Fekete angyal írta: Nikki Blue

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Prológus

Mary-Alice szemszöge (1808)


MEG FOGOK HALNI. Valamiért még sem rettegtem ennek gondolatára. Miért is rettegnék, ha valaki olyan kedvéért halok meg, akit végtelenül szeretek? Ha azzal, hogy meghalok, Őt megmenthetem. Az én életem jelentéktelennek tűnik, az Övé pedig mindennél többet ér. Legalábbis számomra.

Benjamin ajkai melegen és lágyan tapadtak a számra. Az ölelése fogságában voltam, a szorítása pedig egyre erősebb lett. Fájt mindenhol, ahol megérintett. Biztos voltam benne, hogy mindennek holnap elég szép nyoma lesz, feltéve, ha túlélem. De nem akartam túlélni, nem, ha Ő meghal. Túlvilági szerelmem haldoklott, és tisztában voltam vele, hogy minderről én tehetek. Ha hallgatok rá, akkor most nem lebegne élet és halál között. Féldémon állapotban még képes volt az életben maradásra, de többre már nem. Azt akartam, hogy megharapjon, és kiszívja belőlem az életet, hogy élhessen tovább emberként. Legalábbis kicsit emberként, démoni ösztöneivel a szívében. Mégsem tett semmit, csak csókolt és ölelt, s ez hiába fájt annyira, mégis élveztem, mert mindezt Tőle kaptam.

Élj! – akartam mondani, de Ben ajkai még mindig érzékien csókolták az enyémet. Viszont tisztában voltam vele, hogy hallja a gondolataim.

Benjamin elengedett, így a fájdalmat még ezerszer erősebben éreztem. Az arca torz álarca mögött láttam meg Igaz szerelmem. Ott volt, habár halványan. Mélybarna szemei most fekete színben csillogtak, kreol barna bőre teljesen elfeketedett, a teste négyszer akkorára nőtt, mint emberi formájában. Az izmai pedig akár a dombok, úgy szelték körbe a testét. Én mégis tudtam, hogy Ő az.

Néhány másodpercig némán néztük egymást, majd minden változni kezdett.

A szemei ismét szép, meleg mélybarna színné halványultak, a bőre egyre fakóbb lett, míg végül visszanyerte eredeti kreol színét, az izmok eltűntek, és a teste végre visszanyerte emberi formáját. Boldog lettem volna, ha nem tudom, hogy ezzel mégis mit művel. Az életét dobja el. Csak azért, hogy ne okozzon nekem fájdalmat?

- Szerelmem, menekülj – kérte halkan, majd a vér megállíthatatlanul ömleni kezdett a szájából és az orrából. A mellkasán tátongó forradás ismét szétnyílt. Démoni alakban tartotta magát, de így, emberként, gyenge volt. Képtelen volt megállítani a seb felszakadását. Az Ő fájdalma az én fájdalmam is volt.

- Nem hagylak meghalni! – A hangom nagyon gyenge volt, még mindig nehezen voltam képes beszélni. – Lucifer, nem veheted el tőlem! Nem engedem!

Üres szavak voltak csupán. Tudtam, hogy akármennyire is harcolok, kettőnk szerelmének ezen az éjszakán vége szakad. Egyikünk meg fog halni. Lucifer tehet mindenről, ha Ő nincs, Benjamin csak az enyém. Csakhogy Benjamin Lucifertől kapta démoni erejét, halhatatlanságát, felemésztő képességeit. Ha a Sötétség istene nem létezne, sosem ismertem volna meg Benjamint, és ezért az egy dologért hálás voltam Lucifernek. Létrehozta a világ legönzetlenebb fél démonát, aki a sok gyűlölet ellenére is a világ legszeretőbb embere lett.

Benjamin összecsuklott, én pedig reflexszerűen kaptam utána. Sikertelen próbálkozás volt, hiszen Szerelmem - még így, emberként is - kétszer akkora volt, mint én. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy rendesen tartani tudjam. Az is közre játszott ebben, hogy mindenem fájt, a testem pedig feladta a szolgálatot. Fedetlen mellkasára omlottam, a fáradság és fájdalom lüktetett a testemben.

- Kérlek, harapj meg, és igyál belőlem, élj, kérlek! – Suttogásom alig hallottam, s csak reménykedhettem benne, hogy Ő meghallja. A teste alattam vonaglott, és ez nagyobb kínt okozott, mint a fizikai fájdalom.

