal visszarángatta a valóságba. Egyértelműen alkímia volt, de valami más is keveredett benne, ami felrázta a lányt és egyből készenlétbe helyezte a védekező és menekülő üzemmódját. Alice felpattant a földről, letörölte a könnyeit, majd körülnézett, vajon ki áraszthat magából ilyen erős energiát. Nem is kellett sok idő, hogy megtalálja a forrást, ugyanis tőle talán tíz méterre pillantotta meg a tagbaszakadt férfit, aki két épület között állva óvatosan pásztázta az utcát. Alice-nek azonnal feltűnt, hogy valószínűleg nem amestriszi, mert a bőre sötétebb volt, mint az itteni embereké. Termete még ruhában is látszott, hogy izmos, azon kívül nagyjából két méter magas lehetett, így odahaza lazán megütötte volna egy átlagos kosarazó magasságát. Fekete napszemüveget viselt, rövid, égnek meredő tincsei szinte hófehérek voltak, habár a férfi nem tűnt idősnek, talán még a harmincat sem érte el. Egyszerű, fekete melegítőnadrágot, fehér pólót, azon pedig egy sárgás színű, hosszú ujjú dzsekit viselt. A legfeltűnőbb azonban az arcán keresztülfutó, X-mintájú sebhely volt, amit Alice már látott valahol. Igen, biztosan látta már a sebhelyet, és nem is telt sok időbe, hogy rájöjjön, hol. Hiszen a Central Times naponta cikkezett egy sebhelyes férfiről, aki rendkívül veszélyes volt, ezért a hadsereg tűzzel-vassal üldözte.
– Scar! – suttogta döbbenten Alice, mikor eszébe jutott a férfi neve.
A férfiból áradó hatalmas alkímiai energia szinte a földre döntötte a lányt, aki remegve bámulta a Scar mögött felbukkanó árnyat. Vörös volt, alaktalan és egyértelműen pusztító szándékú. Alice mozdulni sem tudott, még azután sem, hogy az alaktalan valami eltűnt. Szinte földbe gyökerezett a lába, kiverte a hideg veríték, hát még akkor, amikor Scar megfordult, és egyenesen a lányra nézett. Egyértelmű volt, hogy észrevette, Alice pedig nem tudta, mit tehetne. El akart futni, de a lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek, mintha teljesen megbénult volna.

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=138338