Május másodika – avagy hogy ünnepel az ifjabbik generáció két legelvetemültebb tagja? írta: botkrisz

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---


*A Weasley Varázsvicc Vállalat egy délutánra illetéktelen kezekbe kerül. Fred és James úgy gondolják, hogy nekik is jár egy kis szórakozás. A felnőttek eltűntek, övék a terep. Vezetni a Varázsviccboltot? Nem nagy cucc! James Potter és Fred Weasley megoldja. Új generációs történet. Mert az utódok elszántak és utat törnek maguknak.*



George Weasley felakasztotta a bejárati ajtó kulcsát a kampóra, majd felsóhajtott. Utált leltározni. De ez is része volt a Varázsvicc szakmának, hiszen feltétlen tudnia kellett, hogy milyen termék van fogyóban, miből kell utánrendelni és mi az, amit még jobban reklámozni kell. Mert bizony voltak rosszabbul menő termékek is.
Ilyen volt például az a guminyúl, amely képes volt bokszkesztyűvé változni, hogy aztán percek múlva felöltse egy vattacukor alakját, amit, ha nem ettek meg elég gyorsan, megint guminyúllá változott, és a folyamat kezdődött elölről. Hogy mi értelme volt a találmánynak? Semmi. És a legtöbb tárgyról a boltban ez ugyanúgy elmondható volt. Mégis vitték a varázslók, mint a cukrot.
De a guminyúl-készlet csak állt egy sarokban, és várt. George életében először elgondolkozott rajta, hogy kidobja a kukába azt a találmányt. Na és persze az egészet Ronra fogja.
George horkantva felnevetett. Vetett egy pillantást a vevőpult mögött gubbasztó öccsére, aki megszállottan bújt egy könyvet.
Igen, már a látvány szokatlan volt. De Ron a Chudley Csúzlik nagyjai egy dedikált példányát tartotta a kezében, amit ebben az évben adtak ki a játékosokról. És már két napja le sem bírta tenni.

- Bocs, hogy ma berángattalak leltározni. Biztos, jobb dolgod is lett volna – vette fel a kabátját George, miközben Ronra pillantott. – Olvasni például… amit akár otthon is tudnál, és nem kellene munkát színlelned – tette még hozzá morogva, de elég hangosan ahhoz, hogy hallható legyen.
- Á, dehogy – legyintett szórakozottan Ron, miközben lapozott egyet a könyvben. Meg sem hallotta George utolsó szavait.
George megeresztett egy fintort. Ron tényleg belezúgott abba a könyvbe. Jobb, ha felrázza.
- Hülyéskedsz? Nincs semmi dolgod május másodikán, amikor mindenki titeket ünnepel!? Nem véletlenül lett ez ünnepnap a varázslótársadalomban, kedves öcsém!
George vigyorogva levett az egyik polcról egy kemény nyalókát és Ron felé dobta. Az édesség egy koppanás kíséretében fejen találta a se nem látó, se nem halló fiatalabb Weasley fivért, aki két másodperccel azelőtt még meredten követte a könyv sorait a tekintetével.
- Héé – jajdult fel az érintett, és végre hajlandó volt bátyjára nézni. – Mi a frász van!?
- Mondom, ünnepelj!! – kiáltotta extra hangerővel George.
- Ünnepelni? Mégis mit? – motyogta kómás fejjel Ron, és a homlokát tapogatta, ahol a nyalóka eltalálta.
- Voldi bá eltűnését. A legjobb haverod győzelmét, mit tudom én! – fintorgott George. – Tedd azt, amit a többiek.
- Te sem teszed – válaszolt Ron, és újból visszatért a könyvéhez.
- Nem, mert… - George elnyelte a válasza végét.
Tőle szokatlanul komoly arckifejezéssel vett a kezébe egy Rókázó Rágcsa dobozt.
Neki ez a nap mást jelent. Hogy magyarázza meg Ronnak? Sosem csak a győzelemről szólt a május másodika… George szeme egy pillanatra elhomályosodott.
- Még maradok egy kicsit – hallotta Ron hangját a távolból. – Aztán, nyugi, elhúzok.

