Pettyes hátú limernyók írta: mrsppiton

[Kritikák - 27]

+++ betűméret ---


Leírás: Luna/Draco novella. Tegyük félre azt, hogy Draco Malfoy gyűlöli a vérárulókat. Felejtsük el azt az általánosan elfogadott tényt, miszerint az emberek soha, semmilyen körülmények között nem változnak. Tegyük félre, engedjük szabadon a fantáziánkat… Luna fogoly a Malfoy kúria alagsorában; Draco a Malfoy család letűnőben lévő eszméinek a túsza. Luna végigharcolta a nagy csatát; Draco csak megpróbálta túlélni. Luna hetedéves a Roxfortban; Draco szintén… Draco élete gyökeresen megváltozott; Luna tudja a megoldást.
A történet követi a könyveket, Voldemort legyőzése után játszódik.
Szerkezetileg három részre osztható: tavaszra, nyárra és őszre; a történet szempontjából ez utóbbin van a hangsúly.



Tavasz


A pincében nagyon hideg volt. Sokkal hidegebb, mint a Roxfortban, a „másik pincében”, az alagsori tanteremben. Pedig ott is hányszor, de hányszor borzongott meg fagyoskodva! Kiváltképp akkor, amikor a bájitaltan órák kora reggel voltak, neki pedig rejtélyes módon eltűnt az összes meleg holmija… Itt, ebben a hidegben nem volt semmi rejtélyes. A félelem is már csak amolyan figyelmeztető, éberítő jellegű volt, olyan, amivel megtanul együtt élni az ember, sőt, a nyugodt pillanatokban még időnként hálás is neki, mert általa nem annyira ingerszegény a környezet.

Négy fal, nedves falak, mélyedések a téglák között. Apró, fehér csontok az ajtó melletti falszakasz mentén, bizonyosan patkányoké. Oszlopok, labirintus, félhomály. Az ajtótól legtávolabb eső sarokban négy szürke matrac, sorrendben: Ampók, Dean, Ollivander úr és Luna helye – könnyen behatárolható élettér.
A nappalok monotonok, az éjszakák… Tulajdonképpen mindig nappal van, és egyben mindig éjszaka. A falon macskakaparás szerű rovátkák. Egy hónap, huszonnyolc nap… Luna Lovegood oszlopa. Ollivander úr javasolta, amikor idekerült, azt mondta, így talán meg lehet őrizni az épelméjűséget. Azért magvas gondolataik egyiküknek sem voltak, szabadulni lehetetlen volt, a nap fénypontja pedig Luna kiselőadása volt a furmászokról és narglikról. No, meg az a pár falat... A lány szerette eljátszani, hogy az igazságtalanul porciózott darabka sajt, kenyér és víz valójában királyi lakoma, olyankor behunyta a szemét, és részletesen elmesélte a roxforti nagyterem roskadásig pakolt étkezőasztalait. Dean gyűlölte ezt, olyankor mindig a pince legtávolabbi sarkába húzódott, mintha azt hinné, megmenekülhet a vidáman csicsergő hangtól, ami olyan fájón idézte fel a régi emlékeket. Ollivander úr azonban egészen más volt. Hálás volt minden szóért, ami elterelhette gondolatait, olykor pedig nagylelkűen kérdezett vissza, és Luna a legutolsó kenyérmorzsáig felidézte az ünnepi étkezéseket. A félelem… A félelem Bellatrix hangja volt, lábdobogás, Ollivander vagy Ampók felhurcolása, kétségbeesett nyöszörgéseik. Ilyenkor őszintén rettegett. Ha egyszer ő kerül sorra, ha egyszer az apját is elkapják…

– Luna, kicsikém, nincs semmi baj! Luna, ébredj! – Xenophilius olyan erősen rázta lányát, hogy palaszürke haja egészen az arcába hullott. Úgy érezte, már soha nem fog elmúlni az a kétségbeesés, amit azért érzett, mert nem tudta megmenteni egyetlen gyermekét a borzalomtól. Ő, akinek az lett volna a dolga, kudarcot vallott. Luna persze ezt sosem vetette a szemére. Szemei felpattantak, zavartan nézett körbe a szobában, lassan ébredt tudatára a rémálomból, ami nem is olyan régen még maga volt a megtestesült valóság. Virágos paplan, citromsárga függöny, jó illat, saját szoba, édesapa... Biztonság.

– Semmi baj – visszhangozta fátyolos tekintettel, és az ajtón függő megbűvölt naptárra nézett. Március másodika… Már régen vége. Feje visszahanyatlott a párnára. Olyan harmóniát érzett, amit egyedül az ismerhet, aki hosszú ideig nem volt otthon. – Csak azt remélem, hogy a ruháim meglesznek valahogy. A legkedvesebb darabjaim, a fantomfigyelő szemüvegem… Mind a Roxfortban maradtak.


