Gyógyíthatatlan írta: Xwoman

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


1. Köszönöm a bétázást Tirának, aki így az utolsó pillanatban is elvállalt, illetve, hogy végig biztatott!
2. A jogok nem az enyémek, a sztori megírásából semmilyen anyagi hasznom nem származik.
3. Köszönöm a szakértést Nayrriának a történet pszichológiai részében!
3. És köszönöm Kae-nek is a lelki támogatást. :)
4. A sztori az I. CM kihívásra íródott.




Gyógyíthatatlan






Idaho állam, Idaho Falls



Egy pofon, aztán még egy. Jen kábán pillantott fel a gyenge ütés hatására. A feje zúgott, lüktetett, és ahhoz is erőtlennek érezte magát, hogy megszólaljon. Fókuszálatlanul meredt maga elé, úgy figyelte az előtte álló fehérköpenyes alakot. A férfi szó nélkül vette tudomásul Jen magához tértét, majd hanyag mozdulattal orvosi eszközöket kezdett pakolni áldozata orra elé.

A lány megborzongott, ahogy minden egyes koppanással remegés futott végig a fém asztallapon, Jen ezt érezte egészen a lábujja hegyéig. Megpróbált mozdulni, de végtagjai nem akartak engedelmeskedni – beletelt jó néhány másodpercébe, hogy rájöjjön az okára: megkötözték. Csuklójánál egymáshoz erősítették a két kezét, és a bokái körül is szorítást érzett. Eszével felfogta, hogy nagy bajba került, de ahhoz még túl tompa volt, hogy képes legyen félni.

A férfi türelmesen állt fölötte, Jen nem tudta megállapítani, hogy meddig. Abból a pózból csak a fehér köpenyt látta, és az elé sorakoztatott szikét, fogót, tűket, amiknek egyre több részletét tudta kivenni. Ahogy kezdett magához térni, úgy öntötte el a jeges rémület. Eleinte csak tehetetlenül feküdt, de amikor visszatért az ereje, próbált megszabadulni a béklyóitól. Ám minél jobban erőlködött, a vékony műanyag annál erősebben vágott a húsába.

– Engedjen el! – sikította kétségbeesve, amikor végre képes volt uralni a hangját. A férfi csak erre várt. Lassú, jól követhető mozdulattal elvette a szikét, míg a többi eszközt egy mozdulattal csokorba gyűjtötte és eltette áldozata szeme elől. Ezután Jen hajába markolva rántotta hátra áldozata fejét, hogy jobban lássa a nyakát. – Kérem, ne! – kiáltotta rémülten a lány, mire fogva tartója lassan végigsimított a torka mentén az eszköz lapjával. A fém hideg érintésétől Jenen még jobban erőt vett a rettegés. – Ne…!

Csak egy pillanatig tartott. A penge a lány torkába mélyedt, majd a férfi elengedte őt. Jen álla a fémen koppant, és tehetetlenül tátogott. A kiömlő sötétvörös folyadék összegyűlt előtte – egészen mostanáig nem is jutott el a tudatáig, hogy egy kis szegélyt alakítottak ki az asztalnak, hogy olyan legyen, mint egy tálca.

– Ne! – zokogta kétségbeesetten, és újra vergődni kezdett. Nem akart meghalni, pláne nem így, saját vérébe fúlva. Szeretett volna kegyelemért könyörögni, bizonygatni, hogy érdemes az életre, de csak fájdalmas, reményvesztett kiáltásra volt képes. – Ne…

Néhány perc elteltével már ezt is megerőltetőnek érezte. Végtagjai kihűltek, minden porcikájában reszketett. Egy utolsó nyöszörgésre még futotta, mielőtt megadta magát, hogy némán és mozdulatlanul várja tovább a sorsát. Egyre sötétült előtte a világ, de még látta, hogy a fehérköpenyes arrébb megy, aztán az asztal előrebillent, így Jen feje lejjebb került. A lány még egyszer az eddiginél is gyorsabban csorgó vérpatakra nézett, majd lehunyta szemét – örökre.



FBI Viselkedéskutató Egység, Quantico



A tárgyalóteremet elsötétítették, hogy jobban látsszon a kivetítő képe, Garcia pedig háttal állt a viaszfehér bőrű, halott lányok fotóinak, mialatt emelt hangon ismertette a gyilkosságok részleteit az egység tagjainak.

– Három fiatal lány holttestét találták eddig az Idaho Falls-i Kígyó-folyó mellé dobva. Mivel nagyon sok az egyezés az esetek között, minden kétséget kizáróan újabb sorozatgyilkossal van dolgunk. Mindegyik áldozatot kivéreztették a nyaki vénán keresztül, a végtagjaikat pedig kábelkötegelővel erősítették egymáshoz, amit a tettes nem távolított el – közölte a tényeket, miközben megpróbálta nem elképzelni, min mehettek át ezek a szerencsétlenek.

– Elég kicsi a seb a nyakukon – jegyezte meg Reid, mire Garcia bólintott, és folytatta a magyarázatot.

– Így van. Az orvosszakértők szerint a gyilkos pontosan tudta, hová kell szúrni ahhoz, hogy az áldozat ne vérezzen el azonnal – a nő itt megborzongott –, azt mondták, utána még percekig tarthatott a haláltusájuk. A sebet amúgy lapos, vékony tárggyal ejtette az elkövető, nagy valószínűséggel orvosi szikét használhatott. Előzőleg pedig éterrel kábította el az áldozatokat.

– Történt szexuális bántalmazás? – kérdezte Prentiss, kezét az asztal lapján nyugtatva, de arca feszült figyelmet tükrözött.

– Nem, a szakértők nem találtak erre utaló jelet, de testi erőszaknak sem. A vágáson kívül csak a kábelkötegelő okozott sérülést az áldozatok csuklóján és bokáján – felelte Garcia készségesen. – Volt rajtuk pár zúzódás és horzsolás is, de ezek már akkor keletkeztek, amikor a tettes megszabadult a testektől.

– Mennyi idő telt el a gyilkosságok között? – érdeklődött tovább a nő.

– Az első és a második között tíz nap, a második és a harmadik között pedig egy hét. Az utolsó gyilkosságot tegnapelőtt fedezték fel.

– Tehát ebben egyelőre nincs rendszer – állapította meg Rossi. – Van valami közös az áldozatokban?

– Mindhárman közel egykorúak – az egyikük tizenhárom, a másik kettő tizennégy éves –, és mindannyian szigorúan vallásos közegben nevelkedtek. Viszont az eddigi információink szerint sosem találkoztak egymással, nem egy iskolába jártak, és a családjaik sem ismerik egymást. A lányok egyébként teljesen átlagos életet éltek, jó tanulók voltak, és a szülők elmondása alapján nem jártak külön utakon, teljesen megbíztak bennük.

– Találtak valami más nyomot a helyszínen? – kérdezett rá Morgan.

– Az égvilágon semmit, a holttesteket egyszerűen kidobták egy járműből – felelte a nő.

– Ezek szerint a test már nem volt értékes az elkövető számára – vonta le a következtetést Hotchner. – Rendben, induljunk!



Idaho állam, Idaho Falls



Nicky mosolyogva elköszönt barátaitól az órák végeztével, majd a megálló felé vette az irányt. Nem sietett, hiszen bőven maradt ideje elérni a buszt – helyette élvezte a rövid sétát az első kora tavaszi napsütésben. Viszont amikor meghallotta a murvával borított úton a szapora lépteket a háta mögött, ijedten fordult a hang irányába, de maga sem tudta miért. Egyszerűen volt valami nyugtalanító az egész helyzetben, a lépések ritmusában, a közeledő férfi asztmásan nehéz légzésében… de az illető rá se nézett – már amennyire ezt meg lehetett állapítani az ósdi napszemüvegen keresztül –, csak elhaladt Nicky mellett.

Orrát megcsapta a férfiból áradó bűz – izzadtság-, dohányfüst- és szemétszag –, így ösztönösen kapta orra elé a kezét, és lassított, hogy minél messzebbre kerüljön tőle. Ám nem volt szerencséje, hiszen a hajléktalan külsejű ember szintén a buszmegállóba ment. Nicky olyan messze torpant meg tőle, amennyire csak lehetett, és igyekezett nem odanézni. „Nem illik megbámulni másokat”, sulykolták belé, de most nehezére esett ezt betartani – még mindig határozottan úgy érezte, hogy a férfi figyeli őt.

A busz hamarosan megérkezett, Nicky pedig megállt az első ajtónál, de amikor meghallotta háta mögött az asztmás zihálást, megborzongott. Gyorsan a busz végébe sietett, és hiába látott jó pár üres ülést, inkább egy idős hölgy mellett foglalt helyet – tartott attól, hogy a hajléktalan pont mellé ül le. Még egy rövid ideig szemmel tartotta a férfit, aki viszont ott maradt a jármű elejében. Ettől Nicky megnyugodott, a következő megállóra pedig már el is feledkezett a fickóról.

