2015 - Egy különleges ajándék írta: botkrisz

[Kritikák - 24]

+++ betűméret ---


2015 - Egy különleges ajándék


*Teddy Lupin a tizenhetedik születésnapján egy ajándékot kap a keresztapjától. A régmúlt megelevenedik, és két ember, ha csak rövid időre is, de visszatér.*


Teddy Lupin elgondolkozva lapozott egyet az újságban. Ma, úgy látszik, nem történt semmi érdekes, mert csupa lagymatag hír van a Reggeli Prófétában. A fiú felhajtotta a kávéját, és szétnézett az üres lakásban. A mai napnak elvileg különlegesnek kellene lennie, hiszen ma lett tizenhét éves. De ő nem érzett semmit.
Tavaszi szünet volt; ezt az időt mindig a nagyanyjánál töltötte, de Andromeda ezúttal nem volt otthon. A születésnapi partit ment intézni Harryékhez, amit majd délután tartanak.
Teddy felsóhajtott. Nem igazán volt hangulata most ünnepelni. Maga sem tudta, miért, de valahogy magányra vágyott.
Idén volt végzős a Roxfortban, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy hogyan is folytassa tovább az életét. Remek álláslehetőségek vártak volna rá, ha hagyja, hogy keresztapja, Harry Potter egyengesse az útját. De Teddy a saját erejéből akart boldogulni. A születésnap pedig most azt jelentette számára, hogy valami véget ér, és kénytelen lesz minél hamarabb döntést hozni. Csak ne lenne ilyen átkozottul nehéz! Teddy tisztában volt vele, hogy tanácsadóból több, mint elég van az ismeretségi körében, hiszen a Weasley család mindig mellette állt, és támogatta. Ezúttal is kikérhette volna a véleményüket, de tudta, hogy azzal nem menne sokra. Százan százfélét mondanának, ő pedig ott állna, ismét összezavarodva. Nem; Teddy nem kért belőle. Így is eléggé bonyolult a helyzet.
Még magának sem szívesen vallotta be, de jól jött volna most egy kis szülői segítség. És ebben a nagyanyjára nemigen számíthatott. Andromeda mindig elnéző volt vele, ráhagyta a dolgokat, mondván, úgyis mindig helyesen dönt.

Teddy elmosta a csészéjét a mosogató fölött, majd betette a szárítóba.
Még több óra van a parti kezdetéig, de addig mivel üsse el az időt? Jelenleg a Potter ház környékére sem szabadott mennie, mert ott készítik elő az egész meglepetést. És mindenki, akivel lehetett volna, vagy akart lenni, most épp ott van.
Ezért is lepődött meg annyira, amikor a nappali kandallója felől robaj hallatszott. Mintha valaki érkezett volna…
Teddy hosszú léptekkel átszelte a konyhát, és benyitott a nappaliba. Igen, kétségkívül valaki érkezhetett, ugyanis nagyanyja szőnyege tiszta korom volt, és a Hop-poros tálka is leverve hevert a kandalló előtt, az összes benne lévő anyag pedig kiszóródva mindenfelé.
- Ki az? – kérdezte Teddy hangosan, és megcélozta a kanapé hátulját, ahonnan a mozgolódást hallotta.
- Te hülye, mondtam, hogy ez nem jó ötlet! – hallott egy dühös gyerekhangot. – Mindjárt idehányok a szőnyegre!
- Talán nem kellett volna annyi pirítóst reggelire magadba passzírozni! – replikázott rá a másik gyerekhang.
- James! Albus! – lepődött meg Teddy, amikor megpillantotta a váratlan vendégeket.

