A sírból üdvözöl: 36. fejezet ~ A pokol kapuiban

írta: NymphaTonks

Ott, hol a betűk sorakoznak, és táncot járnak a régi s új szellemek...

Naya halkan felsóhajtott, és megdörzsölte az ajkát. James csókja még mindig égette, mintha a férfi tüzes vasat nyomott volna a szájához. Tudván, hogy talán ez volt a legutolsó csók, amit valaha is válthattak, Naya szíve sajgott. Legszívesebben kitépte volna a helyéről, hogy aztán messzire hajítsa, és ne érezze többé ezt az elviselhetetlen fájdalmat. Jamesnek ismét sikerült összetörnie azt, amit olyan sok időbe telt összeragasztania és némiképp megjavítania.

Kivéve, ha...

Ha megtalálja azt, amiért jött. Ha a professzor igazat mondott... Márpedig igazat kellett hogy mondjon, mivel volt olyan ostoba, hogy féljen tőle. Elvégre rájött, ki ő, és az emberek az ő korában még emlékezhetnek az ő érdekes felmenőiről.
Ám Nayának az is megfordult a fejében, hogy a férfi talán hazudott neki. Másodszor is. Legelőször azzal a gondolattal irányította őket a lesz-volt emberhez, hogy hátha kedvük szottyan a kereséstől, ha megtudják, valaki már birtokolja a Kulcsot. Naya tudta, hogy az öreg nem mond igazat, hiszen minden egyes rezdülése erről adott tanúságot. Sejtette, hogy többet tud annál, mint amennyit elárult, és nem lepődött meg, mikor egy kis fenyegetés hatására a professzor mégis kinyögte az igazat. Ha tényleg ez az igazság, és nem valami félrevezetés akart lenni. Mindenesetre egy próbát megért. Most vagy soha. Nem volt más opció.

Magában ismét elmondta a nemrég hallott verset. Már az első pár szó elég volt ahhoz, hogy tudja, hol rejtőzik az Alvóé. A felismeréstől egyszerre öntötte el őt a megkönnyebbülés és a mérhetetlen düh, hiszen mindvégig az orra előtt volt. Napokat és heteket töltött a könyvtárban csakis azért, hogy a nyomára bukkanhasson, és eközben gondolni sem merte, hogy a megoldás közelebb van, mint hitte.

Naya a földre köpött, majd a kézfejével megtörölte a száját. A karórájára pillantott, de a félhomályban alig látta a számlapot. Ha minden igaz, hamarosan egy óra, legalábbis elég rég elütötte az éjfélt az egyik távoli toronyóra.
Hangtalanul lépett ki a könyvtár hátsó kertjében terpeszkedő rózsalugasból. Ez bizonyult az egyik legjobb búvóhelynek amellett, hogy még a vészkijárathoz is közel volt. Csendesen végigosont a kitaposott ösvény melletti részen, majd a könyvtár leghátsó falához simult. A hold megbújt az egyik fasor lombjai mögött, így teljes sötétség borult a helyre. Ha bárki netalántán erre járna, esélye sincs észrevenni őt.

Naya a vészkijárathoz sietett, és óvatosan leemelte a látszólagosan odahelyezett lakatot. Az ajtó nyikorgott, mikor kinyitotta, mire megdermedt.
– A fenébe – sziszegte, és gyorsan körülnézett. Nem akart semmiféle zajt csapni, azonban ez az átkozott ajtónyikorgás olyan hangos volt, hogy a nő nem csodálkozott volna, ha még a holtak is felébrednének. Csupán annyira nyitotta ki, hogy gond nélkül beférhessen a nyíláson, majd sietve visszacsukta.

A vészkijárathoz vezető hosszú, tekergőző folyosón dohos szag uralkodott. Naya felkapcsolta az elemlámpát, és körbevilágított. Ezüstszínű pókhálók csillantak meg mindenfelé, egy sárga szempár tulajdonosa pedig halkan cincogva rohant el, ahogy Naya feléje irányította a fényt. Ahogy elnézte, évtizedek óta senki nem vette használatba ezt az alagutat. Sokan talán nem is tudtak róla, hogy egyáltalán létezik egy vészkijárat.