Akkor jött rá, hogy ez elővigyázatlanság volt a részéről, amikor a buszról leszállva néhány méter megtétele után megint meghallotta maga mögött a zihálást. Nem nézett hátra, csak megszaporázta a lépteit, de az elnyűtt sportcipő csattogása az aszfalton, a nehéz lélegzet zaja még mindig követte.

Nicky már-már azt fontolgatta, hogy futásnak ered, amikor a sarkon befordulva észrevette, hogy bátyja az egyik barátjával beszélget a kocsifelhajtójuk előtt. A lány fellélegzett, amikor a testvére intett neki, jelezve, hogy meglátta őt. Nicky mosolyogva visszaintett és lassított. A férfi ekkor utolérte őt, de csakúgy, mint az előző alkalommal, egyszerűen kikerülte a lányt, és tartva az eddigi sietős tempóját, egyszerűen továbbhaladt. Nicky egy darabig csak nézett utána, majd vállat vont Odament a bátyjához, hogy üdvözölje őt, a visszataszító fickóval pedig nem is foglalkozott többet – elkönyvelte magában, hogy csak a híradóban látott rémségek tették túlzottan ijedőssé.



FBI szolgálati repülőgép



– Találtál valamit, szívem? – kérdezte Morgan Garciától a laptop webkameráján keresztül. A nő erre megrázta a fejét, két oldalra feltűzött haja a mozdulattól meglibbent.

– Semmit az égvilágon. Alaposan utánanéztem az áldozatok hátterének, de azóta sem bukkantam újabb egyezésre.

– Tehát eddig úgy tűnik, a gyilkos véletlenszerűen választja ki az áldozatait – dőlt hátra Hotchner az ülésen. – A szülők hajlandók együttműködni a rendőrséggel?

– Természetesen – bólintott Garcia.

– JJ, ez ismét a te feladatod lesz – mondta komoran a férfi, mire a megszólított egy helyeslő bólintással fogadta az utasítást. – Garcia, addig nézz körül az egészségügyi dolgozók között.

– Mit keressek pontosan? – kérdezett vissza a nő, miközben ujjait a számítógépe billentyűi fölött tartotta.

– Folyt-e valamelyikük ellen fegyelmi eljárás, vagy követtek-e el bűncselekményt. Az eddig ismert tények alapján az elkövető magas anatómiatudással rendelkezik, így valószínűleg van köze az egészségügyhöz.

– Rendben, utánanézek! Hamarosan jelentkezem – mosolygott bele Garcia a webkamerába, majd megszakította a kapcsolatot.

– Lehet, hogy újabb önjelölt vámpírral van dolgunk? – tette fel a kérdést Reid, miután Morgan lecsukta a laptop tetejét.

– Nem tudjuk. Csak annyi biztos, hogy a gyilkost egyedül az áldozat vére érdekli, de egyelőre semmi nem mutat arra, hogy meg is inná – felelte Hotchner.

– És azt még mindig nem tudjuk, hogy mire kellhet neki – fűzte hozzá komoran Prentiss.

– Ezt kell kiderítenünk – mondta a férfi elgondolkodva.



Idaho állam, Idaho Falls



Nicky reggel álmosan baktatott a buszmegálló felé, mint mindig, egyedül a megszokás vezette a lépteit, nem is figyelte a környezetét. A közeledő autó zajára sem kapta fel a fejét, csak akkor fordult meg, amikor a jármű lefékezett mellette, a sofőr pedig kiszólt a letekert ablakon keresztül.

– Elnézést, tudnál nekem segíteni?

Nicky megtorpant, majd oldalra nézett, és meglátta a volán mögött a jól fésült, vastag szemüveget viselő, öltönyös férfit. Bár hajában egy ősz hajszál sem látszott, arcát mély ráncok barázdálták, mintha nagyon öreg lenne. Nehezen beszélt, mintha súlyosan meg lenne fázva, néha a torkát is meg kellett köszörülnie.

– Persze – bólintott a lány, aztán egy lépéssel közelebb merészkedett a kocsihoz.

– Elromlott az autómban a GPS, és mindenképp el kell jutnom a városházára egy órán belül. Megmondanád, merre kellene mennem?

Nicky megkönnyebbült, hogy csak ennyit akar tőle a férfi, így mosolyogva kezdte magyarázni az utat.

– Várj, segítenél berajzolni az útvonalat? – szedett elő az idegen egy autóstérképet és egy fekete alkoholos filcet a kesztyűtartóból. A papírt kiterítette a kormányra, majd a filc hegyével rábökött az egyik pontra. – Most itt vagyunk, igaz?

A lány erre behajolt az autóba, hogy jobban lássa, a térképet, majd helyeslőn bólintott.

– Akkor elindulok erre – húzta a vonalat a férfi –, aztán ennél a kereszteződésnél befordulok jobbra?

– Nem, eggyel előtte kellene kanyarodni! – Nicky még közelebb hajolt, hogy kiigazítsa az útirányt, de amikor meghallotta az asztmás zihálást, mozdulatlanná merevedett. Ez nem lehet…! A testén végigfutó rettegéstől libabőrös lett a karja. Ki akart hátrálni, de a férfi az egyik kezével ráfogott a lány tarkójára, másikkal pedig egy furcsa szagú folyadékkal átitatott rongyot nyomott az arcába. Nicky sikítani próbált, de a tüdejét elárasztó émelyítő kipárolgás megakadályozta ebben, aztán pár másodperc múlva tehetetlenül bukott előre.



Idaho Falls, a Holbrook család otthona



JJ megnyomta a csengőt, majd türelmesen várt, hogy valaki odamenjen az ajtóhoz. Nem nézett körül az udvarban túl alaposan, de még így, a felületes szemlélődés után is sok mindent meg tudott állapítani a családról.

A hatalmas ház, a hófehér léckerítéssel körülvett üdezöld, gondosan ápolt gyep mind-mind az amerikai álmot jelképezték. JJ túl sokat látta már ennek a színlelt tökéletességnek a fonákját, hogy az álomba illő díszletek között gyakran a gyilkos lapul, vagy – mint ez esetben is – az áldozatok hozzátartozói próbálják túltenni magukat az őket ért csapáson.

A nőnek nem kellett sokáig a küszöb előtt állnia, az ajtó túloldaláról léptek zaja hallatszott, majd kiszólt egy barátságtalan férfihang.

– Ki az?

– Jennifer Jareau ügynök, FBI – mondta JJ feltartott igazolvánnyal, mire kattant is a zár, az ajtó pedig kinyílt. Az ügynök végignézett az előtte álló, nyúzott arcú, borostás férfin, ezután kezet nyújtott neki.

– Pierce Holbrook – fogadta el a gesztust a ház ura, majd arrébb állt, hogy beengedje a nőt. – Jen ügyében nyomoznak, igaz? Találtak már valamit? – kérdezte érezhető türelmetlenséggel a hangjában, mialatt előre indult az egyik helyiség felé.

– Sajnos még semmit – felelte JJ, pár lépéssel Mr. Holbrook nyomában haladva –, de mindent megteszünk, hogy elkapjuk a tettest. Viszont ehhez szükségünk van a segítségükre.

– A rendőrségnek már elmondtunk mindent, amit tudtunk – mondta a férfi mogorván.

– Igen, de előfordulhat, hogy azóta eszükbe jutott még néhány dolog, ami esetleg fontos lehet. Egy jelentéktelennek tűnő apróság is közelebb juttathat az ügy megoldásához – válaszolta JJ türelmesen. Nem vette zokon a barátságtalan hangnemet, hiszen pályafutása során rengeteg féle gyászreakcióval találkozott már. Tudta jól, hogy ez a harag a tudatosulás szakaszában nem a személye ellen irányul, hanem egyszerűen a veszteség okozta fájdalmat kell valahogy levezetni.

– Hát jó, legyen – adta meg magát Mr. Holbrook, majd a dohányzóasztal mellett álló bőrfotel felé biccentett. – Szólok a feleségemnek, hogy jöjjön ide, addig üljön le, kérem!

JJ megköszönte, majd eleget tett a férfi kérésének, és elfoglalta a már-már kényelmetlenül túl süppedős ülőhelyet.

A helyiséget belengte a gyász és az elmúlás – a levegő mostanra nehézzé vált a félig hervadt virágok illatától, a kicsi asztal közepén bekeretezett, gyászszalaggal díszített fénykép állt. Az ügynök kicsit odébb hajolt, hogy lássa a fotót –, a mosolygós, pirospozsgás arcú kamaszlány képét. Viszont nem maradt ideje további nézelődésre, hiszen lépteket hallott közeledni. JJ erre felállt a fotelból, hogy üdvözölje a nőt is. Tudta jól, hogy senkinek nem lesz kellemes ez a beszélgetés, azt viszont csak remélni merte, hogy sikerül szereznie pár hasznos információt.



