Új idők szele : Viszontlátás

írta: mrsppiton

Hermione Granger úgy menekült ki az apró étteremből, mintha farkaskutyák kergetnék. Az utcára lépve kissé elbizonytalanodott: a Soho Square melletti kis utcában állt, és két dolgot tudott biztosan: egy perccel sem akar tovább itt maradni, és mihamarabb szüksége van egy italra. Szerencsére mindkét problémán könnyen segíthetett: toronyiránt megindult a Frith Streeten, de néhány háztömb után rá kellett döbbennie, hogy hiába is esik jól az esti levegő, a magas sarkú selyemcipőjét nem hosszú sétákra találták ki. Az egyik sikátorba betérve hoppanált, egy pillanattal később pedig már a Charing Cross Road esti forgatagában sétált. Végül a Covent Garden felé vette az útját, és belépett a patinás hotel ajtaján. A szálloda éttermében és bárjában már többször is járt azelőtt, hol a szüleivel egy vasárnap délelőtti reggelire, hol a barátaival egy-egy esti italra és beszélgetésre. A hely csendes, elegáns és megbízható volt, akárcsak a pincérek: három olyan tulajdonság, amiket Hermione nagyra értékelt.

Biccentéssel viszonozta a portás köszöntését, majd elkanyarodott bal felé, a bár irányába. A félhomályos helyiségben alakokat látott, de nem igazán törődött velük; a pulthoz sietett, néhány perccel később pedig már az ujjai között forgatta az öblös borospoharat, benne a második pohár borral. A féktelen ivászat a legkevésbé sem jellemezte őt, de a félresikerült vacsora és a teljességgel felesleges másfél óra után, amit a Sohoban töltött, úgy érezte, kivételesen megérdemli, hogy lazítson. A második pohár bort már nem itta olyan sebesen, a bárpult legszélén meghúzódva inkább a gondolataiba mélyedt. Vajon miért van az, hogy hiába segített megmenteni a varázsvilágot azelőtt tíz évvel, hiába végzett kiváló minősítéssel a Roxfortban és a Mágusakadémián, hiába van jól menő karrierje, újra és újra kifogja a legbárdolatlanabb bunkókat, akiket a föld valaha a hátán hordott?! Nem, erre bizonyosan nincsen épkézláb magyarázat, hiszen minden más annyira jól alakul körülötte… A szülei szeretik, a barátaival jól kijön, a munkájában brillírozik, és mégis… Gondolataiból egy susogó hang zökkentette ki.

- Lám, lám, lám… Csak nem éppen annak vagyok exkluzív szemtanúja, ahogy az eminens Miss Granger leissza magát a sárga földig?

Lucius Malfoy hangja késként hatolt Hermione testébe. Összerezzent. Olyan lassan fordította oldalra a fejét, mintha azt remélné, hogy az idő alatt a férfi eltűnik, vagy egyszerűen kiderül, hogy nem is ő az. Nem derült ki. Lucius Malfoy fölényes mosollyal, hitetlenkedve nézte Hermionét. A fiatal nő első gondolata az volt, hogy a férfi semmit nem változott az évek során: bár eltelt egy évtized, Lucius Malfoy mintha egy napot sem öregedett volna azóta, hogy utoljára beszélt vele a Mágiaügyi Minisztérium tárgyalótermeinek folyosóján. Persze, azóta is látta néhányszor a férfit… Például minisztériumi bálokon, a roxforti csata évfordulóján rendezett esteken, és néha mintha a Minisztérium emberforgatagában is felfedezte volna a szőke üstököt… De beszélni, igazán szót váltani jó ideje nem volt már alkalmuk. Igaz, ezt a bizonyos alkalmat nem is keresték, semmi okuk nem volt rá. Ami volt, elmúlt, és láthatóan mindketten szerették volna lezárni életük azon szakaszát, amikor ugyanazon az oldalon harcoltak a gonosz ellen.

Ám hiába állt át Lucius évekkel azelőtt a Rend oldalára, gunyoros jellemén ez mit sem változtatott. Tény, hogy a háború alatt a férfi nem minősítette őt keresetlen szavakkal, de Hermione tudta, hogy Mr. Malfoynak nyilván még mindig megvan róla a sajátos – és nem túl hízelgő – véleménye. A félresikerült este után azonban nem akarta megadni azt az örömet az egykori ellenségének, hogy látványosan zokon veszi a szavait.

Felszegte hát a fejét, és igyekezett rövidre zárni a beszélgetést.

- Semmiféle ivásról nincs szó. Ismét téved, mint oly sokszor – vetett sugárzó mosolyt a férfire. – Mindösszesen kipihenek egy fárasztó napot, ezúttal ilyen módon. És mint látja, nem vágyom társaságra, különben hoztam volna magammal valakit. Jó estét, Mr. Malfoy! – biccentett a férfi felé, és visszafordult a poharához. Belekortyolt az italába, és mereven nézte a vele szemben lévő polcon sorakozó italkínálatot. Eltelt néhány másodperc; anélkül, hogy újra oldalra pillantott volna, tudta, érzékelte, hogy a férfi nem vett tudomást a burkolt célzásról; még mindig ott állt mellette. Várt egy kicsit, de miután Mr. Malfoy nem mozdult, fújtatott egyet, és ismét belekortyolt az italába. Semmi.

- Mint említettem, egyedül kívánok maradni – morogta, rá sem pillantva a hívatlan látogatóra.

- Véleményem szerint ráférne önre a társaság. Úgy kókadozik itt, mint egy elszáradt kóró. Elszomorító látványt nyújt – jegyezte meg gunyorosan Lucius.

- Hogy mi nyújt elszomorító látványt, Mr. Malfoy, arról mindkettőnknek egészen más elképzelései vannak. Többek között ez az oka annak, hogy nem keressük egymás társaságát – replikázott Hermione a falnak. – Talán az volna a legjobb, ha megtartanánk ezen jó szokásunkat, és ezúttal sem konfrontálódnánk. Viszlát, tíz év múlva!

- Nem gondolja, hogy az kissé sok idő volna? – Hermione érzékelte Lucius hangján, hogy a férfi somolyog, és ez már igazán felbőszítette. Úgy tűnt, ez nem az ő napja: egy bunkó egy este alatt még véletlen balszerencse, de kettő már cudar pechsorozat. Konokul maga elé meredt, miközben a férfi folytatta. – Mit szólna egy alkuhoz? Magára hagyom, ha elmondja, mi a letörtségének oka.

Hermione horkantva felnevetett, de más jelét nem adta, hogy figyelne a férfire. Nem, még csak az kéne, hogy épp Lucius Malfoynak öntse ki a szívét! Még mit nem!

- Csak azért kérdezem – folytatta kibírhatatlan önelégültséggel Mr. Malfoy –, mert én úgy hittem, az Arany Trió egyetlen hölgytagja virágkoszorúkkal a nyakában, konfetti esőben üldögél egy gusztustalanul cicomás trónon, pezsgővel a kezében, és úgy fogadja a rajongók hadát. Az ital stimmel, de a többi…

Hermionénak elfogyott a türelme. Olyan lendülettel fordult meg a bárszékén, hogy a tincsei csak úgy repültek a feje körül. Ez idáig McGalagony professzort meghazudtoló komorsággal préselte össze az ajkait, de most már nem tudta szó nélkül hagyni a férfi pimaszságát.