~*~
Nyár



A nagyterem legnéptelenebb sarkában három fekete ruhás alak ült összebújva. Luna az asztalok közt sétálva pillantotta meg őket, és nem tudta eldönteni, hogy a zsúfolt helyiségben szándékosan nem megy a közelükbe senki, vagy kifejezetten ők akartak elbújni a kíváncsi szemek elől. Óvatosan közelebb sétált, de nem hallott hangokat, egyikük sem beszélt.

Megköszörülte a torkát, ők azonban ügyet sem vetettek rá, nem vették észre, talán nem is hallották. Lábujjhegyen közelebb sétált, és mutatóujjával óvatosan megérintette az asszony vállát. Egyidejűleg rezzentek össze, mintha ők hárman egy test lennének, és szorongva, már-már rettegve pillantottak fel. Luna csak ezt vette észre, a szemükben tükröződő értetlenséget nem.

– Csak szeretném, hogy tudják, én nem fogom kérni, hogy büntessék meg magukat, amiért a pincéjükben kellett töltenem az ünnepeket – jelentette ki olyan természetesen, mintha valamiféle évközi üdülést emlegetne fel. – Az édesapám nagyon szomorú volt, hogy nem láthat, én pedig nem akarom, hogy maguk is szomorúak legyenek, amiért nem láthatják egymást. Szerintem nagyon kedves volt magától, hogy azt hazudta Voldemortnak, hogy Harry halott. Azt hiszem, megkönnyítette a dolgát. Harry szerencsés, hogy kétszer is megmenekült az anyai szeretet által.* – Most Narcissának címezte szavait, aki addig végig egyenes háttal, rezzenéstelen tekintettel hallgatta a lányt, utolsó mondata után azonban megvonaglott az arca. Luna láthatóan ennek sem tulajdonított nagy jelentőséget. – Mr. Malfoy, nagyon tágas a pincéjük, és a hidegtől eltekintve igazán hangulatos helyiség. Szerintem a jövőben okosabb dolgokra is használhatnák.

A gúny minden látható jele nélkül biztatóan elmosolyodott, majd sarkon fordult, és magára hagyva a megrökönyödött családot, álmatag arckifejezéssel tovasietett.


~*~
Ősz


Draco Malfoy kimerülten lépett ki a roxforti könyvtárból. Valójában akár be is költözhetett volna, a kötelező tanórákon kívül ugyanis itt töltötte hetedéves léte nagy részét. Ha lett volna ereje öniróniára, akkor keserűen elmosolyodott volna a gondolatra, hogy lám, mivé lett ő, az iskola egykori császára, azonban csak egy fanyar fintorra futotta neki. Már ezerszer megbánta, hogy visszatért az iskolába, de nem volt mit tenni, a házirend világos volt, az év közbeni kiiratkozás lehetetlen küldetésnek bizonyult. Egyébként is, nem akart még gyávábbnak tűnni annál, mint amilyennek alapvetően tartották. Az egész iskola, egyöntetűen.

– Szervusz! Már akartam mondani, mennyire örülök, hogy ismét itt láthatlak – szólította meg egy csilingelően vidám hang a háta mögött. Először nem vett tudomást róla, október közepe volt, bőven volt ideje megszokni, hogy remeteéletet él egy rakás ember között. Csak akkor fordult hátra értetlenül, amikor ugyanaz a hang a keresztnevén szólította.

Luna Lovegood úgy nézett ki, mint egy élő virágoskert, de a szó legkevésbé sem jó értelmében.

– Mit akarsz? – vakkantotta barátságtalanul.

– Megkérdezni, hogy vagy. Hogy vagy? – változtatta kérdéssé a magyarázatot.

– Mondd, Lovegood, te őrült vagy? – mérte végig gőgösen a hollóhátast.

– Én normális vagyok, akárcsak te – válaszolta szelíden, de határozottan.

– Nem, nem, te furcsa vagy, bolondos… Félkegyelmű. – Draco maga sem értette, miért megy bele bármiféle vitába. Ha eddig kibírta beszélgetés nélkül, akkor nem most, nem Lüke Lovegood társaságában fog szakítani a „hagyománnyal”.

– Eltérő? Mert mindig ezt mondják. Mármint azt, hogy bolond vagyok. Vagy őrült. Szerintem eltérő vagyok, az nem hangzik olyan borzalmasan – fejtette ki elmélázva.

– Mindenben más akarsz lenni. Ez szánalmas. – A mardekáros szinte köpte a szavakat, aztán minden formaiság nélkül arrébb lépett, magára hagyva a lányt.