Idaho Falls, a Kígyó-folyó mellett



Morgan összehúzott szemöldökkel méregette a gömbölyű kövekkel borított, enyhén emelkedő partot, miközben a folyónak háttal az itt talált halott lány fotóját nézte Reid ezalatt a földút mentén állt meg, egy másik fényképpel a kezében. Már a harmadik helyszínt nézték át, ami csak megerősítette őket a feltevésben, miszerint a tettes egyazon minta szerint szabadul meg az áldozatok testétől.

– A gyilkos ott állhatott meg az autójával – mondta Morgan, mire Reid bólintott, és folytatta társa gondolatmenetét.

– Igen. Az útról nem tért le, így pár lépést vinnie kellett az áldozatot. A testet pedig csak leejtette és hagyta magától legurulni.

– Az elkövető nem ostoba. Nem húzódott félre, így a rengeteg keréknyom közül lehetetlen különválasztani az övét, és nem lépett olyan helyre, ahol a cipőnyoma megmaradhat. Alaposan megtervezte a gyilkosságokat. És csak a kábelkötegelőt hagyta a helyszínen, amivel megkötözte az áldozatait.

– Ez a szignatúrája. Csak azt nem értem, miért pont azzal? – tette fel a kérdést Reid. – Úgy értem, a kábelkötegelőket valóban fel lehet használni ilyen célra is, sőt, a rendőrség és a hadsereg rendelkezik hasonló elven működő műanyag bilincsekkel, és be is vetik, ha túl sok embert kell egyszerre letartóztatni. De sok más, boltokban könnyen beszerezhető tárgy van, amivel mozgásképtelenné lehet tenni valakit.

– Ez jó kérdés – gondolkodott el Morgan.

– A műanyag bilincsek használatához több odafigyelés és gyakorlat szükséges a fémből készültekhez képest, mert ha nagyon meghúzzák, elszoríthatja a vérkeringést. A kábelkötegelővel is ez a helyzet, hiszen azokon sem lehet lazítani a recék kialakítása miatt – folytatta Reid.

– Az áldozatok kezén viszont csak a bőr horzsolódott fel a halottkémek szerint, de ez felszíni sérülés volt, ami akkor keletkezhetett, amikor megpróbáltak kiszabadulni. Szóval a gyilkos ügyelt arra, hogy ne szorítsa meg túlságosan a kötegelőket – biccentett Morgan. – Azt hiszem, mi itt végeztünk. Nézzük meg, mire jutottak a többiek!



Idaho Falls, Rendőrkapitányság



Már késő délutánra járt az idő, amikor a Viselkedéskutató Egység elfoglalta a rendelkezésükre bocsátott helyiséget a kapitányságon, hogy összegezzék a begyűjtött információkat. Az interneten keresztül felvették a kapcsolatot Garciával, miután körbeülték az asztalt, majd Hotchner megnyitotta a megbeszélést.

– Garcia, találtál valamit? – fordult először a hackerhez.

– Végignéztem az összes kórházat, orvosi rendelőt és egyéb egészségügyi intézményt a városban és a környékén, de nem fedeztem fel kirívó szabálysértési ügyet – felelte a nő. – Akadtak ugyan apróságok, de nem hiszem, hogy bármelyik is különösebb jelentőséggel bírna. Viszont az áldozatok mind jártak egy bizonyos rendelőintézetben, de teljesen különböző időpontban és okból. Ez lehet véletlen egybeesés is, de nekem akkor is gyanús…

– Pontosítanád, mit értesz a „különböző időpontban” alatt? – kérdezte Hotchner.

– Kérlek… – Garcia sebesen gépelni kezdett, majd pár másodperc múlva előállt az adatokkal. – Suzanne Wall tavaly májusban, Jen Holbrook augusztusban, Marianne Moore pedig idén januárban.

– Tehát szűk egy éven belül. Viszont a szülők nekem nem említették – jegyezte meg JJ.

– Nem csoda, hiszen egyik lánynak sem volt komoly baja, gondolom, azóta el is felejtették. Egyszerű rutinvizsgálatra mentek, de ami a lényeg: mindhármuktól vettek vért. És a vérképük – Garcia ismét pötyögött a számítógépén, mielőtt kibökte – normális. Teljesen egészségesek voltak.

– Köszönjük, Garcia, lehet, hogy hasznos lesz ez az információ – biccentett komoran Hotchner. – JJ?

– Azt hiszem, sikerült megtudnom néhány dolgot – felelte a nő. – A szülők megerősítették azt, amit eddig is tudtunk, hogy az áldoztok jól nevelt, intelligens lányok voltak, akikben feltétel nélkül megbízhattak. Tehát a tettesnek megnyerőnek kellett lennie, ha nem keltette fel a gyanújukat.

– Emellett vagy a városban lakik, vagy előzőleg élt itt huzamosabb ideig – tette hozzá Morgan. – Mindegyik helyszín kevésbé forgalmas, leginkább a helyiek által látogatott kiránduló-, illetve pecázóhely. Ilyenkor viszont éjszaka és hajnaltájban teljesen kihaltak, így a tettes észrevétlenül megszabadulhatott a holttestektől.

– Viszont a lányok eltűnése és halála között hosszú órák is eltelhettek a szakértők szerint – magyarázta Prentiss. – Miért tarthatta addig életben őket, ha csak a vérük kellett neki?

– Lehet, hogy a gyilkost felizgatja, ha látja az áldozatok szenvedését? – vetette fel az ötletet Morgan.

– Nincs kizárva – felelte Hotchner. – És az is lehet, hogy csak meg akarta törni az akaratukat.

A férfi alig mondta ki a szavakat, amikor két rövid kopogás után benyitott egy fiatal rendőr. Arca sápadt volt, száját keskenyre összeszorította, ahogy megállt az ajtóban.

– Elnézést a zavarásért, de újabb fiatal lány eltűnését jelentették a szülei – közölte. Szavait súlyos, feszült csend követte, majd Hotchner szólalt meg.

– Személyesen jelentették?

– Igen – felelte a rendőr. – Most hallgatják ki őket Roberts kapitány irodájában.

– JJ? – pillantott a nőre Hotchner, aki nem várt további utasításra.

– Megyek – bólintott, felkelt a székéből, majd a rendőrrel együtt távozott a teremből.

– Morgan, Reid, ti addig nézzetek körül a rendelőintézetben, Garcia, te pedig állj készenlétben, szerintem hamarosan újra jelentkezünk.

– Rendben, számíthatsz rám! – bólintott a hacker, majd megszakította a kapcsolatot.

– Mi addig megtudjuk, mi történt most pontosan. Ha tényleg a gyilkos vitte el a lányt, nem sok időnk maradt cselekedni. – Hiába beszélt feltételes módban, nem engedte meg magának a luxust, hogy reménykedjen. A tapasztalatai és az ösztöne azt súgták, a legrosszabb eshetőség áll fenn most is.



Idaho Falls, ???



Mellkasába beleszúrt a fájdalom, ahogy erőlködve feltette az ájult testet az asztalra. Egyre nehezebb lesz – állapította meg bosszúsan. Pedig a lányok alacsonyak voltak és vékonyak, csak ő lett egyre gyengébb és betegebb.

Nem értette, hogy lehet ez, hiszen mindent… mindent megtett azért, hogy jobb legyen. Pedig ennek működnie kell! Talán csak a mennyiség volt kevés. Igen, több, még több kell belőle!

Gumikesztyűt húzott, arca elé szájmaszkot tett, aztán kivett a csomagból két kábelkötegelőt, amikre addig fújta a fertőtlenítőfolyadékot, amíg a lecsorgó klórszagú cseppek tócsába nem gyűltek az asztalon. Ekkor várt, hogy a kábelkötegelő megszáradjon – nem akarta, hogy bármi is megfertőzze azt, amitől a gyógyulást remélte.



Idaho Falls, Rendőrkapitányság



– Próbáljon megnyugodni, Mrs. Norman, és mondja el, mi történt – kérte JJ, miközben egy pohár vizet tett a falfehérre sápadt, idegességtől remegő nő elé. Mrs. Norman megszorította férje kezét, hogy erőt nyerjen, aztán beszélni kezdett.

– Délelőtt az iskolából hívtak minket, hogy Nicky nem jelent meg az órákon. Próbáltuk őt elérni, de nem vette fel a mobilját, ami azóta ki se csöng. Aztán végigtelefonáltuk a kórházakat… – csuklott el Mrs. Norman hangja, miközben egy ideges mozdulattal füle mögé simította a haját. – Higgyék el, nem csavargott el, ő nem olyan. Tudom… érzem, hogy valami nincs rendben!

