Angyali sugallat írta: Xwoman

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Kérés, ami alapján készült:
1. Egy férfi szerelmi bánatában beül a kocsmába, és rengeteget iszik. Elhatározza, hogy kisétál a Szabadság hídra, és onnan leveti magát a Dunába. Éjszaka van, és az út a kocsmától a hídig igencsak hosszú, és láthatólag egy láthatatlan őrangyal igencsak vigyázza a seggét. Mindenféle szerencsétlenség történik vele út közben, amik megakadályozzák abban, hogy kiérjen. Már nyolc óra van, mire odajut, Budapest megtelik élettel. Szeretném, ha happy enddel végződne, de hogy ez mikor és hogyan valósul meg, azt az íróra bízom.


Angyali sugallat





Ivett a lámpavason üldögélt, és a kocsma ajtaját nézte, hiszen tudta, hogy bármikor kiléphet rajta Andris, a kisöccse. A szeretett-féltett-vigyázott kisöccse, akinek őrzésére a lány már a halála percében felesküdött a Mindenható előtt. Ivett pontosan emlékezett őrangyallá válására: hosszú, testét-lelkét elsorvasztó betegség után hagyta itt az árnyékvilágot. Mindenki azt hitte, hogy eltávozott, de láthatatlanul még ott maradt, és tanúja volt a túlvilági létét meghatározó jelenetnek.

– Ugye visszahozzák még tesót? – pityeregte Andris, miután a mentők elvitték az élettelen testet. A kisfiú hiába viselkedett vele csúnyán még életében, és hiába irigyelte tőle a szülei figyelmét, Ivett most nyilvánvalóan érezte szeretetét, és a gondolat, hogy mégis hiányozni fog neki, őszintén meghatotta.

– Nem… már nem – ölelte magához a kisfiút az édesanyjuk a könnyeit nyeldesve. – De ne félj, a nővérkéd attól itt marad veled, és bár nem látod, mindig vigyázni fog rád.

Ivett ekkor hallotta meg a Mindenható kérdését: „Elfogadod a küldetést?” Az újdonsült angyal pedig őszinte örömmel bólintott rá a feladatra.

Édesanyjuk sok mindent mondott akkor, hogy a kisfiút megvigasztalja: hogy abban a másik világban már nincs fájdalom, testvérének nem lesz több szuri, és visszakapja gyönyörű arcát, amit a betegség elcsúfított.

Az angyal most már tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Az arca tényleg olyan szép lett – vagy még szebb is –, mint a betegsége előtt, és testi fájdalom sem kínozta többé… viszont a szíve ugyanúgy tudott sajogni – főleg, amikor látta, hogy ez a ba… ba… buta öccse mire készül. Emellett a szurit örömmel fogadta volna valami jóféle idegnyugtatóval, ha már azok a kiba… kicse… csúnya szabályok még a káromkodást sem tették lehetővé stresszoldás gyanánt.

Habár őrangyalnak lenni igazán megtisztelő és fontos posztnak számított, Ivett mostanában egyre sűrűbben gondolt arra, hogy miért is nem választotta inkább azt a lehetőséget, hogy bájvigyorogva hárfázzon a Főnöknek az örökkévalóságig és még tovább…

Ekkor kinyílt a kocsma ajtaja, és kitántorgott Andris, hogy megtegye az utat a Szabadság hídig, azért, hogy véget vessen az életének. És hogy miért akarta befejezni földi pályafutását? Ivettnek ez fájt a legjobban: egy ri… kur… pi… rosszéletű nőszemély miatt. Aki még arra sem volt méltó, hogy Andris ránézzen. Ez a kis bolond meg úgy nekikeseredett a semmiért… Hiszen annyi lány van, akit szerethetne, és biztos van közöttük szép számmal olyan is, aki képes lenne viszontszeretni őt.

Ivett nem igazán értette, hogy működik a szerelem – rövidke élete alatt nem tapasztalhatta meg ezt az érzést –, de onnan felülről nézve nem is bánta annyira, inkább csak szörnyülködött azon, hogy hormonoktól ködös aggyal milyen őrültségre képesek az emberek.

