Köszönd Waterloonak!: Makacs sárkány, makacs kapitány

írta: AgiVega


Pihe: Emily nem kapott levelet Jane-től, de miután felraktam ide ezt a fanficet, felrakok egy ennél hosszabbat, ami afféle „variáció egy témára”, vagyis abban pont Emily az, akit Jane „szaporodásra” utasít, tehát fordított a helyzet. ;)

2. fejezet

Makacs sárkány, makacs kapitány





Laurence egy szemhunyásnyit sem tudott aludni az éjjel, csak forgolódott az ágyában hajnalig, és amikor végre elbóbiskolt, pár perc múlva már rémálmok gyötörték. Azt álmodta, hogy Jane Roland dühös szemeket mereszt rá, amiért nem sikerült utánpótlást biztosítania a Hadtest számára, majd Iskierka is megjelent rémálmában: a sárkánylány hátán egy pöttöm szőke hajú, pelenkás legényke ült palackzöld kapitányi kalapot viselve, és teli torokból bömbölt. Micsoda képtelenség!

Laurence megadó sóhajjal felült és megdörzsölte a szemét, hiábavalóan remélve, hogy száműzheti az álmosságot. Tudta, hogy hosszú, fárasztó nap vár rá, és minden akaraterejére szüksége lesz, hogy az álmatlanul töltött éjszaka után le ne essen Temeraire hátáról.

Megmosta az arcát és felvette a ruháját, de minden mozdulata nevetségesen lassú volt. Úgy érezte, a gyomra sincs rendben, de biztos volt benne, hogy ez nem az előző esti sült marhahús, hanem inkább Roland admirális esztelen kérésének következménye. Annak a kérésnek, mely inkább parancs volt, méghozzá nem is akármilyen. De hát Jane sosem volt az a típus, aki kerülgeti a forró kását.

Laurence vadul háborgó gyomra miatt nem is kívánta a reggelit, de tudta, hogy ereje visszaszerzéséhez minden falatra szüksége lesz, hiszen testének nem volt része az alvás adta felfrissülésben. Nem foszthatta meg magát még az ételtől is.

Tíz perccel később a reggeliző asztalnál ült és az ételét piszkálgatva próbálta figyelmen kívül hagyni az őt körülvevő emberek zsibongását. A waterlooi győzelem híre még mindig újdonság volt, és Laurence biztos volt benne, hogy reptető-társai még hetekig fognak beszélni róla, anélkül, hogy megunnák a témát. Épp egy kis darab sajtot kényszerített le a torkán, mikor rájött, hogy már nem tud osztozni a többiek győzelem feletti örömében. Végül is Waterloo, azaz Granby Waterloonál szerzett sérülése juttatta a jelenlegi lehetetlen helyzetbe.

Valaki felnevetett a közelében: a női hang a harangok csilingelésére emlékeztette. Laurence felnézve a huszonvalahány éves jelzőzászlóst, Elizabeth Johnsont pillantotta meg. Széles csípő, jókora mellek, ideális a gyermekszülésre és szoptatásra… Azon kapta magát, hogy a nő testi adottságait méregeti. Mikor a lány szeme találkozott az övével, annak az arcára fagyott a mosoly. Laurence elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha minden figyelmét a reggelije kötné le. Nem, a feléje küldött szúrós pillantásból ítélve Johnson biztosan nem felelt meg „feladat” követelményeinek.

Szemét titkon végigfuttatva a termen jó pár másik nőt vett észre: a huszonöt éves Jessica Beckett hevesen flörtölt Bowles kapitánnyal; a negyvenhárom éves Helena Parker kapitány épp a szárnysegédjéhez lépett; az asztal másik végén a harmincas évei elején járó Kate McKenzie hadnagy nagy lelkesen tömte magába az ételt. Beckett már foglalt. Parker túl öreg. McKenzie túl kövér. Csakhogy, emlékeztette magát Laurence, elítélt árulóként nincs abban a helyzetben, hogy válogatós legyen.

Végül feladta, hogy magába kényszerítse a nem kívánt reggelit, és elhagyta az épületet. Az ajtóban majdnem belerohant a lihegő Emily Rolandba.

