Ami a titkok mögött lapul: 1. fejezet

írta: NymphaTonks

Választott kívánság: Húszas éveit taposó főhősünk kapcsolata nem volt nagyon szoros az utolsó élő rokonával: a hóbortos apjával, akivel csak ünnepnapokon beszélt telefonon át. Azonban amikor az öreg ködös körülmények között elhalálozik az évente tartott, szokásos hálaadási visszavonulásán, hősünk megkapja a családi örökséget – az elszigetelt, óriási házat, amiben az apja meghalt. Hősünk természetesen meglátogatja az épületet, hogy ellenőrizhesse az állapotát, de semmi sem készítette fel arra, amit az ágy alatt talál az egyik hálószobában.


Ami a titkok mögött lapul
- Thomas Daniel Bones kívánsága alapján -


1. fejezet


Az eső pont akkor kezdett el szemerkélni, amikor Tom leparkolta az autót. Sóhajtva meredt ki az ablakon, és nézett fel a domb tetején terpeszkedő családi házra. Szívesen kiment volna autóval oda, csakhogy nem bízott abban, hogy a kerekek megbírják a csúszós utat felfelé anélkül, hogy beleragadnának a sárba. Tom mindig is utálta az időjárás szeszélyeit, pláne télen, amikor egyes helyeken hó helyett csak eső esett…

Kissé bosszúsan indult neki a dombnak. Fekete lakkcipője másodpercek alatt összepiszkolódott, a sár pedig még a nadrágjára is felragadt.

– Remek – forgatta meg a szemét, ahogy az eső is egyre hevesebben kezdett el esni. Ez valahogy nem az ő napja volt.

Nem sok kedve volt eljönni ide, de az apja ügyvédjének át kellett adnia a kulcsokat, hogy végre lezárhassa ezt az ügyet, és Tom nem halogathatta tovább a hazajövetelt. Szabadságot kért a munkahelyén, aztán repülőre ült, és végre, tíz kerek év után ismét hazajött, pedig egyáltalán nem fűlött foga ahhoz, hogy látnia kelljen a házat, ahol felnőtt, és ami most már az övé volt.

Tom persze nem csodálkozott volna, ha nem kap örökséget az apja halála után. Sosem voltak jó kapcsolatban egymással. Tom nem kedvelte az apja hóbortos személyiségét, és ahogy nőtt, egyre jobban megért benne ez az érzelem. Néha azt érezte, az apja is ugyanezen a véleményen volt vele, és csak kölcsönösen megtűrték egymást, egészen addig, míg Tom úgy nem döntött, hogy elhagyja a családi házat és új életet kezd valahol máshol, lehetőleg minél messzebb innen. Talán ez volt az a pillanat, amikor a kapcsolatuk végképp tönkrement, és innentől fogva nem is keresték többé egymás társaságát. Csak néha, főként ünnepnapokkor beszélgettek – akkor is mindig az öreg hívta őt, és gyakran csak azzal teltek a percek, hogy némán hallgatták egymás szuszogását a telefonban. Tomnak nem volt semmi mondanivalója számára, és úgy tűnt, az apjának sem állt szándékában beszélni. Mintha csak azért hívta volna fel évente párszor, hogy meggyőződjön róla, hogy a fia még mindig él valahol, és nem felejtette el őt.

Tomnak persze csak akkor jutott eszébe, mikor meglátta a kijelzőn felvillanó nevét. Máskor nem is gondolt rá. Nem látta értelmét, hogy az elviselhetetlen apjára gondoljon. Az öreg amúgy sem csinált mást, csak egész nap ült és szivarozott a lakásában. Öregkorára már nem is telt másra az energiájából.

Tom nem lepődött meg, mikor telefonáltak neki, hogy az apja meghalt. Ugyan mi másra számított, ha nem erre? Az apja öreg volt már, és eljött az ideje. Csupán az lepte meg, mikor közölték vele, hogy ideje lenne megbeszélni az örökséggel járó dolgokat, hiszen a férfi mindenét az egyetlen fiára, vagyis rá hagyta.

Váratlanul megcsúszott a sárban, mire kizökkent a gondolataiból. Kis híján elesett, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és nem törölte fel a földet a méregdrága tweed zakójával.
A családi ház, ami immáron hivatalosan is az ő tulajdonát képezte, hatalmas volt. Olyannyira, hogy Tom sokáig nem értette, miért csak ketten laktak benne. Mindig is nyilvánvaló volt, hogy ez a ház túlságosan is nagy két ember számára. A festés viszont elkopott az évek folyamán. A zöld szín mára már csak itt-ott volt látható, a tornácot tartó gerendákról szintén lepattogzott a festék, a zsalugáterek nagy része leszakadt és féloldalasan fityegett. Egy helyen még az ablaküveg is hiányzott.

– Hűha – nyögte Tom, ahogy a szeme elé tárult a ház rozoga állapota. Az utolsó emlékében nem így szerepelt. Igaz, aznap, amikor eljött innen, csak egyszer pillantott vissza, de mikor meglátta a tornácon ácsorgó apját, még dühösebb lett, és inkább csak lerohant a dombról. Arra viszont nem számított, hogy így fogja viszontlátni a helyet, ahol felnőtt. Nehezen hitte, hogy az apja hagyta ennyire tönkremenni az egészet, és egy kicsit sem szánt arra, hogy felújíttassa.

Hülye barom – gondolta, ahogy fellépett a tornácra. A deszkák recsegtek a lába alatt, míg az ajtóhoz sétált és előszedte a kulcsait.

Tom az apja ügyvédjétől tudta meg, aki a végrendeletet intézte, hogy a férfi azonnali hamvasztást kért, és nyomatékosan megkérte őt, hogy amint a kezébe kapja a hamuval teli dobozt, szórja szét ott, ahol csak tudja. Tapintatosan bocsánatot is kért Tomtól, amiért ő szórta szét az apja hamvait, ám Tom csak vállat vont erre. Nem bánta, sőt, örült neki, hogy nem neki kellett megfogdosnia az apja maradványait. Megborzongott erre a gondolatra.

A zár halkan kattant, ahogy Tom elfordította a kulcsot. Az ajtó nyikorogva kinyílt előtte, és a férfi belépett az előszobába. Bent ködös félhomály fogadta. A padló recsegett a lába alatt, cipője nyomán pedig felkavarodott a por, amely vastagon lepte be a régi fadeszkákat. Tomnak köhögnie kellett, ahogy megérezte a penész jellegzetes szagát.

