Snanger inspirációk írta: Emyke

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>




A griffendéles lány lesietett a Mardekár felé vezető csigalépcsőn. Tudatosan haladt, nem érdekelték a sarkokból rá leselkedő zöld-ezüst ház tagjai. Nem félt tőlük, mivel volt, akire számíthatott ebben az ellenséges közegben, így hát boldogan szaladt az újabb elkészült különmunkájával Piton professzorhoz.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskola él tanulójaként, a háztanára, McGalagony professzor még az év elején döntött úgy, hogy dédelgetett kedvencének külön feladatokat ad, hogy a fogékony eszével annyi gyakorlatra tegyen szert a tanév során, amennyire csak lehetséges. Hermione Granger ezer örömmel vállalta a bővített tantervet. Könnybe lábadt szemmel hallgatta a tanárnő áradozását, amikor behívatta őt az igazgatóiba. Dumbledore professzor egyetértően hümmögött, és rábólintott arra, hogy ha a kollégái is belemennek, Granger kisasszony eszét csiszolniuk kell.

– Ne féljen, Miss Granger. A tanárok többségével nem hiszem, hogy ne tudnánk beszélni, kivéve talán… – gondolkodott hangosan a tanárnő.
– Piton professzorra gondol, Minerva? Óh, miatta igazán nem kell aggodalmaskodnia, már elővezettem neki, hogy a jó képességű diákokkal érdemes lenne többet foglalkoznia. Igaz, hogy neki erről teljesen más a véleménye, de végül is sikerült rávennem a dologra.
– Igen, Perselusra. Nos, remélem is, Albus. Jöjjön, kisasszony – búcsúzott el az idős mágustól.

Hermionénak elképzelése sem volt, hogy fog majd Piton professzorhoz járni.

A tanárok többsége örömmel vállalta a lány különóráit. Különösen az apró Flitwick professzor volt elragadtatva az ötlettől, hogy külön bűbájszakköre lesz. Egyedül Piton átkozta a javaslatot, és nemet kiáltott, ám végül kénytelen volt végigszenvedni az egész évet úgy, hogy minden hétfőn és szerdán egy griffendéles ment az agyára. Voltak napok, amikor a lány szabályszerűen követte őt, és addig nem szállt le róla, amíg el nem érte, amit akart. Ilyenkor igyekezett minél gyorsabb tempóra kapcsolni, földig érő talárja örvénylett mögötte, ám Hermione megtanult nem rátaposni annak a szélére, így még ez a módszere is csődöt mondott. A levakarhatatlan griffendéles lassan a legjobb vicctémává vált a mardekárosok között. Így ment ez hónapokig.

A lány elért a vastag faajtóig. Bekopogott. Egy mély, bársonyos hang engedélyt adott neki a belépésre, így nem is tétovázott tovább feleslegesen. Lenyomta a kilincset, majd belépve megpillantotta a professzort. A karosszékében üldögélt, és egy újsággal kötötte le a figyelmét. Hermione megszokta ezt a látványt. A bájitalmester így szokott kikapcsolódni. Szeretett olvasni, ahogyan ő is. Az első órák alkalmával a könyveknek köszönhette, hogy valamennyire megtalálta a hangot a Mardekár ház fejével. Eleinte tartott a Pitonnal való különóráktól, aztán mindinkább elfeledte ezt az érzést, és a félelem helyét átvette egy másik, kimondhatatlanabb dolog. Hermione különlegesnek érezte a helyzetét, hiszen nem sokan mondhatták el magukról, hogy a világ egyik legnagyobb tudású tanárával dolgozhattak együtt, ő pedig megtiszteltetésnek vette.

