Mozdonyfüstben írta: botkrisz

[Kritikák - 16]

+++ betűméret ---


*Victoire/Teddy Tizenkilenc évvel később. King's Cross pályaudvar. Pár méterre Harry Pottertől és kis családjától láthatunk egy fiatalembert, akinek egy világ változik meg azon a bizonyos szeptemberi napon. Vajon nyugtalan szíve végre rálel arra, amit keres?*



A mozdony sötét alakja sisteregve kifújta a füstöt, pont akkor, amikor a nagy óra kijelzője elérte a tízes számot.
Egy kipirult arcú fiatalember ide-oda nézelődött a tömegben. A baglyok rikácsolása zavarta, az emberek hömpölygő áradata bosszantotta, és most még valahogy az ismerőseit is igyekezett elkerülni. Csakis egy valakit akart látni, de ő még nem érkezett meg. Egy oszlop mögé lapult, és várt.
Tudta, hogy eljön.
De semmi másban nem lehetett biztos.


Hirtelen felbukkant. Aranyszőke haja lófarokba kötve repdesett a hátán, élénken csillogó szeme pedig senkiéhez sem volt fogható. Szája szélén mosoly játszott, szép arcát csak még jobban kiemelte az az elegáns, kockás kék ing, amit viselt.
A fiú arca immár tűzben égett. Csakis az Ő pillantását kereste. Bárcsak egyetlen percre elcsíphetné… Hiszen miatta van itt.
A kék szemek ekkor belefúródtak a barnába, és a csodálkozás kifejezése suhant át a lányon. Talán örült is egy kicsit… A fiú nem tudta volna megmondani, mert mérföldekkel távolabb érezte a lányt, mint az valójában volt.
Mi van, ha mégsem sikerült döntenie? Mi van, ha egyszerűen csak nemet mond? Lehet, hogy mégis hülye ötlet volt csak így idejönni a King’s Crossra? Az elutasítástól való félelem már elkezdte beleinni magát a lelkébe. Lassan ott tartott, hogy egyszerűen kisétál a vágányról.
A Roxfort Expressz lustán fütyült egyet, jelezve, hogy hamarosan megkezdi útját a messzi észak felé.

És akkor ott termett előtte; a gyönyörű kék szemei csillogtak és úgy mosolygott, hogy a fiú minden percekkel ezelőtti borús gondolatát elfelejtette.

- Kijöttél – szólalt meg a lány.
- Igen – nyelt egy nagyot a fiú.
A lány egyedül volt. Időközben eltűntek mellőle a barátai és a rokonai. Hogy lehetséges ez? Vagy csak magukon kívül nem lát senkit? A világ bezárult körülöttük?
- Milyen volt Franciaországban? – érdeklődött a fiú, amikor megtalálta a hangját. Erőteljesebbnek tűnt, mint ahogy valójában érezte.
De miért kérdez ilyen badarságokat!? Tényleg akarja tudni, hogy milyen volt a nagyszülőknél? És Nála?
Aggódó arccal fürkészte a lány arcát. Ám az továbbra is mosolygott.

- A Nagyiék kedvesek voltak, mint mindig – válaszolt a lány.
Mintha várna valamire… De mire? Várakozón nézi… de vajon miért?
- Teddy…
- Igen?
- Alig ismertelek meg barna hajjal.
A fiú majdnem hisztérikusan felnevetett. Majdnem két hónapja nem látták egymást, és a lány csak azzal van elfoglalva, hogy ezúttal barna a haja? Igen, az. Miért lenne bármilyen színű, amikor most nem igazán foglalkoztatja semmi más, csak egy dübörgő mondat, ami ott zakatol a szívében egyfolytában. Mint az a vonat, ami még el sem indult…
Szeretlek… Szeretlek…

- Miért, a kék jobban tetszik? Kicsit feltűnő, nem gondolod?
- Eddig nem izgatott.
A fiú egy lazának tűnő mozdulattal megrántotta a vállát.
Nem, és ezután sem.
Ellenben most van miért izgulnia...
Miért van ez az izé ott a levegőben!? Mintha megállt volna egy percre az idő, és csak ők ketten léteznének.
Akkor ez a különös csönd most jó vagy rossz?