– Jézusom – mormolta, ahogy körülnézett. Olyan volt, mintha évtizedekig nem lakott volna itt senki. Minden rettentően koszosnak és elhagyatottnak tűnt. Tom levette a zakóját, és kirázta a hajából az esőcseppeket. Lassan elindult előre, a konyha irányába. Minden egyes lépésnél úgy tűnt, mintha egyre sötétebb lenne. Az ablakok nagy részét fekete és sötét színű pokrócokkal takarták le, és csak annyi fény hatolt a házba, amennyit egy-egy félig szabadon hagyott ablak beengedett.

A konyha sem nézett ki jobban. Koszos edények hevertek az asztalon, tele penészes ételmaradékokkal. Egy törött pohár hevert a földön, a tűzhely ragadt az olajtól.
– Pfúj – nyögött fel a férfi, ahogy észrevett egy döglött egeret a sarokban, amely már egy jó ideje heverhetett ott. Tom kihátrált a konyhából, és az emelet irányába nézett.
Lassan elindult felfelé. A lépcső fokai nyikorogtak a léptei alatt, egyik kezével be kellett fognia az orrát, hogy ne szívja be a rettentő sok port, amit felkavart. Még mindig elevenen élt az emlékezetében, amikor dühösen lerohant a lépcsőn, egy táskával a hátán, és visszapillantott az apjára, aki nyugodtan állt a lépcső tetején. Tom akkor azt ordította, hogy soha nem fog visszatérni, az apja viszont semmit nem mondott erre, mintha mindegy lett volna neki. Nem próbálta meg marasztalni. Akkor már nem. Hagyta, hogy Tom lerohanjon a lépcsőn, és elhagyja a családi házat, hogy aztán évekkel később, a halála után térjen vissza ide.

Máris megszegtem az eskümet – gondolta fanyarul. – Hiszen mégis visszajöttem.

Az emelet is éppolyan elhagyatottnak tűnt, mint a földszint. Az ablakokat itt is letakarták, a por mindent belepett. Tom lassan sétált végig a folyosón, és hunyorognia kellett, hogy lásson is valamit. A régi szobája felé indult. Kíváncsi volt, mennyi maradt meg belőle, és hogy az apja változtatott-e valamit rajta, mióta elment.

Ismét meglepődött, mint ahogy a nap folyamán többször is, ahogy belépett a kis szobába. Minden ugyanolyan volt, ahogy az emlékezetében élt – vagyis ahogy itt hagyta. Ruhák hevertek szanaszét a padlón, képregények százai voltak egy kupacba rendezve a fal mellett, papírgalacsinok és tankönyvek mindenfelé… Úgy tűnt, az apja semmit sem mozdított el. Minden pontosan olyan volt, mint mikor tíz évvel ezelőtt eljött. Soha nem fogok visszajönni ide! Soha!

Tom kihátrált a szobából. Az emlékek arcon csapták őt, és fájdalmat érzett, ahogy a múltra gondolt, pontosabban arra a napra. Nem is inkább az a veszekedés fájt, hanem az a közömbösség, ahogy az apja viselkedett vele. Már régen nem gondolt erre, most pedig furcsa érzés volt arra a veszekedésre gondolni, ami akkor történt közöttük, mikor Tom olyan dologra bukkant, amire nem szabadott volna. Az apja pedig azonnal összeveszett vele, és minden elhangzott szó egy-egy tőrdöfésnek számított, ami megbélyegezte a kettejük kapcsolatát. Tom soha többé nem akarta látni az apját, és úgy tűnt, az apja is ugyanezen a véleményen volt. Való igaz… Tom tíz éve nem is találkozott vele.

Hirtelen egy hang ütötte meg a fülét, mire összerezzent. Sietve megpördült, de csak a folyosó üres fala ásított vissza rá. Pedig mintha…
Ismét meghallotta a zajt. Nem messze tőle valami zizegésre lett figyelmes. Kérdőn felvont szemöldökkel közeledett a hang irányába. Két ajtóval arrébb az apja hálószobája volt, a hang pedig a félig kinyílt ajtón keresztül szűrődött ki a folyosóra.

– Mi a franc? – motyogta meglepetten, ahogy belépett. Valami motoszkált az ágy alatt, és ahogy Tom bevilágított a telefonjával, egy egér szaladt ki onnan, és menedéket keresett a szekrény alatt. A férfi megforgatta a szemét. Már indult is volna, mikor a szeme sarkából észrevett valamit, ami az ágy alól kandikált ki, és ami most megcsillant, ahogy arra irányította a telefonja fényét. Egy vasból készült valami volt, amely első látásra úgy tűnt, a földhöz van rögzítve. Tom közelebb lépett, és megbökdöste a lábával. Óvatosan lejjebb hajolt, és szemügyre vette az újonnan talált tárgyat. Kíváncsian megragadta, és megrántotta, ám meg sem mozdult. Mintha egy kilincs lett volna egy földön nyíló ajtóhoz.

Tom felvonta a szemöldökét, és felállt. Egy csapóajtó? Egyáltalán miért van az emeleten egy csapóajtó, ráadásul az ágy alá rejtve? Tom még sosem látta ezelőtt. Habár nem is volt honnan tudjon róla, hiszen sosem mehetett be az apja szobájába. Legalábbis nem volt mit keresnie itt, így vajmi kevésszer lépett be ide.

Hirtelen elfogta az izgalom. Rettentő kíváncsi volt, vajon mit rejthet a csapóajtó. Nagy erőlködések közepette arrébb tolta az ágyat, amely csikorogva engedelmeskedett az akaratának.

– Na, lássuk, micsoda titkokat rejtegettél előlem – mondta ki hangosan a férfi, és két kézzel megragadta a vaskilincset. Minden erejét beleadva hangosan nyögve nyitotta ki a csapóajtót. Rettenetes bűz csapta meg az orrát, mire hátrahőkölt, és maga elé emelte a zakóját, hogy ne kelljen éreznie ezt az otromba szagot. Amikor végre sikeresen túltette magát az első megrázkódtatáson, közelebb hajolt, és lenézett, azonban olyan sötét volt lent, hogy semmit sem látott. Mintha egyenesen a föld mélyére nézett volna le. A sötétség sűrű volt és meglehetősen félelmetes.