- Nem kell mindent elhinni, amit az újságok írnak! – sziszegte dühösen. – Ha nem tudná, komoly munkát végzem, és nem a múltbéli érdemeimből tartom el magam! Mindent, amit elértem, a kemény munkamorálomnak köszönhetek, nem pedig egyetlen tettnek! A kérdésére válaszolva pedig közlöm – húzta ki magát fensőbbségesen –, hogy egy félresikerült vacsorán voltam, egy elképesztően kibírhatatlan férfivel. Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább hallgatni az önelégült dumáját, fogtam magam, és eljöttem. És ezt ebben az esetben is meg fogom tenni – tette hozzá fenyegetően.

Lucius gunyoros félmosollyal az arcán, kedvtelve nézte a felpaprikázott fiatal nőt. Tetszett neki a vita, évek óta nem volt alkalma ilyen módon megcsillogtatnia a személyiségének ezen részét. Bár az estéje meglehetősen unalmasan indult, most elkezdte élvezni a helyzetet. Egy perc is eltelt, mire a férfi újra megszólalt.

- Látom, mégsem kíván távozni.

- Nem, mert... – Hermione frappáns replika után kutatott az elméjében, végül a legegyszerűbbet választotta. – Én voltam előbb itt a pultnál, nem vagyok hajlandó távozni. Menjen maga!

- Ó, nem – ingatta a fejét Lucius, és Hermione legnagyobb felháborodására helyet foglalt a mellette álló széken. Fokozva a nő idegességét, intett a pultosnak, aki villámgyorsan egy pohár whiskyt tett elé. Amikor a kiszolgáló személyzet magukra hagyta őket, a férfi kihívóan emelte a nő felé a poharát. – Egészségére!

- Miért nem megy el? – kérdezte megütközve Hermione. – Úgy tudom, úriember hírében áll. A családneve legalábbis kötelezi, hogy eleget tegyen az udvarias kérésemnek.

- A kérése – nevetett fel halkan Lucius – a legkevésbé sem volt udvarias. Én viszont rég szórakoztam ilyen jól, és momentán a társaságnak is híján vagyok, tehát úgy határoztam, hogy maradok. De ha akar, ön nyugodtan távozhat – intett a kezével lustán a kijárat felé.

Azt már nem! Hermione nem akart Mr. Malfoy társaságában maradni, de azt is biztosan tudta, hogy nem hajlandó megadni azt az örömet a férfinek, hogy ő távozik a saját helyéről. Duzzogva meredt maga elé. Eldöntötte, hogy kényelmesen megissza az italát, és ez idő alatt egyáltalán nem szól a férfihez.

- Szóval egy szerencsétlen randevú sodorta magát ide… – mondta Lucius úgy, mintha egy megkezdett bájcsevejt folytatna. – A maga kvalitásait ismerve nem gondoltam volna, hogy problémája volna ezen a téren.

- Nem is mondtam, hogy van – törte meg a hallgatását Hermione.

- Ellenben félreérthetetlenül utalt rá. Talán meglepi – kortyolt bele az italába Lucius –, de meg tudom érteni önt. Ha netán úgy határoznék, hogy újra kívánok nősülni, nos, gondban lennék. Napjainkban a kínálat igen gyér, az elvárásoknak megfelelő arajelölt pedig ritka, mint a fehér holló.

- Nem hinném, hogy hasonló elvárásokkal küzdenénk a párválasztás terén – húzta fel az orrát Hermione.

- De nem is én járok egyik balul sikerült randevúról a másikra – mosolygott gúnyosan Lucius. – Én nem keresek feleséget, Miss Granger.

- Persze, hogy nem. Mrs. Malfoy nyilván túl magasra tette a mércét… – Hermione elharapta a mondatot, és zavartan nézett a férfire. Lucius arcvonásai megkeményedtek. – Elnézést, én nem akartam… Kicsúszott a számon… – szabadkozott. A férfi még mindig nem szólt semmit, helyette kiitta a pohara tartalmát, és intett a felszolgálónak. Mire a pohár ismét tele lett, Hermione nagy levegőt vett, és újra megszólalt. – Tényleg nem sértésnek szántam a szavaimat. Ugyanakkor nem volt szép felemlegetnem… Tudja, hogy nagyra tartottam a feleségét… Miután kissé jobban megismertem. Az, amit Harryért tett a Tiltott Rengetegben… Mindenesetre tényleg sajnálom, ha esetleg megbántottam önt… vagy az ő emlékét.

Mr. Malfoy hosszú pillanatokig fürkészve nézte Hermionét, majd felszusszant.

- Nem sértett meg. Igaza volt. Narcissa valóban magasra tette a mércét – mondta halkan.

Hermione borzasztóan szégyellte magát. A csipkelődést sem élvezte túlzottan a félresikerült este után, de ez, a férfi komor arckifejezése és a furcsa csend még kínosabbnak hatott. Úgy döntött, hogy ha már úgyis összesodorta az élet a férfivel, ezt a kis időt kibírja, és igyekszik kedvesebben folytatni. Hazamenni ugyanis még egyáltalán nem volt kedve.

- És ön hogyhogy itt van, Mr. Malfoy? – kérdezte tétován. – Úgy értem, ez egy mugli szálloda, ráadásul erősen kívül esik az ön lakóhelyétől… Itt volt dolga a városban?

A kedvesebb hangnem mintha kissé oldott volna az előbbi hangulaton, Mr. Malfoy legalábbis válaszolt a kérdésére.

- Üzleti ügy. A partnerem már távozott, én pedig úgy döntöttem, maradok még egy darabig. És milyen jól tettem… Rég volt már alkalmam lefolytatni egy régimódi, jó kis szópárbajt a fiam ősellenségével – susogta mosolyogva. – Ha pedig nem tudná – tette hozzá kioktatóan –, ez csak félig mugli szálloda. Az ügyvezető igazgató egy Barnabas Dawson nevezetű varázsló. Nem mintha manapság ez bármit is számítana – legyintett lustán.

- Draco már nem az ellenségem, és ezt ön is jól tudja. Persze, nem lettünk világi cimborák, de a háború után Harryékkel együtt tisztáztuk a konfliktusokat. Tudja, az utolsó roxforti évemben már egészen kulturáltan viselkedtünk egymással. Még a folyosón is odabiccentettünk egymásnak anélkül, hogy átkokat szórtunk volna a másikra – árulta el bujkáló mosollyal Hermione.

- Ennek örvendek. Fájlaltam volna, ha a megannyi megpróbáltatás után az igazgatónő rivallóival kellett volna kezdenem a reggeleimet.

- Tényleg, mi van Dracóval? Hallottam, hogy megnősült… Astoria Greengrasst vette feleségül, igaz?

Lucius bólintott.

- Franciaországban élnek. Rendszeresen meglátogatjuk egymást. Minden rendben van körülötte.

