Egy holdfényes éjjelen...: ----

írta: Canis Maior

Csámpás
Mostanában annyira magányos vagyok.
A hülye gazdám teljesen odavan ezért a görbe orrú fickóért, aki idén érkezett ide. Pfuj, pfuj, pfuj! Azelőtt sokkal jobban szeretett. Mindig megölelgetett, megfésülte a hosszú vörös szőrömet, és még masnit is kötött a nyakamba! Jó, az igaz, hogy túl szorosra húzta a csomót, úgyhogy alig kaptam levegőt, de legalább gondolt rám! De amióta a Görbeorrú belépett a képbe, leshetem, hogy mikor lesz RÁM is egy kis ideje.
Tavaly legalább itt volt nekem Tapmancs. Ő igazi barát, még akkor is, ha félig ember. Emlékszem, milyen jól éreztem magam, amikor a hűvös estéken összebújtunk, és nem törődtünk semmivel…
Bárcsak inkább ő lenne a gazdám! Annyira, de annyira rossz, hogy nem vitt magával. Ha most velem lehetne, biztos egyikünk se lenne olyan magányos. Úgyis viszontlátom egyszer, és akkor megint lenne valaki, akinek fontos vagyok. Akinek én vagyok fontos, és nem a Görbeorrú.
Lehet, hogy én is másként látnék mindent, ha szerelmes lennék. Ha hirtelen belépne az életembe egy gyönyörű cicalány… Akkor talán megérteném a gazdámat. Csakhogy nem vagyok szerelmes. És egyáltalán nem tetszik nekem a Görbeorrú. Az a másik srác, aki a gazdám barátja, már jobb egy fokkal, igaz, hogy régebben párszor belém rúgott. Szerencsére, amióta nincs meg az ocsmány patkánya, aki szintén félig ember, kedvesebb hozzám.
Áh, elegem van. Megyek, keresek egy egeret. Az egérfogás vezeti le legjobban a feszültséget.

Mrs Norris
Rémesen unatkozom.
Utálom már ezt az egész ronda kastélyt! Tele van szemtelen emberkölykökkel. Annyit nem tudnának nekem megadni, öreg napjaimra, hogy ne tapossanak mindig a farkincámra? Tudom, hogy csak véletlenül teszik, de elegem van belőle! Itt mindenki teljesen idióta.
A gazdám nem annyira vészes, de egy megkeseredett vénember, aki senkit nem szeret a világon. Persze azzal próbálja levezetni, hogy állandóan veszekszik, szidalmazza az embergyerekeket, és nem beszélget senkivel. Pedig ezzel csak annyit ér el, hogy még kevésbé szeretik. Esténként mindig látom, ahogy leül az asztalhoz, és a fejét a kezeire hajtva gondolkodik…
Csoda, hogy még nem őrültem meg teljesen. Nincs körülöttem más állat, mert a postabaglyok folyton csak repkednek össze-vissza, az őrült diákok elkényeztetett kismacskái meg szóba se állnak egy ilyen vén csotrogánnyal, mint én.
Pedig semmi másra nem vágyom, csak egy kis szeretetre. Én is érző lény vagyok; ha lenne mellettem egy másik, energikusabb macska, én is úgy érezném, hogy megfiatalodtam. Csakhogy nincs. Az élet már csak ilyen könyörtelen.
Nem tehetek mást, minthogy éjnek idején sétára induljak a kastélyban, aminek magánya remekül tükrözi a hangulatomat…

Csámpás
Már éjfél óta itt bóklászom, és sehol sem találok egeret. Kezd elegem lenni. Már semmi nincs, amivel leköthetném magam? Legalább egy légy, amit elkaphatok röptében! Á, nem, itt az sincs, csak csend van, meg sötétség, meg magány. Borzalmas.
Egy villanás – mi lehet ez? Egészen biztos, hogy láttam valami fényt! Talán valamelyik ember keresi fel éjszaka azt mellékhelyiség nevű kamrácskát. Csakhogy nem hallok csoszogó emberlépéseket, helyette finom suhogást érzek, mintha egy macska járna erre…
Tényleg egy macska! Egy girhes, cirmos szőrű nőstény. Elég öregnek látszik, erre utalnak a szőrén lévő ősz foltok, meg a járása, amit inkább nevezhetnénk cammogásnak. Viszont a sárga, kerek szeme gyönyörű. Az villant fel előttem egy pillanatra.
Kíváncsi lettem erre a furcsa macskára. Láttam már régebben is, de csak messziről, és soha nem néztem még meg alaposabban. Tényleg idős, de közelebbről nézve egyáltalán nem látszik girhesnek. Inkább karcsú. Az ősz tincsek is jól mutatnak a szőrében, a szeme pedig… a szeme ellenállhatatlan. És a fülei! Azok a helyes, hercig kis fülek, ahogy kicsit kajlán merednek az ég felé.
Nem érdekel, hogy sokkal idősebb nálam. Meg kell ismernem.