Fintorognia kellett, ahogy megpillantotta a portól és egérürüléktől mocskos földet. Léptei enyhe zajt csaptak, ahogy végigsietett a folyosón. Az adrenalin hatására egyre jobban megszaporázta a lépteit. A türelmetlenséggel vegyített kíváncsiság valósággal pulzált az ereiben. Az alagút végén levő ajtó már nem nyikorgott. Hangtalanul nyílt ki és csukódott be.
Naya kikapcsolta a lámpát, és egy pillanatra megtorpant, hogy kifújja magát. Az olvasóteremben volt, a könyvtár leghátsó részében. A fal mentén fotelek pihentek, középen asztalokat és székeket rendeztek el azok számára, akik olvasni vagy tanulni szeretnének itt.

Naya ismét felkapcsolta az elemlámpát, ám a kezével eltakarta a végét, hogy minél kevesebb legyen a fény.

...kőlap alá rejtve pihen, a jobb szárnytól keletre...

– Jobb szárnytól keletre – lehelte alig hallhatóan, majd a könyvespolcokat kerülgetve elindult a kijelölt célpont felé. A könyvtár majdhogynem hatalmas volt, és két szárnyra osztották: jobb és bal. Naya úgy ismerte már minden egyes szegletét, mint a tenyerét. A hosszú idő, amit eltöltött itt, nem ment kárba, hiszen sikerült minden egyes részt feltérképeznie, ami most hasznára vált, hiszen vakon is képes volt eljutni a jobb szárnyhoz.

A célhoz érkezve Naya felsóhajtott. Igen, itt kell lennie. Itt van valahol elrejtve.
Kelet felé indult, majd megállt a fal és a legutolsó polc között. Leguggolt a földre, és letette az elemlámpát. A fény szinte az egész helyet megvilágította.

...kőlap alá rejtve pihen, a jobb szárnytól keletre, amely minden zárat kinyit, és mely minden kívánságot teljesít. Ott majd megleli, ki hűen keresi.

Naya végigsimított a kőlapokon. Itt kell lennie. Valamelyik kőlap alatt. A szíve felgyorsult, majd az öklével ütögetni kezdte a kőlapok széleit, hátha valamelyik megmozdul, jelezve, hogy van alatta valami. Négykézláb mászott a földön, gondosan megütögetve az összes kőlapot. Egyet sem hagyott ki, magában számolta őket, mikor az egyik hirtelen megbillent. Naya lélegzete elakadt. Ismét rávágott, mire az ismét megbillent. Igen, ez az!
A megkönnyebbüléstől bizseregni kezdett az egész teste. Felállt, és körülnézett. Össze kell törnie, másképp nem tudja megkaparintani azt, ami alatta van. Egyedül képtelen lenne felemelni.
A legközelebbi állólámpához lépett, és lecsavarta a lámpa fejét. A vasból készült váznak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy összetörje a kőlapot, vagy bár megrepessze valamennyire.

Szorosan megmarkolta, majd meglendítette, és a végével lecsapott rá. A kőlap megbillent, a közepe alig észrevehetően megrepedt. A könyvtár visszhangzott a durva ütéstől, de Naya már nem törődött vele. Ismét lecsapott, mire a törés nagyobb lett, a por kavarogni kezdett és apró kődarabok ütődtek a lábszárához. Még néhány ütés, és szilánkokra töri, akkor pedig megtudhatja, mi lapul alatta. Harmadszorra is felemelte a vasat, de ekkor egy hang kiáltott fel a háta mögül:
– Állj!

Naya megdermedt erre. A keze ott maradt a levegőben, ujjaival szorosan markolta a lámpa vázát.

– Tegye le azt, ami a kezében van. Gyerünk!