- Ezt örömmel hallom. Őszintén – nyomatékosított Hermione. – És ön…? Amikor nyolc éve hallottam, hogy mi történt, nagyon sajnáltam… Megfordult a fejemben, hogy küldök egy részvét-táviratot, de aztán arra jutottam, hogy nem volna jó ötlet…

- Jól tette – mordult fel Lucius. – Nem szeretem az efféle érzelgős, álságos udvariasságot. Válaszolva a kérdésére – húzta ki magát a széken –, kiválóan érzem magam. Ami volt, elmúlt. Én pedig igyekszem a lehető legtöbbet kihozni az élet nyújtotta lehetőségekből. Mint mindig – villant meg a férfi szeme. Néhány pillanatig hallgattak, aztán Mr. Malfoy szólalt meg ismételten. – Mi a helyzet önnel, Miss Granger? Leszámítva a szánalmasan szerencsétlen szerelmi életét? Még mindig a Minisztérium székeit koptatja?

Hermione elengedte a füle mellett a megjegyzést, és belekortyolt az italába.

- Ami azt illeti, igen. Három évig dolgoztam a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon, de ezt ön is tudja.

- Hogyne! – kapott a szón Lucius. – Megreformálta a manójogokat, aminek köszönhetően a szolgáim olyan körülmények között élnek a saját otthonomban, mintha a fogadott gyerekeim lennének. Végzett valami hasznos tevékenységet is? – kérdezte leplezetlen gúnnyal.

- Nagyon vicces – morogta a nő. – De igen. Közben elmélyedtem a varázsjogban, újabb diplomát szereztem, négy éve pedig a Nemzetközi Varázsjogi Hivatalnál tevékenykedem.

- És nem unja?

- Nem, épp ellenkezőleg! Nagyon is élvezem! Főleg, miután két éve beindítottam a saját magánpraxisomat. Már egészen tekintélyes mértékű ügyfélkörrel rendelkezem, és a legjobb az, hogy a minisztériumi munka mellett is van időm rá – húzta ki magát büszkén Hermione.

Lucius felkapta a fejét.

- Valóban? Ezt nem is tudtam… – Elgondolkodva nézte a fiatal nőt, aki már nem tűnt haragosnak, inkább mintha kissé élvezte volna a társaságot és azt, hogy eldicsekedhet az eredményeivel. Bizonyára a fajankó, akivel találkozott, nem volt kapható erre, Lucius azonban eldöntötte, hogy kellemes hallgatóság lesz. Annál is inkább, mert nem is érezte magát olyan rosszul… – Szóval magánpraxisa van. – Hermione bólintott. – Mit szólna, ha ajánlanék önnek egy újabb ügyfelet?

- Tényleg? – kapta fel a fejét mohón Hermione, majd gyorsan nemet intett. – Köszönöm, Mr. Malfoy, de inkább nem. Semmi kedvem kétes ügyekbe bonyolódni… Egyáltalán, ki lenne az illető?

- Én – somolygott a férfi, jót szórakozva a nő zavarán. – Kétes ügyekről természetesen szó sincs. Ugyanakkor a jogtanácsosom, Mr. Bertram Talbot-Perham sajnálatos módon nyugállományba vonul, nekem pedig szükségem volna egy megfelelő szakemberre. A szolgálataihoz tisztességes mértékű honorárium is járna, természetesen – biccentett előzékenyen Granger felé.

Hermione elgondolkodva forgatta az ujjai között a poharát. Egy új ügyfél mindig örömünnep volt, de Lucius Malfoy, mint az a bizonyos új kuncsaft… Nos, ez már keményebb dió volt.

- Nem is tudom, Mr. Malfoy. Elviekben nem volna akadálya, de csak akkor, ha előtte beletekinthetek az iratokba.

- Csak nem képzeli, hogy az amnesztiám után olyan pitiáner módon kockáztatnám a szabadságomat, mint a kétes üzleti ügyek? – nézett hitetlenkedve a nőre Mr. Malfoy. – Ejnye, Miss Granger, ennél azért okosabbnak hittem önt…

- Nem képzelek semmit – zárta le a vitát Hermione. – De mindig megnézem, mit vállalok el. Ha ez önnek nem fér bele, semmi gond. Nem én ajánlkoztam…

- Hátrább az agarakkal, kisasszony! – susogta összehúzott szemmel Lucius. – Nem bánom, megnézheti a papírokat, és megbizonyosodhat afelől, hogy tisztábbak az ügyeim, mint a maga vér… mérséklete – helyesbített villámgyorsan.

Hermione utálkozva elfintorodott.

- Már csak ezért a megjegyzésért megérdemelné, hogy az arcába öntsem az italomat – jegyezte meg szárazon.

- Butaság volna az ízetlen tréfámat komolyan vennie, miután épp most bíztam meg önt a legdiszkrétebb ügyeim intézésével. Ha zavarna a származása, bizonyára egy aranyvérűt kértem volna fel a feladatra.

- Maradjunk annyiban, hogy mindketten profitálhatunk abból, ha és amennyiben elvállalom a felkínált lehetőséget. Ez azonban még egyáltalán nem biztos – jelentette ki nyomatékosan a nő.

- Holnap elutazom, de jövő szerdára megbeszélek egy találkozót Bertrammel. Így a saját szemével és fülével bizonyosodhat meg afelől, hogy legális a tevékenységem.

- Szerdán dolgozom. Tudja, az munkanap.

- Munka után talán csak ráér – mutatott rá Mr. Malfoy.

Hermione kelletlenül bólintott, majd kiitta a pohara tartalmát. Indulásra készen felállt, mire Lucius is így tett.

- Szeretné, hogy esetleg hazakísérjem? – susogta idegesítően mézesmázos hangon a férfi. – Folytathatnánk ezt a beszélgetést a lányszobájában, a fodros ágytakarója mellett.

- Köszönöm, Mr. Malfoy, de hazatalálok egyedül is. Egyébként pedig természetesen már nem a szüleimmel élek, hanem a saját házamban. Tudja, önálló egzisztencia… A muglik között már csak így szokás – mosolygott gúnyosan a férfire, majd sarkon fordult, és távozott.

Lucius összehúzott szemmel nézett a fiatal nő után. Fogalma sem volt, hogy miért, de már cseppet sem viszolygott Grangertől. Tudva pedig, hogy hamarosan újra találkoznak, elégedetten elmosolyodott.

***


Színpadias távozása után Hermione bizonyos volt benne, hogy soha többé nem hall Lucius Malfoy felől. Annál is inkább meglepte, amikor egy héttel később, kedd délután egy üzenet érkezett az irodájába a férfitől, miszerint másnap öt órakor ott lesz érte, hogy elvigye az ügyvédjéhez.

Tanácstalanul forgatta az ujjai között a semmitmondó, kurta üzenetet tartalmazó pergament, amit a Malfoy család címere díszített. Kár lett volna tagadnia, hogy a múltkori viszontlátás rég eltemetett emlékeket kavart fel benne. Tíz év telt már el a roxforti csata óta, ami soknak tűnt, de belegondolva mégis olyan volt, mintha alig telt volna el néhány hónap.

Hermione memóriája egyébként is átlagon felüli volt, akár szó szerint vissza tudott idézni egy hetekkel azelőtti beszélgetést is, de annak a különös évnek minden mozzanata élesen megmaradt az emlékeiben. A találkozás Lucius Malfoyjal pedig akarva-akaratlanul is előhozta belőle mindezt.