Lehet, hogy tudja? Tudja, hogy ilyenkor, ezen a napon nem vágyik senki társaságára, legalábbis az ünneplőkére biztosan nem? Tudja, hogy igyekszik minden erejével egyedül maradni, hogy aztán kemény munkával töltse a napot, mint eddig minden évben?
Valószínűleg. Ron nem ostoba. Talán Hermione a fejébe vert némi észt az eltelt évek alatt. Hiszen mi másért ragaszkodna hozzá ilyen csökönyösen, hogy hajlandó minden évben vele leltározni? Amit persze véletlenül épp ezen a napon tart. Tarthatná akármikor. De nem, ő május másodikán tartja. Amikor az egész varázsvilág ünnepi díszbe vonul, a Weasley Varázsvicc Vállalat zárva tart, és leltározik.
Kicsit sem ironikus.

- Felőlem – rántott egyet a vállán George. – De ha már itt maradsz, vigyázz a srácokra, el kell ugranom valamiért. Pár óra múlva jövök.
Ron ismét bólintott, de nem nézett fel a könyvből.
- Hátul vannak a kisebbik raktárban – tette még hozzá George. – Ne engedd, hogy Fred bármihez is hozzá nyúljon, érted? Jamesszel együtt veszélyes párost alkotnak. – Majd látva, hogy öccse nem figyel, erőteljesebben hozzátette: - Ron! Felemelnéd azt a bamba fejedet, hogy tudomásul vedd, amit a fiamról mondtam?
- Hogyne! Fred, nincs tapi, James, szintén nincs. Felfogtam! – kiabálta dühös hangon Ron, és kigyúlt a haragtól az arcán két vörös folt.
George csak megcsóválta a fejét, miközben a hátsó ajtó felé igyekezett. Visszafelé beugrik Hermionéhoz és közli vele, hogy jöjjön, és válassza le a kótyagos férjét a legújabb olvasnivalójáról.
De előbb… irány a temető.

Ron valóban nem volt ostoba. Tudta, hogy a bátyja hova igyekszik. És azzal is tisztában volt, hogy George is tudja, miért tölti vele állandóan az évnek ezt a napját. De Ron már csak ilyen volt. Makacsul kitartott, hogy jó ötlet ezen a napon leltározni, és George is rábólintott minden évben.
George sosem bírta elviselni a rá vetett pillantásokat ezen a napon. Főleg a családtagjaiét nem. Ezért kerülte őket, mint a pestist. Inkább leltározott a poros raktárban Ronnal számlakönyvek fölé görnyedve.
És volt még egy rituálé, amit mindig elvégzett ezen a napon.

- Szervusz, Freddie – szólt, és leült a fehér márványlapra. – Itt az idei Rókázó Rágcsád. Mennyivel jobb, mint a virág, nem igaz? Sosem hervad el. – Azzal George a sírkőre tette a masnival átkötött dobozt.


Ezalatt a Weasley Varázsvicc Vállalat hátsó, kis raktárában két vörös hajú kisfiú dugta össze a fejét.
- Mennyivel izgisebb itt lenni és kipróbálni a már nem használt cuccokat – vigyorgott a tizenegy éves Fred két évvel fiatalabb társára.
- Az, csak kár, hogy az új dolgok már a polcokon vannak – válaszolta egy csalódott fintorral James.
- Szerintem is – felelte rá Fred, de aztán csintalanul megcsillant a szeme. – De ki mondta, hogy azokat nem próbálhatjuk ki? Ha jól hallottam, apa épp most ment el.
Fred a fülét hegyezte, majd amikor meghallotta az ajtócsapódás utáni jól ismert pukkanást, rábólintott a szavaira.
- Megfeledkezel Ron bácsiról – bökött a háta mögé savanyú arccal James. – Ő még itt van.
- Ez igaz – vágott egy fintort Fred. – Ki kellene találnunk, hogy hogyan…
Fred szavai közben a bolt felől egy irdatlanul hangos kiáltás hallatszott.
- ÁÁÁÁ! –Valaki felordított, egy tompa puffanás hallatszott, majd ugyanezen valaki egy jó cifrát káromkodott. Egy hangos „Juhhéé!” után a hangok megszűntek, és síri csend lett.
- Ez csak Ron bá’ – legyintett Fred.
- Mi baja lehet? – érdeklődött a fülét hegyezve James.
- Meg kéne lesnünk.
- De… - kezdte a mondatot James.
-… apa megtiltotta, hogy kimenjünk a raktárból – fejezte be Fred, elhúzva a száját. – Tudom.
- Te mióta hallgatsz George bácsira? Sose tetted – állt fel James nevetve.
- Ez igaz – vigyorgott rá Fred, és óvatosan kitárta a nyikorgó ajtót.