- NEM! – ordítása visszhangot vert a barlangban. Lucifer barlangjában.

- Neked élned kell, kettőnk helyett is, Szerelmem! – rekedtes hangom hallatán felmordult. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelkedtem róla, nem számított, hogy mennyire fáj minden mozdulat. A véres kés után nyúltam, amivel nemrég Benjamin megsebesítette az apját, aki erre halálos átokkal sújtotta. Benjaminhoz léptem, majd engedtem a talaj vonzásának, és ismét összecsuklottam mellette. A kést a csuklómhoz szorítottam. Mikor Benjamin megérezte a vérem szagát, állatias kiáltás hagyta el a száját.

- NE! – üvöltötte magából kikelve, szemei kétségbeesetten fúródtak az enyémbe. – Ne tedd ezt!

- Sajnálom – nyöszörögtem zokogva. – Képtelen lennék nélküled élni!

Csuklómat a szája elé tettem, és elégedetten láttam, hogy a szemei elfeketedtek. Éles fogait elővillantva, gyors reflexekkel belém harapott. Az érzés egyszerre volt jó s rossz. Jó, mert olyan érzés volt, ahogy szívja belőlem a vért, mintha droghoz juttatna közben. Rossz, mert az életem kezdett elhagyni, a szívem pedig egyre gyorsabban vert. Közel álltam a halálhoz, de nem is bántam, mert Ő élni fog. Örökké.

Elterültem a mellkasán, s így vártam a halálom. A sötétség egyre erősebben kezdett magába szippantani. Nem hallottam, nem éreztem…

- Bocsáss meg, Szerelmem, örökké szeretni foglak, halálom után is – utolsó erőmmel mondtam a szavakat, majd a sötétség őrült erővel zárt körbe.

Első fejezet Találkozás

Kimberly szemszöge


Elnyomtam egy hatalmas ásítást. Az irodalom tanárnő új ötlete az volt, hogy nézzünk meg egy dögunalmas filmet, aminek még a címét sem tudom, de nem is akartam tudni. Lisa mellettem „aludt”, kezeit a padra fektette, és arra hajtotta le a fejét, csak én láthattam, hogy a szemei csukva vannak.

Elmosolyodtam legjobb barátnőm látványától, hiszen nagyon édesen aludt – kár, hogy körülbelül tíz perc múlva kicsöngetnek. Vagyis talán annyira mégsem – gondoltam, amikor ismét visszafordultam a képernyő felé. Lisa alvásának látványa sokkal érdekesebbnek tűnt, mint ez a fekete-fehér film. Ahogy elnéztem ez egy dokumentum film volt, azokért pedig nem nagyon voltam oda – főleg, ha a film a Huszandik században készült. Minden kétezer előtti filmet utáltam, kivéve a Rómeó és Juliát, annak mindenfajta változatát imádtam, még a fekete-fehér változatot is.

Álmos lettem a filmnézésnek hála, s ebben csak annyi probléma volt, hogy ma tartom a tizennyolcadik születésnapomat, ahova mindenkit meghívtam, akik számítanak. Köztük a mellettem alvó Lisát - ő az egyedüli, aki eddig majdnem az összes születésnapi bulimra hivatalos volt - és Lucas Austent, a srácot, aki ebben az évben költözött a városba. Lucas nagyon vonzó és kedves srác, hihetetlenül beleszerettem – ez amolyan plátói szerelemnek nevezhető. Elég felidéznem a tengerkék szemeit, és máris megborzongok. Nála tökéletesebb férfit el se lehetne képzelni, csakhogy Claire Dawnnak – a suli legmenőbb csajának – a pasija.

- Holnap folytatjuk a filmet. – A tanárnő hangjára felkaptam a fejem, és egyből oldalba böktem Lisát, aki nyöszörögve felemelte a fejét. Mrs. Carlett fiatal külseje ellenére elég szigorú volt, ezért nem akartam, hogy Lisát alváson kapja. Eddig ő a filmet nézte, így nem is láthatta, hogy Lisa mélyen elaludt.

A kicsöngő sípolása betöltötte a termet, ezt kővetően pedig mindenki székcsikorgással kísérve felállt a helyről, és kisétált a teremből. Én – szokásomhoz híven – az ajtó közelében megbotlottam, de ugyanabban a pillanatban valaki a könyökömnél fogva megtartott. Lisa nem lehetett, ugyanis a kéz, ami megfogott, elég nagy volt, és tisztában voltam vele, hogy az én súlyomat ilyen könnyen csak egy férfi képes megtartani. Azonban, mire segítőm felé fordulhattam volna, az elengedett, és elszelelt mellettem. Fekete pulóver volt rajta, és kapucnit is felhúzta a fejére. Magas alak volt, de hamar elnyelte a diákok rengetege.