– Elnézést, uram, attól tartok, elaludtam – motyogta a lány, és besietett az étkezőbe. Laurence utána fordult és követte tekintetével, amíg le nem ült. Csak amikor egy fiatal futár próbált mellette az épületbe jutni, akkor lépett el az ajtókeretből, hitetlenkedve ingatva a fejét. Mióta állt már ott egy helyben, és bámulta a hadnagyát, mint egy idióta?

– Szent ég, mit művelek? – motyogta, és lesietett a lépcsőn, egyenesen arrafelé véve az irányt, ahol reményei szerint egyedül találhatja Temeraire-t. Tudta, hogy ha az emberek tudomást szereznének kínos helyzetéről, belehalna a szégyenbe, vagy megbolondulna… és ha van valaki, aki megérti kétségbeesését, az Temeraire.

Elkeseredetten vette tudomásul, hogy a sárkányra már ráadták a hámot, és a földi személyzet tagjai mászkálnak rajta, hogy előkészítsék az egész napi munkára.

Laurence mosolyt erőltetve az arcára üdvözölte Temeraire-t és a legénységet. Remélte, hogy legalább az emberei nem veszik észre, mennyire kényszeredett a mosolya. A sárkánynak természetesen azonnal feltűnt – már majdnem tizenegy éve ismerték egymást, és kölcsönösen, szavak nélkül is megértették egymást. – Később – tátogta némán Laurence Temeraire felé, látva a sárkány aggodalmas tekintetét.

– Kész vagyunk, uram – jelentette be Marian Digby, Laurence hajdani tisztjének egy távoli rokona. Mariannek a földi személyzet tagjaként remek érzéke volt a hámok javításához. Ráadásul a lány kedvelte őt. Talán jobban is kedvelte, mint kellene. Minden mosolya, minden mozdulata a kapitánya iránti rajongásáról tanúskodott. Még a kora is megfelelt, Laurence úgy tudta, hogy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves. Csak ne lenne a legcsúnyább nő, akit valaha is látott!

– Köszönöm, Mr. Digby – bólintott a kapitány.

A lány mosolygott, és nagy sasorra alól kivillantotta hatalmas szemfogait.

Még mindig túl válogatós vagy, korholta magát Laurence. Még mindig túl büszke. Tedd félre a büszkeségedet, William, vagy sosem éred el a célodat!

De tényleg el akarta érni a célját? Pont Marian Digbyvel?

Érezte, ahogy elönti a szégyen – Marian jószívű, éles eszű nő, aki rajong érte. Nincs joga rosszat gondolni róla, csak azért, mert nem csinos…

Megköszörülte a torkát. – Uraim, már csak Roland hadnagyra várunk, ha nem tévedek. Készüljenek fel, hogy egy percen belül felszállunk.

Ahogy elfordult a legénységtől és Temeraire-től, úgy téve, mintha Rolandot keresné a tekintetével, meghozta a döntést. Ma este megkérdezi Digbyt, és ha amaz igent mond, csak reménykedhet benne, hogy fiai lesznek. Mert Isten mentsen meg minden lányt attól, hogy Marianre hasonlítson…

oOo


Már dél is elmúlt, amikor Laurence elrendelte a fél óra ebédszünetet. Miután a legénység tagjai menedéket kerestek a fák alatt a könyörtelen napsugarak elől és kicsomagolták a kenyeret és szárított húst tartalmazó ebédcsomagjukat, Laurence úgy határozott, hogy elviszi Temeraire-t egy körre.

Pár mérfölddel arrébb egy félig kiszáradt tó mellett szálltak le.

– Még mindig a csókról van szó, Laurence? – kérdezte a sárkány, mielőtt kapitánya megszólalhatott volna.

– Micsoda?

– Még mindig Emily csókja aggaszt?

– Ó – sóhajtott a kapitány –, ha csak az lenne a bajom… Nem, kicsim… attól tartok, a dolgok sokkal komolyabbra fordultak, amióta utoljára beszélgettünk. Levelet kaptam Roland admirálistól… – remegő kézzel halászott elő a kabátja belső zsebéből egy elég gyűrött, tintafoltos papírt, és igyekezvén, hogy hangja ne remegjen túlságosan, felolvasta azt Temeraire-nek.

– Hát… – szólt a sárkány egy idő után –, ez nagyon kínos.

– Kínosabb már nem is lehetne – mondta a férfi lehangoltan.

– De Laurence, nézd a dolog előnyeit!

– Az előnyeit? – vonta fel a szemöldökét a kapitány. – Miféle előnyeit? Én egyet sem látok.

