Kell egy asszisztens! írta: Scale

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Kell egy asszisztens!



Hogy lehet ennyire undorítóan nyugodt a város?!

Sherlock Holmes a Baker Street 221/B ablakánál állt, és csak nézte az alatta elterülő utcát, ahol az emberek teljes nyugalomban sétálgattak, és ahol az autók is legalább ilyen lassúsággal hajtottak végig – s mindeközben senkit sem érdekelt, hogy őt majd szétveti az unalom. Napok óta mindenfajta adrenalinforrás elkerülte; az egyetlen értékelhető esetnek az a rejtélyes hármas „öngyilkosság” bizonyult, amibe egyelőre nem kapott nagyobb volumenű betekintést.

Továbbra is fintorogva leste lakóterülete minden rezdülését, mikor főbérlője, Mrs. Hudson belépett a nappaliba.

− Sherlock! – kiáltotta döbbenten. – Mi ez a felfordulás?

Mindössze néhány napja adta ki a lakást a fiatalembernek (jutányos áron, amiért elintézte férje halálbüntetését), de arra nem számított, hogy szinte azonnal úgy fog kinézni hely, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Mrs. Hudson egy-két dolgot megpróbált a konyhában helyre rakni, csakhogy rendszerető természete megnyugodjon, de végül feladta a harcot, és kézbe vette az aznapi újságot, mely a földön hevert.

− Mit szól az öngyilkosságokhoz, Sherlock? Ez ám az önnek való eset; három egyforma öngyilkosság…

− Négy – helyesbített halkan Sherlock. Elhúzta a függönyt, és mereven figyelte, amint leparkol lakásuk előtt egy rendőrautó. – Megvolt a negyedik, de ezúttal valami megváltozott.

− A negyedik? – kérdezett vissza döbbenten Mrs. Hudson, és akárcsak albérlője, ő is az ajtó felé fordult, mikor meghallotta a sietős lépteket.

− Hol? – tért a lényegre köszönés nélkül Sherlock, amint felbukkant az ajtóban a szürkés hajú Lestrade nyomozó. Annyira végtelenül unatkozott, hogy lassan akár egy eltűnt kiskutya után is nyomozott volna, csak történjen már valami.

− Brixton, Louriston Gardens – válaszolta Lestrade.

− És mi az új fejlemény – nem jött volna ide, ha nem volna.

− Eddig nem hagytak búcsúlevelet…

− Tudom – bólintott Sherlock.

− … de ő igen. Velem jönne? – Lestrade hangjából hallatszott némi sürgetés, de Sherlock ahelyett, hogy vette volna a kabátját, zsebre dugta a kezét, és további kérdések feltevésével húzta a nyomozó idegeit.

− Ki a halottkém?

− Tíz perccel ezelőtt még Anderson volt, de valami családi ügy miatt sürgősen el kellett menni; helyette egy Watson nevű orvost küldenek.

− Nem ismerem őt – rázta meg a fejét Sherlock. – Képes velem dolgozni?

− Ő nem az asszisztense – rázta meg a fejét Lestrade.

− De kell egy asszisztens! – nézett rá indulatosan Sherlock.

− Jön végre? – kérdezte kissé emelt hangon a nyomozó.

− De nem rendőrautóban.

− Nagyszerű – hajolt meg egy kicsit Lestrade, aztán gyorsan leviharzott a lépcsőn.

sherlock


John Hamish Watson rohamtempóban készülődött – már amennyire sánta lába ezt lehetővé tette. Nem sokkal este hét után csörögtek a Halottkémi Hivataltól, hogy szükség lenne rá egy tetthelyen, így aztán John élete első halottkémi teendőit fogja ellátni. Mióta hazatért Afganisztánból, szinte ki sem mozdult aprócska, szegényes lakásából; teljes letargiába volt zuhanva attól a borzalomtól, melyet elszenvedett a háború során, végül azonban erőt vett magán, és több kórházba is beadta önéletrajzát, hátha szerencsével jár. A Szent Bartemius kórház aztán kiközvetítette a halottkémesekhez, és ő köszönettel rábólintott az ajánlatra. Jobb, mint a semmi.

John a hívás után öt perccel már taxiba is ült. Alkonyodott, és mire a helyszínre ért, teljesen be is sötétedett. Lesz talán éjfél vagy egy óra, mire hazaér, de igazából nem is bánta – minél fáradtabb, annál kisebb az esélye annak, hogy aznap rátalálnak a rémálmok. A taxiból kiszállva odasántikált a kordonhoz, pont akkor, mikor egy színes bőrű rendőrnő beleszólt a walkie talkie-jába.