– Azt hiszem, most már te vagy más – szólt utána egy pillanat habozás után Luna. Malfoy vicsorogva fordult vissza.

– Ezt meg hogy érted?

– Már tőled húzódnak el az emberek. Azt hiszem, tudom, miért, az ok pedig nem más, mint a…

– Hallgass el, Lovegood! Nem vagyok kíváncsi százhuszonhatodszorra arra, hogy az apám…

–… pettyes hátú limernyók.

– A micsoda?

– A pettyes hátú limernyók az oka – ismételte a lány, egyértelműsítve a diagnózist. – Olyasmi, mint a közönséges keleti patkánybolha, csak ez nem betegséget terjeszt, hanem elszívja az összes boldogságot az ember közeléből. Göthe Salamander szerint viselkedését tekintve olyan, mint egy kisméretű dementor. Ritkán támad nagyobb csapatban, de ha igen, akkor átlagosan három-öt nap alatt képes elvenni az ember összes barátját. A legtragikusabb feljegyzett eset Közép-Ázsiában történt, akkor egy asszony egy egész bolhahaddal került összetűzésbe, és alig egy nap leforgása alatt elvesztette a házát és minden barátja bizalmát.

– Te tényleg teljesen meg vagy zakkanva – fintorodott el a mardekáros, és becsmérlőn végigmérte a lányt a karfiol formájú neonzöld fülbevalójától, egészen a sárga-fehér csíkos cipőjéig. Nevetséges látványt nyújtott, ez nem volt vitás.

– Félelmetes és alattomos lények – folytatta az okfejtést, figyelmen kívül hagyva Malfoy csúfolódását. – Minden vágyam, hogy egyszer elkaphassak egyet. Van egy ötletem! – ragyogott fel a lány szeme. – Segíthetnék neked! Ismerek egy főzetet…

– Segíteni? Te? Úgy hallottam, anyád épp főzetkészítés közben halt meg. Köszönöm, én nem kívánok erre a sorsra jutni valami bájitalkeverő antitalentum miatt.

– Anya tehetséges volt, csak… Balesetet szenvedett – komorult el egy pillanatra Luna hangja. Draco valami szokatlan szégyen-féleséget érzett, amikor látta, hogy a lány lehatja a fejét. – És én nem is vagyok rossz bájitaltanból.

– Lovegood! Sértegettelek. Nem normálisak a reakcióid.

– Én nem haragszom rád. Hiszen világos, hogy ezt a sok keserűséget mind a limernyókok zúdítják a testedbe most, ebben a pillanatban is. Tudod, ez a mellékhatás.

– Te is… Te is keserű voltál? – kérdezte meg óvatosan Draco, de miután kimondta, legszívesebben beleöklözött volna a falba, hogy aztán elszaladhasson. Végül is, ahhoz igazán jól értett. Miért is méltatta szóra a lányt…?

– Nem, hiszen mondtam, ez a mellékhatása – csóválta meg a fejét a lány, és a mardekáros most először hallott egy kis türelmetlenséget a hangjában. – Rajtam nem jelentkeztek lelki tünetek. Merlinnek hála, normális maradtam – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Ajkai önkéntelenül felfelé görbültek, de Luna ezt szerencsére nem látta.

– Hogy vannak a szüleid? Kiheverték már a borzalmakat?

– Ki – felelte kurtán a mardekáros, közben pedig elképzelte, ahogy Lovegood elmeséli a semmirekellő barátainak, amiket tőle hallott, aztán együtt kinevetik. Nem mintha érdekelte volna.

Ő nem ilyen. Nem az a gonoszkodó fajta – szólalt meg egy hang a fejében.

– Sajnálom, hogy nincsenek jól. Biztos nem lehet könnyű nekik. Főleg édesanyádnak – tette hozzá együttérzően.

– Miért ne lenne könnyű? Mondtam, hogy jól vannak – ismételte meg ingerülten Draco.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – mondta Luna, majd egy rövid szünet után folytatta. – Régen én is nagyon szerettem ezt játszani. Főleg, miután anya meghalt, apa pedig nagyon szomorú volt.

– Mit játszottál? – kérdezett vissza némi hezitálás után Draco.

– Hát azt, hogy apa jól van, anya pedig él. Voltak képzeletbeli barátnőim is. Mistie, Matilda, Imogen, Zipporah…

– Jól van, nem kell felsorolni mindegyiket! Különben is, ki mondta, hogy kíváncsi vagyok rád?

– Neked sok barátod volt gyerekkorodban? – kérdezte Luna, látszólag észre sem véve Draco elutasító viselkedését. – Úgy értem, a Roxfort és a limernyók támadás előtt – egyértelműsített.