– Pedig vannak! – felelte lelkesen Temeraire. – Ha teljesíted az admirális parancsát, te is apa leszel, akárcsak én! És mellesleg, nem olyan kellemetlen… mármint a nemzés – nyalta meg a szája szélét sóvárgó arckifejezéssel. – Én általában élveztem. Még Iskierkával is, noha egész idő alatt csatákról, hadizsákmányról és különböző dolgok felgyújtásáról beszélt… ez egy kicsit le tudta lohasztani a kedvemet, de végül is csak összehoztunk egy tojást. Néha úgy szeretném látni Gwendolynt, legalább egyszer…

Laurence megveregette Temeraire nyakát. – Egyszer biztosan látni fogod. Kétszáz évig fogsz élni… az nagyon hosszú idő.

– Gondolod, hogy Martin jól bánik vele?

– Biztos vagyok benne. Martin jó ember…

– …csak épp nem volt hajlandó szóba állni velünk Napóleon angliai inváziója alkalmával – emlékeztette Temeraire halkan. – Akkor annyira dühös voltam rá!

– Nem volt jogod, hogy dühös legyél rá… és neki minden joga megvolt hozzá, hogy ne álljon szóba velünk. Biztos vagyok benne, hogy a lányod jó kezekben van nála.

Temeraire bólintott, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. – Gondoltál már valakire, Laurence?

A férfi elfintorodott. – Igen. Marian Digbyre.

– Micsoda? – üvöltött Temeraire. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Miért nem? Kifogástalanul tisztességes nő.

– Úgy érted, azért tisztességes, mert olyan csúnya, hogy még sosem volt udvarlója…

Laurence az égre emelte a tekintetét. – Egy úriember sosem nevez egy hölgyet csúnyának. Talán inkább… hátrányos arcbeállítottságú…

Temeraire annyira nevetett, hogy nagy, sötétkék szemeiből csurgott a könny.

– Nem értem, mit találsz ebben olyan viccesnek – pörölt vele a kapitány. – Épp elég kínos helyzetben vagyok, nem kell, hogy még te is kinevess!

– Bocsáss meg, Laurence – bökdöste meg Temeraire az orrával a férfit. – Nem akartam udvariatlan lenni, de kérlek, mondd meg… nem tudnál valaki mást találni… valakit, akit tényleg kedvelsz?

– Miért lenne szükségem olyasvalakire, akit kedvelek? Elvégre csak egy fizikai aktusról van szó, az érzelmeknek ehhez semmi köze – mondta a férfi, miközben alig merte elhinni saját szavait. Mintha valaki más használta volna a hangszálait, és valaki más gondolkodott volna őhelyette… William Laurence kapitány, Lord Allendale fia, a kínai császár fogadott fia sosem beszélne így. Egy otthonától és szeretteitől messzire űzött, megcsömörlött elítélt azonban igen. És Laurence nem vette észre, hogy mennyire megcsömörlött. Egészen mostanáig.

Nagy sóhajjal levetette magát a földre, és hátát Temeraire oldalának támasztotta. – Sajnálom, kicsim. Már azt sem tudom, mit beszélek.

– Nem kell bocsánatot kérned, Laurence. Tudom, hogy nem úgy gondoltad. És nem is kell. A szaporodás érzelmek nélkül… rossz. Emlékszem milyen volt, amikor egy tucat nőstény sárkánnyal kellett párosodnom a Pen Y Fan-i tenyésztelepen… Eleinte nem bántam, de az ikszedik alkalommal már elegem volt. Nem érdekeltek, egyáltalán nem kedveltem őket, és örülök, hogy nem sikerült tojást adnom nekik.

– De örültél, amikor tudomást szereztél Gwendolyn létezéséről. Ez azt jelenti, hogy megkedvelted Iskierkát? – vigyorgott Laurence Temeraire-re.

– Talán – kezdett szórakozottan jeleket rajzolni a homokba a sárkány – talán kínai jelek voltak, talán csak véletlen vonalak, Laurence nem tudta eldönteni. – Azt hiszem. Egy kicsit. De Iskierka akkor is nagyon idegesítő.

– Igen, az – sóhajtott Laurence. – Nem is tudom, hogy juthatott az eszébe, hogy pont én legyek jövendő kapitányának az apja…

– Ahogy az admirális írta, nem gondolkodik józanul. De te legalább örülhetsz, hogy képes vagy a feladat elvégzésére – emlékeztette Temeraire. – Granby már nem ilyen szerencsés.

