Elkárhozva írta: Losztrisz

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Elkárhozva

„Természet által tökéletes
Példaképei az önkényeztetésnek,
Épp most van rájuk szükségünk;
Még több hazugságra egy világról, ami…”



Egy kerek év telt el anya halála óta. Kezdetekben rettentően nehéz volt - most sem jobb -, és talán nem is lesz. A temetés után mindenki - apán kívül - úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Apa átküldött minket a nagyihoz mondván, hogy egyedül akar lenni, de pár nap után visszamentem hozzá. Megígértem anyának, hogy vigyázok rá, és nem hagyom, hogy butaságot csináljon.
Apát a hálószobában találtam, temérdek képpel körbevéve. A képeken anya volt és ő gyerekkorukban, a következőn tinédzserekként, de volt kép az esküvőjükről, közös családi képek velünk, Camélia születéséről…
Könnybe lábadt a szemem, és óvatosan leültem apu mellé. Látszólag észre sem vette a jelenlétem.
- Apu - érintettem meg finoman a vállát.
- Sophie - eszmélt fel. - Mit keresel itt?
- Aggódtam érted… - Gyengéden átöleltem. Apa szinte belebújt az ölelésembe, és zokogni kezdett.

Egy hét után James is haza jött, de Camélia csak hetekkel később. Semmi nem volt rendben. Minden megváltozott. Apa mintha anyával meghalt volna, csak testileg volt jelen. James egyfolytában tombolt minden miatt. Camélia meg egyfolytában sírt.
Megígértem anyának, hogy erős leszek, de nem ment. A családom összeroppant az égbolt kékje alatt, és senki nem tehetett ez ellen semmit.

Apa valamennyire összeszedte aztán magát, eltüntette a házból az összes képet anyáról, és nem beszélt az óta róla.

Az utolsó előtti évemet kezdtem a Roxfortban. A tavalyi év több szempontból is maga volt a pokol. A barátaim mellettem voltak mindig, de egy fal került közénk. Nem tudtam nekik mesélni az érzéseimről. Jamesszel, igaz, minden rendben volt, szinte nyitott könyvek voltunk egymás előtt, de csak kínoztuk egymást a problémáinkkal.

A fájdalmat én a tanulással és a kviddicsezéssel próbáltam elnyomni. S azzá váltam, akire a varázsvilág mindig is vágyott. Egy tökéletes utód Hermione Granger és Harry Potter gyermekeként.
James pedig a lázadó gyerekké vált, aki nem tanult és nem kviddicsezett. Ennek ellenére csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Mindent meg tudtunk beszélni, és mindig ott voltunk egymásnak.
Hollóhátas voltam, a házvezető tanára még mindig Filius Flitwick volt. A szüleink nagyon meglepődtek, hogy oda kerültem. De Anya szerint ez várható volt, hiszen a Teszlek süveg őt is oda szánta.
James pedig a Griffendélbe került. Ezen nem lepődtek meg, és rettentően büszkék voltak rá. Az ő házvezető tanára McGalagony volt - úgy ahogy a szüleimnek is.
A két ház - a Hollóhát, és a Griffendél - kapcsolata változó volt, ha kellett, össze tudtak fogtak a Mardekár ellen, de nem barátkoztak túlzottan. És a másik ügyeivel sem foglalkoztak igazán.

A tanévet idén is nagyon vártam, a nyár anya nélkül olyan volt, mint a karácsony hó nélkül.
Így boldogan szálltam fel a vonatra akkor is. Jamesszel minden évben egy kupéban ültünk többnyire. James legjobb barátja Marcus Zohak Flint volt - egy nagyon kegyetlen és agresszív gyerek, de jó fej volt, és megvédte azokat, akik számára fontosak voltak. A Mardekárból velünk utazott még Gregory Dolohov. A Griffendélből Victoire Weasley és a bátyja Felay - aki ugyancsak hollóhátas volt, és az én legjobb barátom. És néha benézett Fred a Mardekárból és Roxanne a Hollóhátból.
Jó kis csapat voltunk, de tavaly óta sok minden megváltozott, és eltűnt a vidámság. James próbált ugyanolyan laza és lökött lenni, mint volt, de elég erőltetett lett néha. Mikor először megfordult a fejemben, hogy talán James batátai csak azért tűrnek meg maguk mellett engem, mert rajonganak Jamesért, úgy éreztem, mintha a Roxfort Expressz vágódott volna a képembe.