Mrs Norris
Istenem! Idejött hozzám! Egy gyönyörű, vörös kandúr. Álmodom talán? Azon tűnődöm, miért nem barátkozik velem egy cica se, és hipp-hopp, befordul a folyosón. Ráadásul egy ilyen szép, holdfényes éjjelen.
Igaz, a fiam lehetne, de úgy látom, érdeklődik irántam. Körbeszaglász, és én érzem, ahogy nedves orrocskája neki-nekiütődik a szőrömnek. Meg kellene szólítanom, de mit mondjak?
„Jó estét”, fordulok hozzá.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mi, állatok is tudnánk a szájunkkal kommunikálni! Megfigyeltem, hogy az emberek csak hangokkal mennyi mindent meg tudnak egymással osztani. Mi, macskák viszont csak elvétve nyávogunk, egyébként mindent a testünkkel, és a gondolataink átsugárzásával kell közölnünk. Ember akarok lenni!
„Jó estét, hölgyem”, feleli ő.
„Mi járatban?” – Micsoda ostoba kérdés! De ha ránézek arra a csodaszép szőrér, hirtelen elfelejtem, mit is akartam neki mondani.
„Éppen egerészem. És kegyed?”
Egerészik! Micsoda ellenállhatatlan hobbi! Ha nem lennék olyan vén, mint az országút, én is szívesen hajkurásznám a kis undok rágcsálókat. Mondjam, hogy én is egerészek? Neem, az túl vaskos hazugság. Inkább…
„Épp csak erre jártam.” – Ez igen! Fő az őszinteség!
„Elkísérhetem?”
Ez igen! Ez igen! El akar kísérni! Olyan hamar rávágom, hogy „Igen”, hogy egészen elcsodálkozik. Ajjaj, lehet, hogy egy kicsit kéretnem kellett volna magam? Most azt gondolja, hogy könnyűvérű kis nőstény vagyok!
Nem, nem, mégsem. Csak kedvesen rám villantja a szemeit, és már mehetünk is.

Csámpás
A holdfényes parkba megyünk, ahol rajtunk kívül nem jár ilyenkor senki. Nem a nagykapun megyünk ki, az ilyenkor zárva van, hanem egy titkos kis járaton, amit nemrég fedeztem fel az egyik falon. Nem éppen a mi méretünk, alig férünk ki rajta, de nem ez a lényeg. Ezen az éjszakán mindent szabad.
Egyikünk sem töri meg a csendet, zavarban vagyunk. Ő is érzi, és én is, hogy a szerelmünk (ha ez szerelem egyáltalán) kezdettől fogva halálra van ítélve. Hiszen nem illünk egymáshoz. Legfőképpen a korkülönbség aggaszt.
Ráadásul annak a mogorva, csúf gondnoknak a macskája.
„Milyen szép a park”, mondja hirtelen. Összerezzenek.
„Az”, felelem én. „Szép.”
Úgy érzem, szeretem őt. Meg akarom neki mondani, mielőtt véget ér ez a csodás éjszaka… reggel biztosan rá se néznék.
Látom, hogy ő is ezt érzi. Ha megszűnik ez a furcsa kábulat, csak úgy fog rám tekinteni, mint egy fiatal mitugrászra. Most azonban csodálattal mered rám, és lesi minden mozdulatom. Hihetetlen, mennyire törékeny ez a pillanat…
„Esetleg… megtudhatnám, hogy… hogy mi a neve?”
A kérdése villámcsapásként ér.
„Csámpás.”
„Örvendek. Az enyém… az enyém Mrs Norris.”
Mrs Norris!
Aztán már nem is tudom, mi történik, csak azokat a hatalmas szemeit látom magam előtt…

Mrs Norris
Csámpás!
Milyen szép neve van! A bensőm azt súgja, hogy holnap már csak röhögni fogok az egészen, de most olyan boldognak érzem magam Vele! …
Közelebb húzódom hozzá, és érzem, hogy meg kell tennem, meg kell neki mondanom, hogy mit érzek…
De Csámpás megelőz. Ő mondja (azaz nyávogja) ki először, és én úgy érzem, menten elolvadok:
„Csodálatos ez az éjjel. Bárcsak soha ne érne véget…”
A szemébe nézek, és tudom, hogy ha el is múlik ez a különös fellángolás, az emléke örökre megmarad.

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=18203