A két fiú kikémlelt a raktár ajtaján, de mivel a folyosón nem volt semmi gyanús, folytatták az útjukat, a bolt elülső része felé. Épp elcsípték, ahogy Ron a kandallón keresztül villámgyorsan távozik, nem hagyva maga után mást, csak egy könyvet, ami a földön hever kinyitva.
- Ron bá’ elment – közölte csodálkozva James, nagyokat pislogva a kandalló felé.
Fred felvette az eldobott könyvet a földről, és elolvasta a nyitva hagyott oldalon lévő írást.
- „Ön nagy Chudley Csúzli rajongó? És megvette ezt a könyvet? Lám, akkor a szerencsések között van! Ön is egyike azoknak, akik ingyenes belépőt nyertek a május 2-ai találkozóra, ahol a csapattagok személyesen is jelen lesznek. Csak annyi a dolga, hogy ellátogat a helyszínre! Ne habozzon! Pattanjon rögtön seprűre, vagy szórja Hop-porát a lángok közé! Irány a Chudley stadion!”

A két kisfiú döbbenten nézett össze. Majd hajszálra egyforma gonosz vigyor kezdett szétterülni az arcukon.
- Mienk az egész bolt – mondta ki először James.
- Bizony ám – bólogatott Fred. – Felügyelet nélkül!
- Ez jó móka lesz – dörzsölték a kezüket.
- Mindent ki akarok próbálni – közölte James, és ragyogó tekintettel nézett végig a színesebbnél színesebb áruktól roskadozó polcokon.
- Az úgy sem fog menni. Apa nemsokára visszaér – gondolkodott Fred. – Te kezd el ott, én meg majd itt!

Fred épp egy Hánytató Csokicsülköt vett le az egyik polcról, felállva egy kisszékre, amikor kis híján lezuhant a hirtelen hallott hangtól.
- Bú, öcsi! Én a helyedben nem ezzel szórakoznék. A bal sarokban menőbb cuccok vannak.
- James! – szólt le a kisfiú, amikor végre megragadta a dobozt. – Ne ijesztgess már! Azt hittem, hogy valami kísértet.
- Mi van? – jött elő az egyik polc alól James. A szája széle vörös, zöld és barna foltokkal mintázott volt. – Hozzád sem szóltam. Eddig össze volt ragadva a szám csokival.
- ÁÁ – bukfencezett le a székről Fred, egy elegáns mozdulat kíséretében. A kezében tartott Csokicsülkös doboz tartalma kiszóródott és mind mellépotyogtak.
- Mi történt? – mászott oda hozzá James.
- Egy… szellem… van… a boltban – nézett körbe hatalmasra tágult szemekkel Fred.
James érdeklődve pillantott körbe.
- Én nem látok senkit.
- Én sem, te nagyokos! – vágott vissza Fred, egy nagyot nyelve. – Csak a hangját hallottam.
- Ja, az! – bólogatott James. – Én is hallottam. Azt mondta, hogy menj a bal sarokba.
- Mi? Te is hallottad!? – Fred a fejét rázta, mintha megpróbálná kiverni a fejéből ezt az egészet.
- Nagy cucc, egy szellem. Láttunk már több szellemet is, amikor elmentünk a látogatóba a Roxfortba, nem? Sőt, te szeptembertől még többet fogsz látni, ha odamész.
Fred riadtan pislogott körbe, aztán megacélozta a pillantását, és reszkető lábakkal kihúzta magát.
- Akárki vagy is, menj el! Ez az apukám boltja.
- Haha, tényleg, öcsi? Nem mondod. Történetesen ismerem George Weasleyt – szólalt meg a kísérteties hang.
- Tényleg? – kérdezte bizalmatlanul Fred.
- Bizony ám. Nagyon is jól. Úgyhogy tedd meg a kedvemért, hogy csinálsz itt egy kis zűrt a pajtásoddal, rendben?
A szellem hangja már nagyon közelinek tűnt.
- Miért bízzunk benned? – akadékoskodott még mindig Fred.
- Fred Weasley vagy, nem? Ő pedig James Potter. Ismerlek benneteket. Úgyhogy fogjatok neki a ramazurinak, nincs sok időnk. Kezdhetnétek a bal sarokban.
- Gyerünk, csináljuk – lelkesedett be James, és rángatni kezdte Fred karját. – A szellem biztosan tudja, hogy mik itt a legjobb dolgok.
- Régóta itt vagy már? – kérdezte Fred, a plafon felé fordítva a tekintetét, mintha ott sejtené a szellemet.
- Igen is, meg nem is, öcsi. Néha eljövök, néha elmegyek. Ma pont itt vagyok.
Fred arca felengedett, majd megfordult, így még épp láthatta, ahogy James ráveti magát a bal sarokban lévő guminyúl készletre. A bokszkesztyű egykettőre bepancsolt neki.
- Ez fájdalmas játék – nyögte James, majd élvezettel harapott bele a vattacukorba.
Fred elvigyorodott, és ő is elvett egy darabot.

