Tűzleány írta: Nelli

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Vakítóan kék az ég, el kell takarnia a szemét. Csönd honol; olyannyira hozzászokott a hullámok folytonos csacsogásához, hogy már-már meg sem hallja őket. A részévé váltak annak a kínzó pokolnak, amely belülről tépi, szaggatja őt, s oltja ki lelke tűzvörös lángját.
Épphogy elfér az aprócska sziklán. Összekuporodva fekszik és mered üres tekintettel a tenger végtelenjébe naphosszat, s csak ritkán változtat testhelyzetén. Fölöslegesnek tartja, hisz minden oldalról ugyanaz a látvány öleli gyilkos szenvedéllyel magához.
Lehunyt szemekkel, az önként vállalt sötétségbe burkolózván időnként suttogást hall, s árnyképek öltenek alakot benne, minden egyes szóval leszakítva egy foszlányt megtépázott lelkéből.
Ilyenkor sírna, ha az nem lenne oly ellentétes természetével. Könnyekre ő azonban képtelen.

***


A napfény szikrázóan csillan meg a habokból kinyúló alak opálzöld testén. A víz meghajlik: fejet, testet, karokat vél sejtetni, s örökkön sodródó gondolatokat. A lány azonban elnéz mellette, szeme sem rebben, míg a víz-lény figyeli lobogó hajának vörösét merőn, elmélázva, fejét tenyerébe támasztva. Vigasztalón hajol felé.
– Szeresselek? – Hangja akár a mélység: elmerülsz benne, átölel.
Hosszú, nagyon hosszú a perc, mely nem akarja elengedni megkülönböztethetetlen, egyforma testvéreinek végtelenbe nyúló sorát.
A lány nem mozdul, s a víz-alak, fejét karjaira hajtva, ott marad vele.


***


Valaha szerette a napot, mely – úgy érezte – erőt ád neki. Ragyogó mosolya, meleg ölelése, cirógatása egy anya szeretetére emlékeztette.
Az éj más volt. A titkok, a mámor ideje, mikor megrészegült önnön ragyogásától, s a sötétbe burkolózott ismeretlen felfedezése új hevet plántált lángoló szívébe.
De ez már a múlté, a vidámság ideje lejárt, eloltották. Kialudt, akár a gyertyaláng.


***


– Félek, ha sokáig itt maradsz, elveszel.
– Menj el. – Rég nem használta már a hangját. Rekedté vált a fájdalom szülte diszharmóniától, a lángok csikorogva érintkeznek egymással, valami eltörött benne.
A víz-lény bánatosan ingatja fejét, míg testén gyönyörrel telve futnak végig a vágyódó napsugarak, ám ő nem törődik velük.
– Miképp menthetnélek meg, mondd?
A lány csak hallgat és lehunyja két szemét.
Vidáman csacsognak a pajkos hullámok, ahogy megtörnek aprócska börtönén – talán gúnyosan is. Netán részvéttel?
De hát őt ez nem érdekli. Már semmi, soha… Eldöntötte.
– Hagyj magamra. – S e szóra a víz-lény végre visszaolvad a habokba.


***


Gyertyaláng. Aprócska meleg a szívek mélyén. Ártalmatlan, szikrázó, káprázat, mely vágyódó sóhajokat szül az égbe. Több akart lenni ennél, túlnőni önmagán; ez volt a cél.
Sikerült neki…

***


A fény, a meleg, az élet ideje lejár, elsüllyed a hűs habokba. Csillagok lopakodnak elő a felejtés fátyla mögül félszegen, halvány mosollyal tekintve le rá.
– Kicsi húgunk, jer közénk…
Hisz idősek ők, idősebbek az emlékezésnél, öregebbek magánál Istennél is.
– Szoktál álmodni?
Nem tágít, visszajött. Most egészen sötétnek tetszik, a lány nem tudná megmondani mihez is hasonlatos. Talán mint a gondolat. Vagy netán az űr, mit lelkében dédelget. Ám a víz-lény szíve nem lehet ilyen: tompán fénylik és pulzál. Bár meglehet, csak az ő halovány derengését tükrözi vissza, s nem belőle fakad. Tűnő káprázat talán, a képzelet csalfa játéka, semmi több.
Mert a víz-lény szomorúan figyeli őt, hangja akár a partot érő szelíd vízmosás.
– Szegény, bánatos tűzleány, ha itt maradsz, elveszel.
De a lány csak lehunyja szemét, míg a tenger visszafogadja magába eltökélt gyermekét…


***


Narancsszínűvé vált a víz, mintha folyékony, csapongó és édes tűzzé festette volna a felkelő nap lángoló szerelme.
Eljátszott időnként a gondolattal, hogy megteszi. Így talán nem lenne oly nehéz. Mintha csak önnön lényébe merülne el. Átölelnék a habok, magához húzná a mélység.
De képtelen volt önmagát becsapni. Fájna, rettentően fájna neki az elmúlás. Leolvadna róla a felszín, leplezetlenül feltárulna igaz valója, míg végül csak a szíve maradna, hogy aztán azt is elemésszék az éhes hullámok. Semmi sem maradna belőle…