Tomnak nevethetnékje támadt erre a gondolatra. Félelmetes? Ugyan mégis mi lenne félelmetes egy üresnek tűnő lyukban? Hiszen már felnőtt férfi, ugyan mitől kellene tartania? Kikereste a telefonján az elemlámpa alkalmazását, és bekapcsolta, mire fény töltötte be az apja hálószobáját. Kíváncsian irányította a lyuk felé, ám még így sem volt elég, hogy teljesen belásson mindent. A fényt hamar elnyelte a sötétség, csupán néhány rozoga lépcsőt világított meg, amelyek lefelé tartottak.

Tom szeme izgatottan felcsillant, azonban mikor már a jobb lába megérintette volna az első fokot, elbizonytalanodott. Mégis mi a fenét keres itt? Hiszen megesküdött arra, hogy sosem fog visszatérni ide, most pedig csakugyan itt van, és éppen arra készül, hogy egy számára ismeretlen helyet fedezzen fel, amely nem is olyan rég még az annyira gyűlölt apja tulajdona volt. Nem is kellett volna idejönnie… Meg kellett volna mondania az ügyvédnek, hogy csináljon, amit akar azzal a büdös házzal, mert neki nem kell. Igen, ezt kellett volna csinálnia… Ide sem kellett volna jönnie…
Visszahúzta a lábát. Akármi is volt odalent, már nem érdekelte annyira. A kíváncsiság sürgető érzése azon nyomban tovaszállt, ahogy a múlt elkeserítő képei eszébe jutottak. Hosszasan felsóhajtott, és még egyszer utoljára lenézett. A csapóajtóhoz lépett, hogy visszacsukja, ám ekkor kicsúszott a kezéből a telefonja, és egyenesen a lyukba zuhant. Nekicsapódott az egyik rozoga lépcsőnek, és tovább bucskázott lefelé.

– Ne! – kiáltott utána a férfi, ám már késő volt. Hiába kapott utána, a keze a semmibe markolt. Hallotta, ahogy a készülék neki-nekicsapódik a lépcsőfokoknak, majd egyszer csak megáll valahol. Az elemlámpa még mindig világított, ám Tom csak egy nagyon apró pontot látott. Ha nem tudta volna, hogy az a telefonja, azt hitte volna, hogy egy szem néz vissza rá. Hosszasan felsóhajtott, és lemondóan megcsóválta a fejét. Lám, máris volt oka, hogy lemenjen…

Kelletlenül megkapaszkodott a lejárat széleiben, és lassan elindult lefelé. Kezével görcsösen markolta a fokokat, miközben módosan haladt egyre lejjebb és lejjebb. Ahogy a feje is eltűnt a lyukban, és a fentről beáramló fény is távolibbá vált, Tomot hirtelen magába kerítette a sötétség. Olyan sűrű volt, hogy az orráig sem látott, és hiába pislogott lefelé, már nem látta a telefonja fényét.

– A francba! – sziszegte. – Valahol itt kell lennie!

A lábával végigtapogatta a fokokat, mielőtt rájuk lépett volna, de a telefonnak nyoma sem volt. Amikor már az izmai is elfáradtak a sok kapaszkodásban, akkor jutott eszébe, hogy számolnia kellett volna, hány fokot haladt lefelé. Csakhogy ez akkor meg sem fordult a fejében, most pedig átkozta magát amiatt, hogy csak úgy fejest ugrott a dolgok közepébe. Keresnie kellett volna egy működő zseblámpát, mielőtt lejött volna ide… Valahol biztosan talált volna még jó elemeket.

Ismét lepillantott, de továbbra sem látta a fényt. Még mennyi van lefelé? Tom most már bánta, amiért mégis lejött ide. Felettébb rossz ötletnek tűnt ez az egész…
Éppen csak, hogy erre gondolt, megérezte a cipője alatt a telefon sima képernyőjét. Kis híján felkiáltott a megkönnyebbüléstől. Óvatosan lejjebb mászott, egészen addig, míg el nem érte a telefont, majd amint megkaparintotta, felsóhajtott. Megpróbálta bekapcsolni, azonban a készülék nem működött. Tom kitapintott az ujjával egy hosszú repedést a képernyőn. Dühösen fújtatott erre. Azt remélte, megmentheti a telefonját és a rajta tárolt elengedhetetlenül fontos információkat vele együtt, most azonban ez a reménye is szertefoszlott.

Kezdett már elege lenni a sötétségből és ebből az orrfacsaró bűzből, amiről még mindig nem tudta, honnan eredt. Felnézett, és hunyorogott, ám mégsem látta az alagút végét. Mintha kilométereket jött volna lefelé azalatt a néhány perc alatt.

Megragadta a feje fölött levő fokot, ám a következő pillanatban az ujjai megcsúsztak a korhadt deszkán, és elvesztette az egyensúlyát. Egy másodperc törtrészéig azt hitte, meg tudja tartani magát, de ahogy lassan hátrafelé dőlt, már biztos volt abban, hogy le fog esni. Tom hangosan kiáltott, ahogy lebucskázott a lépcsőkön, majd egyszer csak tompa puffanással földet ért. Nem esett olyan nagyot, mint először gondolni merte. Csupán néhány fok volt az egész, de még így is fájdalom nyilallt a jobb vállába, a bokája is furcsán szúrt, ahogy megpróbált felülni. A telefonja kicsúszott a kezéből esés közben, és az ütközés hatására ismét világítani kezdett. Tom azonnal a keze közé fogta, és körbevilágított. Egy aprócska helyiségben találta magát. A mennyezet olyan alacsonyan volt, hogy képtelen lett volna rendesen felállni anélkül, hogy be ne verné a fejét.

– Mégis mi ez a hely? – kérdezte hangosan. Ismét körbevilágított, és csak ekkor vette észre, hogy a kis helyiséget csak két oldalról határolják falak, és egy átjárószerűség vezet tovább egy újabb ismeretlen helyre. Tom most már biztos volt abban, hogy ez minden, csak nem pince. Vajon mit rejtegetett előle az apja?

Tom még egyszer visszapillantott a lépcsőre. Ha már így alakult, és mégis lejött ide, nem fog visszamenni, míg ki nem deríti, mi ez a hely. Négykézláb mászva indult el az üreg felé, ami néhány méter után kiszélesedett, mintha egy hatalmas előtér lenne. Tom most már könnyűszerrel fel tudott állni. Felemelte a telefont, és körbefordult. Egy hatalmas fémajtót pillantott meg éppen vele szemben, mire fojtottan felnyögött a meglepettségtől.