Nem tudom, hogy ki lehetett, de ahogy lenéztem a könyökömre, megrökönyödve vettem észre a lila foltot a karomon. A fájdalmat csak ezután éreztem. Akárki is volt, brutális erővel tartott vissza attól, hogy az arcom találkozzon a padlóval.

- Jól vagy? – kérdezte mellettem Lisa, amint felmérte a helyzetet.
Bólintással jeleztem, hogy minden oké.

- Valaki megmentett attól, hogy megint megszégyenülve a padlóra zuhanjak – válaszoltam, már a folyóson sétálva, Lisába karolva.

- Ez a valaki elég megtermett egy pasas volt – kuncogta Lisa, akaratlanul is röfögve néhányat. Rá nézve találkozott a tekintetünk, sárgásbarna szemében álmosság és fáradság csillogott.

Eltátottam a számat.

- Te láttad az arcát? – kérdeztem kíváncsian, mire ő igenlően bólintott, és az arcán lévő mosoly csak még jobban kiszélesedett. – Én csak hátulról láttam.

- Az elég kár – nevette, kérdő tekintetemre pedig csak vállat vont. – Helyes egy csávó volt, amolyan magának való gengszter féle. Magas, izmos szépfiú, akinek összevissza álló fekete haja, és gyönyörű sötétbarna szemei voltak.

Mosolyogva megráztam a fejem.

- Szóval ennyire megnézted magadnak, mi?

- Nem, dehogy – válaszolta Lisa vidám hangon. – Egyszerűen csak van szemem és véleményem, ami annyi, hogy ha te is láttad volna, akkor úgy gondolnád, hogy Lucas Austen hozzá képest egy csúnya kopasz egér.

- Nem így gondolnád, ha annyira vonzódnál Lucashoz, mint én – húztam el a szám kissé sértődötten. Erre megint csak egy vállrándítást kaptam. – Mellesleg… - egyből elhalkult a hangom, amikor megpillantottam Lucast, oldalán a barátnőjével. A tekintete lágy volt és tiszta, sose láttam szebb szemeket az övénél. Mint az óceán, magába szippantóan mély és tökéletes. Semmi hidegség, csak mérhetetlen mélység.

A szívem vadul kalimpálni kezdett, ahogy elhaladt mellettünk. Épp ekkor túrt kezével a szőkés hajába, ami mindig felfelé zselézve állt. Az arcán pedig olyan mosoly ült, amitől az embernek elállt a lélegzete. Férfias illata közvetlen közelről olyan gerjesztő volt, hogy a nyál is összefutott a számban.

Miután elhagytuk, még egyszer visszafordultam, hogy láthassam. Megállt a szekrényénél, és rám nézett – véletlen egybeesés lehetett, hogy egyszerre néztünk egymásra. Egy ideig ittam a látványt, majd fülig vörösödve elfordultam, és erősebben Lisába kapaszkodtam. Gyorsan haladtam, nem tudom, miért. Egyszerűen hamar el akartam keveredni a folyosóról.

- Kimberly! – Tudtam, hogy ki szólt, mégsem fordultam oda, csak döbbenten megálltam. A nevem Lucas szájából olyan furcsán hangzott, mégis szépen.

Lucas mellém ért, és mosolyogva várta, hogy felé forduljak. Amikor megtettem, a mosolya csak még szélesebb lett.

- Az esti bulira én is hivatalos vagyok, igaz? – kérdezte lágy hangon. Bólintással jeleztem, hogy igen. – Akkor a postás nem tévedt el a meghívóval. Remélem, nem gond, ha elhívom néhány barátomat, akik nem ebbe a suliba járnak, de igazán rendesek és jó magaviseletűek.

- Nem gond, hívhatsz bárkit – válaszoltam remegő hangon. A szemei ragyogni kezdtek, ettől csak még jobban tetszettek.