– Semmi közöd hozzá. De persze igen, nekem mindig is rengeteg barátom volt – jelentette ki, és tudta, csak azért kezdi bizonygatni, tényekkel alátámasztani válaszát, mert ez mindaz, ami megmaradt neki; egyetlen csepp önbecsülés. Azt pedig nem hagyhatta veszni, akármilyen gyerekes is volt a játék, amibe belement. – Ott volt Nathan, Finley, Orion, Benjamin, Anthony és Timothy…

– Hűha, akkor neked még nálam is nagyobb volt a fantáziád! – dicsérte Luna.

– Miféle fantáziám? – visszhangozta barátságtalanul Malfoy, és észre sem vette, hogy már lépcsőket róják a lánnyal, ki tudja, merre tartva. – Ehhez csak jó memória kellett. Emlékszem rájuk…

– Nem az emlékezésről beszélek, én is fel tudom idézni őket. A kitalált barátaidra értettem. Nekem nem volt ennyi.

– Ezek egyáltalán nem kitaláltak! Benjaminnak nagy szemüvege volt, szalmaszőke haja, és…

– Olyan borzas, igaz? – bólogatott örvendezve a hollóhátas.

– Igen… Borzas. Volt egy egész gyűjtemény játéksárkánya. Persze, nem olyan jók, mint az én varázslény gyűjteményem…

– Az nekem is volt! A játék házimanó volt a kedvencem. Amikor játékpálcával ráböktem a fejére, mindig elővarázsolt egy cukorkát – ragyogott fel lelkesen Luna arca. – Sárgadinnyéset, almásat, kókuszosat…

– Kit érdekelt a házimanó, amikor ott voltak a kentaurok, koboldok, sellők és sárkányok? A házimanót én rögtön kidobtam – közölte dölyfösen.

Luna hangosan felsóhajtott, amikor pedig Draco vetett rá egy kérdő pillantást, látta, hogy arcára őszinte bánkódás ült ki.

– Nagy kár érte. Én szívesen elfogadtam volna – csacsogott tovább. – Persze, akkor még nem ismertük egymást, és az sem biztos, hogy örömmel odaadtad volna, pláne, hogy neked ott voltak a barátaid. Mesélj még róluk! Orion milyen volt? Fogadjunk, hogy göndör, fekete haja volt, örökké lefelé biggyedő szája, nagy, barna szemei.

Ez már Dracónak is sok volt. Fel nem tudta fogni, honnan vette a bátorságot a lány mindahhoz, amit az utóbbi percekben tett. Önmagát viszont még annyira sem értette; mit keres még mindig Lüke Lovegood oldalán? Egyáltalán, hova igyekeznek?

– Zöld szemei voltak – jelentette ki végül, mert úgy érezte, muszáj ellentmondania. – Különben meg ne kérdezősködj, semmi közöd hozzá.

Szótlanul sétáltak tovább, és a fiú még mindig meg volt rökönyödve önnön viselkedésén, hogy szóba állt a lánnyal, mi több, követte… Lépései még mindig ott visszhangoztak a hollóhátas mellett ahelyett, hogy sarkon fordult volna, hogy angolosan távozzon. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy lábait nem érezte elnehezültnek minden egyes lépésnél, nem úgy, mint amikor valaki a szó pszichikai értelmében tilosban jár… Az idejét sem tudta annak, hogy mikor szóltak hozzá utoljára normálisan. Nem, nem normálisan, hiszen Lovegood maga a nagybetűs őrület, a lány mégis emberszámba vette, és mivel ez nem volt a roxforti diákok kedvelt elfoglaltsága, Draco úgy érezte, akár hálás is lehetne. Hiszen az lenne a normális.

Normális…

Mi van, ha ő sem az? Ha az őrültek ketten vannak. Luna és ő… Megrázkódott. Még a gondolat is nevetséges volt, hogy Lovegood és ő bármiben is hasonlítanának. Nem fog lealacsonyodni, kiváltságosnak érezni magát azért, mert valaki végre beszél hozzá… Lealacsonyodni? Hova? Van lejjebb annál, mint amit jelenleg ő képvisel? Potter volt a Kiválasztott, most ő a Kitaszított. Az egyetlen pedig, aki nem tett különbséget, az Lovegood.

– Hazudtam – torpant meg hirtelen, és maga sem értette, miért mondja ki gondolatait. Hazudott? Hát aztán? Hiszen másból sem álltak az utóbbi évei, mint hazugságokból, most mégis, mint valami bűntudatos kisgyerek, megáll, szégyenkezik, még a fejét is lehajtja. Gyűlölte önnön gyengeségét, dacosan szegte fel az állát, farkasszemet nézett az ezüstös szempárral, mely annyira hasonló volt a sajátjához, mintha csak tükörbe pillantott volna. Meg kellett állapítania, hogy néhány perc leforgása alatt teljesen kifordult önmagából. – Nem voltak barátaim.