- Csak a nagyszüleiddel találkoztál?
Ez az. Puhatolózás. Menni fog ez, Teddy, csak így tovább.
- Nem – rázta a fejét a lány.
Megint az a pillantás. Mintha üzenne valamit. De mit!?
- Öhm… szép időnk van, nem?
Kínos. Miért pont az időjárást hozta szóba!? Idióta! A fiú ostorozta saját magát, amiért ilyen bárgyún viselkedik. Ha Harry látná, tuti kétrét görnyedne a nevetéstől, hogy hogyan bénázik a keresztfia.
- Teddy, nem akarsz valami mást kérdezni? – A lány mintha türelmetlen lett volna, és meg sem próbálta leplezni.
- Mást? – nyögte a fiú.
- Igen. Mást.
A lány megfogta a fiú kezét és arrébb vezette, ahol a nyüzsgő anyukák és tizenkét éves csemetéik nem tiporhattak folyton a lábukra.
Teddy csak ekkor figyelte meg, hogy a lány arca is kipirult. Lehet, hogy miatta?
- Meglátogattad Philippe-et?

Mikor kimondta, már késő volt. Kicsúszott, és ő nem tehetett ellene semmit. Pedig megfogadta, hogy ez lesz az utolsó, amit majd megkérdez. És mégis megtette. Hogy lehetett ilyen ostoba!? Ez az Teddy Lupin, most puskázod el az egyetlen lehetőséged.
A lány összehúzta a szemeit és félrebillentette a fejét, de továbbra is mosolygott.
Ez most akkor jó vagy rossz? Ismét ez az idióta dilemma.

- Igen, meglátogattam – mondta a lány titokzatosan.
- Öhm… jó – felelte a fiú.
Roppant értelmes. Még két perc és a lány felszáll a vonatra, ő meg itt marad egyedül, sajgó szívvel, és csak nézheti egy vonat hátsó fertályát, ahogy eltűnik majd a füstben.
És Ő ott lesz rajta.
- Nem is érdekel, hogy mit mondtam neki? – kérdezte a lány, és aggódón beharapta az alsó ajkát.
Miért ilyen vonzó ez a mozdulat? Miért? Teddy kezdte úgy érezni, hogy megkergültek az érzékei.
- De… de, érdekel.
- Azt mondtam neki, hogy örülök, hogy újra láthatom…

Ennyi. Vége. Itt kell feladnod.
A fiú kész volt rá, hogy itt és most hátat fordít és elsétál, amíg még nem csinál jobban bolondot magából.
- Értem – vágott közbe. - Öhm… Vic, nekem most mennem kell, de majd…
A lány roppant dühösnek látszott.
- Teddy Lupin, ha nem hallgatsz végig, esküszöm, hogy hamarosan azért fogsz imádkozni, hogy újra legyen mit kék színűvé változtatnod!
Teddy megrökönyödve állt, és csak egy bólintásra futotta. Ámulattal bámulta a mérges teremtést maga előtt, és megállapította, hogy már sokadszorra veszett el a szíve.

Szereti ezt a lányt. Már akkor beleszeretett, amikor hatodévben a Roxfortba visszatérve, először meglátta abban a piros masnis, giccses sárga pizsamában, amit állítólag a francia nagymamája varrt neki. Rejtély, hogy egy akkor tizennégy éves lány miért viselt olyat…
De Victoire Weasley sosem volt akármilyen lány.

Ahogy most is rászegezi azokat a kékségeket, olyan mintha egy tiszta vizű tóba tekintene, aminek a tündére mindjárt lehúzza a mélybe...
- … és sajnálom.
Hoppá. Amíg Teddyt elvarázsolta a másik gyönyörű tekintete, addig a lány tovább beszélt.
Mi is volt a mondat? Mit sajnál? Lehet, hogy kettejüket?
Csakis azért jött, hogy elmondja a lánynak, mennyire szereti, és vár rá, amennyit csak kell, erre Vic közli, hogy azt a másikat válassza helyette, ott a messzi Franciaországban!? Az nem lehet!
De mit is sajnál a lány egész pontosan? Meg kell tudnia.