Naya elengedte a vasat, mire az csörömpölve a padlóra hullott. Továbbra is magasan tartotta a kezét, jelezve, hogy nincs fegyver nála, majd a tarkójához érintette tenyerét. A teste megfeszült, miközben lassan megfordult. Nem tudta elfojtani a mosolyát, ahogy meglátta a vele szemben levőt. Az elemlámpa fénye kirajzolta az éles arcvonásait, sötét szemében elszántság csillant.

Paul Cooper fegyvert fogott rá. Olyan szorosan markolta a pisztolyt, hogy az ujjbegyei elfehéredtek, a csövet Naya szívére irányította.

– Követett – szólalt meg alig hallhatóan a nő.

– Igen, követtem – bólintott a férfi. Egy árnyék suhant át az arcán. – Reggel óta a nyomában voltam, ugyanis kíváncsi voltam, miben sántikál. – Naya leengedte a karját, mire Paul kezében megrezzent a fegyver. – Kezeket fel!

A nő nem mozdult. Tudta jól, hogy a férfi úgysem fogja lelőni. Gyáva volt ő ehhez, és hiába tűnt elszántnak, az álcája mögött valami más is megbújt; a kétség, hogy vajon jól cselekszik-e, hogy fegyvert fog a szövetségesére. Naya továbbra is gúnyosan mosolygott rá.
– Tehát ez magának a bizalom? – incselkedett vele, és tett egy kósza lépést előre. Paul nem felel, csupán a tekintete kalandozott a félig összetört kőlapra. – Ez magának a szerelem?

Paul elfintorodott.
– Nem mi választjuk ki, kibe szeretünk bele.

Nayának nevethetnékje támadt erre a kijelentésre.
– Ez így igaz. Viszont most csalódást okoztam magának, mi? Nem erre számított. Azt hitte, feladom azok után, hogy reggel eljött hozzám, igaz? – A nyomozó nem reagált. A fogait csikorgatva meredt rá, látszólag nehezére esett elengedni a sértéseket a füle mellett. Naya elkomorodott. – Tegye le a fegyvert, Paul. Meg tudjuk ezt másképp is oldani.

– Nem hinném, hogy lenne erre más megoldás. Egy Kulcs van és két ember. Élelmesnek kell lenni. És ne higgye azt, hogy nem lennék képes meghúzni a ravaszt, ha arra lenne szükség. – Ismét a kőre pillantott. – Az alatt van, igaz? Ott van elrejtve.

Naya tekintete megvillant.
– A Kulcs az enyém.

– Mindjárt meglátjuk, kié lesz. – Paul intett a fegyverrel. – Gyerünk, törje össze!

– Csak ha leereszti a pisztolyt.

– Azt mondtam, törje össze!

Hosszú percekig némán meredtek egymásra. Egyikük sem mozdult, Paul pedig ezúttal nem kapta el a tekintetét, ahogy mindeddig tette. Csak állt, és szinte pislogás nélkül nézett rá. Nem hagyta magát veszíteni.
Naya viszont annál inkább vesztesnek érezte magát. Nem volt fegyver nála, mert nem gondolta, hogy szükséges lenne. Honnan a francból kellett volna tudnia, hogy Paul ma a nyomában lesz? Vajon látta Jamest, ahogy beosont hozzá a házba? Hallotta a vitájukat? Vagy megleste a csókjukat?
Érezte, ahogy a düh végigáramlik a testén. Nem fogja hagyni magát, annyi szent. A Kulcs az övé, csakis az övé, senki másé. Ő fektetett bele annyi munkát, nem Paul. Őt illeti a kívánság, nem mást.
Kénytelenül lehajolt a vasrúdért. A kőlap szinte azonnal szilánkosra tört, ahogy teljes erejéből rávágott. Mire Paul kettőt pislog, ő már sehol nem lesz a Kulccsal, és bottal verheti a nyomát a kívánságnak.