A nyáron megfogadtuk, hogy idén minden más lesz, hogy a barátainkat nehogy elveszítsük - már ha tényleg azok. Mert néha ebben sem voltam olyan biztos.
Így tehát Victoire élménybeszámolóját hallgattam, miközben a srácok valamilyen új seprűről veszekedtek. Vagyis minden a régi volt - látszólag.

- Akkor ez most már hivatalos?! - álmélkodtam. - Te és Roger Lupin jártok?
- Sss! - tapasztotta a kezét a számra. - Még nem sokan tudnak róla, és Felay sem… - Aprót bólintottam, mire levette a kezét a számról. - És ez még nagyon kezdeti… vagyis még nincs kiforrva a dolog.
- Mindenesetre gratulálok nektek! - öleltem át. - Nem gondoltam, hogy ti…
- Igen, igen. Mi sem, de így alakult.
- Mi alakult így? - kíváncsiskodott Gregory.
- Csak a nyárról beszélgettünk…

Egészen az iskoláig hallgattam a különféle történeteket. Fred és Roxi Romániában mentek, és sárkányokkal foglalkoztak. Viktorie és Felay Párizsban utaztak az unokatestvéreikhez. Marcus nem mondott semmit magáról, de ez nem volt meglepő - sose beszél a családjáról. Gregory nem ment nyaralni, csak esküvőkre járt egyfolytában - amit tagadott, hogy élvezett volna.
Mi a nagyszüleinkkel Rómában és Velencében utaztunk. Szerintük jót tett nekünk, hogy kimozdultunk a négy fal közül, és addig sem szomorkodtunk, és apának is volt ideje egy kicsit pihenni.

Az igazgató beszéde, és a elsősök beosztása, mint minden évben most is nagyon hosszúra nyúlt. A mostani igazgatónk Igor Salmander volt - a hatodik felmenője, Goethius Salmander, szintén igazgató volt.
Az ünnepi ebéd elfogyasztása után mindenki visszavonult kicsomagolni.
A Hollóhát-torony sokban hasonlított a Griffendélére. Egy csigalépcső vezet fel az ötödik emeletről. A mi klubhelyiségünk kör alakú volt, és a domináns szín a bronz és a kék volt.
Roxival voltam egy szobában, de még velünk volt egy másik lány, aki alattunk járt két évfolyammal, ezért nem nagyon beszélgettünk vele.

Az év ugyanúgy indult, mint tavaly, s voltam olyan naiv, hogy ugyanolyannak is reméljem. Hogy is lett volna? Én sem voltam ugyanaz.

Minden egy szerdai napon kezdődött, amikor az utolsó óra után mentem vissza a klubhelyiségbe. Egy elsős kislány állt az ajtó előtt és sírt.
- Mi baj, Picur? - guggoltam le mellé.
- Nem tudok bemenni! - sipogta.
- Kifogott rajtad a rejtvény? - kérdeztem együtt érzően. A lány szégyenkezve bólogatott. - Kérem a rejtvényt! - fordultam a sas felé.
- Egy kosárban öt alma van. Az almákat úgy kell elosztani öt ember között, hogy mindenki kapjon egy almát, és a kosárban is maradjon egy. Hogyan csinálnád? - harsogta.
- Hümm - morfondíroztam. - Egyik ember az almával együtt a kosarat is megkapja.
- Helyes a…
- Nocsak, nocsak! Potter, csak nem felcsaptál te is a gyengék védelmezőjévé, mint az apád? - köpte a szavakat Scorpius Malfoy.
A kislány szorosan hozzám bújt ijedtében.
- És te, Malfoy? Újabban a hollóhátasokra szálltál rá? Már a Griffendél nem elég neked? - vágtam vissza.
- És ha nem? - húzta fel szépen ívelt szemöldökét.
- Akkor, ha megbocsátasz, mi megyünk is. Nem érek rá a hülyeségedre! - néztem rá fensőbbségesen, mire neki megrándult a szája széle - határozottan nem néztem a száját, csak úgy feltűnt…
- Nem bocsátok meg! Beszélgessünk - állta el az utat.
- Nem akarok veled beszélni, Malfoy - válaszoltam hűvösen.
- Ké… Kérlek!
- Hümm, a Nagy Scorpius Malfoy kér tőlem valamit!? - A meglepettségtől még levegőt venni is elfelejtettem.
Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de azon kívül, hogy azok a szürke szemei elszántan csillogtak semmi mást nem tudtam kiolvasni a tekintetéből.
Nem akartam párbajozni vele, viszont azt sem hittem, hogy simán felenged minket. Ilyen helyzetekre mondják, hogy az ember lánya használja az eszét. Csak éppen gáz, ha semmi ésszerű nem jut az eszébe.
- Rendben, veled megyek! - egyeztem bele végül. Kicsit féltem, hogy miért akar velem beszélni. Malfoy és James utálták egymást. Többnyire én sem maradtam ki a vitáikból, esetleges párbajokból. Ennek ellenére most mégis csak akar tőlem valamit a mardekáros.
- Picur, kérlek, szólj Roxanne Weasleynek, hogy elmentem sétálni Scorpius Malfoyjal! Megteszed, ugye? - A lány is bólintott. Ha már így eltűnök az egyik legnagyobb ellenségemmel, akkor valaki tudjon róla.
A gyomrom görcsbe rándult egy kicsit, de ezt semmi pénzért nem mutattam volna ki. Én nem vagyok griffendéles, és túl bátor sem. A bátyám imidzse miatt viszont nekem is annak kellett látszanom.
Kisétáltunk a parkba, majd leültünk egy eldugott pad mögé, ahol senki sem láthatott minket.