- Sajnálod? – kérdezte kiszáradt szájjal.
- Igen. Végül is illik sajnálni, nem? – Victoire láthatólag az ő jóváhagyására várt, így Teddy csak rábólintott. Bárcsak tudná, hogy mire is… Remélhetőleg nem a kivégzésére.
- … hiszen együtt voltunk majdnem egy évig – folytatta a lány. - Jó, nem éltem ott, de akkor is… Mindig írtunk egymásnak.

Hogy, mi!? Jól értette? Victoire és az a Phillippe szakítottak?

- Vic! – ragadta meg a lány vállát. – Te már nem vagy… Vele?
- Épp azt mesélem! Hol jártál eddig? – bosszankodott a lány.
Szép ívű szemöldökét a magasba emelte, és elégedetlenül ciccegve bámult vissza a fiúra.
- Akkor mi… szóval mi… - kezdett volna bele Teddy, de félúton elvesztek a szavak, és csak valami hirtelen jött melegség lett belőle, ami roppantmód égette az arcát.
Még mindig fogta a lányt, aki észrevétlenül közelebb lépett hozzá. A kezét a fiú kabátjára simította.
- Bár még mindig nem kérdezted meg, a válaszom igen – mondta komolyan, de a szeme pajkosan csillogott.

Teddy magában bosszankodott a saját szerencsétlenségén. Ám a következő pillanatban közelebb húzta a lányt. A tekintete ragyogott, és a haja újra kék színben pompázott.
- Tényleg velem akarsz lenni? – lehelte. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy összeért az orruk.
Victoire nevetve túrt bele a fiú hajába.
- Már mondtam, hogy igen. A füledet is sikerült átváltoztatnod?
Teddy felnevetett.

Meg kell tennie, itt és most. Erre vár már nyár eleje óta. Akkor végre magának is bevallotta, hogy az addig bálványozott kis pártfogoltja már nemcsak egy egyszerű lány a számára. Ő volt Az a Lány.
A varázslatokban, amit megtanított a lánynak, ő volt a mester. De amit most a lánytól tanul, abban még csak botladozva és ingatagon halad… Segítőtárs kell neki.
És Victoire teljes szívvel vállalta a feladatot.

Teddy ajka már csak egy centire volt a lányétól, amikor a vonat megint fütyült egyet. Victoire összerezzenve húzódott még közelebb, immár beteljesítve a csókot. Szép ajkait a fiúéra nyomta, a karját pedig a nyaka köré fonta. A mozdony abban a pillanatban eltűnt, és eltűnt az a pár száz ember is, aki akkor a kilenc és háromnegyedik vágányon tartózkodott.

- Teddy! Te komolyan Vickkel smárolsz!? – Egy pimasz gyerekhang vidám tónusa mégis eljutott a pár füléig. – Apaaaa!! Teddy Victoire-ral smárol! Apaaaa!
A fiúcska már ott sem volt.
Victoire megjegyezte magában, hogy amint visszaérnek a Roxfortba, elkapja majd a drágalátos unokaöccse grabancát, amiért egy zsúfolt pályaudvaron ilyeneket ordibál. James Sirius Potter ezt nem fogja megúszni szárazon!
Ám egyelőre még csak boldogan és mámorosan élvezte a jelent, és tudta, hogy mellette a fiú ugyanezt teszi.

A nap aranyló fénye besütött a pályaudvar átlátszó kupoláján át, és megvilágította a párt; a lányt és a furcsa kék hajú fiút, akik összesimulva osztoztak a szerelem csodáján.
A Roxfort Expressz kieresztette megmaradt füstjét és egy utolsót füttyentett még indulás előtt.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)