– Most pedig szedje ki a darabokat – utasította a nyomozó. Naya kiszedte a kőlap darabjait, mire egy kisebb ajtó bukkant fel, ami egy földbe ásott lyukat rejtett. – Nyissa fel!

– Le van lakatolva.

– Akkor oldja meg, hogy ki lehessen nyitni. – Naya érezte, hogy a pisztoly csöve a halántékához nyomódik. A hajába túrt, és kihúzott egy hajcsatot, majd piszkálni kezdte a lakatot. A keze remegett, izzadtság csordogált végig a homlokán és a gerincén. Most már egyáltalán nem bízott a férfiban. Túl közel volt hozzá. Egy rossz mozdulat, és golyót kaphat a fejébe.
A lakat egyszer csak kattant, és ahogy az ajtó is felnyílt, egy sötét lyuk tűnt fel.

Naya a lyuk fölé hajolt. Rothadás szaga csapta meg az orrát, a szeme tágra nyílt. Sosem így képzelte el azt a jelenetet, mikor megtalálja a Kulcsot. Fejben gyakran lepörgette a forgatókönyvet, hogy vajon hogyan fognak alakulni az események, de erre még egyszer sem gondolt. Meg sem fordult a gondolatai között, hogy fegyvert fognak rá, miközben megtalálja azt, amibe annyi munkát fektetett, amiért annyi mindent feláldozott. A Kulcs volt az élete értelme.
Lassan belenyúlt a lyukba. A karja libabőrös lett, ahogy kitapintott egy régi fadobozt. Megragadta, és óvatosan kiemelte. Meglepően könnyűnek tűnt.

– Adja ide – nyújtotta feléje a szabad kezét Paul. Naya két kézbe fogta a ládikát, és remegve tartotta felé. Ám éppen csak, hogy a férfi ujja hozzáért, Naya megmozdult, és durván bokán rúgta a nyomozót.
Paul hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a pisztoly csöve elmozdult a nő halántékától. Nayának bőven elég volt ennyi. Leejtette a ládikát a földre, és kiütötte a fegyvert a férfi kezéből. Az hangos csattanással a padlón landolt, és forogva arrébb csúszott. Paul megragadta a csuklóját, és csavart egyet rajta, körmei a kötésbe vájtak, mire Naya felsikkantott. Durván arrébb taszította a férfit, aki erre az egyik könyvespolcnak esett. A polc megremegett, és könyvek sorban hullottak le róla.

Naya a láda után vetette magát, ám Paul elkapta a lábát, és visszarántotta. Naya ujjai a padlóba vájtak, és próbált a lyuk közelébe kúszni, miközben ide-oda ficánkolt a férfi karjai között.

– A Kulcs az enyém! – sikoltotta, ám Paul egy percre sem engedte el. Durván megmarkolta a lábát, és arrébb lökte, majd ő is kinyújtotta a karját, hogy megkaparintsa a centikre levő fadobozt.

Naya megragadta a férfi karját, és visszacsavarta. Paul felnyögött erre a mozdulatra, de szinte azon nyomban kiszabadult, és a nő hasába könyökölt. Naya érezte, hogy a fájdalom átjárja a testét, de ez már nem érdekelte. Ha Paul előbb kaparintja meg a dobozt, mint ő, ha a Kulcs az ő kezébe kerül, akkor minden elvész. Akkor minden, amit eddig tett, értelmetlenné válik majd, ezt pedig nem akarta. Nem engedhette, hogy a nyomozó megszerezze a Kulcsot!