***


Gyöngyöket, ékszereket, megannyi kincset kínál neki. De a lány nem nyúl értük, érintetlenül fekszenek mellette a drágaságok.
– Tengerszülte igazgyöngyök, küzdelemben elnyert aranyláncok, drágakövek, ezüstálmok… Hát semmi sem vígasztal meg? – Csalódottan húzódik vissza.
Némán múlik a konok idő.
A napsugarakat – ez természetükből fakad – vonzza a lehetőség, hogy saját fényükből adva teremtsenek csillogó káprázatokat, így bennük önmaguk dicsőségére lelhetnek. S most is elbűvölve csókolják végig a parányi sziklára felhalmozott kincseket.
Ragyog az arany, a megannyi drágaság. Elvakítják őt, tekintetét el nem fordíthatja. Míves medált emel fel, s tűnődve nézi rajzolatát. Sellőalak az, teste kecses ívbe hajolva.
– Ilyen volnál te is?
Megdöbbenés, öröm és remény – mit a váratlan szó hív életre – kéz a kézben járnak. Mesél a vízből született lény, hangja boldogan morajlik a szavak tengerén.
– Ember alkotta homályos koholmány csupán, mit az ő szemük felfogni képes. De láttál-e már zöld álmokat? Ahhoz vagyunk hasonlatosak. Tajtékcsipke keretezi arcunk, szemünk egy-egy smaragdvillanás. Minden porcikánkkal érezzük a tenger rezdülését. Gondolataink élővé válnak és szabadon úsznak, mígnem egy arra érdemes magába nem foglalja vagy el nem pusztítja végleg azt.
Egybeolvad hang és morajlás, álmosítón, ölelőn. Immár nem hallja az emlék visszhangját. Álom száll rá: smaragd, opál.


***


– Itt vagy előttem, láthatom halovány arcod bús kifejezését. Szemeidnek csillagát azonban elrejted csukott szemhéjad mögé, s ajkad vonala egy pillanatra sem görbül fölfelé. És hajad, ahogy lángként csapong, mikor belekap a szél…! Itt vagy karnyújtásnyira, megérinteni mégis lehetetlen.
Talán úgy hiszi még álmodik. Talán túl régóta gyötörte a nap, a tenger és a magány. Talán csak öntudatlanul nyújtja kezét a másik felé. Alig él már, fénye majdnem kihunyt. Szívdobbanásként pislákol fel benne csupán a lét.
Két világ találkozása mindig fájdalmas, így mondják. De szép is, rettentően szép. Óvatosan nyúl felé a víz-alak, két keze a csöppnyi, gyönge kéz körül lebeg és vár.
– Szerethetlek? – kérdi, s hangjából szól a mélység összes gyötrő sebe, mely soha nem tud beforrni.
Megérinti a kicsi kezet. Akár a szellő, úgy simít rajta végig.
Láng kihuny, édes füst szakad. Kín és rettenet. Elfordul a víz szülötte, könnyein aranylón ülnek meg a napsugarak.
Erőtlen sóhaj száll az égbe:
– Milyen jó, milyen hűs. Nem érzem már olyan nagyon lángom pusztító erejét. Kérlek, kedves, ne engedd el a kezem…


***


Mint szelíd lélek égő indulata, úgy dühöngenek a tajtékos hullámok. De a parány sziklára óvva ügyelnek, ne eshessék bántódása a tűzleánynak, gyönge testét ne érhesse egyetlen csepp se.
Végtelennek hitte magát a tenger, erősnek: hajókat nyelhet el, de sziklát helyéről el nem mozdíthat.
– Nem vihetlek füves partra nem kínálhatok olyat, mi erőt ád. Annyi mindenem van, de világítótornyot, fát, embert, szerelmet csak távolról nézhetek.
Elcsitult a tenger, gyermeke csendben kesereg, szívébe már bekúszott az ölelő, hideg rettenet.
Csillagok suttognak bele az éjbe:
– Kicsi húgunk, jer közénk, jer…
Felemeli fejét a tűzleány, búsan néz kedvesére, ám szemeiben új láng ragyog, s ezúttal nem rejti el előle. Ügyetlenül hajol hozzá, ajkán egyetlen szó pihen.
– Szeretnél?
Perzsel a csók, még sokáig érzi hevét a tengernek fia – talán örökké is. De egy bizonyos: soha nem felejt.


***


Üres immár a szikla, néha felül rá. Csak néhány lopott pillanatra. Éjszakánként a fölé boruló sötét vásznat nézi örökké, s mesél szerelmének, aki mosolyogva figyeli.




2012. 12. 28.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)