– Mi a franc – mormogta, ahogy közelebb lépett, és megragadta a kilincset. Először óvatosabban próbálkozott, ám az ajtó nem engedett, mire egyre erősebben kezdte rángatni. Teljes erejéből húzta, az izmai fájdalmasan megfeszültek, és eléggé elfáradt, mire az ajtó hajlandó volt megmozdulni, és nyikorogva kitárult előtte.
Ismét tompa sötétség fogadta. A bűz itt még erősebb volt, mint bárhol máshol eddig. Tom öklendezni kezdett, és egy másodpercig azt érezte, kidobja a taccsot. Gyanakodva körbevilágított. Nem tetszett neki ez a hely. Már az sem tetszett, hogy ilyen nehezen lehetett eljutni ide. Mégis mi a fenét tartott itt az apja, amit ennyire óvnia kellett mindentől, de különösen tőle?

Tomot most már a kíváncsiság hajtotta előre. Belépett az ásítozó sötétségbe, és védekezőn maga elé emelte a telefonját, mintha attól tartana, hogy valami megtámadhatja őt idelent. Az első, amit észrevett, egy kapcsolórendszer volt. Erre meglepődött. Ezek szerint van villany idelent? Zavartan előrenyúlt, és megnyomta a felkapcsoló gombot. Elsőre nem történt semmi, aztán nagy zúgás és sercegés következtében felgyulladtak a lámpák a helyiségben, és Tomnak elakadt a lélegzete, ahogy meglátta az eléje táruló látványt.

Egy hatalmas helyiségben találta magát. A betonfalak zordan emelkedtek, és körbezárták a teret, a mennyezetre méterenként hosszú lámpákat szereltek, hogy mindent jól megvilágítsanak. A helyiség egyik oldalánál hosszan sorakoztak fel a polcok, roskadásig tele papírokkal, régi könyvekkel és mappákkal. Több tucat fémasztalt is felfedezett, fémpolcokkal, amelyeket fehér lepedőkkel takartak le. Minden meglehetősen réginek és érintetlennek tűnt, mintha több tíz éve nem mozdított volna meg senki semmit.

– Hűha! – nyögte a férfi, ahogy körbefordult. Tehát ezért nem engedte soha az apja, hogy betegye a lábát a hálószobájába. Mert egy kibaszott titkos laboratóriumot rejtegetett itt egész idő alatt! Tomnak nevethetnékje támadt a gondolatra. A teste rázkódni kezdett a visszafojtott hisztérikus röhögéstől, és a térdére kellett ereszkednie, mert úgy érezte, menten megfullad.
Mégis mi a fene ez az egész? Egy laboratórium a ház alatt? Mégis mi köze mindehhez az apjának? Mégis ki voltaz apja?

Kérdések tömkelege ködösítette el az agyát, ahogy lassan a könyvespolcok felé sétált, és szemügyre vette a megsárgult borítókat. Összegzések az A kísérlet eredményeiről, A biológia alapelvei, A B kísérlet tervezete… Tomnak tágra nyíltak a szemei. Kísérletek?

A férfi nem hitt a szemének. Elhátrált a polcoktól, mintha mindegyik könyv egy-egy szörnyeteg lenne, ami azonnal elszabadul, ha közel mennek hozzá.
Az apám egy tudós volt? – fogalmazódott meg benne a kérdés, és ebben a pillanatban érezte azt, hogy soha nem is ismerte az apját. Hogy az a férfi, aki hátrahagyta ezt a házat neki, valójában mindvégig egy ismeretlen volt számára…

Tom egy másodpercre lehunyta a szemét. Arra a napra gondolt, amikor minden megváltozott kettejük között. Emlékezett, ahogy rátalált arra a fényképre, mikor legelőször merészkedett be az apja hálójába. A férfi kitépte a fotót a kezéből, ami egy férfit és egy állapotos nőt ábrázolt. Mindketten vidáman mosolyogtak a kamerába.

– Meg ne lássam még egyszer, hogy a holmijaim között kutakodsz! – mordult rá akkor az apja. Tom a fotó után kapott.

– Ő az anyám? Te vagy rajta a képen? Miért nem mesélsz soha róla?

– Mégis mit mesélnék? – kérdezett vissza durván a férfi, mire Tom haragosan összehúzta a szemöldökét, és egy újabb fotót mutatott fel, amit szintén az apja szobájából csent el.

– És akkor ez meg mi? Ezen biztos, hogy te vagy rajta! Ki ez a másik nő? És ezek a gyerekek? Voltak testvéreim?

– Tom! – szólt rá az apja.

– Remélem, nem azt akarod mondani, amire gondolok! Volt egy családod, igaz? Voltak másgyerekeid! Aztán elhagytad őket, és… összejöttél az anyámmal. Igazam van?

Az apja a fejét csóválta.
– Túlbonyolítod a helyzetet, fiam.

– Úgy gondolod? – fújtatott Tom. – Semmit nem tudok anyámról, csak annyit, hogy meghalt, mikor megszülettem. Azt nem mondtad, hogy vannak féltestvéreim! Láttam más képeket is, apa! Most már ne hazudj!

– Tom! – ismételte meg egy fokkal halkabban a férfi, de a fiú ezt már meg sem hallotta.

– Titkolsz előlem valamit? Persze, miért ne tennéd? Ha nem történt volna valami mocskos dolog régen, akkor eddig már mindent elmondtál volna! De te sosem mondasz nekem semmit, te…

És ekkor csattant a pofon. Tom megtántorodott az ütés erejétől, és az arcához kapott. Hitetlenül meredt az apjára, aki összepréselt ajkakkal nézett rá. Még sosem ütötte meg őt. Soha. Ez volt a legelső testi fenyítés, amit valaha kapott tőle, éppen ezért is fájt olyan nagyon. Meredten bámulta az előtte állót, azt az öreg arcot, a ráncokat a szeme alatt, a bús tekintetet, ezt a savanyú kifejezést… Tom úgy érezte, menten megfullad, ha még tovább kellene időznie vele egy légtérben. El akart menekülni.

Az apja nem szólt semmit, amikor sarkon fordult, és berohant a szobájába. Még akkor sem, mikor már Tom a lépcső legalján állt, és visszanézett rá, majd ezt mondta:
– Soha többé nem fogok visszajönni!