A Potter fiúk összegabalyodva feküdtek a kandalló előtt; a fekete hajú Albus igencsak zöldre vált arccal, testvére a vörös hajú James pedig egy kicsit bosszúsan. Mindkettejüknek ez lehetett az első Hop-poros utazása, ez lerítt róluk.
- Mit csináltok itt? – csodálkozott Teddy.
- Jó kérdés – morogta a kilenc éves Albus, és feltápászkodva, leporolta a nadrágját.
- Hé, nem mondtam, hogy kötelező velem jönnöd – állt fel a tíz éves James Potter is, és szikrázó szemekkel meredt öccsére. Majd Teddy felé fordulva felragyogott a pillantása. – Teddy! Boldog születésnapot! Gondoltam, tartunk neked egy kis előköszöntést.
- Ja, persze – vágott közbe Albus, miközben csípőre tett kézzel méregette a bátyját. – Csak elcsórtad a Hop-poros ládát, amíg anyáék a díszítéssel voltak elfoglalva, és az első úti cél, ami eszedbe jutott, az Teddyék kandallója volt.
James valamiért roppantmód elvörösödött.
- Nem is… - motyogta. – Igenis fel akartam köszönteni Teddyt. Még az ajándékát is elhoztam.
Teddy hangosan hahotázni kezdett, ahogy a megtépázott Potter fiúk szavait hallgatta.

Jellemző; James és Albus mindig tesznek valamit, amitől különleges lesz a napja. Bármikor is találkozik velük, biztos, hogy nem ússza meg nevetés nélkül. Lám, most is, hogy feldobták a kedélyét.
- Srácok – törölgette a nevetés könnyeit. – Senki nem tudja, hogy itt vagytok, ugye?
Albus megrázta a fejét, és vetett egy dühös oldalpillantást Jamesre.
- Nem, de kit érdekel? – felelte vállvonogatva James. – Most úgysem izgatunk senkit. Mindenki rohangászik, mint valami mérgezett mandragóra és egymással vitatkoznak. „Ide kell még egy kis szalagcsokor, ide jön az ajándék halom, ide fogjuk tenni a tálcákat!” „Nem, nem oda! Jobbra kellene rakni a szalagcsokrot, nem balra! A torta pedig ne legyen piros! Hogy néz ki… Mint valami kvaff!” – James eltorzított hangja erősen idézte valamelyik női családtagjáét.
Teddy szája ismét nevetésre húzódott.
- Akkor is vissza kell mennetek. Harry aggódni fog miattatok.
- Nem fog – válaszolta Albus. – Apa épp azzal van elfoglalva, hogy keresi az ajándékot, amit James elhozott.
James diadalmas arccal mutatott fel egy kis üveget, amiben valami átlátszó folyadék kavargott.

- Mi ez? – kérdezte Teddy, és átvette a fiútól a masnival átkötött fiolát.
- Nem tudjuk – tárta szét a karját James, és lehuppant a kanapéra. – Csak jól nézett ki, és meg akartam nézni. De nem jött le a dugója. Meg akartunk kérdezni téged. Ezért is vettem el egy kis Hop-port…
- Aztán amikor pont beszálltunk a kandallóba, meghallottuk, hogy apa épp ezt keresi, hogy becsomagolja – folytatta Albus, és ártatlanul pislogva ő is leült a testvére mellé. – De akkor már késő volt… James bemondta az úticélt.
Teddy nevetve a fejét csóválta.
De már nagyon is jól tudta, hogy mit tart a kezében. Ahogy alaposabban megvizsgálta, rájött. Egy emlékfiolát.