Ám éppen ekkor öblös nevetés hangzott fel a hátuk mögül, mire mindketten megdermedtek. A könyvtár lassan kezdett kivilágosodni, sorra kapcsolódtak fel a villanyok, az éles fény pedig zavarta Naya szemét, és hunyorognia kellett.
A hang tulajdonosa is előlépett, mire a nő érezte, hogy a rémület felkúszik a torkán. A lesz-volt ember állt előttük, szürke öltönyben, drága aranyórával a zsebében, amelynek a lánca szinte a térdéig ért. Naya számára most még kövérebbnek tűnt, mint legutóbb, tokája a mellkasáig csüngött, a hasa hordóméretű volt, ujjai egy-egy kolbászra emlékeztették. A látvány elborzasztotta.
Most sem volt egyedül; mögéje és melléje öltönyös emberek sorakoztak fel, mindegyik kezében revolver pihent. Teljesen körbeállták őket, és Naya hiába járatta körbe a tekintetét lehetséges menekülési útvonalat keresve, az öltönyösök mindenhol ott voltak.

– Lám, lám, kit látnak szemeim! – szólalt meg a lesz-volt ember. A tokája ide-oda rengett minden egyes szó után, az ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Két jómadár, akik a Kulcsot szeretnék megkaparintani. De vajon melyik lesz a győztes? Ki szerzi meg leghamarabb? Ki kívánja azt, amihez húz a szíve?

Paul feltápászkodott a földről.
– Mit keresnek itt?

– Gondoltam, egy kicsit körülnézek itt az embereimmel. Békés hely ilyenkor a könyvtár, háborítatlan.

Paul Nayára pillantott, aki még mindig a padlón ült, és rémülten meredt maga elé.
– Hadd találjam ki; követtek minket.

A lesz-volt ember hangosan röhögött.
– Ne érezze magát olyan okosnak, nem ez az év megfejtése, Mr. Cooper. Már hogyne követtük volna! Onnantól fogva, hogy beléptek hozzánk. David mindent elmesélt, amit tudni kell egy olyan csipet-csapatról, mint amilyen maguk ketten. Nekem pedig megtetszett az, hogy ilyen elszántak és elkötelezettek egy régi legenda iránt, hogy még hozzám is képesek voltak eljönni. Természetesen hagytam, hadd szökjenek meg. Kíváncsi voltam, hogyan cselekszenek ezután. Ha tényleg el akartam volna kapni magukat, hogy megöljem, hát úgy tettem volna. De érdekesebb volt végignézni, ahogy hanyatt-homlok elmenekülnek, majd tovább figyelni, hogyan működnek együtt a Kulcs megtalálása érdekében. Minden elismerésem, hogy ennyi nyomra bukkantak, és végre rátaláltak. Ha David láthatná ezt! Szegény, valaki csúnyán elintézte őt, de megérdemelte. Nem volt egy megbízható személy, attól féltem, nekem kell majd megölnöm őt, mielőtt ő szúr hátba engem.

– Mit akarnak? – vágott közbe a nyomozó. – A Kulcs kell magának is?

A lesz-volt ember elmosolyodott.
– Ne legyen olyan türelmetlen, Mr. Cooper. Várja ki a végét. Úgy hiszem, a kisasszonynak nagyobb munkája van benne, mint ahogyan azt ön hinné. Nyissa ki a ládikát, aranyom!

Naya megrezzent, és felkapta a fejét. A láda felé pillantott.
– Nyissam ki, majd adjam át magának, hogy aztán nyugodt szívvel fejbe lőhessen?

A kövér felnevetett erre.
– Ha meg akartam volna ölni, eddig már megtettem volna.

Naya hosszasan nézett a férfira, mielőtt a láda után nyúlt volna. Felkattintotta a zárakat, majd nagy levegőt vett. Kívánni fog. Mielőtt bárki bármit is szólhatna, ellopja a kívánságot. Ha utána lelövik, a kívánság akkor is az övé lesz. És akkor minden megváltozik.
Lassan nyitotta fel a láda tetejét. És ahogy megpillantotta, mi van benne, elakadt a lélegzete, a szeme pedig tágra nyílt.
Belenyúlt, és reszkető kézzel kivette a láda alján pihenő pergament darabot. A láda kiesett a kezéből, és a padlóra hullott, a csattanás visszhangzott a könyvtárban.