- Na, jó! Mit akarsz tőlem? - néztem rá kérdőn.
Scorpius - akarom mondani, Malfoy! - Fáradtan sóhajtott, és beletúrt ezüstös szőke hajába.
- Idén van egy bájitaltan verseny - kezdett hozzá. Kíváncsian figyeltem. - Aki megnyeri, az elutazhat Európába, és részt vehet egy bájital-kongresszuson, ahol a világ legjobb bájitalfőzői gyűlnek össze - magyarázta. - Fel kell találni valamilyen különleges bájitalt, és ezzel pályázni kell. Több fordulóból áll. Az első forduló az iskolában történik. Utána az országos forduló. És, ha nyerünk irány Európa.
Érdekesen hangzott. A kérdés, hogy mi nekem ebben a szerepem?
- Öt éve vagy iskolaelső, és bájitaltanból majdnem olyan jó vagy, mint én! - Ez de kedves! De mit is várjak egy Malfoytól? Forgattam a szemem. - Párba kell állni, és mivel te vagy az egyik legjobb…
- Nem volt más választásod, ha nyerni akarsz - fejeztem be a mondatot. - Végtére is miért ne? - gondolkodtam el. Ha megnyerjük, az hatalmas elismerés lenne! Az egész Hollóhát irigykedne. És igaz, Malfoy nem iskolaelső, de nagyon jó bájitaltanból. - Rendben.
- Erről egyelőre ne beszéljünk senkinek, jó? - kért.
- Nem probléma.
- Menjünk, mert még a végén a bátyád megöl, ha megtudja, hogy velem társalogtál - gúnyolódott.
- Az lehet. A kérdés, hogy téged vagy engem öl meg előbb! - motyogtam.
Az ellenszenvet most félre kell tennünk, ha nyerni akarunk. És igen, most az a legfontosabb.

Malfoy egészen visszakísért a portréig.
A bejárat előtt megálltunk.
- Akkor holnap este a könyvtár előtt, mondjuk, nyolckor? - kérdezte lazán.
- Jó, ott leszek - bólintottam.
A mardekáros elégedetten elmosolyodott. Éreztem, hogy a fülem hegyéig elpirulok. Tehetek én róla, hogy ez olyan, mint egy randi? És Sorpius nem is néz ki rosszul.