Az igazat megvallva, ez alapjáraton inkább szórakoztatta, de most az öccséről volt szó… akinek szó szerint minden lépését követte, és akire egyre büszkébb lett az idő múlásával. Andris kedves, szelíd fiú volt, és nagyon jól tanult – de mint a kedves, szelíd fiúk általában, ő is olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna…

A lány persze csak a pénzét akarta, de Andris annyira beleélte magát a dologba, hogy már az eljegyzést tervezgette – és ekkor kapta rajta in flagranti azt a kis ca… libát a nagydarab, jóképű, de betonbuta csoporttársával, és a kiscsaj még ekkor is tagadni próbált.

Andris meg ahelyett, hogy hagyta volna a csudába azt a nőszemélyt, még nekiállt könyörögni, hogy válassza mégis őt és maradjanak együtt… Ivettnek ekkor fájt igazán, hogy az élők nem érezhetik az érintését. Mert a megtörten esdeklő öccse látványtól is elszorult a szíve, szeme könnyekkel telt meg… és elfogta a kísértés, hogy odamenjen hozzá, és minden angyali szeretetével… akkora pofont keverjen le neki, hogy lecsavarodik a feje!

Ivett ugyanis úgy vélte, hogy öccsének erre lenne igazán szüksége, nem őrangyalra… de mivel nem tudott külső segítséget kérni, csak az Úr által jóváhagyott eszközökhöz nyúlhatott.

Ivett felröppent a lámpavasról, és követte az erősen tántorgó fiatalembert, miközben azt figyelte, mivel tudná megakadályozni, vagy legalábbis lelassítani, mielőtt a hídhoz ér. A megoldás a következő sarkon egyenesen szembejött vele – az egyik ház tetején már csúszásnak indult az összefagyott hó. Mivel az őrangyalok szabálykönyvében benne foglaltatik, hogy testi épséget veszélyeztető balesetet is elő lehet idézni, amennyiben azzal a nagyobb bajt elhárítják, Ivett nem teketóriázott.

Ráfújt a háztetőre, mire a jeges tömb hangos surrogással megindult, egyenesen Andrisra. A fiú túl részeg volt ahhoz, hogy kitérhessen előle, csak a kezét emelte a feje fölé, mielőtt rázuhant volna az egész, majd egy nyikkanás nélkül csuklott össze a súly alatt.

A fiatalember egy pár percig mozdulatlanul feküdt, majd lassan megmozdult a földhöz csapódástól darabjaira hullt hótömb alatt. Nehézkesen négykézlábra tornázta magát, és lesöpörte fejéről és válláról a jégtörmeléket, majd a járdaszegélyig kúszott, ahová végül lekuporodott. Fejét két térde közé lógatta, és úgy meredt maga elé, mint egy ázott kismadár. Az alkohol és az ütés hatására megszédült, annyira, hogy nem tudott továbbmenni, így az angyal fellélegezhetett. Leszállt a földre, majd leült öccse mellé a járdaszegélyre.

– Ne haragudj, nem volt más választásom – tette a fiú hátára a kezét Ivett. Habár tudta, hogy Andris nem hallja és nem érzi őt, de nem tudta megállni, hogy ne szóljon hozzá. – Tudom, hogy fájt, de hidd el, csak a te érdekedben tettem. Neked még itt a helyed, a földön… ne vágyj oda, ahol én vagyok! Az élet rövid, és csak egy van belőle, ne pazarold el! Hidd el, szívesen élnék helyetted még akkor is, ha tudom, hogy most ku… ki… nagyon szenvedni fogsz a másnaposságtól!

Andris persze nem fogta fel a szavait. Hosszú percekig csak ült abban a kényelmetlen pózban a havas-nedves útpadkán, majd ügyetlenül feltápászkodva ment tovább – még mindig a híd felé.

– Ó hogy az a … … … … – szitkozódott volna Ivett, és követte öccsét. A fiatalember a falat támasztva, lassan haladt előre, néha meg-megcsúszott a jégfoltokon. Az angyal ekkor vett észre egy másik részeget tőlük nem messze. Bár az illető elég rosszarcúnak tűnt, és még ahhoz is elég józannak, hogy kötözködni tudjon, Ivett mégis úgy gondolta, öcsikének talán jót fog tenni a társaság. A férfi fölé repült, és lépteit Andris felé irányította.

– Hé, haver, adj egy cigit! – lökte meg Andrist a férfi, de a fiatalember csak értetlenül meredt rá. – Nem hallottad? Cigit! – A férfi most már ordított, és még erősebben meglökte Andrist.