- Hé, bajkeverők, mi lenne, ha kinyitnátok a bejárati ajtót? Olyan sötét van itt – jegyezte meg a szellem.
- Nem tudjuk kinyitni – rázta a fejét Fred. – Apánál van a kulcs.
- Akkor mi az, ami ott lóg a kampón? – kérdezte gúnyosan a szellem.
- Tényleg! – csillant fel Fred szeme.
- De hogy vegyük le? Nem érjük fel – szontyolodott el James, arcán viselve a bokszkesztyű nyomait. Lassan úgy festett, mint egy panda.
- Hozom a kisszéket. – Fred már ugrott is a sámliért, amiről az előbb lezúgott, és a kulcsos kampó alá mászott. – Megvan!
Diadalittasan a magasba emelte a kulcsot, majd leugorva a székről, a bejárati ajtó zárjába dugta. Elfordította és kitárta az ajtót. A napfény beömlött a helyiségbe, megvilágítva a Varázsvicc Vállalat termékeit.

- Hé, kisfiú, kinyit ma a bolt? – lépett a küszöbre rögtön egy fiatal boszorkány a kisfiával. – Tommy szeretne egy kis Weasley Csudacsillagszórót a születésnapjára.
Fred tanácstalanul sandított hátra Jamesre. Az csak megrántotta a vállát, és bekapott még egy adag vattacukrot. Ám nem volt elég gyors, az édesség újra guminyúllá változott.
A küszöbön álló kisfiú elbűvölten nézte.
- Anya! – rángatta meg az anyja talárját. – Akarok egy olyat!
- Mit, Tommy?
- Olyan vattacukros nyulat!
- Eladó az a nyúl, kisfiú? Hol van a boltvezető? – lépett be a nő, és körbekémlelt, egy felnőttet keresve.
James megbökte Fredet, Fred pedig megbökte Jamest. A vigyor egyszerre ült ki a szájukra.
- Persze, hogy eladó, asszonyom – vette fel a legudvariasabb modorát Fred. Még meg is hajolt. James majdnem megpukkant a háta mögött a kitörő nevetéstől. – De az ünnep miatt, ma mi vagyunk az eladók. Az apukámnak leltároznia kell, így ránk bízta a boltot.
- Igazán? – húzta fel a szemöldökét a nő.
- Anya, kell az a nyúl! Meg az a nyalóka is – mutatott egy újabb szerzemény felé a Tommy nevű kisfiú.
- Mond neki, hogy két galleon a nyalóka, öt meg a guminyúl.
Fred összerezzent, amikor újra meghallotta a szellem hangját. Egy pillanatra attól tartott, hogy na, itt a vége, lebuknak a nő előtt, hiszen minden bizonnyal ő is hallotta a kísértetet.
De az anya, a kezét rángató gyerekkel csak kérdőn meredt rá. Nem úgy tűnt, mintha hallott volna valamit.
Fred megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Szóval saját kísértetük van. Ez csúcs!
- Két galleon a nyalóka, öt pedig a guminyúl – mondta komoly hangon Fred.
- Majdnem olyan jól csinálod, mint George bácsi – súgta oda neki James.
- Rendben, kisfiú, de még szétnézünk, ha szabad…
- Hát persze – hajolt meg újra Fred.