A bejárati ajtón hirtelen kopogtatás zaja hallatszott. Míg Teddy elindult, hogy kinyissa, James villámgyorsan bemászott a kanapé háta mögé, Albust is magával rántva, és az egyik karfa oldaláról kémlelt kifelé.
- Harry! – vigyorgott Teddy, amikor meglátta keresztapját a küszöbön.
- Van egy olyan érzésem, hogy van nálad két dolog, amit keresek – mondta Harry egy kissé bosszús hangon.
- Nem is – csúszott ki egy gyerekszájon a mondat, majd egy nyikkantás után, a Potter gyerekek feje ismét eltűnt a kanapé mögött.
- James! Albus! Előbújni! – közölte Harry villámló tekintettel.
Teddy szabad utat engedett keresztapjának, aki most a talárjuknál húzva vette elő csemetéit.
- Apaaa! Az egész James ötlete volt! – védekezett Albus, amikor Harry megragadta a grabancánál fogva.
- De te sem mondtál nemet – nézett a kisebbik fiára Harry roppant szemrehányóan.
Albus lehorgasztott fejjel tűrte a kioktatást.
- Albus mindig mindenben benne van – közölte vidoran a testvére. Ő nem várta meg, hogy apja ténylegesen előráncigálja, egyszerűen kiszökkent, és máris Teddy oldalánál termett. Nyilván onnan biztonságosabbnak ítélte meg a szobát.
- James Potter! – kezdte szemöldökét összeráncolva Harry, vészjósló hangszínnel.
- Tudom… Már megint rossz fát tettem a tűzre… Belerángattam az öcsémet, és ez nagyon rossz dolog volt – darálta monoton hangon James. – Ezt mondjátok mindig, apa.
- És általában igazunk is van – lépett hozzá közelebb Harry.
- Ugyan hagyd – szólt közbe Teddy. – Szerintem csak unatkoztak a felfordulásban.
- És Teddy ajándéka is tök izgi – vágott közbe James. – Mi ez, apa?
Azzal Teddy kezére mutatott, amiben még mindig benne volt a kis üvegcse.
Harry az égnek emelte a tekintetét.
- Ez egy ajándék lett volna, ha valakik hagyják, hogy becsomagoljam.
- De mi van az üvegben? Valami bájital? – kérdezte Albus is, felbukkanva Teddy másik oldalán.
- Nem – felelte Harry, és mosolyogva keresztfia szemébe nézett. – Ez egy emlék a múltból. Viszont a tálka nélkül semmit sem ér. De talán jobb is, ha most nézed meg…
Azzal Harry egy kisebb tálat húzott elő a talárjából, és a csodálkozó Teddy kezébe adta.
- Hidd el, érdekes lesz, amit látni fogsz – villantott fel egy csintalan mosolyt Harry.

Teddy egyszerre megértette, hogy a Potter fiúk miért olyanok amilyenek. Szerethető kis zsiványok voltak, akik mindig valamin törték a fejüket. De a géneket ők csak megkapták. Valójában Harry hagyta, hogy olyan gyerekekké fejlődjenek, akik jól érzik magukat a bőrükben és csak a legszükségesebb korlátokat ismerik. És ezt tette vele is. Terelgette, de hagyta, hogy keresgélje a maga útját.
Mert Teddy igencsak csodálkozott rajta, hogy Harry eddig miért nem akart a jövőjéről társalogni vele. Hát ezért. Tudta, hogy még hagyni kell a keresztfiát, hadd érlelődjön meg benne egy elhatározás.
Egyszeriben már nem volt olyan rossz kedve, mint percekkel ezelőtt. Még a születésnapját is élvezni akarta.
- Akkor lássuk – bólintott rá jókedvűen, és a nappali asztalkájára helyezte a kicsiny tálat.

*


Az emlékben sűrű köd kavargott és szitált az eső. Egy tizenöt év körüli fiú futott egy elhagyatott mugli kisváros macskaköves járdáján. A lélegzete párát vert, ahogy kifújta a levegőt. Sálja kígyóként tekeredett mögötte, ahogy belekapott a fuvallat. Az arca két oldala kipirult a hidegtől, és barna, mogyorószínű haján ferdén állt a sapka.
- Ne fuss olyan gyorsan! Nem tudlak elkapni – hallatszott egy lihegő kislány hangja.
A fiú lassított a tempón, és a sapkáját megigazítva, nevetve visszanézett a három év körüli lánykára.
- Azt mondtad, fussak, ahogy csak bírok.
A kislány durcásan torpant meg.
- Jó, akkor fuss tovább, de egyedül.
A fiú megállt, és egy jótékony mosollyal az arcán visszasétált a kislányhoz. Lehajolt hozzá, miközben a sálja a földet seperte.
- Már nem akarsz velem játszani?
A kislány lihegve kapaszkodott belé. Eddig magánál tartott babája, most odaszorulva nyomódott kettejük összeérő karjához.
- De igen.
- Akkor gyere. – A fiú kézen fogta, és vezetni kezdte maga mellett. – Még mindig nem emlékszel, hogy merre laktok?
A barna hajú kislány a fejét rázta. Két tincs kiszabadult a piros, kötött sapka alól, amit viselt. Hatalmas szemében könnyek gyűltek.
- Már mondtam. Eltévedtem, ahogy követtem azt a cicát.
- De nem akarsz hazamenni sem.
- Nem! Mert olyan jó veled játszani!
A nagyfiú a fejét csóválta.
- Elviszlek hozzánk, és később megkeressük a szüleidet, jó?
- Jó. De már mondtam. Rupert bácsi vigyáz most rám, aki apa egyik bácsikája.