- Akkor mentem is, mellesleg boldog születésnapot! – Rám kacsintott, majd elindult az ellenkező irányba, ahol Claire már várta. Utána néztem, de meg is bántam. Éppen szájon csókolta Claire-t. Ez felért egy gyomorszájon rúgással. Nem foglalkozva a fájdalom apró töredékével, ismét elindultam Lisával az oldalamon, aki eléggé hallgatag volt, nem szólt egy szót sem a történtekről, de nem is bántam. Tudta, hogy mikor van szükségem arra, hogy békén hagyjanak. Ezért szerettem őt annyira.

A nap lassan telt el, talán azért, mert nagyon vártam az esti bulit, vagy esetleg azért, mert hiányzott a puha ágyikóm, amit a buli előtt még használatba szeretnék venni egy kis alvásra. Angol óra után már alig vártam, hogy végre ebédszünet legyen, ugyanis rengeteg alkalommal megmordult a gyomrom, természetesen pont akkor, amikor csend volt a teremben.

Egyedül mentem ebédelni, mert Lisa elment a barátjáért, Garettért. Garett nem volt az a fajta srác, aki bejött volna nekem, furcsán csillogó zöld szemeivel nem nyerte el a tetszésemet. Lisát többször figyelmeztettem, hogy nem a legjobb sráccal fekszik össze minden nap, de mint mindig – ebben az ügyben se nagyon hallgatott rám.

Leültem egy háromfős asztalhoz, ahol Vicky, Elliot és David már várt engem és Lisáékat, de egyértelmű volt, hogy én érek ide hamarabb.

Vicky volt Lisa után az a személy, aki majdnem mindent tudott rólam. A nagyon személyes dolgokat csak Lisával osztottam meg. Elliot egy vékony, de magas srác volt, akinek szőke fürtjei mindig napbarnított arcába lógtak. David volt az a srác, akivel tavaly jártam, de közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy jobb, ha csak barátok maradunk. Kicsit alacsonyabb volt Elliotnál, a bőre pedig pont olyan volt, mint Lucasnak, a szemeiről nem is beszélve. A haja volt az egyetlen, ami elütött. Felzselézve hordta a barna – jelenleg szőke melírokkal díszített – hajkoronáját.

- Sziasztok – köszöntöttem őket mosolyogva. Elliot teli szájjal rám vigyorgott, David csak biccentett. – Lisa szerint még a mai napig nem heverte ki a szakításunkat.

- Istenkém, már annyira várom a mai bulidat – mosolygott rám kedvesen Vicky, sötétzöld szemei teli voltak izgalommal. Ő kicsit megtermettebb, de velem egy magas volt. Mi vagyunk a két törpe – gondoltam, és elmosolyodtam.
- Hát még én – kuncogtam, kicsit én is izgatott voltam. De úgy láttam, Vicky még nálam is jobban bepörgött a buli gondolatára.

- Megjött a nővérkém – vágott közbe David komoran. Ritkán szólalt meg, akkor is csak ilyen hangszínben volt képes beszélni. Régen pont emiatt szerettem, a magának való viselkedése nagyon tetszett. Még most is.

Abba az irányba néztem, ahová ő is bámult. Igaz is, elfelejtettem, hogy mennyire nem tőrödnek Lisáék a diákokkal. Garett épp akkor csókolta meg, amikor feléjük néztem.

Felsóhajtottam, és elfordultam, hogy nekikezdhessek az evésnek.

Az ebédem egy szalámis szendvicsből és egy szénsavmentes ásványvízből állt. Már épp haraptam volna a harmadik falatot a kenyeremből, amikor megpillantottam Őt. A fekete pulóverről ismertem fel, és a Lisa féle leírásról. Hirtelen megértettem, hogy mire gondolt Lisa, de valamilyen szinten azért tévedett.

Előttem ült, két asztallal arrébb, egyedül. Nem evett semmit, mélybarna szemei rajtam csüngtek. Az arca kemény vonásai mögött egy olyan tökéletességet láttam, amitől elakadt a lélegzetem is. A haja – ami olyan fekete volt, mint a rajta lévő pulóver – valóban összevissza állt angyali arca körül. A bőre csodálatos kreol színű volt, s észrevettem, hogy a szemei alatt sápadt karikák húzódnak. Izmos volt, a pulóver ráfeszült a testére. Amikor testéről ismét az arcára néztem, megláttam, hogy a szája hatalmas vigyorrá húzódik, elővillantva ezzel hibátlan fogsorát. A bőrének köszönhetően a fogai vakítóan fehérnek és tökéletesen ápoltnak tűntek.