– Mi az? Mit ír? – Paul kikapta a kezéből a pergament, és nagyot nyelt. Csak néhány sor volt ráírva, de már a betűk is elkoptak. Néhol kiolvasni is alig lehetett.

– Nos? Mi áll benne? Egy útmutatás a Kulcs igazi helyéhez? – kíváncsiskodott a kövér.

Ott, hol a betűk sorakoznak, és táncot járnak a régi s új szellemek, ott rejtőzik, mi minden zárat kinyit, és mely minden kívánságot teljesít. Ott majd megleli, ki hűen keresi a tudást s annak minden magvát. Mert eme régi legenda, csak legenda marad, s kinek szelleme nem hű önmagához, talán még elhiszi, amit nem kellene elhinni.

Paul kezében összegyűrődött a pergamen, mire a lesz-volt ember elvigyorodott.
– Nahát, nahát... Mik ki nem derülnek, nemde bár? Olyan sok tett a semmiért, igazán sajnálatos! Fordítsa csak meg, a hátán is van írás. – Paul kapkodva megfordította a pergament, és végigfutotta a sorokat. – Kicsit régi darab, de a Nagy Királyunk végrendeletének egy másolata a sok közül. Nem említ Kulcsot. Nem említ semmit. Ugyan hogyan is említene, hiszen hamvasztást kért. Nincs semmiféle sírboltozat, csak sajnos ezt igen kevesen tudják. A botorság erősebb magot vet az emberekben, mint a tudás.

Naya erre felkapta a fejét.
– De hiszen a Kulcs... A legenda... A kívánság...

– Egyik sem létezik, kedveském – gúnyolódott a kövér. – A legenda azért csak legenda, mert nem minden igaz belőle. Jó mesét kanyarítottak, és sok idióta bedőlt neki. Legalább volt mivel szórakozniuk. Egy kívánság, ami mindent teljesít, csak egy Kulcsot kell megtalálni hozzá. Hát nem jó üzlet?

– Hazugság! – kiáltott fel hirtelen Naya. Nekilendült, hogy ököllel üsse meg a lesz-volt embert, de Paul elkapta a karját, és visszarántotta. – Hazudik! A Kulcs igenis létezik! Csak maga ellopta! Ellopta a kívánságot! Tolvaj!

A lesz-volt ember hátravetett fejjel nevetni kezdett.
– Tolvaj, én? Ugyan már, szépségem! Én magam is kerestem azt a kibaszott Kulcsot, de rá kellett jönnöm, hogy csúnyán rászedtek, hiszen nem is létezik. Hogyan lophattam volna el bármit is, ami nem létezik?

– Hazudik – lehelte Naya, és esetlenül vergődött Paul karjaiban. Ki akart szabadulni, hogy keményen megleckéztesse a lesz-volt embert, de valahányszor az arcára nézett, rá kellett jönnie, hogy a férfi nem hazudik. A jelét sem mutatta, hogy hazudna. Igazat mondott. A Kulcs nem létezett. Csak egy ostoba legenda volt. Egy mese, aminek mindenki bedőlt. Amiért ő feláldozta az egész életét. – Hazugság! – kiáltott fel, majd felzokogott, és elernyedt a nyomozó karjaiban. Az magához szorította, és nem engedte el.

A lesz-volt ember vidáman nézett rájuk, majd az embereihez fordult.
– Azt hiszem, a műsornak vége. Ideje a dolgunkra menni.

Amire Naya felocsúdott, már csak ők ketten maradtak a könyvtárban. Ismét sötétség borult a helyre, csak az elemlámpa pislákolt még. Paul kitámogatta Nayát a vészkijáraton keresztül. A nőnek még annyi ereje sem volt, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyomozó kivezesse őt az udvarra, el egészen a rózsalugasig, majd leültesse az egyik útba eső padra. Összegörnyedt, felhúzta a lábait, majd a térdére hajtotta a fejét. A könnyei az ölébe potyogtak, be kellett harapnia az ajkát, nehogy hangosan felzokogjon.