JJ sóhajtott egy aprót, szomorúan nézett a házaspárra. Az imént hallottak alapján Nicky Norman tökéletesen beleillett az eddigi áldozatok sorába. Tizenhárom éves volt, jól nevelt és megbízható. Vallásos környezetben nevelkedett és…

– Mondják, Nicky járt orvosnál az elmúlt egy évben? – tette fel a kérdést JJ.

– Igen – bólintott a nő. – Tavaly tavasszal kapott egy súlyos gyomorfertőzést, amitől hetekig szenvedett. De ez miért fontos?

– Még nem tudjuk – felelte JJ. – Viszont lenne még egy kérdésem. Vettek tőle vért akkoriban?

– Igen, de csak egy hónapra rá, a kontrollvizsgálat alkalmával, amikor már meggyógyult – felelte az asszony.

JJ hátradőlt a széken, ennyi elég volt a számára; már egészen biztos volt abban, hogy mi történt.

– Köszönöm a választ, Mrs. Norman.

– Ugye ez nem azt jelenti, hogy…? – szólalt meg a férfi, most először, mióta itt voltak. Hangja remegett, arcáról félelmet és féltést lehetett leolvasni.

– De, sajnos igen – bólintott JJ. Neki is szörnyű volt, hogy ezt ki kell mondania, de tudta jól, hogy a hamis reménnyel csak többet ártana nekik.

– Ugye meg fogják találni? – zokogott fel Mrs. Norman.

– Minden erőnkkel azon leszünk – felelte JJ határozottan. – És most, ha megbocsátanak… – Felkelt a székből és kiment, hogy megbeszélhesse társaival a további teendőket.



Rendőrkapitányság, tanácsterem



Hotchner komoly pillantással nézett végig a rendőrökön, akik csak arra vártak, hogy megkaphassák a tettes profilját, amit a Norman házaspár részletes kihallgatása után össze tudtak állítani. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, egyedül a neonlámpák zúgását lehetett hallani. Az ügynök megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

– A tettes fehér bőrű, középkorú férfi, feltehetően gyenge fizikummal. A külseje átlagos, nem tűnik ki a tömegből. Tanult és megnyerő modorú, ártatlannak tűnő indokkal közelíti meg az áldozatait. Intelligens, tájékozott, valószínűleg van valami egészségügyi végzettsége. Mivel az elrablást megelőzően megfigyeli az áldozatokat, vagy nem dolgozik, vagy csak részmunkaidőt vállal. A városban, vagy valamelyik közeli településen él, de jól ismeri a környéket. Az áldozatot életben tartja egy darabig, és ha az előző eseteket figyelembe vesszük, körülbelül tizennégy-tizenhat óránk lehet megtalálni őt. Lehetséges, hogy a gyilkos arra vár, hogy az áldozat akarata megtörjön.

A rendőrök lejegyezték az információkat, majd Hotchner beszéde után távoztak. Amikor magukra maradtak, az ügynök ismét üzembe helyezte a laptopot, és felvette a kapcsolatot Garciával.



Idaho Falls, Rendelőintézet



Ahogy Morgan és Reid kiszálltak az autóból, egyből megpillantották a rendelő előtt ácsorgó nőt. Eleanor Griffith, a rendelőintézet vezetője alacsony, vékony testalkatú hölgy volt, de kis termete ellenére is akaratos, energikus személynek látszott. Rövid haja erősen őszült, valamint a ráncai is azt mutatták, hogy már nem fiatal.

Amikor az ügynökök felértek az ajtóhoz, Mrs. Griffith csak egy biccentéssel viszonozta a köszönésüket, majd szó nélkül kinyitotta nekik a kaput. Miután beértek az előtérbe, a nő elkezdte felkapcsolgatni a villanyokat.

– Miről lenne szó? – kérdezte, amikor már az utolsó neoncső is világítani kezdett.

– Gondolom, hallott a sorozatgyilkosságról – kezdte Morgan, mire a nő amúgy is sápadt arca még világosabb színűre változott, és rövid bólintással jelezte, hogy igen. – Okunk van azt feltételezni, hogy a gyilkos innen szemeli ki az áldozatait. Mondja, hozzáférhet bárki is a betegek adataihoz?

– Csak az itt dolgozók.

– Minden alkalmazott? Úgy értem, a takarítók, szerelők, karbantartók is? – érdeklődött Reid.

– Nem, a számítógépes adatbázisunkhoz természetesen nekik nem adunk hozzáférést – rázta a fejét tagadón Mrs. Griffith.

– Egészen biztos? Semmilyen információhoz nem juthatnak hozzá? – kérdezte Morgan. – Ez leginkább a laborvizsgálati eredményekkel kapcsolatban érdekelne.

– Lássuk csak… – gondolkodott el a nő. – A laborban tovább szoktak dolgozni, időnként jóval a rendelési idő vége után, és olyankor előfordulhat, hogy pár percre felügyelet nélkül marad a számítógép.

– Abban az időpontban kik tartózkodnak még az épületben? – érdeklődött Morgan.

– Csak a takarító és az egyik karbantartó. Viszont a takarítók váltják egymást, míg Cody minden munkanap jön – felelte Mrs. Griffith némi gondolkodás után.

– Hogy dolgozik? – tette fel a kérdést Reid.

– Öttől hétig.

– És mindenhová van bejárása?

– Nincs… elvileg – ráncolta a homlokát a nő. – De mivel ő amolyan mindenes itt, bárhol akadhat valami javítanivalója.

– Mesélne róla bővebben? – kérte őt Morgan.

– Nem tudok róla sokat mondani, hiszen nem ismerem túl jól. Munkáltatójaként viszont nem lehet okom rá panaszra, hiszen a feladatait mindig gyorsan és pontosan elvégzi, és egy napot sem hiányzott, pedig mostanában nem fest túl jól, mintha nem lenne rendben az egészsége… – felelte Mrs. Griffith kétkedő arccal.

– Megnézhetnénk Cody papírjait?

Az igazgatónő kelletlenül bólintott, de sütött róla, hogy csak azért tesz eleget a kérésnek, mert nem akarja akadályozni a hatóság munkáját. Bevezette az ügynököket az irodába, előkereste a dolgozók nyilvántartásában Codyt, majd magára hagyta a két férfit a helyiségben.

– Cody Hamilton, negyvenöt éves, itt született és azóta is itt él – sorolta Reid, mire Morgan komoran bólintott. Reménnyel töltötte el, hogy eddig minden, amit megtudtak róla, tökéletesen illett a profilba. Elővette a mobilját, és feltárcsázta Garciát.

– Állok rendelkezésedre, szépfiú! – szólt a nő a telefonba.

– Szia, nyuszikám! – mosolyodott el Morgan – Van egy nevünk: Cody Hamilton. Rákeresnél, ha szépen kérlek?

– Neked bármit, szívem… – Pillanatnyi csend állt a beszélgetésbe, miközben a vonal túloldalán hallatszott, ahogy a hacker ujjai a billentyűzeten kopognak, majd Garcia izgatottan megszólalt. – Hűha… az emberünk pszichiátriai kezelés alatt állt, és elvileg most is gyógyszerekre lenne szüksége, de néhány éve egyszerűen nem jelent meg az orvosnál.

– És mégis felvették ide dolgozni? – kérdezte Morgan meglepetten.

– Mivel a Nebraskai Egészségügyi Központ Egyetemén kezdte meg a tanulmányait, amit az egyre súlyosabb tünetei miatt abba kellett hagynia. Paranoid skizofréniát állapítottak meg nála, és egy ideig határozott javulást mutatott… Viszont az intézetben eltűnt néhány orvosi eszköz, bár nem tudták bizonyítani, hogy Hamiltonnak köze lenne ezekhez… Mivel Hamilton nem sokkal később visszaköltözött a szülővárosába, valahogy elkallódhattak ezek a papírok.

– Köszi, mucika, egyelőre ennyi is elég! Most Reiddel visszamegyünk a kapitányságra, addig előásnál többet is erről a Hamiltonról?

– Kérésed számomra parancs! – felelte a nő, majd megszakította a vonalat.



Idaho Falls, Rendőrkapitányság



A Viselkedéskutató Egység tagjai ismét körbeülték a laptopot, és Hocthner néhány kattintással felvette a kapcsolatot a szemmel láthatóan izgatott Garciával.

– Jól látom, hogy eredményes volt a kutakodásod? – érdeklődött Prentiss.