- Sophie! - kiabált a folyosó végéről Felay, kivont pálcával. - Hol a fenében voltál? És mit keres itt Malfoy?! - kiabálta idegesen.
- Jól vagyok, Malfoy nem átkozott meg, csak beszélgettünk! - hadartam, hogy megnyugtassam.
- Nocsak, Weasley, csak nem féltékeny vagy? - provokálta a mardekáros.
- Rád? Soha! - kacagott fel. - És most hord el magad! - vicsorgott.
Malfoy Felayre szegezte a pálcáját.
- Te kis mocskos…
- Hé! Állj! - álltam közéjük. - Fejezzétek be, most! Tegyétek le a pálcátok! - parancsoltam.
Megfogtam Fay karját, és berángattam az ajtón, mielőtt valami meggondolatlan baromságot csinált volna. Fay nem szokott sokat gondolkodni, rejtély, hogy miért éppen a hollótátasok közzé került.

- Ez meg mi a fene volt!? - kért számon.
- Ezt én is kérdezhetném!
- Én csak láttam, hogy te és az a görény a folyosón vagytok, és aggódtam, mert James sem tudta hol vagy… - hadarta egy szuszra.
- Nem tartozom neked beszámolóval, hogy mikor merre vagyok, és nem mondhatod meg kivel találkozhatok! - keltem ki magamból.
- Ezek szerint te és Malfoy találkozgattok? - emelte fel a hangját, s az arcszíne erősen kezdett hasonlítani a hajáéra.
- Nem! És ha úgy lenne, akkor sem tartozna rád! - válaszoltam hasonló hangnemben.
Hogy vele mi történt most, az rejtély! Még soha nem viselkedett így… Mivel nem volt hangulatom a további veszekedéshez, ezért otthagytam. Előbb-utóbb csak lenyugszik, és akkor normális hangvételben meg tudunk mindent beszélni.

Beérve a szobánkba fáradtan dőltem az ágyra. Fayjel nagyon ritkán kerülünk össze tűzésbe, de ha igen egyszerűen nem tudja hol a határ. Tudok magamra vigyázni, és nem kell még egy báty, aki óv engem. Tényleg aranyos tőle, de egy idő után már túl sokk.

- Szia, Sophie! Hol voltál egész délután? Kerestelek, de még a könyvtárban sem találtalak! - álmélkodott.
Roxi mellém telepedett az ágyra.
- Malfoyjal voltam. - Lehunytam a szemem, és vártam, hogy ő is kiosszon.
- Hogy mi? Te nem vagy eszednél? Ő. Egy. Mardekáros! - tagolta szép lassan a mondatot, mintha nem lennék épeszű, hogy felfogjam. - Mi a fenéért voltál vele?
- Csak beszélgettünk…
- Na, nem! Ezt nem fogom elhinni! - rázta meg a fejét. - Mardekár hercege, és a Hollóhát szépsége csak úgy beszélgessenek!
- Ne hívj így! Nem tudom, miért kapjátok fel a vizet ezen! Fay is, és most meg te - A kezembe temettem az arcom. - Tudok magamra vigyázni! És ismerem már annyira Malfoyt, hogy tudjam milyen! - Ezzel lezártnak tekintettem a témát, és elmentem tanulni.

A bájitalversenyre egész éjjel szinte felváltva tanultam és kutattam. Talán hajnali négykor aludhattam el az asztalnál.
Reggel Roxi keltegetett, hogy nem hiszi el, hogy én már az első napon bealszom tanulás közben az asztalnál. Ennek ellenére nem voltam fáradt - persze egy kalapkúra bájital után ki lenne az? Az első órám Neville Longbottom professzorral volt. Mivel anyuék régi ismerőse volt, ezért különös figyelmet szentelt ránk mindig.
Nem igazán rajongtam az óráért, de elég egyszerű volt, így nem panaszkodtam. A mandragóráról tanultunk. Persze ezt az anyagrészt én már véletlenül átvettem a nyáron, így végig unatkoztam. És különben is, ki szeret egy visító növényt ültettetni? Mivel Roxi elmondta a növényről való legfontosabb tudnivalókat, a házunk szerzett tíz pontot.