– N… nincs.

– Ne hazudj, érzem rajtad a bagószagot! – markolt bele a részeg Andris kabátjának hajtókájába.

– Én nem… – tiltakozott erőtlenül a fiatalember, mire a férfi kegyetlenül megrázta.

Ezt megérdemelte – állapította meg az angyal, bár kezdett aggódni, hogy a fazon kicsit túlreagálja, mert azt nem szerette volna, ha egyetlen öccsét péppé verik.

– Mondom, ne hazudj! – üvöltötte a férfi Andris képébe, de ő csak bámult rá vissza üveges tekintettel, ám Ivett ekkor közbelépett az egyik lakó segítségével, mielőtt elfajult volna a helyzet.

Nagydarab, igencsak dühösnek tűnő idős asszony nyitott ablakot, és kihajolt, hogy megnézze, mi folyik az utcán hajnalok hajnalán.

– Abbahagynák a zajongást végre? – kiáltott ki rikácsoló hangon. – Ha nem tűnnek el azonnal, kihívom a rendőrséget!

A részeg erre elengedte Andrist és elszaladt, a fiatalember pedig lassan lecsúszott a fal mentén.

– Hé, maga! Jól van? – kiáltotta le a nő.

– Igen… – hangzott a bizonytalan felelet.

Az idős asszony erre vállat vont, majd az orra alatt szitkozódva (Mocskos részeg disznók, ahelyett, hogy a családjukkal lennének!) visszavonult.

Ivett ekkor az öccse elé repült, és megsimogatta a fejét.

– Most menj haza szépen és aludd ki magad – javasolta kedves hangon. – Látod, csak magadnak ártasz azzal, ha kint maradsz! Nem fogom engedni, hogy leugorj, legyen bármi is az ára! És tudod, nem válogatok az eszközökben…

Andris persze nem hallgatott rá: miután összeszedte magát annyira, hogy talpra tudjon állni, ismét a hídhoz vette az irányt.

– Jaj nekem! – temette kezébe az arcát az angyal, és mivel nem tehetett mást, követte az öccsét. Szerencsére így is elég sokáig meg tudta őt állítani, és csak egy óra kell ahhoz, hogy felkeljen a nap… és ha már felbolydult a város, a többiek úgysem engednék, hogy ez a kis bolond a Dunába vesse magát!

Azonban Ivett nem látott semmi új lehetséges akadályt a következő jó pár méteren, pedig már a távolban ki tudta venni a híd fémszerkezetét. A következő sarkon viszont szembejött vele az újabb lehetőség; a széthajtott dobozán vacogva fekvő hajléktalan képében.

Ivett erősen koncentrált, mire öccse cipőfűzője lassan kilazult, a fiatalember pedig pont a férfi előtt egy méternyire botlott meg benne.

– Mi az Isten van már, baszd meg! – ordított fel a hajléktalan riadtan, ahogy Andris végigesett rajta. Ivett a füléhez kapta a kezét, mert mint minden angyalnak, neki is fájdalmat okozott a Mindenható nevének ilyen módon történő említése, majd érdeklődve várta, mi fog történni.

– Bocsánat – kászálódott le Andris róla, és közben nem vette észre, hogy pénztárcája kicsusszant a kabátzsebéből. A hajléktalan ezt persze meglátta, amitől dühe azonnal elpárolgott.

– Semmi baj, fiam, semmi baj – veregette meg Andris vállát barátságosan, majd a tárcát a kabátja alá rejtve felsegítette a fiatalembert.

Andris gyanútlanul megköszönte a kedvességet, és italtól tompa elméjével nem is tartotta furcsának, hogy a férfi miért távozik olyan gyorsan a színről. Azonban amikor a zsebébe nyúlt, egyből megvilágosodott.

– Hé, várjon meg! – kiáltott utána, akinek eszében sem volt megállni, sőt, inkább megszaporázta lépteit, és befordult a sarkon. Ivett nem kis örömmel látta ezt a fordulatot: végre valami elterelte öccse figyelmét az öngyilkosságról, amit a jelek szerint mégsem akart annyira megtenni, hiszen akkor nem érdekelte volna a tárcája sorsa.

