Pokolba a szőke szépfiúkkal: Féltékenység

írta: Davidina Desrosiers

Aberforth Dumbledore sohasem számított vonzó fiatalembernek, habár kisgyermekkorában elfogult szülei és a család nem kevésbé részrehajló barátainak egyöntetű véleménye alapján meglehetősen bájos fiúcskának számított. Ám, ahogy az idő múlásával lassan kamasszá cseperedett a gyermeki báj egyszerűen semmivé foszlott. És most, tizennégy esztendős korában, a tárgyilagos megfigyelőnek kimondottan sokáig kellett durva arcvonásait szemlélnie ahhoz, hogy legalább elfogadható külsejűnek minősítse a majdani fogadóst. Talán éppen azért, mert ő maga maximum egy jó adagnyi százfűlé-főzet segítségével válhatott volna azzá, bármiféle nyomosabb indok nélkül hajlamos volt rosszindulattal viseltetni mindazok irányába, akik megközelítették a férfiúi szépség hagyományos ideáját. Azonban azt a szőke bájgúnárt, aki a minap bukkant fel az álmatag kis városkában – és szinte azonnal megfosztotta őt hőn rajongott bátyja figyelmétől – kifejezetten undoknak találta.

Gellert Grindelwald – merthogy a galád „figyelemrabló” neve nem maradhatott sokáig titokban egy olyan városkában, ahol igencsak jelentős számú unatkozó hajadon él, ráadásul az öreg Bath néni rokona – nyilvánvalóan legilimentor. Legalábbis a folyton morgó tinédzser képzeletében annak látta. Mi más lenne a magyarázat arra, hogy napok óta éppen ott és pontosan akkor bukkan fel, ahol, és amikor ők hárman készülnek eltölteni egy kellemes napot. A program természetesen mindig ugyanaz: a ficsúr – a kelleténél jóval közelebb – letelepszik egy vaskos kötet társaságában és onnantól kezdve Albus kizárólag azt figyeli, miként borzolja a frissítő tengeri szél azokat az átkozott szőke hajfürtöket, amiket ő annyira nagyon szeretne egyesével kitépkedni. A szépfiú olykor felnéz a könyvéből, hogy egy szívdöglesztő mosolyt küldjön az ő testvére felé, aki erre úgy kezd pirulni, mintha nem a Roxfort valaha volt legtehetségesebb diákja volna, hanem csupán egy buta vidéki fruska.

Aberforth komolyan értetlenül állt azelőtt, hogy az ő kivételesen tehetséges fivére mi a csudát eszik azon a piperkőcön. Mert az addig rendben is volna, hogy a szőkeség – állítólag – annak a híres északi mágusképző intézetnek az üdvöskéje és azt is meg kell hagyni, a hírek szerint elég sok minden szorult a kobakjába, de attól még egy gigerli – és sokadig ránézésre is – a rosszabbik fajtából.

A fiatalabb fivér bíráló pillantással mérte végig leendő ellenlábasát, majd leplezetlen haraggal fordult a testvére felé, aki éppen azon igyekezett, hogy a gesztenyebarna hajzuhatag mögé rejtse skarlátvörös arcát.
- Meséld már el, kedves bátyám, mit eszel ezen a felfuvalkodott pisze orrú hólyagon? – kérdezte olyan hangerővel, amire nemcsak az említett hólyag, de a part menti sétányon őgyelgő rajongói is felkapták a fejüket.
- Légy olyan jó és halkítsd le a hangod, Abe – kezdett bele a mondatba a csodaszép égszínkék szempár tulajdonosa, ám öccse rögvest letorkolta.
- Pokolba a szőke szépfiúkkal – kiáltotta, mielőtt maga után húzva meglepődött fivérét és rémült kishúgát, elmenekült az első számú közellenséggé avanzsált idegen közeléből.


Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=143173