Az egész élete romokban hevert. Az összes eddigi tette a semmibe veszett. Most már semminek nem volt értelme, sem a tervének, sem pedig az életének. Ugyan mit számít már? A Kulcs éltette őt, egyedül emiatt volt képes reggelente felkelni. Olyannyira hitt benne, hogy esze ágában sem volt megkérdőjelezni a valódiságát. Számára nemcsak egy legenda volt, hanem egy lehetőség arra, hogy megszerezze, amit akar. Hogy visszakapja azt, amit elvettek tőle. Kiábrándító igazság volt. Felért egy kemény mellbe vágással, egy éles késszúrással a szívében.

– Sajnálom – suttogta a fülébe Paul, és finoman megérintette a karját. – Sajnálok mindent.

Naya elhúzódott.
– Ne érjen hozzám! – vicsorogta. – Elárult.

Paul elhúzta a száját.
– Sosem húztam volna meg a ravaszt. Ezt maga is tudja. Nem akartam mást, csak azt, amire mindenki vágyik. Meg akartam szerezni a Kulcsot, és vele együtt a kívánságot.

– Ugyan minek? Fel akarta használni, hogy megtalálja a gyilkost? Hogy végre meghallhasson?

Paul elgondolkodva maga elé meredt, majd megrázta a fejét. Hosszas hallgatás után válaszolt csak:
– Vissza akartam kapni a lányomat. Látni akartam őt épen és egészségesen. A karjaimban akartam tudni. Olyannyira elkápráztatott ez az illúzió, hogy ismét hinni kezdtem benne. Abban, hogy a Kulcs megadhatja nekem ezt. Aztán saját magamra gondoltam. Ha visszakaphatnám Sherryt, nem lenne elég, hiszen nekem nemsokára el kellene mennem. Nem maradhatnék itt annyit, amennyit szeretnék. – Itt egy pillanatra Nayára nézett. – Azt reméltem, hogy ha hamarabb találom meg a Kulcsot, mint maga, titokban visszakívánhatnám az életemet. És akkor talán együtt is maradhattunk volna.

Naya gúnyosan felnevetett.
– Hallja egyáltalán, hogy mit mond, Paul? Azt gondolta, hogy miután elveszi azt, amiért feláldoztam az életemet, hajlandó lennék magával maradni? Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek hisz!

– Nem gondolom ostobának – válaszolt a nyomozó. – Maga mit kívánt volna?

– A fiamat – vágta rá gondolkodás nélkül a nő. – És az apámat. Őket akartam visszakapni. Normális életet akartam velük. Semmi másra nem vágytam.

Érezte, ahogy Paul jéghideg ujjával letöröl egy könnycseppet az arcáról. Hagyta, hogy a férfi megérintse őt, és közelebb húzza magához. Naya egyszer csak azon kapta magát, hogy Paul ajka az övéhez simul. A csalódottság ízét érezte, ahogy szinte gondolkodás nélkül visszacsókolt. Két kézzel túrt a hajába, és nem ellenkezett, mikor a férfi az ölébe húzta, és szorosan magához ölelte. Finoman az ajkába harapott, fogait végighúzta a nyakán. Olyan volt, mintha Paul ujjai hirtelen mindenhol ott lettek volna; a hátát, a mellét és a combját simogatták, ő pedig nem tudta megállni, hogy hangosan fel ne nyögjön az izgató érintésektől.

Paul a pólója alá csúsztatta a kezét, élvezte, ahogy a nő megborzongott az érintései nyomán. Belemarkolt a szőkésbarna tincsekbe, ám az ujjai beleakadtak, és véletlenül meghúzta a haját. Naya felszisszent, és a homlokához kapott. A tenyere alól vérvörös tincsek kandikáltak ki. A nyomozó visszafojtott lélegzettel meredt rá, majd óvatosan tovább kezdte húzni a nő haját, egészen addig, míg a paróka le nem esett, és elő nem bukkantak Naya vörös tincsei.