Fél óra múlva az egész bolt dugig volt játszó gyerekekkel és szülőkkel, akiknek laposabb lett a pénztárcájuk. Kisvártatva a rohangászó visítozó játékok önálló életre keltek, az édességek táncba fogtak. Mindenki ámulva nézte a csodás produkciót, azt hitték, hogy a show hozzátartozik a bolthoz.
Csak Fred és James tudta, hogy a szellem vetette be magát. Véletlenül épp azokat a tárgyakat és édességeket vette elő, amik a legrosszabbul fogytak.
A vevőknek ezen a napon mindegy volt. Ünnepeltek, így egy óra múlva alig maradt a több ezer darabos készletekből.
- Még nem is játszottunk – mondta elszontyolodva James, miközben berakott a pénztárgépbe három ezüst sarlót.
- Dehogynem – ragyogott fel a mellette álló Fred tekintete. – Azt játsszuk, hogy miénk a Varázsvicc bolt, hát nem csúcsszuper?
- De igen! Tényleg – nevetett fel James is, aztán elment, hogy megmutassa egy kislánynak, hogyan kell használni a Fejnyelő fejfedőt.


Harry Potter még sosem látott ennyi embert az Abszol úton. Tudta, hogy ma ünnepnap van, elvégre jól emlékezett erre a napra, de azért nem számított ekkora tömegre. Már majdnem napnyugta volt, az ünnepségek többnyire lezajlottak, vagy az emberek hazamentek ünnepelni. De ahogy közelebb ért a Weasley Varázsvicc bolthoz, csak úgy nőtt a tömeg.
Mi folyik itt?
Nem úgy van, hogy George és Ron zárva tartanak? Hiszen ma leltároznak, mint minden évben. Azért is hozta el Jamest, mert tudta, hogy itt jól érezheti magát, és egy kicsit együtt lehet a kedvenc unokatestvérével.
Mert mostanában Fred és James elválaszthatatlanok voltak. Fredet meg az apjától nem lehetett elszakítani. Ahogy megtudta, hogy George kifejlesztett valamit, Fred rögtön ki akarta próbálni. James pedig mindenáron vele akart jönni. Ma is milyen izgatott lett, hogy kipróbálhatják a régi játékokat! De csakis a régieket. Az újakhoz George még a tulajdon öccsét sem engedte hozzányúlni, nemhogy a fiát.
Harry elmosolyodott, és örült, hogy Jamesnek nem kellett végigállnia vele a kézfogásokat, az ünnepi megnyitót és az unalmas beszédeket. Lám, ez mennyivel jobb móka.
Ám ahogy közelebb ért, az arcára fagyott a mosoly. A tömegen keresztül ugyanis a sógorát pillantotta meg, aki elhűlve állt a saját boltja előtt.

- George! – szólította meg Harry, amikor utat tört magának a tömegben. – Mit csinálsz itt kint? Odabent van a buli, nem?
Harry rosszat sejtett.
- Bocs, Harry, de én nem tudok semmiféle buliról. Ez még nekem is új. – George megvakarta vörös üstökét, és a rengeteg befelé tülekedő boszorkára és varázslóra nézett. Nem hogy fogytak volna az emberek, csak még többen lettek. Kifelé mintha nem jött volna senki.
Harry megnyúlt képpel bámult vissza George-ra.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy Ron okozza ezt a csődületet? Megnyitotta a boltot, és te nem is tudtál róla?
- Nagyon úgy tűnik. Pedig megmondtam neki, hogy ma leltározunk. Sosem nyitunk ki május másodikán, azt hittem, tudja.
Harry még sosem látta igazán dühösnek George-ot, most mégis az volt.
Harry is tudta, hogy mit jelent a férfinak ez nap, de nem akarta bolygatni. Inkább segített neki utat vágni a tomboló tömegben.