Laurence horkantott. – Szinte azt kívánom, bárcsak a helyében lehetnék… bár nem vagyok biztos benne, hogy az ő helyzete kevésbé zavarba ejtő, mint az enyém.

A sárkány kuncogott. – Azt hiszem, ugyanolyan zavarba ejtő, ha nem jobban. Szegény Granby.

– Igen – a férfinak sikerült halványan elmosolyodni. – Szegény Granby. És szegény én

– De Laurence… tényleg nem zavar téged, hogy a társad… már ha Digby beleegyezik, hogy az legyen… nem egy szépség? Nekem mindig gondjaim voltak azokkal a sárkánylányokkal, akik nem vonzóak. Nagyon nehezen sikerült… izgalomba jönnöm tőlük.

Laurence az orrát ráncolta. – Nos… még mindig elfújhatjuk a gyertyát, és a sötétben… azt képzelhetem, hogy valaki más az.

– Kicsoda? Jane?

– Ööö… nem… – mondta a kapitány az alsó ajkába harapva. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, ezen még nem is gondolkodott el; az ötlet, hogy miközben Digbyvel szeretkezik, másvalakit képzeljen a helyére, csak véletlenül villant az eszébe. Most, hogy végiggondolta azt, amit épp az imént mondott ki, hirtelen alávaló szörnyetegnek érezte magát. Nem lenne tisztességes Digbyvel szemben, hogy míg a testét használja, elutasítja az arcát, és arra is képtelen, hogy gyertyafénynél feküdjön le vele. Kimondottan úriemberhez méltatlan dolog még csak a lehetőség fontolgatása is… de hát, van más választása?

Nem, próbálta meggyőzni magát. Az admirális nem hagyott neki más választást. „Nem érdekel, hogyan csinálja, csak tegye meg!” Akárhonnan is nézi, Marian Digbynél megfelelőbb nőt nem talál. Jó természetű, segítőkész, és ami a legfontosabb: vonzódik őhozzá. A lány bizonyára örömmel segítene neki, nemde? És ha már teherbe esett, akkor úriemberhez méltó módon elveszi feleségül. Ez megfelelő kárpótlás, amiért „kihasználja”, nem így van?

Laurence nagyot sóhajtott. A lelkiismerete távolról sem volt nyugodt, de ha őszinte lenne Marianhez és a lány még úgy is vállalná, hogy segít neki, akkor megszabadulhatna a lelkiismeret-furdalástól. Igen, a teljes őszinteség az egyetlen járható út. Nos… a teljes őszinteséget talán nem kell túlzásba vinni, és bevallani, hogy a sötétben valaki mást képzelne a helyére… De Digby okos nő. Bizonyára rájönne, hogy miért fújja el a gyertyát. Ugyanakkor, gyakorlatias lány lévén valószínűleg egyáltalán nem érezné sértve magát a gyertyaoltás miatt, tudván, hogy nem nyújt valami kellemes látványt.

– Hát akkor kicsoda…? – érdeklődött Temeraire.

Tényleg, ki is? Laurence tanácstalan volt. Ki a csudát képzelhetne Marian helyébe? Az biztos, hogy nem Jane-t… Laurence évek óta nem gondolt „asszonyként” egykori kedvesére. Most „csupán” az admirális volt számára.

Behunyta szemét, és megpróbálta felidézni Edith Galmant: finom vonásait, méz-szőke haját… de egyszerűen nem tudta őt olyan helyzetbe képzelni, melyben izgatóan hatna rá. Sosem látta őt meztelenül, és valahogy nem is tudta rávenni magát, hogy úgy képzelje el. Edith számára mindig a megközelíthetetlen márványistennő volt, gyönyörű, de hideg, és egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy elegáns ruhái eltűnjenek márvány-testéről. Homlokráncolva nyitotta ki a szemét. Már évek óta alig gondolt Edithre, és amikor eszébe jutott, akkor is csak bűntudatot és a szegény özvegy iránti szánalmat érzett. Egyetlen vele kapcsolatos gondolatában sem szerepelt a szerelem. Már nem.

