Hullámok: Hullámok

írta: Momo137

Hullámok
Hófehér. Minden hófehér. A tavat körbeálló, békét őrző fákon megült a dér. A bokrokat fehér felhőkké változtatta az időjárás. A hódara a jégre is rátelepedett. Érdessé tette az általában csúszós felületet.

Rálépek a szilárd víztükörre. Először óvatosan, majd egyre határozottabban. A középpontig meg sem állok. Minden olyan hibátlan.

Apró mozdulatokkal kezdem. Felemelt karok, ide-oda ringó test. Leveszem a kabátom és félredobom. Megindul a lábam. Pörgések, piruettek. Könnyed entrechats quatre csipkézi az előadást. Felnevetek.

Minden apró rezdülést én irányítok. Grand jeté. Ugrás közben széttárom a karjaimat. Repülök. Tökéletes. Tökéletes! Van még remény. Visszakaphatom a szárnyaim. Nem lesz többé véres heg a hátamon, szégyenfoltként bizonyítva a bukásomat. Ahogy szilárd talajt érint a talpam érzem, hogy baj van. Összecsuklik alattam a lábam. Lehunyom a szemem. Semmi sem lesz már a régi. Sötétség. Forró, alaktalan fájdalom.

Éles reccsenés. Beszakadt alattam a világ. Az egyik éles jégszilánk felkarcolja a karomat. Zuhanok. Mélyebbre és mélyebbre. Bőrömbe hirtelen hasít bele a hideg. Nyakam roppan egyet, amikor körbenézek. Víz. Alattam, felettem, mindenhol.

Nyugodt vagyok. Olyan lassú a szívverésem, hogy egy pillanatra elgondolkozom, élek-e még. Végigmozgatom a tagjaimat. Félelem kúszik fel a gerincemen. Nem tudom megmozdítani a lábam.
Megpróbálok feljebb úszni. A karom kínosan lassan mozog. Vissza akarok jutni. Visszamászni a csúcsra. A láthatatlan létra legtetejére. Oda, ahol még tudtam repülni.

Tenyerem hűvös falba ütközik. Jég. Beleütök. Be akarom törni. Olyan szilánkosra, mint a vágyaimat. Kétségbeesetten csapkodom, de a felület még csak meg sem karcolódik. Összeszorul a torkom. Egyre inkább szeretnék levegőt venni.

Az agyam ugyanazt a parancsot üvölti, de belekapaszkodva a kontroll utolsó szálaiba ellent mondok. Hátradöntöm a fejem. Homályos tekintetem előtt sötét folt halad el. Cipőtalp. Kiabálni szeretnék. Püfölöm a menekülést elzáró falat.

Ne menj el! Ne hagyj itt! Ments meg! Megérdemlem!

Eltűnik. Itt hagytak. Ne. Ne! Újra megtették. Újra. Miért nem jön értem soha senki? Hát nem látják, hogy képtelen vagyok megmenteni magamat? Nem. Nem kell segítség. Meg tudom csinálni egyedül is. Eddig is ment. Sírni szeretnék. Nem szabad.

Fellángol a mellkasomban a fájdalom. Ősi erő szorítja a tüdőm. La marque de la mort.

Elmémbe betolakodik az ugrásom képe. Utálom. Gyűlölöm, hogy a legváratlanabb pillanatokban, amikor pánikolnom kéne, rettegnem, szívemet a szorongás súlya húzza le. Elrontottam az ugrásom. Nem lett tökéletes. Nem lett jó. Csalódottság mar bele a húsomba. Belesajognak a bordáim.

Düh száguld rajtam végig. Teljes erőmből belecsapok a jégbe. Megpróbálom visszaterelni a gondolataimat a veszélyre. Lassan a hátamra fordulok, hátha be tudom rúgni a jeget. A lábam még mindig nem mozdul.

Fülemben dübörög a vér, egyre inkább elönt a halálfélelem. Összeszorítom a szemem. Eltört. Eltörtem. Kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Az utolsó mentőkötél. Édes kis mézesmadzag. Azt hittem sikerül. Hogy ha mindig én vagyok fent és uralok minden lépést, semmi baj sem érhet. Aztán elestem. Leütötték a királynőm. A legértékesebbet. A tehetségemet. Sakk matt. Tönkretettem mindent. Én.

Ég a torkom. A tüdőmben megnevezhetetlenül jár táncot a fájdalom. Ujjaimba annyira mélyre fúródtak a fagy tüskéi, hogy már nem is érzem őket. A lábam még mindig mozdulatlan. Talán örökre az is marad.

A tehetetlenség keserű íze grimaszba rántja vonásaim. Igyekszem koncentrálni, de a szemem riadtan keresi a megoldást. Csak egy kis repedés lenne... Nem vagyok képes egy pontra fókuszálni. Foltok lebegnek a tekintetem előtt.

Azt kívánom bár türelmesebb lettem volna. Nem kellett volna ide jönnöm. Hibáztam. Én. Megint.

Vesztettem. Bármit csinálok, mindig vissza fogok csúszni. Elernyednek az izmaim. Kinyitom a számat. Szomjasan nyelem a folyadékot.

Tudom, hogy megfulladok. Tudom, de nem érdekel. Mi értelme élni, ha nem vagy többé első?

Veszteseknek nem való a boldogság. Veszteseknek nem való az élet.

Nyakamat szomorkás szellő cirógatja. Valhalla lehelete. Most már nem fázom. Körbeölelnek a hullámok. Feloldódom. Elsötétül a világ. Nem látok többé fényt.

Kérlek. Szeretnék felébredni.




La seule façon de survivre est de contrôler.: A túlélés egyetlen módja az irányítás.
Entrechats quatre: Nem túl magas ugrás két lábon, amely közben a kinyújtott lábfejek négyszer keresztezik egymást, miközben szabályozott rendben, felváltva elöl és hátul, finoman egymáshoz ütődnek.
Grand jeté: Nagy, repülésszerű ugrás, horizontálisan szétvetett lábakkal.
La marque de la mort. : A halál marka.




Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=144116