Tajtékzott a dühtől. El akart rohanni, hogy kiengedje magából mindazt, ami az évek során felgyülemlett benne… Elege volt ebből a csendből, ebből a némaságból, ami közrefogta őket. Börtönben érezte magát az apja mellett, aki sosem mesélt az anyjáról, sem a múltjáról, sem semmiről… Öreg volt már és belefáradt az életbe. És úgy tűnt, belefáradt Tomba is, ezért is fájt a fiúnak az a pillanat, amikor belenézett a férfi arcába, és nem látott mást, csak hideg közönyt. Mintha neki mindegy volna, itt hagyja-e a fia, vagy sem. Tomban csak ekkor szakadt el a cérna, és már eldöntötte, mi lesz a sorsa ezután.

Azért a lelke mélyén mégiscsak azt várta, hogy az apja visszaszól, mond neki még valamit, kérni fogja, hogy ne menjen el, de nem így történt. A férfi csak állt ott, és nézte őt. Nem mondott semmit, csupán megvonta a vállát, mintha azt üzenné vele: nekem már mindegy, mit csinálsz, kölyök.

És Tom aznap este elment. Úgy, hogy megesküdött magában, hogy soha nem tér vissza, és ezt meg is tartotta egészen a mai napig… Most pedig ahogy ott állt a labor kellős közepén, rájött, hogy igaza volt. Tényleg nem ismerte az apját, aki minden szempontból a titkolózás mestere volt. De most már végre fény derült, miért is volt tiltott zóna az ő hálószobája.
Tom felsóhajtott, és megrázta a fejét, mintha ki akarná törölni a fejéből a fájdalmas emlékeket. Lassan a fehér lepedőkkel letakart fémpolcok felé sétált. Kíváncsian megemelte az egyik lepedő végét, és belesett alája. A polcok telis tele voltak különböző kémiai eszközökkel és kémcsőkbe töltött folyadékokkal. A folyadékok szinte a szivárvány összes színében pompáztak. Tom elfintorodott. Ki tudja, mik lehetnek benne? Ki tudja, mikre használták évekkel ezelőtt?

Sietve visszaengedte a lepedőt, és ellépett a polcoktól, majd a hátsó fertály felé indult, ahol magas, kerekszerű valamik voltak, szintén letakarva. Tom tartályoknak gondolta, és hirtelen eszébe jutottak a gyermekkorának rajzfilmjei, melyben gonosz és őrült tudósok kiszedték áldozataik agyát, és egy vízzel teli tartályba helyezték.

– Ilyenek csak a mesékben léteznek – győzködte magát, ahogy közelebb lépett az egyik letakart valamihez. A kíváncsiság most is erősebb volt, mint bármi más. Látni akarta, mi ez a hely, fel akarta fedezni, és közben titokban abban reménykedett, hogy ez az egész csak egy álom, amelyből bármelyik pillanatban felébredhet. Nagyot nyelt, és lerántotta a lepedőt az egyik kisebb tartályról. Ahogy a lepel a földre hullott, Tomnak a torkán akadt a kiáltás. Reflexből hátravetődött, a dereka azonban nekiütközött egy asztalnak.

A tartályban volt valami. Valami, amihez foghatót a férfi még soha életében nem látott. A gyomra felfordult tőle, a hányinger a torkát szorította, egészen addig, míg már nem bírta tovább. Tom előre görnyedve a betonpadlóra hányt. Az ingujjával törölte meg a száját.

Csak képzelődtél! Nincs ott semmi, ez az egész meg sem történt veled. Hülyeség. Ha felemeled a fejed, nem lesz ott semmi…

Ám ahogy Tom felpillantott, az a valami még mindig ott volt, lebegett a sárgás folyadékkal teli tartályban. Elsőre nem tudta kivenni, mi lehet az, de amint jobban megfigyelte, rájött, hogy egy emberrel van dolga. Pontosabban egy lénnyel, amely valaha ember volt… Ujjai helyett karmok voltak, rögtön a tenyérből kinövő hatalmas saskarmok. Törzse sem volt az illetőnek, legalábbis úgy tűnt, mintha hosszú lábai egyenesen a nyakából nőttek volna ki. Szemei helyén tátongó lyukak ásítoztak rá, a szája pedig sokkal nagyobbnak tűnt, mint egy átlagos emberé. Rettenetesen festett, Tomnak el kellett kapnia a fejét róla.

Szörnyeteg.

Tele van velük ez a hely – gondolta keserűen, ahogy a többi letakart tartályra pillantott.

Nyilvánvalónak gondolta, hogy mindegyik egy-egy kísérlet eredményei lehettek régen, de hogy mit kerestek pont itt, arra már nem tudott racionális választ adni. Ezek szerint az apja valóban egy őrült tudós volt, aki embereken kísérletezett régen.

Tomnak ismét hánynia kellett. Elfordult az ijesztő látványt nyújtó madárembertől, és arrébb tántorgott. Már nem volt kíváncsi, mi lapulhatott a többi tartályban. Nem érdekelte semmi, csak az, hogy minél hamarabb kijusson innen. De mit tegyen, ha kimegy? Szólnia kellene valakiknek. A hatóságoknak talán. Tom belekapaszkodott az íróasztalba, amibe nemrég beleütközött, és hosszasan felsóhajtott.

Az asztal papírokkal és mappákkal volt tele. Tom undorodva húzódott el tőlük, ahogy észrevette az egyik mappa gerincén a C kísérletek címet, ám ekkor egy bőrkötéses naplón akadt meg a szeme, amelyre az apja nevét vésték. Erre már ismét felébredt benne a kíváncsiság. Felnyitotta, és rögtön elolvasta a legelső bejegyzést.

Charston Elanon

1979. március 26.

15:27

Ma nem sikerült egy kísérlet. Mindenki rettentően ideges, James főleg. Egész nap eszeveszetten rohangált fel és alá, miközben szitkozódott magában. Én csendben végeztem a dolgomat. Kezdek kifogyni a fertőtlenítőkből, de szerencsére az F szektor mostanra már biztonságos.


Tom nagyot nyelt. Az egész napló tele volt az apja szálkás kézirataival. Minden egyes nap lejegyzetelt valamit, néhol oldalakat írt, néhol viszont csak pár sort. Ahogy egyre hátrébb lapozott, a bejegyzések rövidültek, míg végül be nem fejeződtek.

2010. december 22.