– Mi az, hogy! – vágta rá a hacker. – Cody Hamilton egyke gyerekként nőtt fel egy csonka családban, az édesanyja nevelte. Vagyis egy darabig, mert a nő tüdőrákos lett, amit csak későn diagnosztizáltak. Cody kiskamaszként jóformán el sem mozdult a súlyos beteg édesanyja mellől, ő gondoskodott róla és ápolta lelkiismeretesen, de sajnos egy éven belül a nő meghalt. Feltehetően ezért alakultak ki Codynál a súlyos hipochondriás tünetek és téveszmék az egészségével kapcsolatban.

– Ez érdekes… Van közeli hozzátartozója? – kérdezte Hotchner.

– Igen, volt egy felesége, akivel még Nebraskában ismerkedett meg, majd néhány év házasság után elváltak. Az asszony nem bírta elviselni Cody bogarait.

– Köszönjük, Garcia! – biccentett a férfi.

– Nincs mit! – mosolygott bele a kamerába a nő, majd bontotta a vonalat.

– Prentiss, Rossi, menjetek el a nőhöz és kérdezzétek ki! Addig mi néhány rendőrrel körülnézünk Hamiltonnál – adta ki az utasítást Hotchner.



Idaho Falls, ???



Csodálattal nézte az élénkvörös, sűrű folyadékot, ami felett még mindig ott lebegett a lány sikolya. Óvatosan, hogy egy csepp se menjen félre a felbecsülhetetlen értékű csodaszerből, az asztal alá helyezte a gondosan fertőtlenített mosdótálat, majd kihúzta a kicsi műanyagdugót. A vér habzott, örvénylett, ahogy lassan megtöltötte az edényt, és még benne volt a lány ereje, fiatalsága… egészsége. Órákig tudott volna gyönyörködni benne, de erre nem maradt ideje. Már semmire sem volt ideje.

Az edényt átrakta egy másik asztalra, és sietősen lehúzta a gumikesztyűt, kigombolta köpenyét, de a maszkot magán hagyta. Nem akarta beszennyezni ezt a kincset. Belenyúlt a még mindig meleg folyadékba, majd körkörös mozdulatokkal kavarta egy kicsit – a sikolynak el kell keverednie benne!

Amikor úgy látta, hogy ezzel elkészült, maga elé emelte a két tenyerét – újabb kesztyű, ezúttal vörös. Sajnálta, hogy nem érzi az illatát. Sajnálta, hogy nem tudja hosszan kiélvezni, hiszen olyan hamar kihűl, és akkor már nem lesz jó… Lassan elkezdte bekenni a nyakát és a mellkasát, amitől mintha könnyebb lett volna a légzés, mintha csillapodott volna a szűnni nem akaró fájdalom…

A másik asztalon heverő, sápadt, üres héjra pedig már egy pillantást se vetett.



Idaho Falls, Silvia Wance háza



– Igen? – nézett végig gyanakodva a nő a küszöb előtt álló ügynökökön. Az ajtót csak résnyire nyitotta ki, úgy tűnt, nem szívesen engedné be a két jövevényt.

– David Rossi, FBI – mutatta fel a jelvényét a férfi –, ő pedig Emily Prentiss, szintén a Szövetségiektől.

– Mit akarnak? – kérdezte ijedten Mrs. Wance, de azért kitárta az ajtót.

– A volt férjéről szeretnénk kérdezni önt – felelte Rossi nyugodt hangon.

– Már nem tartom vele a kapcsolatot, évek óta nem is láttam – szögezte le a nő barátságtalanul.

– Tudjuk, Mrs. Wance. Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, és úgy véljük, ön szolgálhat nekünk néhány hasznos információval – mondta Prentiss.

– Gyilkosság…? – A nő hangja elakadt, minden vér kiszaladt az arcából. – Beszéljük meg inkább bent – állt arrébb az ajtóból.

Néhány perccel később már a nappaliban ültek, Mrs. Wance a kezét tördelve kapkodta tekintetét egyik ügynökről a másikra.

– Szóval, milyen gyilkosság? – kérdezte türelmetlenül.

– A sorozatgyilkosról van szó – felelte Prentiss, miközben nem kerülte el a figyelmét a tény, hogy Mrs. Wance meg sem próbált tiltakozni az ellen, hogy a volt férjét gyanúsítják.

– Te jó ég, Cody… Tudják, amikor megismerkedtem vele, már akkor is voltak furcsa dolgai, de… Mondják, biztos, hogy ő volt?

– Nagyon úgy tűnik, hogy igen – bólintott Rossi –, viszont jó néhány részlet még mindig homályos számunkra, ezért kérjük a segítségét.

– Persze… kérdezzenek csak nyugodtan – felelte a nő, ideges mozdulattal hátrasimítva a haját.

– A volt férje pszichiátriai kezelés alatt állt, igaz? – kérdezte Prentiss, mire egy helyeslő bólintást kapott feleletül. – Még akkor is, amikor megismerkedtek?

– Igen. De akkor rendesen szedte a gyógyszereit, és nem viselkedett olyan különösen. Persze, voltak bogarai, de kinek nincsenek?

– Cody miért hagyta abba a kezelést? – érdeklődött Rossi.

– Én is kérdeztem tőle, hiszen… még ha nem is látta be, de nagy szüksége lett volna rá. Nekem erre mindig azt felelte, hogy a gyógyszerek nélkül jobban érzi magát, de úgy egész egyszerűen elviselhetetlen lett! Annyira bizarr dolgokat talált ki, hogy néha komolyan megrémített.

– Kifejtené bővebben? – vonta össze a szemöldökét Prentiss.

– Egyszer megfáztam, és akárhányszor köhögtem, Cody mindig arra kért, hogy kiabáljak, amilyen hangosan csak tudok, és addig nem hagyott békén, amíg nem tettem meg neki – sóhajtotta Mrs. Wance, látszott rajta, hogy még az emlék is felbosszantja.

– Hogy kiabáljon? Ez mire volt jó? – kérdezte Rossi.

– Így akart meggyőződni arról, hogy nincs semmi baja a tüdőmnek. Tudom, ez teljesen abszurd, de ő még az orvosi leleteknek sem hitt, csak akkor nyugodott meg, ha sikítottam… Mivel az édesanyja tüdőrákban halt meg, Cody egyenesen rettegett attól, hogy esetleg ő is erre a sorsra jut. Próbáltam megértő lenni vele, de egyre nehezebb lett. Hiába fogtam fel, hogy teljesen logikusnak és reálisnak találja ezeket a téveszméket a betegsége miatt, attól még nagyon nehéz volt elviselni.

– A vérrel kapcsolatban is volt valami tévképzete? – kérdezett rá Prentiss, ami újabb szóáradatot csalt ki Mrs. Wance-ból.

– Hogyne lett volna, nem is egy! Például ha rajta múlik, havonta mentem volna vérvételre… merthogy húszéves kora után az ember vére kezd megromlani, mint valami élelmiszer, így nem árt gyakran ellenőriztetni. Természetesen ezt badarságnak tartottam, és ezt már nem tettem meg. Azután, amikor meglátott rajtam egy ragtapaszt, hozzám sem akart érni, nehogy megfertőzzem valamivel.

– Nem próbálta rávenni, hogy forduljon ismét pszichiáterhez? – csóválta a fejét a nő.

– Dehogynem! De egy felnőtt embert csak nem rángathatok el az orvoshoz az akarata ellenére! – fakadt ki dühösen Mrs. Wance. – Cody ráadásul teljesen biztos volt abban, hogy nincs szüksége kezelésre, meg tudja magát is gyógyítani. Egész nap azokat a nyavalyás orvosi könyveket bújta… Csak tudnám, minek, amikor úgyis csak azt hitte el belőlük, amire rá tudta húzni a képzelgéseit…

– Cody viselkedett valaha is agresszíven? – terelte más irányba a beszélgetést Rossi.

– Hát… makacs volt és bosszantó, de semmiképp sem erőszakos – gondolkodott el Mrs. Wance.

– De el tudja képzelni, hogy azzá vált?

A nő lassan bólintott.

– Ha azóta tovább romlott az állapota, sajnos igen.

– És hol volt az a pont, amikor úgy gondolta, elválik tőle?

– Igazából csak betelt a pohár a szokásos dolgaitól, és ultimátumot ajánlottam neki: vagy újból kezelteti magát, vagy elhagyom. Cody az utóbbit választotta.

– Köszönjük a válaszait, asszonyom – kelt fel a fotelből Prentiss.

– Nincs mit, bár nem tudom, hasznát veszik-e… – mondta Mrs. Wance.

– Minden bizonnyal – biccentett Rossi.