Andris egy pár pillanatig hezitált, hogy mit tegyen, majd miután bekötötte a cipőfűzőjét, a férfi után eredt. Azonban hiába – túl részeg és kába volt ahhoz, hogy utolérje a másikat, sőt a saroknál szétnézve kénytelen volt beletörődni, hogy már bottal ütheti a nyomát.

– Még ez is – mondta ki hangosan a fiatalember, ahogy egy lámpaoszlopot átölelve a hideg fémnek szorította a fejét, mire Ivett leszállt mellé a földre.

– Ne bánd, ennél sokkal értékesebbet veszítettél volna… – magyarázta az angyal, remélve, hogy öccse mégis meghallja valahogy. Andris tekintete most valamivel tisztábbnak tűnt, mint eddig, és Ivett remélte, hogy így józanabbul felhagy a kísérlettel, hogy odamenjen a hídhoz.

Andris mégis arra indult, de az angyal látta rajta, hogy már csak a dac hajtja, nem a halálvágy… Időközben az ég alja vörösbe fordult, ahogy kezdett hajnalodni, egyre több autó zúgott el mellette, és az utca lassan megtelt munkába, iskolába igyekvő emberekkel.

Lassan elérték a Szabadság hidat, Andris pedig a korlátra könyökölve nézte a lassan hömpölygő Dunát. Bár már nyilvánvalóan nem akart ugrani, Ivett mégis olyan magányosnak és elveszettnek látta az öccsét, mint eddig soha. Bár angyalként szelídnek és jóságosnak kellett volna lennie, ezúttal legszívesebben szálanként szaggatta volna ki annak a cé… alja nőnek a hidrogénezett üstökét, amiért így összetörte szegény öcsi szívét.

Ráadásul hiába tudta Andrist biztonságban pillanatnyilag, de tisztában volt vele, hogy a következő nap vagy következő héten ismét leissza magát, és megint a fejébe vesz valami őrültséget. Amit persze újból neki kell megakadályozni. Nem mintha az őrangyaloknak ez csak puszta kötelesség lenne, hiszen Ivett tényleg bármit megtett volna az öccséért, de attól még iszonyúan bosszantotta, hogy a kölyök – legalábbis neki Andris mindig kölyök marad – maga keresi a bajt. Holott minden esélye meglenne rá, hogy boldog és teljes legyen a földi élete is! Hát igen… a nevelőcélzatú, igazságos nővéri pofonok hiánya azért meglátszik az emberen…

Ivett csak egy pillanatra kalandozott el, amikor meglátta, hogy öccse már a járda szélén áll, és az elsuhanó járműveket nézi.

Ugye nem gondolod komolyan, … … …?! – Ivett legszívesebben sikított volna, mert nagyon úgy tűnt, hogy öccse már megint valami butaság készül, amikor ő is észrevette a pici, bolyhos kölyökkutyát az autók között. Az angyal erre minden erejét megfeszítve átnavigálta a csöppséget a félelmetes kerekek között, így az épségben átért a túloldalra – pont Andris elé.

A fiatalember guggolva, széttárt karral várta az állatot, mire Ivett azt sugallta a kutyusnak, hogy menjen oda hozzá, nem fogja bántani.

– Mi van, pindur, téged is kidobtak? – kérdezte Andris kedvesen, megsimítva az állat koszos, sáros, összegubancolódott szőrét. A kutyus pedig vakkantott egyet válaszként, és derűs farkcsóválással fogadta az érintést. – Én megtartanálak, de…

Ivett tudta, mit akar mondani Andris: hogy az a pi… nőszemély nem szereti a kutyákat – viszont ő már kitakarodott a lakásból. De ha Andris még visszavárja…

– Megtartalak – bökte ki végül a fiatalember, mire az angyal a levegőbe bokszolt örömében.

Andris lassan bandukolt hazafelé, ölében a kutyussal – mivel éjszaka eléggé összemocskolódott, nem számított egy kis plusz piszok –, Ivett meg boldogan szállt mellettük.

– Tudod, öcsi, jól döntöttél – csevegett lelkesen. – Hidd el, vele gyorsabban helyrejössz majd, és egy helyes kiskutyussal könnyebb leszólítani a lányokat. Most már biztos nem érhet baj: ketten őrzünk téged, ugye?

A kiskutya derűsen vakkantott egyet, mire Ivett felnevetett, és megállapította, hogy mégiscsak jó dolog őrangyalnak lenni.





Vége





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)