Milyen volt Őfelsége írta: FarkasPeter

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Ravlosz megpróbált felegyenesedni, de egyensúlyérzékének nyoma sem volt, úgyhogy hiába a víz, rázuhant az utolsó Cefeusztól zsákmányolt, korallnedűvel teli amforára. Azaész felemelte karját, hogy legalább úgy tegyen, mintha meg akarná leckéztetni a fiatal sellőt, de őt is elbódította a szerteszét ömlő lé, s akárcsak a többieken, rajta is kitört a kényszeredett nevetés
- Maradt még? – kiáltott fel valaki kótyagosan a suhancok táborából. Percekbe telt, mire képesek voltak körülnézni, s megállapítani, hogy az öt lopott amforából nem maradt egy se.
- Menjünk vissza! – nyögte a mindig pityókás Iziriosz félig aléltan.
- Ez az! – helyeselt a megtermett Éreusz, akit Azaész sokkal szívesebben küldött volna vissza a kocsmához. – Menj te, Azi. Veled úgyse packázik!
- Hogyisne! – vágott vissza az ifjú herceg sértődötten. – Még csak az hiányzik, hogy hozzátok hasonló naplopókért kapjak fejmosást apámtól!
Nem gondolta persze komolyan, amit barátaira mondott, de azért úgy gondolta, ideje értésükre adni, hogy ő, a trónörökös nem olyan mindennapi csirkefogó, mint ők.
- Van nekem jobb dolgom is – morogta. Feltápászkodott, s megpróbált arrébb úszni, de azonnal nekiütközött a legközelebbi ház falának.
A többi sellőfiú mind a hasát fogta a nevetéstől.
- Mi jobb dolgod van neked, Őpimaszsága? – kérdezte Éreusz, aki Azaészt leszámítva a legidősebb volt közülük.
A herceg nem felelt, csak próbálta elviselhetővé tenni a fejében lüktető fájdalmat, tekintetét társaira sem vetve.
- Ssss – intette őket csendre Ameneón, a hallgatózás nagymestere. – Szerintem megy kiüríteni a kasszát.
- Vagy inkább megtölteni csurig – szólt közbe kajánul Ravlosz. Ismét felharsant a nevetés, de ez inkább zavarta Azaészt. Nem a tény, hogy minden barátja tudott a Kasszandrával való flörtöléséről és szándékáról, hogy megszerzi őt, hanem az, ahogyan beszéltek róla. Képtelen lett volna megmagyarázni, miért, hiszen éppen az volt a célja, hogy minél több fülbe eljusson a hír, de társai kacaja most az idegeire ment.
Végigkacskaringózott nem egy utcán, mire odaért a palota titkos bejáratához, ahová a lányt rendelte. Kasszandrán látszott, hogy felrobban a dühtől. Ami csak még kívánatosabbá tette.
- Mizújs, tengeri csillagom? – kérdezte Azaész dülöngélve. Hangjából azonban magabiztosság sütött. Miért is ne élvezte volna a helyzetet? A lány a markában volt. A vőlegénye, Bakojannosz a királyi testőrgárda nemrég felavatott tagja volt, és mint ilyen, a fiú orra előtt volt. Kis túlzással azt tehetett vele, amit akart. És ő ezt ki is használta. Ő volt Atlantisz hercege – az egész város teljhatalmú ura. Természetesen még az apja, Eumélosz uralkodott, de az öreg király sose merészelt volna ellentmondani egyetlen fiának és legnyilvánvalóbb örökösének. Azaész tudta jól, minden és mindenki az övé.
Kasszandra is csak egy trófea volt. Azaész elcsavarta már szebb sellőlányok fejét is ígéreteivel, de Bakojannosz menyasszonyaként és az egyik, ha nem a legszebb nemeslányként nem hagyhatta érintetlenül. Annál is inkább, mivel neki nem kellett a herceg. Kasszandra saját állítása szerint szerelmes volt, de Azaész nem igazán hitte el, hogy egy ilyen úrilány egy testőrhöz, egy közsellőhöz menjen feleségül. Egy-egy rosszabb pillanatában még az is megfordult a fejében, hogy megkéri Kasszandra kezét – hiszen a neki kiszemelt menyasszonynál, Meandránál egy óriás tintahal is jobb feleség lett volna –, de józanul átgondolva, semmi oka nem volt erre. Nem érezte igényét, hogy elköteleződjön bárki felé, bármennyire is jól érezte magát egy-egy éjszakán.
Kasszandra karba font kezekkel, magát amennyire lehet, összehúzva várt rá, s nem szólt egy szót sem, mi több, még arcát is elfordította Azaésztől. A hercegnek nem kellett jobb felhívás, csók helyett a lány nyakába harapott. Egy összerezzenés, majd egy pofon volt a válasz.
- Már megint részeg vagy, te disznó! – rivallt rá Kasszandra.
- Te viszont engedetlen vagy! – válaszolt Azaész ellentmondást nem tűrően. – Elfelejtetted talán, hogy ki vagyok? Vagy hogy miért vagyunk itt?
Szavai erejét hallva a lány megdermedt, a herceg pedig dölyfösen kihúzta magát.
- Ma az enyém leszel...
- Kérlek, Azaész... Miért és meddig kell még ezt játszanod?
- Addig, amíg én szeretném. – Állánál fogva megemelte Kasszandra leszegett fejét. – És neked én herceg vagyok.
- Mire jó ez neked? – fakadt ki a lány kétségbeesetten.
Egy pillanatra Azaész eltöprengett azon, hogy válaszoljon. De hát miért is kéne neki válaszolnia? Nem tetszett neki, hogy egy hajadon, akit fiatalabb korában még kedvelt is, másé legyen. Legfőképp úgy nem, hogy vele még nem töltött egy éjszakát sem. Viszont ezt semmiképp nem akarta a mellette reszkető ifjú sellőlány orrára kötni. Hiszen ő csak egy alattvalója volt. Még ha vonzó is...
- Azt csinálod, amit én mondok. Ez nem tölt el örömmel?
A leányzó habozott, s ezúttal Azaészen volt a sor, hogy kiosszon egy pofont.
- Ne felejtsd el, mivel játszol! – fenyegetőzött.
- Mit kívánsz tőlem, hercegem? – Szemeiben tükröződött a félelem, ami csak még jobban felbátorította Azaészt.
- Kezdetnek egy éjszaka megteszi – sziszegte.
- Herceg, nekem vőlegényem van...
- Nekem pedig menyasszonyom, és ez a legkevésbé sem tart vissza.
- Szeretem őt – rebegte Kasszandra.
A herceg legszívesebben felsóhajtott volna. Mióta számított olyan sokat a szerelem? Lehet bár, hogy a lány kapcsolata nem olyan évekkel előre elrendezett házasság volt, mint az övé, de mégis, hogyan juthat eszébe bármilyen nőnek, hogy őt, Atlantisz hercegét, a legjobb partit mind közül, visszautasítsa. A lánynak meg kellett értenie ennek a jelentőségét. Ő pedig eltökélte, hogy bármi áron megtanítja rá. Bármennyit kell is szenvednie Kasszandrának az ostoba érzelmei miatt.
- Nyomás felfelé – Azaész a palotába vezető alagútba taszította mostani prédáját. – És meg ne halljak még egy ilyen bolondságot. Tudod mit, jobb is lesz, ha én tömöm be a szádat...
Ajkát a lányéhoz erőltette. Eleinte még ellenkezésbe ütközött, de ahogy egyre közelebb értek az ő szobájához, Kasszandra egyre inkább közel engedte magához. Hiszen a fiú nem akart neki rosszat. Legalábbis a saját fogalmai szerint. De azért az ajtót jól kulcsra zárta, hogy se apja, se senki más ne háborgassa őket.
- Azaész, herceg... – tett egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást Kasszandra, amikor a fiú, mint egy csecsemőt, az ágyra fektette. – Ha szeretsz, ha tisztelsz, kérlek, engedj elmenni.
- Itt csak én érdemlek tiszteletet – hangzott a mogorva felelet, s válasza folytatásaként Azaész a lányra vetette magát. – Csakis én, megértetted?