11:10

Minden csendes és mozdulatlan. Egész éjszaka dolgoztam. Bejártam a fertőzött területet is. Ott is mindent rendben találtam. Ennek ellenére rossz előérzetem van. Szerintem délután is visszajövök ellenőrzésre.


Tom torka összeszorult a dátumot látván.
Nem jött vissza. Nem jöhetett vissza, hiszen meghalt nem sokkal ezután. Megrázta a fejét, és visszaejtette a naplót az asztalra. Mégis mik ezek a bejegyzések? Milyen fertőzött részről van szó? Miket kellett ellenőrizni?

Tom megengedett egy pillantást a madáremberre. Nincs mozgás. Ezek szerint… Ezek a valamik… még mindig élnek? És kiszabadulhatnak? És… fertőzöttek?

Tomnak elege volt a kérdésekből. Sőt, elege volt ebből a helyből. Ki akart menni innen, minél hamarabb. Már nem volt kíváncsi, mégis mik történtek idelent és mi köze van mindehhez az apjának. Csak minél hamarabb ki akart jutni a friss levegőre, aztán hagyni az egészet a francba, és hazamenni, lehetőleg még ma délután.

Sarkon fordult, és a kijárat felé vette az irányt, ám éppen ekkor hangokat hallott. Halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Hallotta az ajtó jellegzetes nyikorgását, majd léptek kopogtak a betonpadlón. Tom megdermedt. Gyorsan az egyik hatalmas fémpolc mögé lépett, és összehúzta magát, abban reménykedve, hogy bárkik is jönnek le ide, nem veszik őt észre. Semmiképp nem mert leskelődni, ugyanis nem állt szándékában lebukni.

Nem értette, mi ez az egész. Mégis hogy kerülnek ide emberek? Honnan tudnak erről a helyről? Ezek szerint valaki vagy valakik betörtek az apja házába?!

– Hol van? – Mély és durva hang hasított a levegőbe, szinte már zengett tőle az egész terem.

Tom érezte, ahogy a tenyere nyirkos lesz az izzadtságtól. Összepréselte az ajkát, és tett egy lépést hátra.

– Akárhol lehet – szólalt meg egy nő is. – Minél hamarabb meg kell találnunk, akárki is az. Még a végén galibát okoz itt nekünk, és cseppet sem hiányzik.

– Fésüljük át a területet – jelentette ki egy harmadik hang. – Mindent megmozgatunk, és addig nem jövünk ki innen, míg meg nem találjuk őt. Bob, tiéd az a fertály. Janet, te mész előre, Bill pedig velem jön a tartályok irányába. Mozgás!

Tom zihálva vette a levegőt. A szájára kellett tapasztania a kezét, mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban felkiálthat félelmében. Ha talán ki tudna osonni a hátuk mögött… Ha talán ő érne hamarabb az ajtóhoz, akkor talán megmenekülne. Nagy levegőt vett, és arrébb araszolt, az ajtó irányába. Közben óvatosan kilesett a polc mögül, de tiszta volt a terep. Hallotta, ahogy léptek közelednek a másik irányból. Sietve kipördült, és egy újabb polc mögé vetette magát, ám rosszul lépett, és a karjával nekiütközött a fémpolcnak, mire a kémcsövek csilingelve ütköztek össze.

– Hallottam valamit! – kiáltott fel hirtelen a nő. Tom megdermedt. A picsába!

Egy újabb polcot vett célba, és ezúttal rohanni kezdett. Úgy érezte magát, mint egy egér a labirintusban, amelyben több macska is őt üldözi. Fegyverdördülést hallott a háta mögül, mire ijedten hasra vetette magát. Nekiütközött az egyik hatalmas kísérleti fémasztalnak, mire az csikorogva arrébb gurult, és a lepedő egy része is a földre hullott.

– Ott van! – üvöltötte az egyik férfi, és ismét lőtt, ám a golyó célt tévesztett.

– CIA! Megállni! – ordította egy másik.

Tomban hirtelen megállt az ütő. CIA? Mit keres itt a CIA?

– Ártatlan vagyok! – kiáltott fel kissé hisztérikusan, és felemelt kézzel, reszketegen feltápászkodott a földről. A négy ismeretlen egyszerre emelt rá fegyvert, és másodpercek alatt körbekerítették. Nem volt már hová menekülni. – Esküszöm, hogy… én…

– Ki maga? – szegezte neki a kérdést egy kopasz férfi.

– A nevem Tom. Tom Elanon.

– Hazudik – vágta rá a nő, mire Tom arca holtsápadttá vált.

– Nem hazudok, esküszöm! Nálam van a személyigazolványom. Megmutassam? Tényleg Tom Elanon vagyok.

– Valóban? – kérdezte gúnyosan egy másik. – És mit keres itt, Mr. Elanon?

– Én…– A férfinak hirtelen fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Igaz, hiszen mit keres itt? Miért kellett lejönnie ide? – Az apám meghalt, és rám hagyta a házat. Én meg eljöttem ide, hogy megnézzem, és…

– Az apja…? Charston Elanonra gondolt? Ő tudtommal már egy jó ideje meghalt. Mégis miért pont most jött?

Tom térdei reszkettek.
– Washington államban élek. Ügyész vagyok. A munkám miatt nem volt időm hamarabb ideérni. Engem is későn értesítettek a haláláról.

– Nem is tudtam, hogy Charstonnak van egy fia – pillantott a nő a mellette álló férfira, aki kétkedve felvonta a szemöldökét.

– Tíz éve nem találkoztam vele – csuklott el Tom hangja. – Sosem voltunk jóban egymással.

– Aha – biccentett a kopasz. Úgy tűnt, egyikük sem hiszi el mindazt, amit hallott. – Akkorfelteszem még egyszer a kérdést: mit keres itt, Mr. Elanon?

– Én… körül akartam nézni a házban. És akkor észrevettem a csapóajtót. Fogalmam sem volt, hová vezet, nem is akartam lejönni ide, de aztán… beleejtettem a telefonomat. – Itt felmutatta az összetöredezett képernyőjű készüléket. – Muszáj volt lemásznom érte. Akkor fedeztem fel az ajtót és ezt a helyet. De én… esküszöm, nem tudtam, mi ez az egész. Még sosem jártam itt. Nem tudtam, hogy… az apám egy őrült tudós volt… Én tényleg nem…

– Legyen elég, Mr. Elanon – emelte fel a kezét a nő. – Vegyen egy mély levegőt. Az apja nem volt őrült tudós.