Amit előrelátásom szerint Piton professzor le is fog vonni, különféle okok miatt.
Igazság szerint a mi évfolyamunkon elég kevés gyerek volt - a többihez képest-, ezért sok óránk volt közös. A bájitaltan is ilyen volt, együtt voltunk a griffendélesekkel és a mardekárosokkal. Az órák furcsák voltak és feszültek többnyire. A házak közötti ellentét ilyenkor a végletekig fajult. Csodáltam Pitont mindig is azért a rendért, amit teremteni tudott. Ezen az órán különösen sok „baleset” történt, ami persze nem volt véletlen…


Belépve a terembe a mardekárosok nem küldtek felém semmilyen átkot, nem szóltak be, sőt! Malfoy és a haverjai még biccentettek is nekem! Csodálkozva pislogtam párat, majd viszonoztam a gesztus.
Leültem James mellé, és előpakoltam a tankönyveim. A teremben csend honolt, talán még sosem vártuk ilyen csendben Perst.
Még Piton is meglepődött, hogy mindenki csendben várja a helyén. Az arcán egy röpke pillanatig mintha csalódást lehetett volna felfedezni - persze, hiszen így nem vonhatott le pontokat a házaktól.

Piton különösen méregetett bennünket, miközben közölte a feladatunkat.
Amortentiát csináltunk.
- Potter, az Amortentia tulajdonságait! - mutatott a bátyámra Piton. - Nem meglepő, hogy már megint nem készült! Óra után maradjon itt, kérem! - S azzal rám mutatott.
- Amortentia a világ legerősebb szerelmi bájitala, túlzott rajongást és elvakultságot okoz a fogyasztójának. Jellegzetes gyöngyház-színű fénye van, és a gőze spirálokban emelkedik fel.
- Ön milyen illatot érez az Amortentia közelében? - mosolygott rám.
Teljesen elpirultam, és idegesen a számat rágcsáltam. - Olyan mentolos… - feleltem halkan.
- Öt pont a Hollóhátnak! - vigyorgott gúnyosan Piton.
Néha nem értettem, hogy azért kapok pontot, mert sikerül zavarba hoznia, és jót röhög utána rajtam, vagy mert tudom a választ. Ismerve Pitont, az előző miatt.
Nem mertem felnézni. A teremben tartózkodott az a személy, akinek ilyen fantasztikus illata volt. És féltem, hogy ha felnézek, és találkozik a tekintetünk, akkor lebukom, hogy vonzódom hozzá.
A főzet elkészítése után az órából már csak pár perc maradt, ezért gyorsan elpakoltam, és amint lehetett, menekültem is a teremből.
Jamesnek nem ott volt órája ahol nekem. Roxi meg nem állt velem szóba, így egyedül indultam fel a Nagyterembe ebédelni.
- Potter! - kiabált utánam valaki. Reflexből hátrafordultam, de nem az állt mögöttem, akire számítottam.
- Gr… Dolohov? - Úgy tűnik, mostanság mindenki szeret meglepetéseket okozni nekem. Greg nem szokott velem társalogni túl gyakran. Főleg nem az iskola folyosóján.
- Potter, ezt neked küldik! - nyomott egy kis pergament a kezembe, és otthagyott. És ha válaszolni akarok a levélre? Na, mindegy… Kíváncsian hajtottam szét a levélkét.

Potter, könyvtár, este tíz. Ne késs!
M.


Rövid, és tömör. Majd meggondolom, el-e megyek. Hiszen az már jóval a takarodó után van. Emiatt tényleg nem akartam büntetőmunkára menni. Úgy volt, hogy nyolckor találkozunk… Malfoy nem akarja, hogy mások is tudjanak arról, hogy mi együtt dolgozunk valamin. Igen, talán emiatt kell, ilyen későn találkozzunk. S jobb is, ha ez titokban marad. A kérdés, hogy hogyan jutok le a toronyból észrevétlenül. Talán ideje lenne előkeresnem apa régi köpenyét. Már úgy is régen vettük hasznát…

Tényleg csapdát sejtettem akkor. Miért rendesek velem a mardekárosok? Jó, hogy Malfoynak szüksége van rám, hogy nyerjen, de a többiek? Nekik mi hasznuk van az egészből? Van még itt valami, de mi? Talán csak azért nem kötekednek velem, mert Scorpius azt mondta nekik? Nem hiszem, az elég furcsa lenne. Malfoynak ekkora hatalma lenne a többiek felett? Ha tovább játszom a játékot, akkor ki fog derülni, csak várnom kell, és figyelnem.

Persze sokkal könnyebb ezt így elhatározni, mint véghezvinni, de nincs más választásom. A kíváncsiságom győzött: tudni akarom, mi folyik itt.
Tehát hagytam, hogy sodorjon az ár - ebben az esetben maga Scorpius Malfoy.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)