Egy ideig csendben ballagtak tovább. Ahogy a szél erősebben kezdett fújni, a kislány még jobban a fiúhoz bújt. Dermedt kis kezét szorosabban fogta a nagyfiú, ahogy megérezte a kislány reszketését.
- Miért sírtál az előbb? – kérdezte a kislány egy pillanattal később. – Szomorú vagy?
- Nem, már nem vagyok – válaszolta a társa.
- De, ott a padon, az voltál?
- Igen, az voltam.
- Szóval már nem vagy az? Jó, akkor megengedem, hogy Hercegnőnek szólíts – közölte nevetős arccal a kislány.
A fiú felkacagott.
- Köszönöm. De az igazi neved biztosan szebb.
- Nem – közölte durcásan a kislány. – A nevem nem szép. Ezért mondtam, hogy hívj Hercegnőnek.
- Oké, akkor Hercegnő, itt balra, az a fehér a házunk – mosolygott rá a fiú.
- Mit is mondtál? Hogy a neved Rubeola?
A fiú hatalmasat nevetett.
- Nem, Remusnak hívnak. A rubeola egy betegség.
- Oh – szontyolodott el a kislány.

Bent a házban a Remusnak nevezett fiú lehámozta a kabátot a kislányról.
- Remus! Hol mászkálsz ilyen hidegben? – jött ki egy fiatal nő az előszobába. – Már ebédidő van!
- Sajnálom, anya. Csak kimentem egy kicsit levegőzni.
A nő rosszallón csóválta a fejét, de ekkor megpillantotta az ismeretlen jövevényt.
- Ki ez a kislány? – nézett a fiára, és segített levetkőztetni az apróságot.
- Nem tudom. Eltévedt a parkban.
- Hercegnőnek hívnak – jelentette ki mosolyogva a kislány. Ahogy lekerült róla a piros sapka, előkerültek göndör, barna fürtjei, és elegáns kis pulóvere.
A nő megfogta a kislány arcát, és döbbenten kapta el a kezét.
- Hiszen tűzforró ez a gyermek! Remus, szaladj apádhoz! Hozzon valami lázcsillapítót!

Az emlék ködössé vált, majd újra kitisztult. Ugyanaz a fiú gubbasztott a Hercegnőnek nevezett kislány ágya mellett.
- Még nem kelhetsz fel. Rubeolád van.
- Tudom, Rupert bácsi is mondta.
- Ha tudtad, miért játszottál az utcán!? – nézett rá megbotránkozva a fiú.
- Mert már untam magam odabent. Aztán megláttalak a parkban, hogy sírsz a padon. Oda akartam menni, hogy felvidítsalak. – A kislánynak csak egy fáradt mosolyra futotta.
- Hülye vagy.
A kislány elsírta magát.
A fiú vörös arccal fordult el.