Furcsa volt belegondolnia, hogy az első, emberinek mondható beszélgetés köztük éppen azon a vészterhes nyáron, azon a júliusi szombat délutánon zajlott le, amikor Mr. Malfoy szinte parancsba adta a Rend vezetőin keresztül, hogy hagyja el a szülei otthonát. Azt a roppantul szomorú pillanatot, amikor megtette Grangerékkel azt, amit az ember lánya sosem tenne a szüleivel, igyekezett mélyen elásni a tudatalattijában, most mégis feltörtek az emlékek. Élesen látta maga előtt a Granger-ház nappaliját, a beszűrődő bágyadt napfényt, a dohányzóasztalra tett tálcát, rajta a három csészét és a hozzájuk tartozó kancsót. Szülei a kanapén ültek, és ő legszívesebben a nyakukba vetette volna magát, hogy aztán teret adjon a könnyeinek és elmondja, mire készül. Egy percig habozott, de végül a kevésbé fájdalmas búcsú mellett döntött. A szülei halkan beszélgettek valamiről, ő pedig a hátuk mögött felemelte a pálcáját, és kimondta a varázslatot. A kandallópárkányon álló fényképekről eltűnt az ő alakja, és Hermione tudta, nincs vesztegetni való ideje. Ismerte a szüleit, akik nem csak őt, de egymást is nagyon szerették. Eszébe jutott, hogy amikor az édesanyja felvetett egy ötletet, ami az apjának nem feltétlenül tetszett, Mrs. Granger kedves győzködésének az apja szinte soha nem tudott nemet mondani. Amikor ismét az anyjára szegezte a pálcáját és kimondta a következő varázsigét, magában arra gondolva, amit akart, hogy a szülei megtegyenek, úgy érezte, egy világ omlott össze benne. Nesztelen léptekkel behátrált a konyhába, és néhány percig hallgatózott. Hallotta, ahogy az anyja felveti az apjának, hogy unja Londont, és a legjobb volna, ha Ausztráliában kezdenének új életet. Amikor Richard Granger ebbe beleegyezett, Hermione még hallotta, ahogy az anyja boldogan, gondtalanul felnevet és bevallja, hogy már előre összecsomagolta a bőröndjeiket. Hermione idáig bírta; tudta, távoznia kell. A hátsó ajtón át hagyta el a szülőházát, maga mögött hagyva azokat, akiket a világon a legjobban szeretett. Amikor már az utca közepénél járt, végre engedte, hogy a könnyei végigfolyjanak az arcán. A közeli főtérhez érve még néhány percig egy bokor rejtekében sírt, majd az apróra zsugorított táskáját megmarkolva megpördült a tengelye körül. Hagyta, hogy elnyelje őt a végtelen sötétség, néhány másodperccel később pedig már az Odú bejáratánál állt.

Mrs. Weasley igazán kedves volt, akárcsak a többiek. Ron órákig vigasztalta őt, ami nagy teljesítmény volt az érzelmeit nehezen kifejező, nyakigláb fiútól. Este pedig Ginnynek sírta el a bánatát, a lány szobájának némaságában. Aztán minden felgyorsult: ő és a Rend néhány tagja Harryért mentek, Alastor Mordon meghalt, és Hermione azon kapta magát, hogy egy újabb gyűlésen ülnek, ahol beszámoltak Harrynek Malfoyék információiról, Piton igazi szerepéről és mindenről, amit a szünidő első néhány hetében a fiú a Privet Drive-on nem tudhatott. Bill és Fleur esküvőjéről kalandos körülmények között távoztak, onnantól pedig kezdetét vette életük legnagyobb és legveszélyesebb kalandozása.

Innentől kezdve nem voltak rendi gyűlések, és Mr. Malfoyt legközelebb csak következő év márciusában látta viszont – borzalmas körülmények között. Csakis a vakszerencsének volt köszönhető, hogy a Malfoy kúriában lezajlott események nem torkolltak tragédiába. A család nyilvánvalóan nem leplezhette le magát Bellatrix Lestrange és a többi halálfaló előtt, az, hogy Harryék legyőzték őket, ügyes színjáték volt csupán, amit a jelenlévők betudhattak Malfoyék ügyetlenségének… Dobby halálát azonban lehetetlenség volt kivédeni, és a házimanó elvesztése nem csak Harryt, de Hermionét és Ront is borzasztóan megrázta.

A végső csata során aztán minden eldőlt: Harry legyőzte Voldemortot, a varázsvilág élete pedig végre visszaállhatott a rendes kerékvágásba. Ő és Ron kamaszos vonzalomtól és felfokozott tudatállapottól vezérelve megcsókolták egymást a Szükség Szobájában, de hamar rá kellett jönniük, hogy a kapcsolatuk sokkal inkább testvéri kötelék, mint szerelmi viszony. Szerencsére ezt mindketten érezték, és még időben lezárták a kettejük ügyét; talán ennek a gyors reagálásnak volt köszönhető az, hogy a barátságukat viszont ott tudták folytatni, ahol abbahagyták. A kapcsolatuk pedig az évek során sem mérgesedett el, inkább erősebbé vált.

Hermione jól emlékezett arra a napra is, amikor utoljára beszélt Malfoyékkal. A Wizengamot hivatalból beidézte a család tagjait kihallgatásra, hiszen Lucius és Draco halálfaló mivoltából kifolyólag bűncselekmények elkövetésével gyanúsították őket. Kingsley Shacklebolt, Harry, Remus, Tonks, ő és a Rend többi tagja azonban tisztázták őket minden vádpont alól. Hermione felidézte magában az ötnapos tárgyalássorozatot, aminek során annyi minden – addig elképzelhetetlennek tűnő dolog – történt. Talán túlzott beleérző képessége és érzékenysége miatt képtelen volt elviselni a magába roskadt Narcissa látványát. Mr. Malfoy és Draco szálfaegyenesen ültek minden alkalommal, amikor megalázó módon váratták őket a folyosón vagy épp szegeződött rájuk tucatnyi főmágus rideg pillantása. De Mrs. Malfoy más volt… Az asszony, aki világéletében megőrizte királynőket megszégyenítő mivoltát, akkor és ott egy megtört nő benyomását keltette. Élete két legfontosabb férfije végig mellette álltak, fizikailag és morálisan is, amikor azonban külön-külön hívatták be őket a tárgyalóterembe, Hermione nem bírta tovább. Mr. Malfoy kihallgatásánál ő maga is tanúskodott; elmondta a bizottságnak, hogyan mentette meg őt és a szüleit a férfi, és kitálalt a Rendnek tett szolgálatáról is. Amikor azonban végzett, és épp Kingsley korteskedett a családfő mellett, óvatosan kisurrant a teremből. Rögtön meglátta őket: Draco és Mrs. Malfoy a tárgyalóterem ajtaja mellett, a folyosó kemény padjainak egyikén ültek egymás mellett. Nem szóltak egymáshoz, de az arckifejezésük beszélt helyettük. Tudta, érezte, hogy ez egy túlságosan intim pillanat, illetlenség volna megzavarnia őket, főleg, hogy anya és fia láthatóan nem vágytak társaságra. Mégsem bírta ki.

Talán észre sem vették őt egészen addig, míg meg nem szólította őket. Halkan, kissé remegő hangon beszélt.