− Itt a Hangyás, beviszem!

Már épp indult volna, nyomában egy kissé kócos, hullámos hajú, magas fiatalemberrel (vélhetően a Hangyással), mikor John megszólította a nőt.

− Elnézést!

Mindketten felé fordultak.

− Igen? – nézett rá kérdőn a nő.

− Doktor John Watson vagyok, a halottkém.

− Itt az új halottkém, őt is beviszem – szólt bele újra a walkie talkie-ba, aztán Johnra emelte a tekintetét. – Sally Donovan őrmester, üdvözlöm. Jöjjön, megmutatom a tetthelyet – mosolyodott el, és anélkül, hogy a velük lévő férfit bemutatta volna, továbbindult.

John ezen kissé meghökkent, aztán kezet nyújtott a tőle legalább egy fejjel magasabb az idegennek.

− John Watson. – A férfi elfogadta a felajánlott jobbot, ám a neve helyett valami teljesen mást mondott.

− Afganisztán vagy Irak? – kérdezte érdeklődve.

− Tessék? – torpant meg John döbbent-értetlenül.

− Afganisztánban volt, vagy Irakban?

− Öhm… Afganisztánban, de honnan tudja…?

− Nem tudtam, láttam – vonta meg a vállát a fiatal férfi, és minden további nélkül követte Donovant a tetthely felé.

John értetlenül nézett utána. Látta? Mi az, hogy látta? Sietősen a „látó” után igyekezett, hátha némileg több információt sikerül kiszednie belőle.

− Honnan tudta, hogy Afganisztánban jártam? – kérdezte újból, mikor beérte a férfit. Ő még csak annyira sem méltatta Johnt, hogy ránézzen, helyette belépett egy romos, emeletes ház ajtaján, és odalépett Gregory Lestrade felügyelőhöz – John azonnal megismerte az újságok címlapjairól. Mióta elkezdődtek a sorozat-öngyilkosságok, a nyomozó rendszeresen feltűnik a lapokban.

− Hol a holttest? – kérdezte a rejtélyes férfi Lestrade-tól.

− Az emeleten – válaszolta a felügyelő, aki aztán Johnt vette szemügyre. – Maga az új halottkém, igaz?

− Oh, igen… – Még be sem mutatkoztam – fedte meg magát. – John Watson.

− Remek, vegyen fel egyet. – Azzal Lestrade John kezébe nyomott egy kék overált, mely biztosítja, hogy még egy aprócska szösz se kerüljön róluk a bűntett helyszínére.

A hármas felsétált az épület legfelső emeletére, ahol a holttest feküdt. Az idegen mindössze két percet kapott, hogy körülnézzen, és John még később is azon gondolkodott, hogy ha két perc alatt annyi információt tudott összegyűjteni, mint más talán hónapok alatt, akkor vajon mit tudott volna meg, ha kap esetleg még egy percet? Lehet még azt is meg tudta volna mondani, mit reggelizett az áldozat? John ámulva hallgatta, szinte itta a férfi minden szavát, és közben jóformán semmi mást nem tudott kinyögni, mint hogy „Fantasztikus!” és „Briliáns!”, „Zseniális!”. És tényleg így is gondolta. Nagyon úgy tűnt, hogy a férfi valójában nem látó, mindössze egy remek megfigyelési képességekkel rendelkező ember. Olyan dolgokat lát meg, melyeket más nem, vagy ha igen, akkor is elsiklik felette, nem tartja lényegesnek. Ő azonban nem követ el ilyen hibát.

Mikor azonban a férfi rájött egy valószínűleg igen fontos dologra egy eltűnt bőrönddel kapcsolatban, rekordidő alatt elviharzott a helyszínről, John pedig nem volt képes napirendre térni efölött az egész képesség fölött. Így aztán visszatért a hullához, hogy alaposan megvizsgálja, és biztosítsa a terepet, s közben a mellette álló Lestrade-hoz fordult.

− Ki volt ez a férfi, uram?

− Sherlock Holmesnak hívják – felelte Lestrade. – Tanácsadó detektív.

− Az mit is takar?

− Amikor egyszer-kétszer zsákutcába futunk, hozzá fordulunk segítségért. Sherlock Holmes nagy ember, furcsa képességekkel, és még furcsább munkamorállal. De a tanácsai hasznosak. Egyszerűen csak ránéz valakire, és öt másodperc múlva elmeséli a fél életét.