– Naya – suttogta halkan, de a nő az ajkára helyezte az ujját.

– Csss – lehelte. – Most ne mondjon semmit. – Azzal ismét szájon csókolta, és Paul érezte, hogy a döbbenet felkúszik a torkán, és lassan megfojtja.

* * *


A nap első sugarai a hajnal színeire festették a szobát, mikor Samantha meghallotta az ébresztő csipogását. Fáradtan felnyögött, és a hasára gördült, hogy elérje az éjjeliszekrényen levő órát. Kereken hét óra volt, neki pedig nemsokára be kell érnie a munkába. Az éjszaka folyamán szinte teljesen belegabalyodott a takaróba, így beletelt egy kis időbe, míg sikeresen kiszabadult a saját maga alkotta csapdából, és mezítláb kisétált a konyhába.

Ahogy a kávé illata betöltötte a konyhát, Samanthának azon nyomban Daniel jutott eszébe. Minden reggel ő volt a legelső gondolata. A férfi mindig korábban kelt, hogy idejében elkészíthesse neki a reggelit, így aztán mikor Samantha a fáradtságtól karikás szemekkel kitámolygott, az asztal már meg volt terítve, a kávé pedig a pulton gőzölgött. Daniel mindig törődött vele. Egyre csak a kívánságait leste, Samantha pedig alig tudott betelni vele. Szerette őt, jobban, mint ahogyan azt kimutathatta volna. Hiszen Daniel volt az élete értelme. Aztán pedig a hasában növekvő kisbaba vált azzá. Imádta mindkettőjüket, és olyan boldog volt, mint még soha.

Daniel halála után azonban minden megváltozott. Az addigi vidám és boldog élet egycsapásra szürkévé, kietlenné és értelmetlenné vált. Samantha nem érezte magát teljesnek többé, Daniel hiánya minden erejét felemésztette, az elvesztése okozta űrt pedig semmivel sem lehetett betölteni. Fájt, olyan elviselhetetlenül, mint még soha semmi, és valahányszor a bátyjára nézett, nem tudott nem a vőlegényére gondolni. Az esze az súgta, Paul a hibás, miatta kell annyit szenvednie, ám a szíve nem engedte, hogy dühös legyen a testvérére. Hiszen neki is éppúgy fájt, ha nem jobban...
Samantha érezte, hogy a könnyek marni kezdik a szemét. Sietve kipislogta őket a szeméből. Nem akart sírni. Túl kell lépnie ezen az egészen. Nem szabadna hagynia, hogy az érzelmei diktálják a gondolatait.

Mire az utolsó csepp kávé is eltűnt a bögréből, megszólalt a telefonja. Ahogy meglátta Paul nevét a kijelzőn, nagyot dobbant a szíve. A férfi azóta nem kereste őt, mióta iszonyatosan összevesztek az irodájában, és Paul elmondta Stewartnak a titkot, vagyis a kisbaba elvesztését. A gondolatra görcsbe rándult a szíve. Az ujja az elutasítógomb fölött körözött, de végül mégis csak fogadta a hívást.

– Paul? – suttogta. – Szia.

– Samantha – lehelte a férfi elfúló hangon.

A nő beharapta az ajkát. Kihallotta a hangjából, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Történt valami? – Paul sokáig nem válaszolt. Samantha azt hitte, már le is tette, mire újra beleszólt: – Paul?

– Samantha, tudom... Tudom.

– Tessék?

Tudom ki a gyilkos.

Samantha megmarkolta a telefont.
– Ez biztos? – kérdezte izgatottan. A bátyja nem válaszolt. A hangja zaklatottnak tűnt, szakadozva vette a levegőt, mintha ő maga sem hitte volna el hirtelen, hogy ez igaz, és sikerült megtalálnia azt, akit mindeddig olyan nagyon keresett. – Ki az?

Paul erre hosszasan kifújta a levegőt, és akkor...

Kimondta a nevet.



Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=140259