- Draco… Beszélhetnék az édesanyáddal?

A fiú felkapta a fejét; idegen volt számára, hogy egykori ellensége a keresztnevén szólítja, ráadásul nem gunyorosan vagy megvetően beszél hozzá.

- Mit akarsz? – nézett a lányra bizalmatlanul.

- Csak néhány mondatot váltani Mrs. Malfoyjal… Feltéve, ha ő sem bánja – pillantott habozva a nőre.

Narcissa Malfoy úgy nézett rá a kék szemeivel, mint aki el sem tudja képzelni, mi beszélnivalója volna Hermionéval.

- Nem hiszem, hogy anyámnak arra lenne szüksége, hogy lehordd…

- Eszem ágában sincs lehordani őt! – vágott közbe türelmetlenül Hermione. – Egyáltalán nincs erről szó, én csak…

- Hagyj magunkra, Draco! – csendült hirtelen Narcissa hangja.

Mindketten csodálkozva meredtek a nőre, mintha egyikük sem hinné el, hogy az előbbi szavak valóban az ő szájából hangzottak el.

- Anyám, nem szükséges…

- Azt mondtam, hagyj magunkra! – ismételte Narcissa, és megnyugtatóan a fia felé bólintott.

Draco hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd felállt, és az üres folyosó egy távolabbi sarkába ment.

Narcissa és Hermione egy pillanatig csak némán nézték egymást, végül Hermione megszólalt. Tudta, nincs vesztegetni való ideje. Beszélnie kell Mrs. Malfoyjal még azelőtt, hogy behívatnák őt.

- Nézze, Mrs. Malfoy… Én… Én el szeretném látni önt néhány tanáccsal, aminek a bizottság előtt hasznát vehetné…

- Az ügyvédeink mindenre felkészítettek. Nem hiszem, hogy szükségem lenne a tanácsodra – szegte fel a fejét ridegen Narcissa.

Hermione egy pillanatra hagyta, hogy a nő szavai elbizonytalanítsák: persze, az ügyvédek… Ők nyilvánvalóan jóval jártasabbak a varázsjogban nála. De a szenvtelen tanácsok talán mégsem segíthetnek teljes mértékben…

- Ebben bizonyos vagyok, asszonyom – bólintott gyorsan. – Mégis, azt gondolom, segíthetnék. Az ügyvédei bizonyára mind remek szakemberek, de ők nem voltak ott a helyzet kellős közepén. Ők nem látták azt, amit én, ön és a többiek. Kérem, engedje meg, hogy segítsek.

Narcissa egy percig vesébe hatoló pillantással fürkészte őt, végül lassan bólintott, jelezve, hogy Hermione tovább beszélhet.

- Az önök ártatlansága kétségtelen – mondta halkan, miközben leült a nő mellé. – Illetve, inkább úgy fogalmaznék, hogy az utóbbi időben kétségtelenné vált. Ön nem viseli a Sötét Jegyet, ami mindenképpen enyhítő körülmény, mégis van egy kis gond… A nővére…

- A nővéremről nem kívánok társalogni veled – sziszegte ridegen Narcissa.

- Ezt nem is kérem… A bizottság viszont minden bizonnyal kifaggatja önt róla… Nézze, nem kérhetem, hogy a testvére ellen valljon, akármilyen ember is volt Bellatrix. – Narcissa szeme dühösen megvillant, de Hermione nem törődött vele. – El kell mondania, hogy bár az önök vérségi köteléke elszakíthatatlan, és a szíve mélyén még mindig szereti a nővérét… Tudom, hogy így van, kérem, ne vágjon közbe! Szóval ezeket el kell mondania, de azt is hozzá kell tennie, hogy soha nem értett egyet a cselekedeteivel, és azért fogadta őt a háza oltalmába a haláláig, hogy a családját védje. Hogy Dracót védje… Bellatrix kegyetlenségeitől. Így volt, vagy tévedek?

Narcissa nem válaszolt rögtön. Az asszony mereven nézett maga elé, majd nagyon lassan bólintott. Hermione felsóhajtott. Sosem kedvelte különösebben a nőt, de az elvitathatatlan érdeme volt, hogy a végsőkig védte a családját, és a Tiltott Rengetegben Harry halálát hazudta Voldemortnak.

- Ha ezt elmondja, biztos lehet benne, hogy a főmágusok megértik majd az ön indítékait. Ők is emberek… Szülők. Az viszont nagyon fontos, hogy ne legyen dühös, ne vágjon vissza ingerülten, akármilyen provokatív kérdést tesznek is fel.

Narcissa ajkai megremegtek, és a tekintetét Hermionéra emelte.

- Tudod, nagyon nehéz féken tartani az indulataimat, miközben a férjemet és a fiamat vizsgálóbizottság elé citálják azok után, amit a családunk az utóbbi egy évben tett.

- El tudom képzelni – bólintott lassan Hermione. Intett a pálcájával, mire a levegőben megjelent egy meleg folyadékkal teli bögre. Az asszony felé nyújtotta. – Közönséges gyógynövényekből készült nyugtató tea. Talán jót tenne önnek. Segítené a tárgyalás gördülékenységét.

Mrs. Malfoy egy pillanatig mintha habozott volna, de végül nem ellenkezett. Elfogadta az italt és belekortyolt. Néhány percig nem szóltak egymáshoz, ez idő alatt pedig Narcissa kiitta a bögre tartalmát. Végül az idősebb nő törte meg a csendet. Hermionéra nézett, és a tekintetében ezúttal nem volt gyűlölet vagy lekicsinylés. Sokkal inkább – Hermione nem tudta megfogalmazni – hálásnak tűnt…?

- Köszönöm – mondta csendesen, és futólag megszorította Hermione kezét.

A lány a szeme sarkából látta, ahogy Draco hitetlenkedve megrázza a fejét.

Mrs. Malfoy derekasan viselkedett a kihallgatáson, és a tárgyalás többi napján sem változtatott a viselkedésén. Az egyetlen, ami a Malfoy család férfitagjai és a szemfülesebbek számára meglepő lehetett, hogy az asszony attól a naptól kezdve udvariasan Hermione felé biccentett minden alkalommal, amikor meglátta őt. Amikor pedig a családot felmentették minden vádpont alól, személyesen gondoskodott arról, hogy a tárgyalásra érkező újságírók közül senki ne zaklathassa kéretlen fotók készítésével és provokatív kérdésekkel Malfoyékat. Amikor kimondták az ítéletet, egy előre elkészített zsupszkulcs segítségével Malfoyék kúriájának bejáratáig vitte a családot, de nem egyedül: Narcissa nővére, Andromeda is csatlakozott hozzájuk, aki az utóbbi időben kitartott a húga mellett.

