Másállapot írta: FarkasPeter

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Azaész harmadszorra is felkattintotta a telefon fedelét. És rögtön ráébredt, harmadszorra is, hogy Aengust még mindig nem tudja elérni. Spiridon épp elég haragtartó volt ahhoz, hogy megbüntesse a hanyag tündérfit azért, mert remekművét el merészelte veszíteni. Azaész nagyot szippantott az óceán vízéből, s tekintetét ismét a sír felé fordította.

Elátkozta a percet, mikor trónra lépett, ahogy ezt már sokszor megtette. Mit nem adott volna azért, ha úgy, mint bármely közsellő, felesége mellett lehetett volna élete egyik legfontosabb időszakában. Ám rá szükség volt Atlantiszban, nem rohanhatott el ez elől a felelősség elől, még azt a kevés időt is megérezte, amiket a felszínen töltött – utána napokig azt se tudja, hová kapjon rengeteg kötelessége közül.

Ennél többről is szó volt ugyanakkor. Elelt mintha kicserélték volna, mióta gyermeküket várta. Kezdődött minden a súlyos reggeli rosszullétekkel, melyek annyira megviselték szerelmét, hogy egy kórházi hálót kellett rögtönözni Santorinin a trónörökös érkezésének mellékhatásai miatt. Azaész minden este a telefonon lógott, hogy Lilla hogyléte felől érdeklődjön, akár tőle, akár bárki mástól, és mikor pár hét után ez enyhült, azt hitte, fellélegezhet. Éppen ellenkezőleg, a kálvária ezután kezdődött csak igazán. Ha Azaész el is szabadult teendői mellől, a szigeten egy szinte teljesen más nőt talált. Arra számított, hogy kevés idejüket hármójukra koncentrálva tudják tölteni. Elel azonban nem egyszer apróságok miatt borult ki, néha egyenesen mintha férje jelenléte zavarta volna, anélkül, hogy bármit is cselekedett volna.

És mindezek tetejébe rémálmai sem hagyták békén Atlantisz királyát. Ugyanis nem szimplán magánya volt, mely minden kora reggelen Ifigénia sírjához vezette. Azaész szörnyen félt. Nem tudta, egykori szeretője hogyan veszítette életét, és már rokona sem maradt a lánynak, aki elmesélhette volna történetét. Azaész álmaiban egyre többször tűnt fel a szőke csitri fájdalomtól eltorzult arca, majd egy vakító varázsvillanás, mely elemésztette anyát és fiát. Bármennyire is nyugtatóak voltak Dohnal szavai, amikor megtanulta, hogyan használja helyesen a mágiát, sosem állította, hogy tisztában van varázserejével, vagy éppen születendő fiáéval. És a bölcs tündér most több ezer kilométerre tartózkodott tőle. Akárcsak mindenki más, akitől segítséget szeretett volna kérni: apja hónapokkal ezelőtt meghalt és még Aengustől sem kérhetett segítséget. Bármennyire szertelen kópé volt is a tündér, Azaész azt gondolta, megértené a gondjait, és előállna valami hozzá illően észbontó ötlettel. Ami pedig Spirót illette, a görög férfinél kis túlzással a fal is jobb partnernek bizonyult, ha érzelmi dolgokról kellett beszélni.

Így jobb híján minden nap kiúszott a temetőbe és imádkozott Poszeidónhoz minden szerettéért. Dühítette a tehetetlenség, az a tény, hogy hiába minden megmaradt mágiája és hatalma, egyelőre nem tudott többet tenni családjáért.

Bal kezében a telefon rezegni kezdett. Atlantiszban háromnegyed kilenc volt, ami azt jelentette, hogy Azaésznek ideje volt elhagynia a temetőt – kilenc órára Damoklész tanácsos kért bizalmas kihallgatást Atlantisz királyától.
Ahogy a palota felé úszott, felötlött benne, hogy felhívja Elelt, de inkább letett róla. Ő maga elég feszült volt, és sejtette, felesége is hasonlóképp érez.

oooooooooooooooooooooooo


Csak még egy kicsit, egy apró szippantást… Aú!
A kis Arisztész egy jól irányzott rúgással jelezte, hogy édesanyja szervezetével ellentétben neki a legkevésbé sem tetszik a cigaretta szaga. Elel gyorsan elkapta a fejét, mielőtt a fiatal görög férfi félreértette volna azt, hogy utána fordul. Annál inkább nem hiányzott ez számára, mivel így is nem egy férfi szeme akadt meg rajta, pedig már terhessége ötödik hónapjában járt, vagyis pocakja egyre határozottabban gömbölyödött. Ez a tudat, valamint az, hogy Azaésztől több mint ezer kilométernyi távolságban várta a babát, egyszerre töltötte el pozitív érzésekkel, és kergette az őrületbe kellemetlenségével.