Azaész álmodott. Egészen közel úszott a felszínhez, már látni vélte a legendás napot is. De őt ez a legkevésbé sem zavarta, sőt mi több, élvezte, ahogy a langyos vízben lubickolhat. Nem mintha Atlantiszban rossz idő lett volna akár a tengerfenéken is, de mégis más érzés volt érezni a nap fényét és hőjét. Szinte kedve támadt kinézni, bár félt is tőle, hogy miféle hírhedt veszély leselkedhet rá.
Hirtelen egy másik sellőt látott maga felé úszni. Vagyis első látásra sellőnek tűnt, de ahogy közelebb ért, olyan volt, mint ha a nap szállt volna a vízfelszín alá. Az alak fénylett és égetett, Azaész pedig kővé dermedt, pedig fájt neki a női sziluett közelsége. Először azt hitte, az anyját látja, mint ahogy nem egyszer történt már álmaiban, de az alak inkább hasonlított Kasszandrára, és egyúttal mégis teljesen más volt. Valami, vagy valaki új volt az, aki átlátott rajta, és akinek a közelségét egyszerre vágyta és érezte elviselhetetlennek.

A herceg a lakosztályában, a saját ágyában ébredt. Mellette Kasszandra aludt összekuporodva. A napleány nem volt sehol. Mély lélegzetet vett a sós vízből.
- Csak egy haltetves álom volt – motyogta.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)