Furcsán váltak el: Narcissa és Andromeda marasztalták őt teára, míg Draco és Lucius arca kifürkészhetetlen maradt. Semmi kedve nem volt azonban a családdal tölteni a délutánját, annál is inkább, mert másra sem vágyott jobban, minthogy felkeresse a saját szüleit Ausztráliában. Ezt el is mondta, Mrs. Malfoy pedig búcsúzóul még egyszer megszorította a kezét, aztán halványan rámosolyogott. Hermione tudta, hogy komoly gesztus ez attól az asszonytól, aki soha nem kedvelte őt igazán. Az utóbbi időben viszont mintha valamiféle megmagyarázhatatlan, időszakos szövetség jött volna létre közöttük, aminek akkor, a tárgyalás lezárultával lényegében vége is szakadt. Két évvel később, a Reggeli Prófétából értesült a hírről, miszerint az asszony rövid betegség után elhunyt. Megrendülve olvasta a kurta közleményt, és jó ideig nem ment ki a fejéből Mrs. Malfoy és a családja, de a saját életének eseményei végül előtérbe kerültek, ő pedig nem foglalkozott többé Malfoyékkal.

Hermione ezen gondolkodott, miközben évekkel később Lucius Malfoy üzenetét forgatta az ujjai között és azon, hogy milyen furcsa az élet. Soha nem hitte volna, hogy egyszer újra összesodorja őt az sors a férfival, főleg nem úgy és olyan módon, ahogyan az annak a londoni hotelnek a bárjában történt.

Jól tudta, hogy azon az estén többet ivott annál, mint amit a szervezete megszokott; talán ez lehetett az oka annak, hogy elfogadta a férfi felkérését. Józanon és egy hét elteltével azonban a gondolat, miszerint ezentúl rendszeres kapcsolatba kerülne az üzleti ügyein keresztül Lucius Malfoyjal… Nos, ez több volt, mint hihetetlen.

Mindent összevetve viszont gyávaság és ostobaság lett volna, ha nemet mond a férfi ajánlatára. A várható pénzösszeg nem is annyira izgatta, mint a szégyenkezés lehetősége: nem akarta, hogy Mr. Malfoy győzzön, hogy azt mondhassa vagy gondolhassa róla, hogy egy ostoba csitri, aki előbb cselekszik és beszél, minthogy gondolkodna.

Sastoll pennáját az asztalon álló tintába mártotta, maga elé húzott egy üres pergament, és leírta a beleegyező válaszát, aztán az üzenetet a smaragd lángok közé dobta.

***


Lucius Malfoy nem értette saját magát. Nem volt hazugság, amit napokkal azelőtt Grangernek mondott; valóban szüksége volt egy jogtanácsosra, de az igazság az volt, hogy Bertie – miután közölte, hogy nyugdíjba vonul – két kollégája elérhetőségét is megadta, akikről állította, hogy a legmesszemenőbbekig megbízhatóak. Lucius mégis felhozta a lehetőséget Grangernek azon az estén… Már csak azt nem tudta, miért.

Amikor utoljára beszélt Grangerrel, évekkel azelőtt, a fiatal nő még egy szertelen kis csitri volt. Nem is foglalkozott vele különösebben, oka sem volt rá; a saját családja biztonsága akkor minden gondolatát kitöltötte.

Azóta viszont annyi minden megváltozott, más idők jártak… Narcissa meghalt, Draco megnősült és külföldre költözött, és hiába tartották a kapcsolatot, érezte, hogy a fiának már megvan a saját családja, a saját ügyei. Ő pedig egyedül maradt a hatalmas kúriában, ami az idő java részében kongott az ürességtől. Nem volt persze oka sajnálnia magát, hiszen egy Malfoy minden helyzetből a legjobbat hozza ki. Havonta néhányszor vacsorapartikat adott az üzlettársainak, és néha egy-egy nőben is kedvét lelte. Amíg Narcissa élt, hűségesen szerette a feleségét, de a halála után néhány évvel rá kellett döbbennie, hogy ő sincs fából. Hiába özvegyült meg, szükségletei attól még voltak, ő maga pedig ereje teljében volt, és ez látszott is rajta. Bolond lett volna nem kihasználni a kínálkozó alkalmakat. Mindennek ellenére azonban egyik nő sem mozgatott meg benne semmit igazán… Egy-egy éjszakára jók voltak, némi felületes csevegésre is, de amint megkapta, amit akart, udvariasan útjukra bocsátotta mindegyiket. Kár lett volna tagadnia, hogy Granger – a külsejét tekintve – bizonyosan megfelelt az elvárásainak. Akár el is szórakozhatott volna a fiatal nővel, ha akar… Nem. Granger nem olyan. Az eminens, szabálykövető nő bizonyára nem kötött volna ki az ágyában. Ő nem olyannak tűnt, még ha a bárban kétségbeesettnek is tűnt a gyatra szerelmi élete miatt. Nem, Granger csupán praktikus okokból kifolyólag kellett neki, kizárólag munka szempontjából. A lány elég eszesnek tűnt ahhoz, hogy kiigazodjon a szerteágazó üzleti ügyeiben, és azt a minőségű munkát végezze el, amit Bertie-től az elmúlt évtizedekben megszokott. Lucius Malfoy mindene volt az üzlet, és ahhoz, hogy ezen szenvedélyét gördülékenyen űzhesse, egy erős hátországra volt szüksége – jogilag.

Szerdán délután pontban öt órakor ott állt a Mágiaügyi Minisztérium ötödik szintjén lévő szoba ajtaja előtt, aminek tábláján a nő neve állt. Sétapálcájával kettőt kopogtatott, amikor pedig bentről egy fáradt hang beinvitálta, lenyomta a kilincset.

Hermione Granger az íróasztalánál ült, és Lucius kissé nehezményezte, hogy csupán egy futó pillantással illette őt. Még csak elé sem sietett, pedig a férfi az évek során hozzászokott ahhoz, hogy ahova belép, mély tisztelet övezi.

- Jó napot, Mr. Malfoy! – köszöntötte Hermione, és a vele szemben álló székre mutatott. – Foglaljon helyet! Egy pillanat és indulhatunk, csak be kell fejeznem egy meglehetősen bonyolult és unalmas jelentést. Utolsó pillanatban becsúszott munka, ugyanakkor halaszthatatlan. Elnézést – tette hozzá szabadkozva.

Lucius kissé felhúzott szemöldökkel nézett a nőre, aki ismét belemerült az előtte álló pergamen tartalmába. Nem fogadta el a hellyel kínálást, mint akkor régen, Granger szüleinek házában sem. Akkurátusan végigjáratta a szemét a helyiségen, és meg kellett állapítania, hogy a fiatal nőnek bizony van ízlése. A szoba meglehetősen tágas volt – talán tértágító bűbáj? –, a falakat plafonig érő könyvespolcok szegélyezték, kivéve azt, amelyik előtt a nő ült; ott ablakok voltak, amelyek az évszaknak és a napszaknak megfelelő mesterséges utcai fényt biztosították. A szoba egyik sarkában négy karosszék állt egy dohányzóasztallal, bizonyára az elhúzódó, nagyobb kényelmet igénylő megbeszélésekhez. A mahagóni íróasztal a hozzáillő székekkel tekintélyt sugallt, a szobrok, festmények és egyéb dísztárgyak pedig kellő eleganciával voltak elrendezve. Lucius első gondolata az volt, hogy a mugliszületésű tényleg jól felküzdötte magát a ranglétrán, de kénytelen volt a saját maga ostobaságát helyesbíteni. Granger minden bizonnyal valóban keményen megdolgozott azért, hogy idáig eljusson. Miközben ezen morfondírozott, helyet foglalt a nővel szemben. Kevéssé élvezte a helyzetet, igazából gyűlölte, ha megváratták.