Egyrészt legyezgette a hiúságát az, hogy állapotosan, a harminchoz közelítve is vonzónak találják a férfiak, továbbá nem egyszer volt olyan pillanata (különösen, mióta túl volt a kimerítő reggeli rosszulléteken), mikor úgy érezte, a csöppségen kívül senki jelenlétét nem volt képes elviselni a szobában, a házban, sőt, olykor szíve szerint az egész szigetet kiürítette volna.

Ellenben tudta és érezte, hogy ez a viselkedése cseppet sem tűnt normálisnak környezete számára, és ami még fontosabb volt, férjének sem ezt akarta mutatni. Amennyire képes volt rá, türtőztette magát, de Azaész gyakran mintha egy másik bolygón járt volna, vagy legalábbis a gondolatai, éppen akkor, amikor Lillának szüksége lett volna a figyelmére. Hiába, ők voltak Atlantisz királyi párja, és hogy születendő gyermekük épségét ne kockáztassák, Elelnek a víz alatti város helyett maradtak a santorini hétköznapok és a Papafotiu család véget nem érő jótanácsai.

- Megálljunk? – kérdezte Meandra, és Lilla csak ekkor vette észre, hogy jó pár méterre lemaradt kísérőjétől. Túl sok kedve ugyan nem volt álldogálni, leülni vagy bármily módon pihenni – sőt, igazából semmihez sem volt, de inkább csak bólintott, és kerestek egy üres padot. Ez idő alatt Meandra csacsogott is valamit, de csak az utolsó kérdése jutott el Lilla tudatáig.
- Minden rendben?
- Te hogyan bírtad Stavrosszal?
Meandra gyorsan társnője gömbölyödő hasára pillantott.
- Stavros nagyon nyugodt baba volt, tudod. Csodálkoztunk is. – Nagy vigasz. Arisztészt aztán mindennek lehetett nevezni, de nyugodtnak semmiképpen sem. – Meg persze Spiro is nagyon sokat segített. Gondoltad volna róla, mikor először találkoztál vele?

Hát persze! Spiro! A zseni, aki még bokros teendői és meghívásai közepette is képes volt arra, hogy időt szakítson a jövendő trónörökösre. Aki már akkor ki tudta mutatni a baba varázserejét, amikor még csak pár hete dobogott a szíve. Aki gondját viselte Atlantisz királynőjének. Aki mindenre képes volt, csak arra nem, hogy kinyomtasson egy átokverte ultrahangképet. Mi lehetett olyan felfoghatatlan azon, hogy szeretett volna egy pillantást vetni a gyermekére? Annyiszor vágyott már arra, hogy megkérdezze Meandrát, ő hogyan bírta ki a várakozást a szülésig, de inkább türtőztette magát, nehogy a másik nő félreértse, ami cseppet sem lett volna meglepő.

Lilla tudta ugyan, még apja is mesélt neki arról, mennyire képesek elérzékenyülni a nők ebben az időszakban. Ám teljesen más volt hallani róla, és más volt megélni, érezni azt, ahogy egy könnycsepp végigcsorog az arcán. Legszívesebben előrehajolt volna, és kezébe temette volna az arcát – hiszen egy terhes nőtől sem épp megszokott látvány, hogy a nyílt utcán elsírja magát –, de azonnal rájött, hogy ez mind neki, mind kisfiának kényelmetlen lenne, inkább csak a szeme elé emelte a kezét, mintha csak a nap elől akarná elfedni arcát.

Atlantisz királynője sírt, noha magának sem tudta megmagyarázni, miért. Mérges volt a tehetetlen Spiróra, a bugyutácska Meandrára, a több ezer kilométerre lévő Azaészre, az egész világra, és ugyanabban a pillanatban könnyezett a boldogságtól, hogy erre a világra született, és hogy ezek az emberek vették körül.

Ahogy lassan leküzdötte kitörő érzelmeit, érezte Meandra kíváncsian fürkésző tekintetét, és hálás volt neki, hogy nem kellett egy kérdésre se válaszolnia. Mikor Lilla megtörölte a szemét, és összenéztek, biztosan érezte, valaki érti, min megy keresztül.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)