Idaho Falls, Cody Hamilton háza



Cody Hamilton otthona az egyik legelhanyagoltabb környéken épült, maga a ház pedig nem lógott ki a környezetéből. Néhány ablaktábla kitört, amit furnérlemezekkel fedtek be, a falak pedig elbírtak volna egy festést. A gyepet hiába nyírták, mégsem tűnt ápoltnak az udvar – a fű sok helyen kikopott, láttatni engedve a csupasz földet.

Morgan pisztolyát a kezében tartva halkan indult előre, hogy ne csapjon zajt. Bár túl csendes volt minden, és a házból sehonnan sem szűrődött ki fény, a férfi nem akart kockáztatni. Egy pillanatra hátranézett, és egy biccentéssel nyugtázta, hogy a rendőrök pár lépésre lemaradva követik őt. Az ügynök vett még egy levegőt, majd egy mozdulattal berúgta az ajtót – ez nem bizonyult túl nehéznek, a korhadt ajtófélfába épített zár nem tartott túl biztosan.

– Ne mozduljon, FBI! – kiáltotta, de válasz nem érkezett. Intett a rendőröknek, hogy jöhetnek, aztán előretartott pisztollyal benyitottak minden helyiségbe, de senkit nem találtak. Morgan lemondón megcsóválta a fejét, majd a telefonjáért nyúlt, hogy hívja a többieket. Biztos volt benne, hogy ha magát a tettest nem is találta itt, azért sok minden mást rejthet még ez a ház.



Idaho Falls, Rendőrkapitányság



Hotchner megvárta, hogy az utolsóként érkező Reid is leüljön a helyére, ekkor emelkedett csak szólásra. Az elmúlt pár órában hiába nem sikerült kinyomozniuk, hol tarthatják fogva a lányt, a tettes személye körüli homály oszlani kezdett. A kezdeti profil helyesnek bizonyult, és úgy tűnt, most még bővült is néhány információval. Hamilton nevét még nem adták ki a sajtónak: addig nem akarták nyilvánosságra hozni, amíg egy fikarcnyi esélyt is láttak arra, hogy Nicky életben van. Viszont a gondolat, hogy szorul a hurok a gyilkos körül, megújult lelkesedéssel töltötte el a csapatot.

– Reid, Morgan, mit találtatok a házban? – fordult az ügynökökhöz.

– A fickó tele volt orvosi könyvekkel, a legtöbbet teletűzdelte könyvjelzőkkel – felelte Morgan.

– Úgy tűnik, leginkább a légző- és a keringési rendszer érdekelte – tette hozzá Reid. – A laptopját nem védte semmilyen jelszóval, így könnyen bejutottunk, Garcia már elemzi az adatait. Mindenesetre találtunk néhány dolgot, ami utalhat a gyilkosságokra. Például körülbelül fél éve rendelt egy kisebb szoba szigetelésére elegendő hangelnyelő lapot, ami egészen biztosan nem a munkájához kellett neki.

– Gondolom, nem abban a házban hangszigetelte az egyik helyiséget, ugye? – kérdezte Hotchner, mire Morgan csak tagadón rázta a fejét.

– Nem, mindegyik szobában egyszerű falburkolat van. Az kizárt, hogy odavitte volna bármelyik áldozatát. Viszont a hivatalos papírok szerint Hamilton nem rendelkezik más ingatlannal. Reméljük, Garcia eredményesebb lesz.

Hotchner bólintott.

– Találtatok még valamit? – kérdezte.

– A szekrényeiben csak műanyag evőeszközt tartott, amiket – legalábbis a szemetese tartalma alapján – egy használat után eldobott. És minden helyiségben találtunk fertőtlenítő sprayt – közölte Reid.

– A volt felesége azt állította, hogy Hamilton nagyon félt attól, hogy meg fog betegedni – jegyezte meg Prentiss. – Viszont azt is mondta, hogy akkoriban nem volt erőszakos.

– De azzá válhatott, ha bekövetkezett az, amitől rettegett – felelte Reid. – Mrs. Griffith említette, hogy Hamilton betegnek tűnt az utóbbi időben.

– Orvosnál viszont nem járt – biccentett a nő. – A felesége azt mondta, hogy saját magát akarta kigyógyítani a skizofréniából is, és különben sem hitt a leleteknek.

– Kivéve a vérképnek? – kérdezte Hotchner.

– Nagyon úgy tűnik. De mit láthat a vérben, amitől ennyire fontos neki? – tárta szét karját értetlenül Rossi.

– Talán gyógymódot? – vetette fel az ötletet Reid. – A vérhez rengeteg rituálé, hiedelem, babona kötődik a legtöbb kultúrában, és szinte mindenütt az élet és az életerő szimbóluma.

– De hogy akarja magát meggyógyítani vele? – gondolkodott el Prentiss.

– Nem tudom. Valószínűleg Hamilton kitalálta a saját módszerét erre – felelte Reid. – A hozzá hasonló betegek hiába gondolkodnak az egészséges emberek szemszögéből irreálisan, attól még van logika abban, amit cselekszenek. Legalábbis a saját szemszögükből.

– Ezek szerint nem az áldozatok bántalmazása a célja. De akkor miért tartja őket tovább életben? – kérdezte Hotchner.

– Lehet, hogy meg akar róla győződni, hogy a lány egészséges? A felesége azt mondta, hogy úgy állapította meg valakiről, hogy egészséges-e a tüdeje, ha az illető tudott sikítani – mondta Rossi.

– Ennek így van értelme – biccentett Reid. – Ha elkábította a lányokat, akkor eltelt egy kis idő, még magukhoz tértek… Legalábbis annyira, hogy képesek legyenek kiabálni.

– Tehát amíg Nicky csendben van, addig van esélye túlélni – jegyezte meg sötéten Hotchner. Az asztal tetején álló laptop képernyője ekkor felvillant, ahogy Garcia felvette velük a kapcsolatot.

– Sziasztok! – intett a kamerába a nő.

– Szia, nyuszifül, már vártuk, hogy jelentkezz – húzódott halvány mosolyra Morgan szája. – Van valami jó híred?

– Ó, kapok érte valamit? – incselkedett Garcia, majd mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a tárgyra tért. – Átvizsgáltam Hamilton gépét, és meg kell mondjam, a fazon nem kifejezetten számítógépguru. Igaz, a lehetséges áldozatairól szóló dokumentumát levédte, de nem vitte túlzásba, bárki fel tudta volna törni. Küldöm is nektek – Hotchner bólintott, és egy gombnyomással fogadta a fájlt, miközben Garcia tovább beszélt. – Úgy tűnik, hogy első körben csak a nevüket és a vérvétel dátumát írta ki… már egy éve gyűjtögette ezeket az adatokat, és körülbelül egy hete frissítette utoljára. Utánanéztem, és ahhoz, hogy a teljes adatlapot lássa a betegről, újra be kellett volna írnia a jelszót, amit ő nem tudott. Viszont nem kellett erőlködnie, hogy a lányok nyomára bukkanjon, hiszen mindannyian fent voltak valamilyen közösségi portálon. És hiába volt annyi eszük, hogy a lakcímüket nem adták meg nyilvánosan, de az iskolájukat sajnos kiírták…

– Hamilton pedig csak délután öttől dolgozott, volt ideje kifigyelni őket… – mondta komoran Morgan.

– Ahogy mondod, szépfiú. Néhány lányhoz odaírt pár megjegyzést, hogy melyik nap mikor indulnak iskolába vagy onnan hazafelé.

– Látom – bólintott Hotchner, aki azóta már megnyitotta az átküldött fájlt. – A listát átadjuk a rendőrségnek, hogy értesítsék a családokat. Amúgy Hamilton nem készített feljegyzést a betegségéről?

– Nem, olyan dokumentumot nem volt a gépén – rázta a fejét Garcia. – Viszont gyakran rákeresett az interneten különféle tüdőbetegségekre.

– Hmm… és mondd, találtál valamit a búvóhellyel kapcsolatban? – kérdezte Hotchner.

– Sajnos semmit. Valóban nincs a nevén másik épület, és nem is bérel senkitől ilyet – mondta tanácstalanul a hacker.

– Milyen autója van? – érdeklődött Morgan, mire Garcia elkezdett gépelni.

– Máris küldöm az adatokat, de amúgy egy egyszerű ötajtós Ford személyautó.

– Rendben, kiadjuk erre is a körözést – közölte Hotchner. – Más járműve nincs?

– Hivatalosan nincs – csóválta a fejét a hacker.

A megbeszélést ezúttal is a fiatal rendőr felbukkanása szakította félbe.

– Megtalálták a lány holttestét – mondta sápadtan, mire a levegő megfagyott a teremben.

– Odamegyünk – felelte Morgan és felkelt a székéből, Rossi pedig követte őt. Hotchner csak bólintott, és a rendőrhöz fordult.

– Értesítse a kapitányt. Itt az ideje, hogy kiadjuk a nyilvános körözést Hamilton ellen.