Önkéntelenül Emily Roland alakja jelent meg lelki szemei előtt: a lány felhőtlen mosolya, harcratermettsége, enyhén gúnyos humora, nőies idomai, melyeket nem tudott elrejteni a férfi uniformis… és a csókja…

Laurence elpirult és felhúzta a térdét, majd karjával átölelte. Temeraire-nek nem kell észrevennie, hirtelen milyen izgatott lett. Mély lélegzet… és ne gondolj rá!

– Nem szeretnél megmerülni a tóban, hogy lehűtsd magad egy kicsit? – javasolta Temeraire. – Nagyon vörös vagy, gondolom, a rendkívüli hőség nem tesz jót neked.

Mikor Laurence megrázta a fejét, a sárkány folytatta: – És mi van Emilyvel? Nem lenne jobb választás, mint Digby? Ugyanannyira kedvel téged, mint Marian, és lássuk be, sokkal jobban néz ki.

A kapitány kérdő pillantást vetett a sárkányára. – Hogy érted azt, hogy ugyanannyira kedvel engem, mint Marian?

– Én csak azt mondom, amit látok – válaszolta Temeraire.

– Ha arra a csókra gondolsz… biztos vagyok benne, hogy ha valaki más ült volna mellette tegnap, azt is megcsókolta volna.

– Én nem vagyok olyan biztos benne – rázta a fejét Temeraire. – Egyáltalán nem. Emily kedvel téged. Talán még szeret is.

– Szerintem te képzelődsz – legyintett türelmetlenül Laurence. Igyekezett dorgáló hangnemet megütni sárkányával, de önkéntelenül is érezte, ahogy elönti a remény. Lehetséges lenne, hogy Roland… valóban kedveli őt?

– Nos, lehet, hogy képzelődök, de kérlek, mondd csak, nem ő volt az, aki melletted akart maradni, amikor mindenki elhagyott?

– Ez még nem jelenti azt, hogy kedvel engem… mármint úgy – mondta a férfi, és fontolóra sem merte venni, hogy Temeraire-nek talán mégiscsak igaza van. Ekkor azonban az eszébe villant egy nyolc évvel ezelőtti jelenet. „Szeretnék maradni, uram” – mondta Emily, állát magasra emelve, arckifejezése pedig olyan komoly volt, amilyen csak egy tizenhárom éves gyereké lehet. De az a hűség vajon nem csak a kapitányának szólt, akire felnézett? Lehet, hogy a kapitányi uniformis alatt rejtőző férfinak szólt?

Laurence idegesen szántott végig ujjaival a haján. Hogy is juthat eszébe Emily a „feladattal” kapcsolatban? Az admirális lánya, az ég szerelmére! Tiltott gyümölcs!

„Nem érdekel, hogyan csinálja, csak tegye meg!”

Más szavakkal ez a parancs nem azt jelenti, hogy „Nem érdekel, kivel csinálja, csak tegye meg”?

– Ó, Istenem – motyogta Laurence. Tegnap estig még csak nem is gondolt úgy Emilyre mint nőre… vagyis, természetesen úgy gondolt rá, mint egy nőnemű lényre, egy nőnemű lényre, akit fizikailag és erkölcsileg is meg kell védelmezni, de az a nőnemű lény az ő gondolataiban mindig gyermek volt. Egy kislány. Tegnap viszont ez a kislány megcsókolta, amely piszkos gondolatokat és mély pirulásokat váltott ki Laurence-ből. Az a csók ráébresztette, hogy a lány felnőtt. Igen, a lány puszta gondolatára alig pár perce a vér hirtelen egy bizonyos testrészébe áramlott, ami azt jelenti, hogy most már ugyancsak nőként gondol rá. Izgató, vonzó nőként. De többet érez iránta ennél? Többet, mint izgalmat?

– Még ha igazad is lenne, és tényleg kedvelne engem – szólalt meg a kapitány –, akkor is szégyellném, hogy csak fizikailag vonzódom hozzá. Ő ennél jobbat érdemel… megérdemli, hogy szeressék.

– És Marian? – kontrázott Temeraire. – Ő nem érdemli meg, hogy szeressék?

Laurence elfintorodott. A sárkánya megint rátapintott a lényegre. – Természetesen, ő is megérdemli… csak… nem általam.

– Mert a te szíved már foglalt. Méghozzá Emily által.