– De hát most mondtad, hogy ott volt neked Orion, Finley, Anthony…

– Kitaláltam őket – vágott a szavába vicsorogva Draco, és mérhetetlenül dühös volt a lányra az értetlenkedésért. Még magyarázza, mondja ki újra meg újra azt, amit más szavak nélkül is megért? Luna olyan volt, mint egy erőszakos, kényszerített terápia, a legrosszabb pedig az volt benne, hogy ő önként vállalkozott minderre. – Gyerekkoromban magam voltam, egyedül a kúriában. Akikkel apámék ismerkedtek, azoknak nem voltak gyerekeik, nem olyanok, nem úgy… Csak rengeteg játékom volt. Bármit megkaphattam.

Az utolsó mondat gyerekesen hangzott, tudta jól, amint kiejtette a száján. Szánalmas.

– Attól még létezhettek – Luna egy pillanatra sem állt meg, sztoikus nyugalommal, álmatagon, mégis biztatóan mosolygott, és abban a pillanatban Draco szerette volna minden haragját rázúdítani, hiszen az nem lehet, hogy valaki ennyire hibbant legyen, ilyenmód túlértelmezve minden kimondott szót…

– Nem lé-tez-nek! – Az utolsó szótagot már üvöltötte, és őszintén remélte, vágyott rá, hogy támadó testtartása, ökölbe szorított keze, eltorzult arca elég ijesztő legyen a lány számára. De Luna csak állt rezzenéstelenül, épp csak a halovány mosoly tűnt el ajkairól. A mardekáros ettől még jobban dühbe gurult. – Félj, Lovegood! – sziszegte parancsolón. – Miért nem félsz?

A lány nem borzongott meg, nem is válaszolt. A távolba nézett, úgy tűnt, mintha komolyan gondolkodna a kérdésen.

– Azt hiszem, azért, mert volt már részem ennél százszorta félelmetesebb kalandokban – felelte végül.

– Ez költői kérdés volt! – vágta rá indulatosan Draco, és már arra sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a hangját.

– Bocsánat, arra nem szabad válaszolni? Nem tudtam.

Még mindig nem akaródzott otthagynia a lányt, pedig már tényleg ott lett volna az ideje… Biztos volt benne, hogy nem fogja végérvényesen befogni a száját, és láss csodát, néhány szótlanul megtett lépés után Luna óramű pontossággal szólalt meg ismét:

– Neked mi volt életed legfélelmetesebb kalandja?

– Nekem nem volt félelmetes kalandom – visszhangozta maró gúnnyal, undokul utánozva a lány hangját.

– Nekem az, amikor apával felmentünk a bolgár hegyekbe, hogy megfigyeljük a bumfordi bonakádok násztáncát, de hirtelen a semmiből megjelent néhány hegyvidéki obalon.

– Obalon – csúszott ki Malfoy száján, pedig valójában nemhogy megismételni, még csak meghallgatni sem akarta Lunát, sőt, valójában a bonakádok sem érdekelték.

– Birka méretű, pikkelyes bőrű lények – magyarázta derűsen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a Hírverő, A hónap legkülönösebb lényei rovatából idézget ártatlanul egy hajdanán volt halálfalónak. – Legfőbb jellemzőjük, hogy könnyedén tudják hipnotizálni az embert, ami által a legborzalmasabb dolgokra is képesek…

– Ilyen badarságot rég nem hallottam – horkantott fel gúnyosan Draco, és már csak azt nem értette, hogy ha ennyire utálja hallgatni a lányt, akkor miért rója még mindig vele a lépcsőfokokat.

– Sokan mondják ezt azok közül, akik nem találkoztak velük. Apával mi mindig hittünk a létezésükben, ezért nem volt könnyű dolguk. Tudod, furcsa, éneklő hangot adnak ki, ezzel próbálnak rávenni, hogy nézz a szemükbe. Delejes a daluk, nehéz megállni – ismerte el komolyan.

– Na, és miért nem néztetek a szemébe? Előkaptatok néhány limer-akármit a zsebetekből, és rájuk dobáltátok?