Idaho Falls, Kígyó-folyó mellett



Az elhagyatott partszakasz sosem volt annyira kivilágítva, mint most. Reflektorok pásztázták az utat, a rendőrautók villogói időről időre kékbe és vörösbe vonták a fákat. Morgan összébb húzta magán a kabátot a holttest vizsgálata közben, ahogy egy hűvös széllökés végigsöpört a tájon.

Nicky most közelebb feküdt az úthoz, ennek köszönhetően vették észre az arra haladók még pirkadat előtt. Szerencse a szerencsétlenségben… A lány ugyanolyan falfehér volt, mint az előző áldozatok, két kezét és lábát kábelkötegelőkkel erősítették egymáshoz.

– Rosszabbodhat az állapota – jegyezte meg Rossi –, most már nem tudta a lányt messzebbre cipelni.

– Valószínűleg ezért öl egyre gyakrabban – fújta ki a levegőt Morgan. Hiába volt tisztában azzal, hogy ezúttal a gyilkos nem gonoszságból öl, mégis kirázta tőle a hideg. Az áldozatok holtteste minden bizonnyal nem lehetett több számára egy kiürült gyógyszeresdoboznál.

– Minél hamarabb meg kell találnunk… – csóválta a fejét Rossi.

– A listán szereplő lányok családját még az éjszaka folyamán értesíteni fogják a rendőrök… és reménykedjünk benne, hogy rajtuk kívül nincs más kiszemeltje.



Idaho Falls, ???



A gyomrát jeges rettegés szorította össze, ahogy meglátta saját arcát a kicsi, hordozható tévé képernyőjén. Hát lebukott… hamarabb, mint gondolta. Pedig még kell, szüksége van a vérre, még nem gyógyult meg!

Keze tehetetlenül rászorult a szék karfájára, fogalma sem volt, mit tegyen. Adja fel…? Nem, az kizárt! Nem fogják megérteni, ők olyan kezelést fognak adni, amibe belehal, ahogy az édesanyja is!

Még maradt egy utolsó dobása… egy utolsó lehetőség. Talán sikerül, mielőtt rátalálnak. Hiába szeretett tervezni, most tudta, hogy mindent egy lapra kell tennie. Vagy sikerül… vagy úgyis mindegy.



Idaho Falls, városközpont



Casey Flemming álmosan kattintotta rá a lakatot a rácsra, amikor bezárta az üzletet. Megfordult a fejében, hogy miután hazamegy, lefekszik és kialussza magát, de ekkor eszébe jutottak a teendői. Nehéz volt a tanulás így munka mellett, de tudta jól, hogy muszáj… nem akart egész életében itt robotolni, ebben az ábécében. Viszont a tanulmányaira nem lett volna pénz, ha a rendes, nappali szakot választja, így maradt a levelező…

Zsebre dugott kézzel sétált az utcán, a város aznap még a megszokottnál is kihaltabbnak tűnt. Persze, egy sorozatgyilkos felbukkanása nem csoda, hogy rányomta a bélyegét a helység hangulatára. Aznap este is, amikor a tévében megmutatták a férfi képét, mindenki elhallgatott – még a legsietősebben érkező vásárló is megállt egy pillanatra.

A nő megborzongott az emlékre – félelmetesen átlagos volt az arc, aki a képernyőről nézett az emberekre. Tényleg, akár a szomszéd is lehetne, annyira… semmilyen. Az emberekbe belenevelik, hogy a gonosz az csúnya, kirívó, de legalábbis valamiképp látható, de… úgy tűnik a valóságban nem ez a helyzet. A való életben beleolvad a környezetbe, amitől még veszélyesebb lesz.

– Elnézést, tudna adni egy szál cigit? – szólalt meg egy reszelős hang pár méterre tőle, mire Casey ijedten megtorpant és oldalra fordult. Egy hajléktalannak tűnő férfi közeledett felé az utca túloldaláról sietős léptekkel, ilyen távolságból is hallani lehetett az asztmás zihálást.

– Sajnálom, nem dohányzom – intett Casey, majd óvatosan távolodni kezdett. Nem tudta, miért, de elfogta a rettegés. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy el kellene szaladnia, de elvetette a buta gondolatot. Eszébe villant, hogy neki nincs mitől tartania, a gyilkos nála jóval fiatalabb lányokra vadászik.

– Akkor egy kis aprója esetleg? – nyújtotta felé a koszos, szakadt kesztyűbe bújtatott kezét a férfi.

Casey kelletlenül bólintott, majd a táskájába kotort. Remélte, ezzel sikerül lekoptatni a visszataszító alakot.

– Ennyi elég…? – vette elő az érméket, de a mondat halk nyikkanásba fulladt, ahogy a férfi megragadta a haját, másik kezével pedig egy éterrel átitatott rongyot nyomott az arcába.



Idaho Falls, Rendőrkapitányság



Épp Hamilton lehetséges búvóhelyeit, a városszerte található elhagyatott épületeket vették sorra Roberts kapitány segítségével, amikor újabb bejelentés érkezett. Egy fiatal nőt raboltak el az utcán, és az egyetlen szemtanú, egy idős hölgy határozottan állította, hogy az elkövetőnek pont olyan volt a kocsija, mint amilyen a tévében látott sorozatgyilkosé.

– Casey Flemming, huszonkét éves, bolti eladó. Ma ő zárta be az üzletet. Orvosnál régen járt, vért öt éve nem vettek tőle. Viszont elég alacsony és vékony – sorolta Garcia az adatokat, amiket sebtében összeszedett a nőről.

– Nem sokban hasonlít az eddigi áldozatokhoz – jegyezte meg Rossi.

– Valóban nem, de ha meglátta, hogy körözik, kétségbeeshetett – ráncolta homlokát Reid. – Ő maga is érzi, hogy a nyomában vannak, így gyorsan cselekedett, mielőtt elkapják. A szemtanú mit mondott, Casey sikított, amikor Hamilton elkapta?

– Azt állította, hogy hangot nem hallott, bár az ablaka zárva volt – felelte a bejelentést felvevő rendőr. – De majdnem biztos abban, hogy a lány nem sikított.

– Akkor reménykedjünk abban, hogy nem is fog – mondta Hotchner a várostérképre meredve. Azt tervezték, hogy átvizsgálják az összes használaton kívüli épületet, ahová Hamilton rejtőzhetett, de így, hogy újabb emberrablás történt, ez már nem volt járható út. – Rendben, akkor szűkítsük a kört, hol lehet a búvóhely, nem lesz időnk mindet megnézni. Valószínűleg Hamilton most nem fog újabb órákat várni a gyilkosságig.

– Rendben, próbáljunk minél több épületet kizárni, de amúgy sem volt sok lehetőségünk – mondta elgondolkodva Roberts kapitány. Bár egyenruhája most is tökéletesen állt rajta, arca nyúzott volt, és minden mozdulatából feszültség sugárzott. – Ezek jöhetnek szóba: egy elhagyatott gyárépület, egy lebontásra váró iskola, egy halásztanya, egy üres kétszintes lakóépület, és több kis hétvégi ház – mutatta a térképen a helyszíneket.

– Azokat kizárhatjuk, amiknek a környékén laknak. És azokat is, amiknél nem lehet megoldani az áramellátást – sorolta Hotchner.

– A hétvégi házak nagy része így kiesik, és a lakóépület környéke is elég forgalmas – felelte a rendőrkapitány.

– Várjunk! – szólt közbe Reid. – A hangelnyelő lap csak egy kisebb helyiség befedésére elegendő. A maradék ingatlanok között van olyan, amiben csak húsz köbméternél nagyobb helyiségek találhatók?

– A gyár kiesik, annak csak az egyik nagy csarnoka maradt épen. Így maradt a halásztanya és az iskola, valamint három hétvégi ház.

– És ezek között van olyan, ami veszélyes az egészségre? Ahová egy tüdőbetegségektől rettegő ember nem menne – kérdezte Hotchner.

– Hát… a víkendházak közül kettő elég gazos, elhagyatott részén található a városnak, évek óta nem nézett feléjük senki, valószínűleg dohos és penészes mindkettő, ezt nem mondanám túl egészséges környezetnek. Az iskola pedig erősen düledezik, poros és veszélyes.

– Akkor maradt két lehetőségünk – mondta komoran Hotchner. – Morgan, mi ketten megyünk a halásztanyára, Prentiss, Rossi, Reid, nézzetek körül a hétvégi házban! – adta ki az utasítást, amit a többiek egy biccentéssel tudomásul vettek.



Idaho Falls, ???



Undorodva dobta a kályha tüzébe az álruháját. Utálta, gyűlölte felvenni, de muszáj volt. A koszt és a mocskot látta a legtökéletesebb álcának, amit el tudott képzelni magának… még ha minden porcikájában viszolygott tőle. De most már nem lesz rá szüksége.