– Micsoda? – Tom meglepődött. Most már tényleg semmit sem értett.

A nő kétkedően a kopasz férfira pillantott, aki felhorkantott.

– Komolyan, Janet, most fel akarod világosítani a fickót? Charstonnak nincs semmiféle fia. Remélem, nem hiszed el ezt a mesét!

– Igazad van, Bob – bólintott egy szemüveges férfi. – Szerintem csak kamuzik, hogy mentse az irháját.

– Én nem… – kezdte Tom, de leintették.

– Nincs más választásunk – jegyezte meg a Bobnak szólított férfi. – Ki kell nyírnunk. Nem engedhetjük el úgy, hogy tud erről a szaros laboratóriumról.

Tom meglepetten felkiáltott.
– Megölni?

– Majd azt mondjuk, hogy betört ide – folytatta a kopasz. – Ki akarta rabolni a házat, és közben megtalálta a csapóajtót, majd körülnézett idelent is. Emlékszel, mit mondott Tonkin, nem? Hogy aki beteszi ide a mocskos lábát, azt öljük meg. A laboratóriumnak titokban kell maradnia, és ez a CIA dolga.

– Aha, öljük meg, és aztán? – mordult fel Janet. – És mi van, ha igazat mond? Charstonnak lehetett még egy fia!

– Charston istenverte családja meghalt egy szörnyű balesetben. Úristen, Janet, nem gondoltam volna, hogy pont téged kellene felvilágosítanom – forgatta meg a szemöldökét Bob.

– Baleset? – hördült fel Tom. Hirtelen az a kép jutott eszébe, melyet az apja szobájából csent el. A férfi volt rajta egy nővel és gyerekekkel.

Janet bólintott.
– Charstonnak volt egy felesége és három gyereke. Sajnos mindannyian meghaltak.

– Na, látod? – horkant fel a szemüveges férfi. – Ha tényleg Charston lenne az apja, akkor tudott volna erről.

– Az apám sosem mondott semmit sem magáról – jegyezte meg csendesen Tom.

– Oké, akkor még meddig állunk itt így, hm? Már rohadtul nincs kedvem itt lenni egy rakás kísérleti patkánnyal – morogta Bob, és leengedte a fegyverét. – Bill, nyírd ki a csávót.

– Várjanak! – kiáltott fel Tom. – Esküszöm, semmit nem fogok elárulni senkinek sem!

– Az esküd semmit nem ér. Már elástad magad. Gyerünk, valaki húzza meg már a ravaszt.

– Baszd meg, Bob! – Janet is leengedte a fegyvert. – Nem ölünk ártatlanokat!

– Nem a frászt! Ő nem ártatlan! Épp most hazudott a pofánkba.

– És ha igazat mond? Akkor meg mi van?

Bob vállat vont.
– Akkor így járt. Miért, mi a frászt akarsz csinálni? Az arcába mosolyogni, és azt mondani, hogy oké, semmi gáz? Látta ezt a helyet, Janet! Fogadni merek, hogy holnapra igazi turistalátványosságot farag belőle.

– Én nem… – Tom ismét megpróbálkozott, de ezúttal is leintették.

– Nem tudhatunk mindenről, Bob – sóhajtott fel Janet. – Minket sem világosítottak fel mindenről, ne feledd! Nem tudhatjuk, hogy Charstonnak tényleg volt-e egy fia még egy másik kapcsolatból vagy sem. Ha pedig igaza van ennek itt – intett Tom felé –, akkor nem nyírhatjuk ki csak úgy.

– Az a feladatunk, hogy senkit ne engedjünk a ház közelébe, Janet, pláne ne ide le! Szerinted mi jár parancsmegtagadásért? Ki kell iktatnunk mindenkit, aki…

– Jó, értettem! – csattant fel a nő. – Felfogtam. Tudom a parancsot, te barom! De ártatlanokat sem akarok csak úgy legyilkolni.

Tom megköszörülte a torkát, mire mindketten feléje pillantottak.
– Hogy őszinte legyek, semmit sem értek ebből az egészből. Mégis mi a frász történik itt?

Janet és Bob egymásra pillantottak.
– Mintha azt mondta volna, nem volt jó kapcsolata az apjával – jegyezte meg a nő.

– Ez így igaz. Csak néha beszéltünk telefonon… Nem szívleltük egymást.

– Miért?

Tom vállat vont.
– Nem tudom. Egyszerűen csak… elhidegültünk egymástól. Sosem mesélt az édesanyámról. Sem az életéről. Néha azt éreztem, egy ismeretlennel élek együtt.

– Mit is mondott, mennyi ideje nem látták egymást?

– Tíz éve. Tizennyolc voltam, amikor eljöttem innen. Nem akartam visszajönni, csak… apám rám hagyta a házat. Meg akartam nézni, hátha kezdhetek vele valamit. El akartam adni… De én… Nem gondoltam volna, hogy mi rejtőzik idelent. Alig tudom felfogni épp ésszel, hogy az apám… szóval… itt dolgozott.

Janet nagy levegőt vett, majd vetett egy bocsánatkérő pillantást Bob felé, mielőtt megszólalt volna.
– Ez egy régi laboratórium, ami még a hidegháború idején működött és hatalmas területet foglal magába. A domb alatt van egy komplett rendszer, amely különböző szektorokra van osztva. Nem ez az egyetlen része a labornak, ez csak egy külső szektor. Rengeteg kísérlet zajlott itt a régi időkben. Szuperhadsereget akartak létrehozni, különböző biológiai kísérletekkel próbálkoztak, többé-kevésbé sikertelenül. A lények azonban, amiket létrehoztak… szóval nem feleltek meg az elvárásoknak. Több kísérlet kudarcba fulladt. Sok ember meghalt, ráadásul kiszabadult egy vírus és sok része fertőzött lett, főleg a központi rész. Nem tudtak mindent fertőtleníteni, így a labort teljesen lezárták. Egyszerűbbnek gondolták ezt a taktikát. Viszont a lények, nos… ellenőrzésre szorultak. Különös dolgok történtek néha-néha, és ezért meghagyták ezt az egy kijáratot. Charston…– Janet itt nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, mennyit érdemes elmondani erről az egészről. – Ő is itt dolgozott tudósként, de nagyon megviselték őt a kísérletek, így részben kilépett a kutatócsoportból. Gondnok lett, aki a biztonságért, a fertőtlenítésekért, meg egyéb kisebb dolgokért felelt. Miután lezárták a labort, itt kellett maradnia, hiszen továbbra is az ő feladata volt az ellenőrzés. Fertőtlenítenie kellett a központi bejárathoz vezető ajtókat, és megnézni, hogy a kísérleti elemekkel minden rendben van-e. Viszont mikor megöl… vagyis meghalt, bekameráztuk az egész térséget, hogy ha netalán valaki mégis erre merészkedik, a CIA azonnal lépni tudjon, és elterelje innen a betolakodókat. A mi feladatunk a terület védelmezése a nemkívánatos személyektől.