− Sherlock Holmes egy pszichopata – szólt közbe Donovan őrmester, és karba tett kézzel megállt az ajtóban. – Egy pennyt sem kap azért, amit csinál, egyszerűen csak élvezi, és ez kirobbantja az unatkozásából. A végén annyira fog unatkozni, hogy saját maga fogja elkövetni a gyilkosságokat, és ő is akarja majd megoldani.

− Ugyan már, Donovan – csóválta a fejét Lestrade. – Sherlock nem pszichopata, csak adrenalinfüggő. Arrogáns és lenéző az emberekkel, és szeret kérkedni – néha legszívesebben orrba vágnám, de én hiszem, hogy egyszer meg tud változni, csak kellene mellé valaki, aki kordában tartja. Ahogy már mondtam, Sherlock Holmes nagy ember, és hiszem, hogy egy nap − ha szerencsénk van − még jó ember is lehet.

John az elkövetkezendő másfél órában még sokat gondolkodott azon, amit Lestrade (és Donovan) mondott. Minden jel arra mutatott, hogy a főfelügyelő kedveli Holmest, és ha John őszinte akart lenni magához, őt teljesen lenyűgözte Sherlock. Legszívesebben órákig hallgatná, hogy kiről mit tud még mesélni. Vajon róla mit tudhatott meg azon kívül, hogy Afganisztánban járt?

Mikor szerencsétlen Jennifer Wilson holttestének megtörtént az elszállítása, John is útnak indult hazafelé. Már épp átért a rendőrségi kordonon, amikor jelezte a mobilja, hogy üzenete érkezett. Elővette a telefont, és megnézte az sms-t.

Baker Street, 221/B. Ha nincs jobb dolgod, gyere.
-SH


John értetlenül nézte a kijelzőt. Az „SH” monogram csalhatatlanul Sherlock Holmesra utal, de minek írna ő neki? Hiszen szinte alig szóltak egymáshoz… És minek kéne a Baker Streetre mennie? Na és honnan tudja a telefonszámát? Úgy döntött, hogy végül is ezekre a kérdésekre csupán egy ember lesz képes válaszolni, és az maga Sherlock Holmes.

Honnan tudja a telefonszámom, Mr. Holmes?
−JW


A válasz másodperceken belül érkezett.

Szólíts Sherlocknak. Ez egy végtelenül ostoba kérdés volt, John. Tudakozó.
-SH


Aha, hát persze, gondolhatta volna…

És miért kellene a Baker Streetre mennem?
-JW


Mert az asszisztensemnek mellettem a helye.
-SH


John szemei elkerekedtek. Asszisztens? Mi az, hogy az asszisztense?

Nem vagyok az asszisztensed. Halottkém vagyok.
-JW

De igen, az vagy. Segítettél a nyomozásban, nem hátráltattál, és elismerted az intelligenciámat. Az asszisztensem vagy.
-SH

És a lakótársam.
-SH


− Lakótárs?! – kiáltotta elképedve John.

Mégis mióta vagyok a lakótársad?
-JW

Két óra, huszonöt perce. Hegedülök. Zavar?
-SH


John figyelmen kívül hagyta a kérdést, és inkább a saját aggályaival foglalkozott.

Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyors? Semmit nem tudunk egymásról.
-JW

Tanácsadó detektív vagyok, bűnözőket üldözök. Te háborúból hazatért, pszichoszomatikus fájdalommal küzdő halottkém vagy.
-SH

És ha jobb dolgod van is, gyere. Veszélyes lehet.
-SH


John csak bámulta az üzenet, az előzőeket is visszaolvasta, és egész egyszerűen nem tudta, mi tévő legyen. Fejében egyre másra ott visszhangzottak Lestrade szavai. „Sherlock Holmes nagy ember, és hiszem, hogy egy nap − ha szerencsénk van − még jó ember is lehet.”

Igazság szerint nem tudta megmondani miért, de vonzotta őt Sherlock Holmes, mint a mágnes. Érdekelte, hogy mit csinálhat, hogy hogy csinálja, amit csinál, és valahol imponált is neki, hogy ennyire őt akarja az asszisztensének, meg a lakótársának. Az a kis aprócska belső hang pedig azt suttogta, hogy Sherlock nem akar semmi rosszat; nem fogja megölni, se elrabolni…

Mellesleg annyi idő után most megint ott állt egy kaland kezdetén. John megvonta a vállát. Miért is ne? Ránézett a mobiljára, és pötyögni kezdett.

A hegedülésed túlszárnyalja egy macska nyávogását?
-JW




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)