Térdére támaszkodva hajolt előre, ahogy próbált egy kicsivel több levegőhöz jutni, de az izgalomtól, a sietségtől és a félelemtől úgy érezte, mintha abroncs szorítaná össze a mellkasát. Zihálva nézett az előtte fekvő testre, majd onnan az asztalra. Nehéz lesz, egyre nehezebb, de muszáj… És most, azonnal, mert a lány pillája megrebbent, jelezve, hogy kezd magához térni.



Idaho Falls, főút



A rendőrautó villogva, szirénázva száguldott végig az úton az éjszakában. Ahogy haladtak, úgy ritkultak a házak, helyüket fák vették át. Bár ezzel a sebességgel nem tartott sokáig az út, Hotchner mégis úgy érezte, túl sok idő, amíg odaérnek. Tudta jól, hogy a gyilkos nem fog tétovázni egy pillanatig sem, főleg most, hogy tudja, bármikor elkaphatják. Egy módon lehet csak megállítani: gyorsabbnak kell lenni tőle.

Az adóvevőt bekapcsolták, de onnan is csak zúgás hallatszott –a másik autóban utazó társai is ugyanilyen feszültséget éreztek. A férfi oldalra pillantott, és látta, hogy Morgan rezzenéstelen arccal, néz maga elé, de kezét a pisztolytáskán nyugtatta. A férfi tudta, hogy hamarosan vége lesz ennek a ronda ügynek, de nem mindegy, hogy egy újabb élet árán, vagy sem.



Idaho Falls, ???



Casey érezte, hogy rángatják, de nem tudott ellenkezni. Pedig fájt a durva mozdulat, a kemény műanyag a csuklójába vájt, és a gyomra is háborgott az orrában ragadt émelyítő szagtól. Olyan tompán, mintha víz alatt lenne, hangokat is hallott, de csak annyit fogott fel, hogy beszélnek hozzá.

„Sikolts!”

Nem értette az utasítást. Nem is akarta érteni. Egy valamire vágyott csupán: feküdni mozdulatlanul, amíg jobban nem lesz.

„Sikolts!”

Nem! Nem tudott, még akkor sem, ha a kíméletlen rázástól álla neki-nekikoppant a fémasztal lapjának.

„Sikolts!”

Elharapta nyelvét, a vér ízétől még jobban felfordult a gyomra. Öklendezett, fuldokolt, de kínzója nem hagyta őt békén.

„Sikolts már!”



Idaho Falls, letérés a főútról




Az adóvevő háttérzaja éles csippanással megváltozott, majd Rossi beleszólt a készülékbe.

– Hotch, hallasz?

– Igen – felelte tömören a férfi.

– Körülnéztünk, de nincs itt senki.

– Jó. Gyertek ti is a halásztanyához – adta ki Hotchner az utasítást, majd visszatette a helyére az adóvevőt. Nem lepte meg társa bejelentése, hiszen érezte, hogy ők mennek a megfelelő irányba. Az ügynök oldalra fordult, és egy pillanatra összeakadt a tekintette Morganével. A társa csak szótlanul biccentett. Tudták, mi fog következni.

A sofőr – az utat jól ismerő helyi rendőr – nem szólt, hogy közelednek, csak kikapcsolta a villogót és a szirénát. A jármű kereke meg-megugrott a földutat egyenetlenné tévő kátyúkon és buckákon, Hotchner biztos volt benne, hogy Hamilton észreveszi az érkezésüket. Attól nem tartott, hogy elmenekülne: mégis, hová? Ha sikerülne is kereket oldania, előbb-utóbb elkapnák. Hogy mikor, az kérdés, de egy biztos: az államhatáron nem jutna túl. De ott volt Casey is… akit talán még meg lehet menteni.

A vezető ekkor lelassított, majd megállt a folyóparton. A halásztanya ott állt tőlük néhány méterre, és bár az ablakok sötétek voltak – valószínűleg azokat is befedték valamivel –, a nedves földben látszó friss autónyomok elárulták, hogy az épület mégsem elhagyatott.

Morgan volt az, aki fegyverét előre szegezve, gyors léptekkel elindult az ajtó felé, Hotchner pedig néhány lépéssel utána követte.

Casey, ne sikíts – gondolta, ahogy közeledtek a házhoz. Fülelt, de hiába, a hangszigetelésnek hála semmi nesz nem szűrődött ki.

– FBI, behatolunk! – kiáltotta Morgan, majd teljes erejével rárúgott az ajtóra, de az nem engedett. A retesz a túloldalon ellenállt a rohamnak.



Idaho Falls, halásztanya



A rozoga deszkafalakat megremegtető rúgástól Hamilton összerezzent, keze a szike nyelén ökölbe szorult, belsőjét elárasztotta a keserű kétségbeesés. Ne, még ne, még nem végeztem! Még durvábban megrángatta a lány vállát, de ő csak nyöszörgött válaszként. Miért most, miért nem félóra múlva? Ha nem sikít, akkor…

A férfi elfordult, mert újabb köhögési roham fogta el. A tüdejéből feltörő véres váladék lecsorgott az állán a szájmaszk alatt, de nem tudta letörölni – nem volt rá ideje. Végül döntött: nem baj, ha a lány nem kiabál, nem számít… eggyel több hibás kezelés mit számít?

Ahogy mindig is csinálta, belemarkolt áldozata hajába, és hátrarántotta fejét, hogy hozzáférjen a nyakához, majd a szikét Casey bőréhez közelítette. Tudta, hogy csak egy mozdulat lenne, de keze nem engedelmeskedett. Minden izma megfeszült, egyetlen hangra várt, de hiába.

A deszka reccsent, amikor a balta feje belevágódott, Hamilton tisztában volt vele, hogy a korhadófélben lévő deszkák nem fognak sokáig kitartani. Csak szúrni kellene…

Tehetetlenül nézte, ahogy az ajtót borító hangelnyelő lap leválik a felületről, de képtelen volt mozdulni. Semmi baj, még nincsenek bent, van idő… Csak sikolts!



Morgan ledobta a rendőrautó csomagtartójából kivett baltát, mihelyst észrevette, hogy hozzáfér a reteszhez, majd benyúlt a résen, és kimozdította a helyéről. Egy másodpercébe került csupán, és már könnyen belökhette az ajtót.

– Menjen onnan! – kiáltott rá a férfira, aki még mindig a félájult lány nyakánál tartotta a szikét. Hamilton erre csak annyit reagált, hogy az ügynökre emelte zavaros tekintetét, de nem mozdult. – Azt mondtam, menjen onnan!

Hamilton keze erre megremegett, a szike hangos koppanással esett rá a fémasztalra. Ettől Casey összerándult és ijedten felnyüszített. Morgan gondolkodás nélkül cselekedett – két lépéssel ott termett, és hátracsavarta Hamilton kezét, mielőtt újra megfoghatta volna a szikét.

– Ne… – Hamilton üvöltésre nyitotta száját, de torkát csak egy erőtlen hörgés hagyta el.



FBI, Szolgálati repülőgép



– Most küldték át az adatokat Idaho Fallsból – mondta Hotchner. – Casey Flemming rendben lesz, alig emlékezett valamire az elrablásából.

– Hamilton? – kérdezte Prentiss.

– Még vizsgálják, de nagyon valószínű, hogy tényleg tüdőrákja van, amitől annyira rettegett.

– Ha hallgatott volna a feleségére, és kezelteti magát, időben diagnosztizálták volna – csóválta a fejét JJ.

– Csak arra lennék kíváncsi, hogy a vérrel kapcsolatos téveszméi honnan jöttek – gondolkodott hangosan Rossi.

– Mint mondtam, a vérhez majdnem minden kultúrában az életet és az életerőt társították, és ezt különféle szertartásokkal és rituálékkal is kifejezték – mondta Reid. – Kínában például úgy gondolták, hogy a friss, piros vér a lélek lakhelye, mágikus erőt ad mindenkinek, aki megérinti. Az aztékok és a maják pedig…

– Reid, kérlek… – szólt rá Prentiss. – A véres dolgokból a jelenben is bőven kijutott nekünk!

A férfi erre zavarba jött, megköszörülte a torkát, és valamivel halkabban folytatta.

– Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy talán ő is ezért remélte ettől a gyógyulást.

– Lehet – bólintott Rossi komoran.

– Mindenesetre, ha már régóta felfedezte a tüneteit, mostanra eléggé előrehaladott stádiumában lehet a betegségnek, így valószínűleg gyógyíthatatlan – gondolkodott tovább Reid.

– Attól tartok, ő mindig is az volt – mondta Hotchner elgondolkodva.





Vége







Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)