– Ez nem igaz, én nem szeretem őt! – csattant fel Laurence talpra ugorva. Temeraire döbbent arckifejezése láttán megvonta a vállát. – Természetesen szeretem őt… hiszen nagyon szeretetreméltó személyiség… De csak úgy szeretem, mint a felebarátomat. A Tízparancsolat kimondja, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, tehát…

Temeraire kétkedő pillantást vetett kapitányára. – Már megbocsáss, Laurence, de engem ne próbálj meggyőzni arról, hogy ugyanúgy szereted Emilyt, mint Tharkayt, vagy Berkleyt, vagy Allent…

A férfi leverten ingatta a fejét. – Természetesen nem. Emily mindig többet jelentett nekem… de csak azért, mert lány. Önkéntelenül is mindig meg akartam védeni. Egy kicsit úgy éreztem, mintha az apja lennék, nem csoda tehát, hogy a saját apám is azt hitte, hogy az én törvénytelen lányom…

– Tényleg? – kerekedett el Temeraire szeme. – Sosem mondtad!

Laurence arca újra elvörösödött. – Elég zavarba ejtő eset volt. De ez a másik oka, amiért nem gondolhatok rá úgy, mint a gyermekem anyjára! Ő maga lehetne a gyermekem!

– De nem az!

– Nem, természetesen nem az, de akkor is… olyan fiatal. Túl öreg vagyok hozzá.

– De ahhoz nem vagy túl öreg, hogy elöntsön a vágy, ha rágondolsz – jegyezte meg a sárkány ártatlanul.

Laurence a tenyerébe rejtette arcát. Temeraire tehát észrevette. De hát van egyáltalán olyan, ami elkerüli az ő kíváncsi, szemfüles sárkányának figyelmét?

– Rendben, rendben – emelte fel a kezét megadóan. – Lehet, mondom, lehet, hogy jobban szeretem, mint a többi felebarátomat… De ő akkor is az admirális lánya! Jane sosem hagyná, hogy egyetlen gyermeke kapcsolatba kerüljön egy olyannal, mint én… egy elítélt árulóval!

– Az admirális katonai ügyekben osztogathat parancsokat az alárendeltjeinek, de a magánéletben nem – emlékeztette kapitányát Temeraire.

– De Jane az anyja!

– Még egy anya sem adhat olyan utasításokat a lányának, ami a magánéletére vonatkozik, ha az már hivatalosan is nagykorúvá vált – folytatta Temeraire misztikus szimbólumokat rajzolgatva a porba –, és véletlenül tudtam meg, hogy Emilynek a múlt héten volt a huszonegyedik születésnapja. Most már felnőtt. Nincs az a szülő, aki előírhatja neki, hogy mit tegyen a szabadidejében… az éjszakáiról már nem is beszélve.

Laurence a homlokára csapott. Alig akart hinni a fülének. – Temeraire, tudsz róla, hogy szándékosan össze akarsz boronálni engem a hadnagyommal?

– Igen, Laurence. Tudom. De miért nagyobb baj az, ha a hadnagyoddal boronállak össze, mintha a földi legénység egyik tagjával?

– Igazad van – sóhajtott Laurence. – De akkor is… Emily nemcsak túl fiatal hozzám, és nemcsak az admirális lánya, de fényes karrier előtt is áll! Nincs jogom ezt mind romba dönteni!

Temeraire felháborodott hangot hallatott. – Kétlem, hogy Excidiumot zavarná, ha Emily megajándékozna téged pár gyerekkel.

– Excidium feltehetőleg nem bánná, de más férfiak… azok a férfiak, akiket Emily később esetleg majd megkedvel az életében… igenis bánnák. Szegény Marian Digby tényleg túl csúnya ahhoz, hogy valaha is viszonzott szerelemben reménykedhetne, de Emily később megbánná, hogy bemocskolta magát velem.

– Kétlem, hogy bemocskolásnak érezné… de nem lehetünk biztosak benne – mondta a sárkány bölcsen. – Megkérdezzem tőle?

– Mi… NEM! – kiáltott fel Laurence, miközben vörösebb lett, mint a lenyugvó nap. – Még csak ne is gondolj rá! Szent ég, Temeraire…! – a kapitány mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát. – A döntésem végleges. Ma este, vacsora után, beszélek Mariannel. És kérlek, ne is próbálj lebeszélni. Gyere, menjünk vissza a többiekhez!

o


Hálás lennék, ha Pihén kívül más is írna egy-két kommentet… ;)

Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

https://merengo.hu/viewstory.php?sid=73290