– Á, dehogy. A limernyók nem jó ilyesmire, meg egyébként sem lehet csak úgy beszerezni őket. Közönséges füldugót használtunk – magyarázta a lány. Draco arca megrándult. Szótlanul sétáltak tovább, és a mardekáros csak akkor vette észre, hogy már nem a visszaforduláson, hanem az obalonok énekén gondolkodik, amikor Luna ismét megszólalt. – Hetedik emelet. Itt vagyunk – jelentette ki a nyilvánvaló tényt, és már ott is álltak az üres falszakasz előtt, mellyel szemben Badar Barnabás tanította a trollokat balettozni olyan természetesen, mintha ez volna a világ rendje. Mintha az utóbbi hónapok, a nagy csata, a futótűz, a rombolás meg sem történtek volna.

Dracót különös érzések kerítették hatalmába, azóta nem járt erre, hogy Crak… Furcsa volt ismét ott állni, mintha egy nap sem telt volna el. A Szükség Szobája áldás is lehetett volna számára, de a sors különös fintora által ő csak akkor járt erre, ami után valami borzalmas történt. A Főinspektori Különítmény, a volt-nincs szekrény, Dumbledore halála, a futótűz, Crak végzetes éjszakája…

– Gyere, a szoba maradandóan rossz emlék-mentes lesz. – Honnan tudta? – Szívesen megfognám a kezedet bátorításképpen, de sajnos nem lehet. Tudod, aki egyszer átesett egy nagyobb limernyók támadáson, annak különösen résen kell lennie, mert valójában legalább öt év tünetmentesség kell ahhoz, hogy örökre kiűzzük a szervezetünkből őket. Én már két éve jól vagyok, de mindig nagyon figyelek a jelekre. Ezentúl neked is kell majd, de hidd el, ez csak apró áldozat ahhoz képest, hogy milyen boldoggá változik majd az életed. Elégedett leszel, és…

– Miből gondolod, hogy most nem vagyok elégedett? – kötekedett tovább Draco.

Luna most először furcsán nézett rá.

– Mégis ki lenne elégedett egy összehangolt limernyók támadás után? – kérdezte, mintha semmi nem lenne magától értetődőbb.

– Kösz, de igazából csak egy sétára vágytam, és véletlenül pont egyfelé vitt az utunk – fintorodott el, mintha azzal semmissé tehetné az elmúlt perceket. Megbánta, hogy kilépett a könyvtár ajtaján, megbánta, hogy hagyta, hogy a lány megszólítsa, megbánt mindent…

– Szerintem pedig nyugodtan kipróbálhatnád. Nem veszítesz vele semmit. A barátaid viszont visszatérhetnek hozzád, te pedig teljesen ép és egészséges leszel. Úgy, mint rég.

Úgy, mint rég – visszhangozta a fejében ugyanaz a hang, amelyik az előbb azt mondta, hogy Luna nem olyan, nem rossz… Ő mégsem bánt vele szívélyesen, emberszámba sem vette, amikor ott vacogott a pincéjükben, néhány méterrel az ő meleg, viszonylag biztonságos hálószobája alatt. Elsötétült az arca. Az nem lehet, hogy valaki végre – végre? – hozzászól, ő pedig azon nyomban elveszítse minden tekintélyét! Vagy legalábbis azt a keveset, ami megmaradt.

– Arra még nem gondoltál, hogy talán rám nem hatnak ezek az izék? – kérdezte semlegesen, pedig a válaszra tényleg nem volt kíváncsi.

– Á, az teljességgel lehetetlen. Habár azt hiszem, vannak elméletek, miszerint… Jártál te már Tuvalu szigetén? – kérdezte elmélázva. Draco megrázta a fejét. – Akkor elképzelhetetlen, hogy immunis legyél rájuk – jelentette ki határozottan, de azt már nem magyarázta meg, miért, helyette benyitott az ajtón. Biztatóan intett a mardekárosnak.

A helyiség most egy komplett labor képében jelent meg, a fal mentén a legszebb, legkorszerűbb rézüstök sorakoztak, a szoba közepén pedig egy nagyobbacska munkaasztal volt, tele hozzávalóval, de Draco nem a tárgyakat látta, hanem egy reménybeli jövő képét. Hogy este lefekszik, reggel felkel, és a világon minden ugyanolyan lesz, mint régen. Talán Lovegood mégis tudhat valamit, amit olyasmi, mint a konfúziós bűbáj, és segít neki, hogy háztársai, a régi, megmaradt köre elfelejtse, mennyire megvetendő példánya ő a varázslótársadalomnak. A Szükség Szobájában minden lehetséges. A Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek. Üres kijelentések volnának? Türelmetlenül fújtatott. Zavarta, hogy túlfilozofálja ezt az egyszerű, napnál is világosabb helyzetet. Hangosan, mintegy gondolatai lezárásaként csapta be maga mögött az ajtót. Úgysincs jobb dolga.