Jó tíz percbe telt, míg a nő átfutotta az előtte álló iratot, néhányszor módosítva azt. Végül lepecsételte az irományt, és felnézett a férfire.

- Még egyszer elnézést. Végeztem – mosolyodott el, majd aggodalmasan az ajkába harapott. – Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Megkínálhatom valamivel? Egy csésze teával esetleg?

- Ha tíz perce tette volna fel ezt a kérdést, bizonyára igennel feleltem volna – mondta észrevehetetlen éllel a hangjában Lucius. – De nem, Miss Granger. Nem teadélutánra jöttem. Talán induljunk – emelkedett fel. – Feltéve persze – tette hozzá epésen –, ha nem akad még egyéb, teljes mértékben halaszthatatlan munkahelyi teendője.

Hermione égnek emelte a tekintetét, amikor meghallotta a leplezetlen célzást, majd a táskájáért nyúlt, pálcájával eloltotta a fényeket a szobában, és a férfi nyomában távozott a helyiségből.

- Tudja, Mr. Malfoy – mondta, amikor már az első szinten sétáltak a kandallók felé –, a munkám igencsak sokrétű. Nem az ön magánügyvédje leszek, vannak egyéb feladataim is, amelyek néha megborítják a tervezett napirendemet. Amennyiben ez nem felel meg önnek, akkor akár most búcsúzzunk el egymástól.

- Hátrább az agarakkal, kisasszony! Veszekedés helyett inkább induljunk – mutatott az egyik szabadon álló kandalló felé.

- Hova is megyünk pontosan? – kérdezte Hermione habozva.

- Yorkshire mellé. Az ügyvédem otthonába – válaszolta a férfi, majd megragadta a nő karját, és a smaragd lángok közé lépett vele.

Hermione elfelejtette említeni, hogy irtózik a kandallóban utazástól, ezen információ elhallgatását pedig rögtön meg is bánta, amint kezdetét vette a fékeveszett pörgés. Kétségbeesetten kapaszkodott a férfi karjába, közben pedig becsukta a szemét, mert így is attól tartott, hogy menten kiadja magából az ebédje tartalmát. Köhögve, tántorogva érkezett meg Mr. Talbot-Perham szalonjába, és örült, hogy végre szilárd talajt érez a lábai alatt. Mr. Malfoy ellenben úgy lépett ki a tűzből, mintha csak egyik helyiségből a másikba lépett volna át. Hermione kissé irigyelte őt ezért.

- Nocsak – mormolta a férfi felhúzott szemöldökkel. – Ha nem ismerném, azt hinném, először utazott ilyen módon.

Hermione zavarba jött a gunyoros pillantástól, mert tényleg borzasztóan nyomorultnak érezte magát abban a pillanatban. Szoros kontyba fogott haja ziláltan lógott a vállán, ő maga pedig a kormot söpörte le a ruhájáról, amitől az fekete csíkokat hagyott a krémszínű kosztümön. Lucius a fejét csóválva figyelte őt, majd előhúzta a pálcáját, és egyetlen apró mozdulattal megtisztította a nő öltözékét.

- Köszönöm – köhögte Hermione. – Az az igazság, hogy nem igazán kedvelem a mágikus utazás ezen formáját.

- Vettem észre – hagyta rá Lucius.

A szobába ekkor egy ősz hajú, apró és meglehetősen öreg férfi lépett. Termete és kora ellenére a szemei élénken csillogtak, és meglepő fürgeséggel sétált oda hozzájuk.

- Lucius, drága barátom! – rázta meg a varázsló kezét, majd a tekintete rögtön Hermionéra siklott.

- Szóval ön a híres Miss Granger! Lucius már beszámolt arról, hogy át kívánja venni tőlem az ügyeit. Bátor! – mosolygott cinkosan a lányra, miközben megszorította a kezét.

- Hogy híres lennék, azt kétlem – válaszolta szégyenlős nevetéssel Hermione. – És ami azt illeti, még egyáltalán nem biztos, hogy átveszem az ügyeit.

- Ne aggódjon, kisasszony. Sejtem, mit gondol – nevetett fel sípoló tüdővel az idős mágus. – Bizonyára azt hiszi, hogy Lucius az ördöggel is lepaktálna, ha jó üzletről van szó. De effélétől nem kell tartania. Bár a múltban volt néhány kétes ügye, de amióta vele dolgozom, nem tapasztaltam hasonlót. Pedig eleinte én is valami ilyesmitől tartottam – hunyorgott a fejét csóválva Luciusra, majd ismét Hermionéra nézett. – Kér esetleg egy pohár vizet, kedvesem? Látom, megviselte a kandallós kaland. Bevallom, én sem szeretem az utazás ezen formáját.

Mr. Talbot az előzékenységével rögtön belopta magát Hermione szívébe, aki elfogadta az italt, amit a férfi a pálcájával odabűvölt. Tiszta légutakkal már sokkal jobban érezte magát. Az idős ügyvéd a dolgozószobájába invitálta őket, és helyet kínált Hermionénak maga mellett. Lucius előttük foglalt helyet, az elkövetkezendő két órában pedig Hermione annyi iratot böngészett át, amennyit egy hét alatt a Minisztériumban szokott.

Mr. Talbot ebben is segítőkésznek bizonyult. Alaposan elmagyarázott neki mindent, türelmesen válaszolt a kérdéseire, és mire rájuk esteledett, eloszlatta Hermione minden aggályát. Amikor a nő ezt közölte két férfivel, Mr. Talbot elégedetten tapsolt, aminek nyomán megjelent három pohár pezsgő. Koccintottak, a megállapodás ezennel megköttetett, Hermione pedig csak remélni merte, hogy nem követett el végzetes hibát azzal, hogy bizalmat szavazott a férfinek.

Az idős varázsló megpróbálta marasztalni őket vacsorára, de Mr. Malfoy udvariasan elhárította az invitálást. Mr. Talbot csalódottnak tűnt, de aztán felragyogott a szeme.

- No, jó. Most, hogy végeztünk az este hivatalos részével, megkérném önt, Miss Granger, hogy tegyen meg nekem egy szívességet.

- Egy szívességet? – kérdezett vissza meglepetten Hermione. Elképzelése sem volt, miféle szívességet tehetne ő a jómódú, tanult férfinek.

- Igen, igen! – bólogatott a varázsló, és fürge léptekkel az egyik könyvespolchoz lépett. – Itt lesz, egy pillanat… Áh, megvan! – motyogta elégedetten, és visszadöcögött a vendégeihez. Hermione már a borítóról felismerte a könyvet: Selena Rocherfield kötete volt az, az egyik azok közül, amelyek a Voldemort elleni háborúról szóltak, de az egyetlen, ami hiteles beszámolókat tartalmazott. Hermione emlékezett, hogy a háború után fél évvel megkereste őt és barátait a fiatal írónő, aki őszinte érdeklődést mutatott a történetük iránt. Miután Miss Rocherfield kellő referenciával rendelkezett – Kingsley Shacklebolt közeli ismerőse és Tonks egyik legjobb barátnője volt –, Harry, Ron és Hermione úgy döntöttek, elmesélik a nőnek a történetüket. A könyv óriási siker lett, Hermione viszont évek óta nem is gondolt rá. Meglepő volt most az egyik példányt az idős varázsló kezében viszontlátnia. – Tudja, kedvesem, őszinte csodálója vagyok az önök tetteinek! Megtisztelne, ha dedikálná nekem ezt a példányt.