- … és ezzel véget is ért a Weasley Junior bemutató! Ha tetszett, jöjjenek vissza holnap is!
- Bizony! Holnap is lesznek extra kedvezmények! Talán maga a híres George Weasley mutatja be!
Harry alig akart hinni a fülének, amikor meghallotta a fia hangját, hát még amikor megpillantotta egy varázscilinderrel a fején. Az unokatestvérével, Freddel, épp egy dobogón ácsorogtak, amit egy asztalból és egy kis sámliból raktak össze. Onnan szavalták a mondanivalójukat.
Harry nem mert George arcára nézni. Helyette inkább Ront kereste a tekintetével. Ám barátja nem volt sehol.
Hol az ördögben van Ron!?
- Fred Weasley! Megmondanád, mi a jó retkes Merlin szakállát csinálsz? – George hangja elért a fiáig, aki összerezzenve eresztette le a kezében tartott bokszkesztyűt.
- Apa – nyögte, majd meghunyászkodva nézett össze Jamesszel. – Mi csak… játszottunk.

Fél óra múlva az utolsó ember is távozott, és George végre levakarhatta magáról az idült vigyort. Helyette villámló szemekkel meredt tulajdon fiára, és annak unokatestvérére.
- Azt mondtam, hogy a bolt mindig zárva marad május másodikán, ha jól emlékszem!
- Tudom, apa… de Ron bá’ elment és mi…
- Hova ment Ron? – szólt közbe Harry, és kérdő pillantást vetett Jamesre.
- Valami Csúzlis találkozóra. Ott van benne – mutatott egy sarokban heverő könyvre a vörös hajú kisfiú.
- Szóval Ron elment egy nyavalyás rajongótalálkozóra és itt hagyta a boltot a két legelvetemültebb gyerekre, akit ismerek!? Ezt még megemlegeti! – George a fejét fogta kínjában, és lehuppant egy gazdátlan székre, a pénztárgép mellett.
A boltban soha nem látott káosz maradt a vevők után. Mindenütt szemét és csomagolópapír, játékok és édességek darabjai hevertek, összetaposva, vagy éppen egészben. Egyes játékok panaszosan pukkantak vagy más sipító hangokat hallattak. A polcok többsége üresen ásított. Jó sok időbe fog telni, mire megint rend lesz.

- Mit gondoltatok, srácok? – nézett a két kisfiúra szemrehányóan Harry. – George bácsi keményen dolgozik, ti meg csak úgy odaadogatjátok a dolgokat idegeneknek…
- De hát nem adtuk oda ingyen! – vágott közbe Fred.
- Nem hát! – szólalt fel tiltakozva James is. – A szellem mindig mondta, hogy mennyit kérhetünk érte…
- Hallgass! – bökte oldalba erőteljesen az unokatestvérét Fred. – Ez titok!
- Miféle szellem? – nézett fel hirtelen George.
- Aki azt mondta, hogy tartsuk titokban. – Fred vetett egy megrovó pillantást a mellette álló Jamesre.
- Úgyis kiderült volna… - vont vállat James, majd folytatta: - A szellem mondta, hogy ismer minket, jól ismeri George bácsit is, és meg tudja mutatni, hogy hol vannak a legmenőbb cuccok, amivel játszhatunk…
- … aztán kinyitottuk a bolt ajtaját, és mire észbe kaptunk, már egy csomóan voltak, és mindenki vásárolni akart – folytatta Fred.
- … és a szellem segített nekünk, mert mindig mondta, hogy mi mennyibe kerül – vágott a szavába James.
Harry összenézett George-dzsal, akinek az arckifejezése egyszerre halottsápadttá változott.
- Gyerekek, mondjátok, hogy az egészet csak kitaláltátok és… - kezdett bele óvatosan Harry.
- Nem, apa! – harsogta James. – A szellem létezik, még beszéltünk is vele! De sohasem láttuk. Azt mondta nincs mindig itt, de most éppen erre járt.
- Akkor… kérdezzetek tőle valamit – szólalt meg rekedt hangon George.
- Már elment – húzta be a nyakát Fred. Valahogy nem tetszett neki az apja arckifejezése.
- Azt mondta, már rendet rakott – válaszolt rá James is.