– Hozzávalók? – nézett végig a bőségesen megpakolt asztalon. – Nem is tudtam, hogy bármit lehet kívánni…

– A szoba tudja, hogy vissza tudod-e adni neki a kölcsönt. Ha igen, akkor megelőlegezi. A szobámban vannak ugyanezek a hozzávalók, majd holnap felhozom, és…

– Mi van, ha nem hozod fel? Mi van, ha egy zsák aranyat kívánok, és nem hozom vissza?

– Azt nem tudom, talán… Talán többé nem nyílna ki neked. De én sosem verném át a szobát, hiszen ki tudja, mikor lesz szükségem újra a segítségére.

– Te ide járkálsz szabadidődben? – fintorgott a mardekáros, mintha az valamiféle szégyenteljes tevékenység volna.

– Sokszor voltam már itt. Legutóbb akkor, amikor meg kellett főznöm a hajerősítő…

– Rendben, hagyjuk, jó? Vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem – emelte égnek a tekintetét.

– Szerintem bátor vagy, hogy visszajöttél. Én a helyedben féltem volna. Sokan haragszanak rád, és ez a bolhatámadás nélkül is elég rossz lehet.

– A Durmstrangba akartam menni, de… – Mit mondjon? Mondja el, hogy nem kellett? Hogy ő lett a varázsvilág egyik legnemkívánatosabb személye? Hogy az anyja nem akarta, hogy visszajöjjön? Mesélje el, milyen érzés az, ha egyszerre veszik semmibe és vetik meg az embert? Nem tette, helyette körbesétált a helyiségben. – Kezdj hozzá, Lovegood, nem érek rá örökké!

– Igazad van, örökké én sem érek rá – bólintott a lány, és elkezdte aprítani az egyik hozzávalót.

– Nem kell mindig válaszolni mindenre. Rendkívül idegesítő.

– Kár. Nem nagyon ismertelek ezelőtt, nem tudtam, mennyire vagy beszédes…

– Semennyire! – vágta rá morogva a mardekáros.

Az elkövetkezendő óra viszonylagos csendben telt, de Draco ettől sem érezte kimondottan jobban magát. Luna dudorászott, néha hozzáütötte hosszú ujjait a kémcsövekhez, a keverőpálcát az üsthöz, mintha így adna ritmust álmodozó zümmögésének. A mardekáros már meg sem merte kérdezni, miről énekel a lány, mert biztos volt benne, hogy a válasza ismét nem lesz épeszű, földöntúli futrinkákról, vagy valami ehhez hasonló badarságról beszélne. Talán a párás, nehéz levegő volt az oka, esetleg a fáradtság, mindazonáltal elmosolyodott, ahogy elképzelte.

– Kész is van – szólalt meg hirtelen a lány, és meglóbálta a füstölgő fiolát. – Vidám vagy – jegyezte meg fürkésző tekintettel.

Draco gyorsan rendezte arcvonásait, elvette az italt és beleszagolt. A lötty tömény volt és homokszínű, ő pedig a látvány miatt orrfacsaró bűzre számított. Tévedett. A szaga olyan volt, mint a karamell, édeskés…

–… egy csipetnyi kakukkfűvel – fejezte be a gondolatot helyette Luna. – Azt hiszem, jobb, ha vársz néhány percet, mielőtt megiszod, mert…

Malfoy maga sem tudta, miért ad táptalajt olyan Lovegood-féle babonáknak, mint az a pettyes hátú akármicsoda, egyedül abban volt biztos, hogy az utóbbi időben borzasztóan egyedül volt, és miután a régmúlt, gondtalan időkről álmodott éjszakánként, rettenetesen keserű volt az ébredés. A kilátástalanság volt a legnyomorultabb érzés a világon, borzalmasabb a rettegésnél is, amiről pedig egykor azt hitte, minden állapotok legszörnyűbbike. A tudat azonban, hogy az ő életében nem volt jövőkép, nem volt már semmi esélye, napról napra mélyebbre mart a szívében. Még egy utolsó, tétova pillantást vetett az üvegcsére, majd egy húzásra kiitta a tartalmát. Ennél jobban már úgysem árthat semmi. A forró, krémszerű folyadék végigégette a torkát, ő pedig viszolyogva felnyögött.

– Ez undorító volt!

– Én mondtam, hogy várj egy kicsit, míg a kakukkfű semlegesíti a sárkánykarom és hernyólárva okozta kellemetlen mellékízt.

Sárkánykarom és hernyólárva? Draco úgy érezte, menten felfordul a gyomra. Ezt a régi, „gondtalan” viszolygást pedig jó ideje nem érezte már. Lehetséges volna, hogy tényleg…?

– Mondhattad volna jobban is – füstölgött. – Fogadjunk, hogy ez a hitvány folyadék egy fabatkát sem ér. Nem is értem, mit keresek itt – rázta meg a fejét, és határozott léptekkel, köszönés nélkül kisietett a helyiségből.