Tom mereven bólintott, mint aki felfogta a neki címzett magyarázatot, azonban korántsem volt így. Úgy érezte magát, mintha valaki egy nagy adag jéghideg vízzel nyakon öntötte volna. Az információk áradata valósággal sokkolta őt. Az apja is tudós volt? És itt dolgozott…? Ebben a pokolfészekben, ahol megannyi embert halálra kínoztak és veszélyes biológiai fegyvereket tervezgettek? Vajon hány ember vére tapadt az ő kezéhez? Vajon mikkel foglalkozott, amit annyira nem bírt?

Tomot kirázta a hideg. Most már mást sem akart, csak elmenekülni innen, olyannyira messze, amennyire csak lehet. Vissza az ország másik felére, a biztonságos Washington államba…

– Szóval a lényeg, hogy ez a hely rohadtul veszélyes – összegezte az elhangzottakat Bob. – És minél hamarabb el akarom húzni innen az irhámat, különben…

– Srácok! – Egy kiáltás szakította félbe a férfi ideges hadarását. – Srácok, úristen… Azonnal…

Tom észre sem vette, hogy a két fegyvert tartó férfiból az egyikük már nem volt mellette. Már csak egy revolver irányult a feje irányába, amit a szemüveges férfi kitartóan tartott, és nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lett volna leengedni.

A hangra egyszerre fordultak a tartályok irányába. A madárembertől nem messze a Billnek szólított férfi állt.
– Ezt nektek is látnotok kell! – kiáltotta. A hangja kétségbeesésről árulkodott.

– Mi a franc?! – mordult fel Bob, és dühösen megindult a társa felé. – Ha ez megint egy vicc lesz, Bill, én agyonütlek!

Tom is elindult, ám ekkor a szemüveges elkapta a karját, és a halántékára nyomta a fegyver csövét.

– Lassan a testtel! – sziszegte a fülébe, és maga után húzva ő is Bill irányába ment. Tom nem ellenkezett, hagyta, hogy a férfi arra lökje, amerre csak akarja, hiszen mást úgy sem tehetett. Ha megpróbálna megszökni, ezek előbb-utóbb úgyis rátalálnának, és golyót röpítenének a fejébe.

A tartályokon túl, a terem túlsó végében egy hatalmas, mennyezetig húzódó fehér ajtó állt, tele különböző figyelmeztető feliratokkal, halálfejekkel, mérgezést és fertőzött területet jelző jelekkel.

A kétszárnyú ajtó egyik része félig nyitva állt, és Janet felsikoltott, mikor észrevette. A szemüveges férfi pedig, akinek Tom még mindig nem tudta a nevét, fojtottan felnyögött.

– Betörtek ide – lehelte Bob alig hallhatóan. – Kinyitották ezt a részt. Kinyitották a fertőzött részt! Bill, csukjuk be az ajtót!

– Akik megölték Charstont, megtalálták a csapóajtót! – mondta remegő hangon Bill.

– A picsába! – üvöltött fel dühösen Bob.

Tom álla leesett a meglepettségtől. Az újabb információ hallatán még kisebbre zsugorodott a gyomra.
– Megölték…? Az apámat? – kérdezte levegőt kapkodva. – Én azt hittem… nekem azt mondták, amiatt halt meg, mert a szíve…

– Kussolj el! – ordított rá Bob. – Igen, megölték Charstont! Valakik betörtek hozzá, mert valahonnan tudomást szereztek, hogy régen egy laboratórium működött itt. Meg akarták szerezni a fegyvereket, azt gondolták, csak találnak itt valamit, amit fel tudnak még használni. Ki akarták szedni Charstonból, hol van a laboratórium bejárata, de az öreg nem árulta el, ezért kinyírták. Azt hittük, elkotródtak, hiszen minden nyom erre utalt! Most már biztos vagyok benne, hogy bementek, elloptak valamiket, és utána kijöttek. Ki tudja, hogy megfertőződtek, és utána…

– Nyugodj le, Bob! – rivallt rá Janet. – Megoldjuk. Szólunk Tonkinnak, oké? Ő tudja, mit kell tenni. Ő…

– Tonkin megöl minket, ha megtudja, hogy az ajtó közelébe jöttünk! – Bob a kezébe temette az arcát. – Mindannyiunkat meg fog ölni.

– Ne beszélj baromságokat! – kiabált rá a szemüveges férfi. Ahogy elszabadultak a kedélyek, már nem figyelt annyira a védencére. Leengedte a fegyverét, és ellépett Tom mellől. – Még Tonkin mondta, hogy ez csak a külső védelem. Itt még semmi fertőzés nincs. Nem kell kétségbeesni. Nem emlékeztek?

– Na, és ha nincs igaza? Most mi a frászt akarsz csinálni, Walter? Azt hiszed, hogy akik megölték Charstont és bementek, még mindig bent vannak?

– Ki tudja? – kérdezett vissza Bill kissé nyugodtabban. – Ha már itt vagyunk, nézzünk körül. Majd jelentést teszünk arról, hogy mit láttunk.

– Ti komplett idióták vagytok? – hökkent meg Bob. – Bemenni oda?

– Charston rendszeresen fertőtlenített, te barom! – forgatta meg a szemét Janet, és odalépett a vaskos ajtóhoz, majd teljes erőből arrébb lökte, mire az nyikorogva kinyílt. – Ha nem akarsz jönni, maradj itt, és vigyázz Mr. Elanonra.

Bob Tomra pillantott, majd fújtatott egyet. Végül megragadta a férfi karját, és maga után kezdte húzni.
– Ha csak ellenkezni mersz, golyót röpítek a fejedbe – sziszegte a fülébe, majd belökte az ajtón, és utána ő is belépett.


Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=142344url