Órákkal később, mikor Harry már elvitte Jamest, beígérve neki egy jó adag büntetést, George egyedül maradt a pénztárgéppel, és nem akart hinni a szemének.
A bevétel jócskán meghaladta az eddig elérteket, sőt meg merte kockáztatni, hogy az előző hónapban sem kerestek ennyit, pedig akkor is igen sok terméket adtak el. Több mint egy havi összeg hevert előtte, úgy, hogy csak egy napon, május másodikán voltak nyitva. És a pénztáros nem is akárki volt. A fia és James Potter.
George azt hitte, a szeme káprázik.
Vetett egy pillantást a szemetet szedő fiára, aztán megcsóválta a fejét. Mára elég lesz a büntetésből.
- Fred – szólította.
A fia azonnal rohant oda hozzá. Tudta, hogy rosszat csinált, hiszen fájdalmat okozott az apjának. Látta a szemén, hogy nem csillog olyan huncutul, mint ahogy szokott. De hát ezen a napon sosem. Fred tudta ezt jól. Azért is jött el vele ma. Megígérte az anyjának, hogy ezen a napon vigyáz az apjára.

- Sajnálom, apa – ült fel az ölébe. – Többet nem csinálunk ilyet, tényleg.
- Az nagy hiba lenne, Fred Weasley – borzolta meg a fia vörös haját George. – Ugyanis ügyesebb eladók vagytok, mint én meg Ron bácsi együttvéve.
- Tényleg? – A kisfiúnak felragyogott az arca.
- Bizony. És ezt Ron bácsi orra alá is fogjuk dörgölni, ha legközelebb látjuk. Persze, csak ha túléli az átkaimat, amiket rászórok…
Fred felnevetett.
- Akkor nem haragszol? – sandított félve az apjára.
- Nem – mosolygott rá George. – Sőt, megígérem, hogy ezentúl te próbálhatsz ki minden újdonságot legelőször.
Fred szeme felragyogott, és rögtön rángatni kezdte apja kezét.
- És James is, ugye? Ugye ő is? Vele akarom kipróbálni!
- Igen, ő is! – George elfojtott egy bosszús sóhajt. Készülnie kell rá, hogy a boltjából nem marad majd semmi.
- El akarom mondani ezt Jamesnek is!
- Most? Hiszen egész nap vele voltál! – nevetett fel George. Mi az, ezeket leválasztani se lehet egymásról?
- Nem baj – legyintett a kisfiú. – Naa, apa!
- Jó, menjünk – intett George. – A takarítást majd Ron bácsi megcsinálja holnap. Hiszen ért hozzá, hogyan kell semmi perc alatt felszívódni… csak ezúttal a szemetet fogja eltűntetni.
George felkacagott, és odaengedte loholó fiát a kandallóhoz.

Már készült rá, hogy bezárja a bejárati ajtót, amikor ezúttal ő is meghallotta a hangot. Távolról jött, mintha nem is e világhoz tartozna.
- Ugye legközelebb nem tartasz zárva május másodikán? Mert ez igen jó buli volt… Kár, hogy kihagytad.
- Szóval ez volt a célod, igaz? – morogta George.
- Naná, miért mit hittél? Üzenem Frednek, hogy tetszik a neve.
Mintha csak a kintről jövő szél suttogott volna. George nem is hitte, hogy valóban megtörtént.
Visszafordult a fiához, és igyekezett eltűntetni a homályos csillanást a szeméből.
Mikor Fred felpillantott rá, újra azt a huncut tekintetű apát látta, akit annyira szeretett.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)