– Ne felejts el alaposan megmosakodni ma este. Lehet, hogy a füledből fognak kiszaladni! És igyál sok vizet, az is segít! – kiáltott utána a lány, és remélte, hogy a mardekáros még hallja, amit mond. Derűsen dudorászva kezdett rendet rakni a munkaasztalon, közben pedig megállapította, hogy Draco Malfoy csakugyan igazán különös fiú.

~*~


Azon az október végi, csípősen hideg szombat délelőttön Draco Malfoy olyan óvatosan lépett ki a roxmortsi Randolf&Jaris üzletből, mintha az, hogy ott volt, arra engedne következtetni, hogy rendkívül rosszban sántikál. Pedig ez alkalommal tényleg nem tilosban járt. A sárga selyempapírba csomagolt, kocka alakú dobozt kabátja zsebébe rejtette, igyekezett a lehető legjobban beleolvadni a diákok zsibongó kavalkádjába. Közben pedig figyelt.

Egy pillanatra megrémült a gondolattól, hogy nem csak azért keresi tekintetével minduntalan a szőke üstököt a tömegben, mert ő az egyetlen, akihez hozzászólhatna, hanem mert hivatalosan, sürgősen beszélni akart vele. Ez a megállapítás abban a pillanatban sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint farkasszemet nézni Voldemort vörösen izzó szemeivel, elsétálni a tekergőző Nagini mellett, megkapni a Sötét Jegyet… Nem, nem, ő csupán vissza akarja adni a kölcsönt. Csak úgy, malfoyosan. Nem mintha bármit is segített volna a főzet, nem mintha hitt volna a pettyes hátú limernyókok létezésében, nem mintha egy fokkal derűsebben pillantott volna a jövőbe azóta az este óta...

A lány a Mézesfalás előtt állt, cukorkát rágcsált, közben pedig a tömeget figyelte. Talán vár valakit? Az ő esetében ezt sem lehetett biztosan tudni. Draco nagy levegőt vett, majd odalépett hozzá.

– Szervusz – köszönt rá mosolyogva Luna. – Múltkor jól eltűntél. Persze, láttalak az étkezésekkor, de gondoltam, nem örülnél, ha odamennék hozzád...

Ő ne örülne? Nem Lovegood viszolyogna a kínos helyzettől, mert egy kirekesztetthez kell szólnia, hanem ő nem örülne?! Maga is megriadt az önmagának feltett kérdéstől, ez a hálához hasonló, csodálkozással vegyes érzés nem vallott rá. De a titkon kapiskált választól még inkább meghökkent.

– Ezt oda akartam adni – terelte el a szót, és előhúzta a zsebéből a csomagot. Meglepődött, milyen sután adta át, és akkor döbbent rá, hogy ő valójában még soha nem adott semmit… senkinek.

– Ez nagyon kedves tőled, köszönöm – mosolygott a fiúra, és ott, az utca közepén elkezdte lefejteni a selyempapírt. Draco nem értette, miért érzi hirtelen olyan furcsán magát, az érzés ahhoz hasonlított, mintha a szíve egy kicsit a torkában dobogott volna… Ez teljesen malfoytalan viselkedés volt, kiváltképp egy ilyen semmitmondó helyzetben.

– Egy játék házimanó! – kiáltott fel boldogan Luna, és akár egy kisgyereknek, felragyogott az arca, ahogy felnyitotta az átlátszó doboz tetejét. – Tehát hatott a varázsital? A limernyókok távoztak belőled?

– Lehetséges – felelte hosszas gondolkodás után Draco. Végtére is, a világ már úgyis a feje tetejére állt. Elképzelhető, hogy most az egyszer hagyni kellene, nem bolygatni? Luna túlságosan bátorítóan mosolygott, ő pedig szokatlanul szelíd hangon szólalt meg.. – De... Még közel sem biztos. Este talán megpróbálkozhatnánk egy újabb adaggal. Addig is – intett kezével a szomszédos mellékutca felé –, ebédeljünk együtt.


VÉGE



A véleményeket nagy-nagy örömmel – és nem kevés izgatottsággal – várom, főleg azért, mert nem vagyok valami jártas ebben a szokatlan párosításban. :) Vannak titkos terveim a folytatással kapcsolatban, de nem tudom, érdemes lenne-e megírni, szóval előre is nagyon köszönöm, ha olvasás után megtiszteltek egy-két szóval (jó/nem jó?) – rengeteget jelentene. :)

*= A csillagozott mondat az alábbi kép ötlete alapján született:
http://p.twimg.com/AzYdacgCMAE98OC.jpg:large



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)