- Dedi… dedikálni? – ismételte zavartan a fiatal nő.

- Igen, igen! Aláírni, ha úgy jobban tetszik! Számtalanszor olvastam már, és minden alkalommal elkápráztatott! – hadarta lelkesen Mr. Talbot. – Van benne minden, amire az embert megérinti! Háború, gonosz, jó, barátság és izgalom! Megtenné, kérem? – mutatott az íróasztalon álló penna és tinta felé.

Hermione elvigyorodott. Nem szerette az öntömjénezést, de a férfi szavai rendkívül jó érzéssel töltötték el. Örömmel bólintott, és kedves szavakat körmölt az első oldalra, majd visszaadta a férfinek a könyvet.

- Páratlan! Én mondom, páratlan! – Mr. Talbot csillogó szemmel nézte a tintával írt betűket, mire Lucius az égnek emelte a tekintetét. Hermione ennek láttán nem tudott elfojtani egy újabb, meglehetősen elégedett vigyort.

Mr. Talbot kedves szavai nyomán hagyták el a kúriát. Az idős varázsló búcsúzóul csókot nyomott Hermione kézfejére, és barátságosan megveregette azt, miközben megígérte, hogy az üzleti ügyeket tartalmazó iratokat másnap a manóival a Minisztériumba küldi. Ezután Lucius lelkére kötötte, hogy munkakapcsolatuk megszűnése ellenére tartsák a kapcsolatot, majd elköszönt tőlük. A kúria ajtaja becsukódott mögöttük, Lucius pedig Hermionéhoz fordult.

- Sikerült mély benyomást gyakorolnia az öreg Bertie-re – jegyezte meg unottan, majd választ sem várva folytatta. – A hoppanálás is gondot okoz az ön számára? – kérdezte egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.

Hermione az égnek emelte a tekintetét, de nem volt igazán dühös; Mr. Talbot kedvessége maradandó jókedvet okozott neki.

- Nyilvánvalóan nem – hűtötte le a férfit.

- Akkor jó – biccentett Lucius. – Ez esetben jöjjön a kúriámba. Van még egy kis megbeszélnivalónk, mielőtt elbúcsúznánk.

Hermione csodálkozva nézett a férfire, aki a következő pillanatban köddé vált. Ha kelletlenül is, de ő maga is hasonlóképpen tett. Elképzelése sem volt, mit akarhat megbeszélni a férfi, és az igazat megvallva, nem is nagyon vágyott Mr. Malfoy otthonába. Ennek ellenére elhoppanált a wiltshire-i birtokra, öt perccel később pedig már a dolgozószobában állt.

- Mit akart megbeszélni velem? – kérdezte, miután a férfi a kezébe nyomott egy pohár whiskyt.

- Ezt – emelte a nő felé a poharát a férfi. – A sikeres üzletre! – mormolta, majd belekortyolt az italba.

- Mifelénk az ilyesmit iszogatásnak nevezik, nem megbeszélésnek – motyogta méltatlankodva Hermione, de azért ő is ivott egy kortyot. Néhány pillanatig némán álltak, és Hermionénak ekkor eszébe jutott, hogy ha már együtt szándékoznak dolgozni, ideje őszintének lennie. Ismét a szájához emelte a poharat, majd megköszörülte a torkát. Nehéz volt belekezdenie, de jobbnak látta, ha gyorsan túlesik a dolgon. – Nos, Mr. Malfoy, be kell vallanom valamit…

Lucius szeme érdeklődve megvillant, de nem szólt semmit. Várakozóan nézett a nőre.

- Az az igazság, hogy kissé füllentettem, amikor a bárban a kiterjedt ügyfélkörömről beszéltem…

- Úgy érti, áradozott – helyesbített hunyorogva Mr. Malfoy. – Mit hallgatott el, kisasszony?

- Az igazság az, hogy én nem… – Hermione nehezen találta a szavakat. – Szóval, a lényeg, hogy jóval kisebb ez az ügyfélkör.

- Mennyire, Miss Granger? – kérdezett rá a férfi.

- Hát, igazából Harry és Ginny ügyeit intézem. És az ikrek varázsvicc boltjának ügyeit… Valamint néhány korábbi ügyfelemét…

- Pontosan hány ügyfeléről van szó?

- Négyről – motyogta kelletlenül Hermione.

- Tehát hazudott…

- Nem hazudtam! – csattant fel ingerülten Hermione. – Csak… csak azt akarom ezzel mondani, hogy én egyelőre csupán olyanok ügyeit vállalom a minisztériumi munkám mellett, akikkel jóban vagyok. És ön… – harapta be az ajkát Hermione. – Nos, valljuk be, ön nem tartozik ebbe a kategóriába.

Lucius lassan megkerülte Hermionét, majd megállt a fiatal nő előtt.

- Nos, Miss Granger, akárhogy is csűri-csavarja a szavakat, én úgy vélem, hogy ez meglehetősen vaskos hazugság volt – mosolyodott el gúnyosan Lucius. – Hozzáteszem, ez tetszik. Maga sokkal ravaszabb boszorka, mint hittem… Mindazonáltal nagyra értékelem az őszinteségét, még ha az később is érkezett, mint kellett volna.

- Öhm, köszönöm – motyogta Hermione, és jobb ötlete nem lévén, kiitta a pohara tartalmát.

Érezte, ahogy az arcát elönti a forróság, és nem csak a whisky miatt; Mr. Malfoy leplezetlen kíváncsisággal fürkészte őt, különös félmosolya pedig egyre nagyobb zavarba ejtette őt.

- Nem kell félnie – susogta a férfi lassan. – Van egy olyan érzésem, hogy mi is elég jóban leszünk ahhoz, hogy ön örömmel tegyen eleget az utasításaimnak – susogta.

Hermione megkövülten nézett a férfire, és nem értette, miért fut végig a testén valamiféle furcsa bizsergés Mr. Malfoy szavai nyomán. Az, ahogy ott álltak a dolgozószobában, egészen közel egymáshoz, annyira intim és szokatlan volt, hogy arra alig találta a szavakat.

- Jól van – mondta, miközben észrevétlenül hátrált egyet, és letette az íróasztalra a poharát. – Mr. Talbot tiszta terepet hagyott maga után. Az elkövetkezendő napokban azért átböngészem az aktuális ügyeit, és ha van bármiféle fejlemény, természetesen értesíteni fogom önt.

Örömmel nyugtázta, hogy végre visszatért a bátorság a hangjába. Kurtán biccentett, majd Mr. Malfoy különös pillantásától kísérve elhagyta a helyiséget. A lehető legközelebbi ponton dehoppanált, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon még hányszor hozza őt a férfi olyan helyzetbe, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan okból kifolyólag teljesen zavarban érezze magát tőle.

Sziasztok! Köszönöm a kedves és biztató véleményeket, meg is hoztam a második fejezetet! :) Kíváncsi vagyok a benyomásaitokra, szóval előre is nagyon köszönöm, ha megleptek velük. :)

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=144204