A folytatás ismét a homályba veszett. Majd újra tisztult a kép.
- Csak húzd ki!
- De akkor összedől!
- Nem baj, majd felépítem újra!
A kislány kacagva vette el az egyik kockát, hogy aztán a vár a takaróján, elemeire essen szét.
- A bácsikád mindjárt itt lesz érted.
- De én nem akarok hazamenni.
A fiú összegyűjtötte a kockákat és komolyan nézett a durcás arcú kislányra.
- Akkor egyedül maradsz itt, mert jövő héten én visszamegyek az iskolába.
- Iskolába?
- Igen, a Roxfortba. Ott vannak a barátaim.
- És engem elfelejtesz majd? – nézett a fiúra könnyes szemmel a játszótársa.
- Nem, dehogy, Hercegnő.
A kislány azonban nem hitte el. A fiú tanácstalanul figyelte a síróssá váló arckifejezést.
- Akarsz hallani egy mesét? – fogta meg hirtelen a kislány kezét, hogy jobb kedvre derítse.
- Egy mesét? – kérdezte felcsillanó szemmel a kislány. Már nyoma sem volt rajta a szomorúságnak.
- Bizony. Egy állatos mesét. Szerepel benne egy szarvas, egy kutya, egy patkány és egy farkas…
- Farkas? – A kislány felnevetett. – Szeretem a farkasokat. Jó meleg lehet a bundájuk télen.
Remus prüszkölve felnevetett.
- Remus! Megjöttek a kislányért! – kiabált fel az anyukája.
Hercegnő a nyakába csimpaszkodott.
- Szeretlek. Lehetek a mennyasszonyod? – nézett rá hatalmas barna szemeivel a kislány.
Remus döbbenten pislogott, és csak egy bólintásra futotta az erejéből. Felemelte a kislányt, aki boldogan hagyta magát kicipelni.

Az aggódó nagybácsi kezét fogva, a csöppség rövidesen távozott, de még utoljára visszaszaladt, hogy a nagyfiú fülébe súgjon egy titkot.
- Elárulom a nevem, ha nem mondod el senkinek – csivitelte csengő hangon.
Azzal már súgta is, és repült tovább, ki az ajtón, hogy rokona aggódó perlekedése közepette, kisétáljon a mugli utcára.


A nagyfiú egy pillanatig leblokkolva meredt a becsukódó ajtóra, majd rögtön felviharzott a szobájába, hogy egy levelet fogalmazzon meg a barátainak. Anyja utána szóló hangját meg sem hallotta.

„Kedves Tapmancs, Ágas és Féregfark!

Ne haragudjatok, hogy nem írtam hamarabb, de már három napja gondoskodom egy fura kislányról. Eltévedt az utcán, és kiderült, hogy rubeolás. Mától a mennyasszonyom. Vagyis kinevezte magát annak. Nem tudom, hogy látom-e még valaha, hiszen a nagybátyjához jött ide egy rövid időre, mindenesetre a neve örökre megmarad az emlékezetemben: Nymphadora. Fura név ez egy kislánynak, nem? Majd szóljatok, ha el akarok venni egy ilyen nevű lányt, hogy ne tegyem.
A legfurább mégis az, hogy amíg itt volt, nem volt időm töprengeni a szőrős kis problémámon, és még a kedvem is jobb lett. Majdnem olyan jó volt, mint veletek.

Pár nap múlva találkozunk. Addig igyekezzetek nem felforgatni a kastélyt.
Ölel mindannyiótokat: Remus”



*


Teddy könnyes szemmel hagyta el az emléket. Harry nem szólt egy szót sem, csak megszorította keresztfia vállát.
- Megnézhetjük mi is? – kotnyeleskedett oda James.
- Nem, fiam – válaszolta Harry, és James fejére simította a kezét. – Ez csak Teddyé. Az ő ajándéka.
- Köszönöm – lehelte Teddy, és ujjai szeretettel simultak az átlátszó kis üvegcsére.
- Az emléket nemrég találtuk meg, amikor eladtuk a Grimmauld téri házat. Valahogy odakeveredhetett Sirius holmijaihoz… De most már menjünk! Mindenki csak rád vár a partin!
- Azzal Harry a kandalló felé kezdte el terelgetni két fiát.
Teddy meghatódva bólintott, és a zsebébe csúsztatta a fiolát. Ahogy bezárta az ajtót, egy pillanatra kinézett az ablakon.
Szinte látni vélt egy kislányt, piros sapkában, vele egy nagyfiút, amint kergetőznek a szemerkélő esőben.
Kitörölt egy kibuggyanó könnycseppet, és csatlakozott Harryhez és a fiúkhoz a kandalló előtt.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)