Piton már régen nem az újságcikk tartalmára figyelt. Azóta, hogy a lány bekopogott hozzá, képtelen volt figyelmen kívül hagyni az okoskodó griffendélest. Jelenlétével megmérgezte a szoba légkörét, vidámságot hozott a komor falakba, életet a kihűlt helyiségbe, lelket öntött belé. Ha kezdetben utálta már csak magát a tanítás ötletét is, mára egyre nehezebben tagadta, mennyire jót tett neki ez a különös kapcsolat. Az újságot még nem hajtotta össze. Úgy tett, mintha még mindig olvasna, holott szeme sarkából a lányt figyelte. Már nem tudta becsapni magát: megkedvelte Grangert. Eleinte csak a puszta jelenléte is idegesítette, de ez a makacs teremtés nem futott el tőle sírva, hanem a képébe nevetett. Persze akkor felháborodott rajta, közben pedig mindig azt várta, hogy mosolyogjon rá. Most is mosolygott. Összecsukta az újságot, hogy végre teljes figyelmét neki szentelhesse.

– Miss Granger, nem vártam, hogy ilyen gyorsan elkészül – szólalt meg a tőle megszokott, kötekedő hangnemben.
– Nem okozott nehézséget, Piton professzor – kezdte őszintén a lány, ám látva a tanár gúnyos tekintetét, Hermione rádöbbent, hogy megint túl okosnak állította be magát.
– Vagy úgy, már azt hittem, végre találtam valamit, ami kifoghat a képességein –ironizált a professzor.

A lány váratlanul letette a kezében lévő pergameneket a férfi asztalára, és közelebb lépett hozzá.

Piton igyekezett higgadt maradni, pedig nagy merészségre vetemedett a griffendéles. Megállíthatta volna, de nem tette. Gyenge volt hozzá, túl gyenge.

Hermione a szék mellé lépett, kissé lehajolt, hogy elérje a professzor karfán pihenő kezét.

Piton felszisszent a puha érintésre.

– Csakis maga foghat ki az eszemen, professzor – súgta őszintén a lány.

A szobába fény szökött, a szíve felolvadt. A lány mosolygott. Apró ajkai neki örültek, az a kéz, őt biztatta. Tenyerébe vette a kis kezét, hogy magához szorítsa. Csak ennyit akart, ennyit merhetett.

– Ha mindig úgy fog utánam szaladni, hogy majd elesik a taláromban, még az is lehet, hogy igaza lesz, kisasszony.

Hermione ajkai széles mosolyra húzódtak. Szerette a professzora humorát. Szerette a professzorát.

– Ez az utolsó különórám. Hiányozni fog, uram! – fagyott le a mosoly a lány arcáról.

Piton arca elkomorult a váratlan közlés hallatán. Erről bizony megfeledkezett.

– Majd lejön úgy, mintha megbeszélni valónk lenne.
A professzor hangosan mondta ki, amire gondolt.
– Ezek szerint láthatom még itt? – Az a mosoly ismét megjelent a lány ajkán.

Piton átkozta magát, amiért reményt csepegtetett belé.

– Nem hinném, hogy pont egy kötekedő, gúnyos alak társaságára vágyna, amit tudtam, átadtam önnek az eddigi tanulmányaihoz. Sok szerencsét, Miss Granger.

A mosoly legörbült a piros ajkakról. Piton szánalmasnak tartotta magát, de jobb lesz így, mindkettejüknek.

– Ne küldjön el, van még mit tanulnom öntől – csordult ki egy könnycsepp a lány szeméből.

Piton sosem érezte ilyen nyomorultul magát. Ha marasztalja, annál nehezebb dolga lesz megszabadulni tőle, ha elküldi, neki is hiányozna. A lány szeme csillogón figyelte az ő ében tekintetét. Túl közel volt az arca, túl közelről látta a szemeit. A könnycseppek miatta hullottak.

– Nézze, Miss Granger. Engem arra kértek fel, hogy tudást adjak, mással nem szolgálhatok, bármennyre is kedvel. Ha most itt marad, fel kell készülnie, hogy sokkal több idejét kell itt töltenie.
– Maradok – jelentette ki egyszerűen a lány.
– Akkor minden marad a régiben – válaszolt őszintén megkönnyebbülve a professzor.

Hermione mosolya ragyogta be a félhomályban úszó szobát. A griffendéles elengedte a professzor kezét, majd távozott tőle.

A lány nem láthatta, hogy az ajtót bámuló, magára maradt bájitalmester is mosolygott.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)