Gyorsan elnéztem róla, és zavartan az ajkamba haraptam. Éreztem, hogy teljesen elvörösödöm. A szendvicset a számhoz emeltem, és nagyot haraptam belőle, ezzel próbáltam leplezni a zavaromat.

Feltűnt, hogy időközben Lisa mellém került, oldalán Garettel.

Aggodalmasan nézett engem, de nem értettem, hogy miért.

- Minden rendben, Kim? – kérdezte, és megfogta a vállam.

- Persze, miért ne lenne? – kérdeztem vissza, közben zavartan beletúrtam mogyoróbarna hajamba.

- Miért ne lenne? Istenem, Kim, már egy ideje itt szólongatlak, de te mintha meg se hallottad volna! – Idegesen felvonta a szemöldökét, egyértelműen magyarázatot várt.

- Ne haragudj, Lisa – kértem egyből bocsánatot, majd más téma felé eveztem. – Ez a srác, aki ma megmentett a szégyentől, mióta jár ide, és ki ő? – A srác felé böktem, aki már nem engem nézett, hanem az előtte fekvő könyvet. A homloka megszaladt, mintha valami érdekes dolgot olvasna. Beharaptam a számat, mert tetszett a látvány.

- Aha, szóval miatta nem figyeltél rám, igazán köszönöm – morogta közbe Lisa, majd Garett vállára dőlt, ismét bedurcizott.

- Benjamin White a neve – válaszolt kérdésemre Vicky. – Mellettem ült Biológián, de ennél többet nem tudtam meg róla. Nem igazán szólalt meg, csak amikor a tanár felszólította. – Újra a srácra néztem, nevén szólítva, Benjamin felé. Olyan furcsa vonzást és taszítást éreztem egyszerre, hogy azt hittem, belefulladok a tehetetlenségbe. Csak ültem ott, és néztem, ahogy olvassa azt a vacak könyvet. Reméltem, hogy ismét rám pillant mélybarna szemeivel, amikből olyan melegség áradt, hogy a csontjaimban éreztem a forróságot.

Mintha csak a gondolataimból olvasta volna ki, hogy mit szeretnék, felnézett a könyvből, egyenesen a szemembe. Furcsa kíváncsiság és érdeklődés sugárzott a szemeiből, mintha próbálna megfejteni. Tetszett, ahogy nézett, tetszett, ahogy mosolygott, és pont emiatt éreztem, hogy a védelmi ösztöneim beindultak, amik azt súgták, hogy ne nézzem, ne is foglalkozzak vele. Nem engedelmeskedtem, képtelen voltam levenni róla a tekintetem.

Elnyíltak az ajkaim, amikor felállt, és az én irányomba kezdett el araszolni szép lassan. A szívem hevesen döngetni kezdte a mellkasomat, a szám pedig teljesen kiszáradt.

Magas volt, magasabb, mint Elliot, pedig ő volt közülünk a legmagasabb. Széles válla volt, izmok vették körbe a testét, ami jól állt neki annak ellenére, hogy máson talán még gusztustalannak is találtam volna ennyi izomréteget. De neki pont ilyennek kellett lennie, el sem tudtam volna képzelni másképpen. Meg sem próbáltam.

David jelent meg előtte, tálcával a kezében, talán véletlenül, talán szándékosan, de vállával meglökte Benjamint, aki erre ránézett, s mélybarna szemei megteltek közönnyel és némi… gyilkos csillogással, amitől kirázott a hideg. Félni kezdtem. Davidet féltettem.

- Bocsánat – morogta felé David, majd simán elsiklott mellette. Benjamin még csak utána sem nézett, megint rám pillantott, szeméből pedig ismét eltűnt minden negatív érzés.

- Semmi gond – szólt David után vártatlanul, aki egy pillanatra nézett csak rá, majd ment tovább. A hangja öblös és férfias volt, mégis volt benne valami él. Egyszerre volt édes, mint a méz, és éles, mint a penge.

Nem állt meg, elnézett rólam, majd elindult Daviddel ellenkező irányba, a kijárat felé. Úgy tűnt, hogy senkinek nem tűnt fel ez a kis incidens rajtam kívül, sőt, még David sem vette észre, hogy Benjamin úgy nézett rá egy pillanatig, mintha meg akarta volna ölni. Hogy lehet valaki egyszerre biztonságérzetet sugárzó, és taszító, mint egy betegség? A srác egyszerre vonz és taszít.

~FOLYT.KÖV.~





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)