Az első ügy írta: Scale

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
>>





John Watson választása


John szerette Londont esős, ködös önmagaként. Szerette a lányokat is – bármilyen típus is került a látótávolságába, a női nemet gyönyörű jelenségnek tartotta. Szerette a romantikát is, hiszen nincs is annál jobb érzés, mikor egy lányt el tud bűvölni egy szép verssel (amit ő maga írt!), vagy egy rózsacsokorral, esetleg egy jól időzített bókkal. És annak ellenére, hogy néha egyesek mitugrászként hivatkoztak rá (szó mi szó, tényleg alacsony termettel áldotta (verte) meg az ég), büszkén elmondhatta, hogy sikere volt a szebbik nemnél. John Hamish Watsont mindenki szerette, és tulajdonképpen ő is szeretett mindenkit.

Ezek a dolgok azonban nem voltak elmondhatóak újdonsült osztálytársáról, Sherlock Holmesról. A bongyor, barna hajú fiú a hét első napján érkezett hozzájuk, s az irodalomóra első percei az ő bemutatásával teltek. Sherlock úgy másfél fejjel lehetett magasabb Johntól, hosszú fekete szövetkabátot viselt, nyakában egy kék sállal, s miközben a tanárnő arról mesélt, hogy a társuk honnan is érkezett, és milyen a tanulmányi eredménye, a fiú olyan unott, és lenéző pillantásokat vetett szerte a terembe, hogy John azonnal tudta: Sherlock renoméja erősen zuhanó pályára állt. Persze, tisztában volt ő vele, hogy új gyereknek lenni nem könnyű – igaz, soha nem élte még át, de nem csak romantikusnak, hanem empatikusnak is tartotta magát -, viszont a többség inkább ijedt, és-vagy egy zavart „kedveljetek meg” mosolyt villant. Ám úgy tűnt, Sherlocknak ehhez nem volt hangulata, a következő másodpercekben pedig a helyzet hihetetlenül rossz fordulatot vett.

A tanárnő – akiről az a hír járta, hogy valami nincs rendben nála odabent, mert nem tűnt föl neki, hogy nem általános iskolásokat tanít, hanem középiskolásokat – egy négyévesnek szóló mosollyal fordult Sherlock felé.

− Mutatkozz be most te is, kedveském!

Sherlock enyhén összeráncolta a homlokát, aztán türelmetlenül megforgatta a szemét.

− Sherlock Holmes vagyok – mondta a fiú mély hangon.

A tanárnő most már mind a harminckét fogát közszemlére tette, és biztatóan bólogatott.

− Nagyon jó, folytasd; mesélj valamit magadról.

Sherlock türelmetlenül összeszorította száját – látszott rajta, hogy már nagyon szabadulni akar, aztán olyat mondott, amire senki nem számított.

− Tegnap hullát boncoltam.

Ha Sherlock azt hitte, ezzel kifoghat a tanárnő, hát tévedett. Míg a gyerekek közül ki felnevetett, ki döbbenten elsápadt, addig a tanárnő egy tizedmásodpercig elbizonytalanodott, aztán, mint akinél felkapcsoltak egy villanykörtét, felkiáltott.

− Úgy érted békát boncoltál…!

− Nem, emberi hullát. Arzénnal ölte meg a sógora.

− Oh… – A tanárnőnek most már ténylegesen az arcára fagyott a mosoly, és szépen lassan a harminckét fog is visszahúzódott az ajkak gondos takarásába. – É-értem… Hát akkor… khm… foglalj helyet valahol, ahol üres hely van.

Sherlock egy szinte láthatatlan főhajtással köszönte meg az elbocsátást, s azonnal megcélozta a középső padsor leghátsó asztalát, ám amint odaért, a fiú, aki ott ült, a táskáját nyomban feltette az üres székre.

− Bocs, foglalt.

Sherlock tekintetet megkeményedett, s arca is egy pillanatra a megbántottságát tükrözte, de aztán visszaindult a padsor elejére, és megállt John mellett. Már épp azt hitte, ez a fiú is ki akarja túrni, mikor John megmozdult, és a székével arrébb húzódott, hogy Sherlock is kényelmesen el tudjon férni. Az új fiú leült, levette kabátját, sálját, kipakolta az órához szükséges holmiját, aztán kinyitotta a tolltartóját, kivett belőle egy tollat, és John elé tolta. John csak nézte és nézte az íróeszközt, nem értette, miért adták neki.

– Kifolyt a tintád – mondta John értetlen arcát látva -, ceruzával írsz; következtetésképp: nincs másik tollad.

Válaszolni már nem volt idő, a tanárnő ugyanis belekezdett az aznapi anyagba, így John csak elsuttogott egy köszönömöt, amire egy apró biccentés volt a válasz, majd új tollával elkezdett jegyzetelni.

*


− Mi van, ha egyszerűen csak ceruzával volt kedvem írni?

Az irodalomóra véget ért, mindössze ketten ültek a teremben - mindenki más szinte menekülve hagyta el a helyiséget.

Sherlock épp egy könyvet olvasott a méztermelés folyamatáról, de mikor meghallotta John kérdését, oldalra pillantott.

− Tessék?

− Azt mondtad, onnan tudtad, hogy kifolyt a tintám, hogy ceruzával írok. De mi van, ha nem is folyt ki, egyszerűen csak ceruzával akartam írni? – Johnt őszintén érdekelte a fiú magyarázata, s érezte, hogy nem egy hétköznapi levezetést fog kapni.

− Ez annyira nyilvánvaló, hogy azt hittem, képes vagy összeadni kettőt meg kettőt – morogta Sherlock.

− Kettő meg kettő néha lehet öt, de én most a négyre lennék kíváncsi.

Sherlock egy végtelenül hosszú másodpercig farkasszemet nézett vele, aztán magyarázatba fogott.

− Mindkét kezed ujján és a padon is néhány elkenődött tintamaszat van, ami akkor került rá, amikor kifolyt a tinta, és te megpróbáltad úgy tartani a tollat, hogy lehetőleg minél kevesebb dolgod koszolódjon össze. A legnagyobb része a füzetedre folyt, aminek a tintás lapjait kitépted, összegyűrted, és beletetted a padba. Kitépés közben apró papír fecnik hulltak ki, amiket te aztán lefújtál a padról, de egy-kettő még így is itt maradt – mutatott John padrészének az elejébe, ahol valóban ottmaradt néhány darab. – Aztán elővettél egy zsebkendőt, amivel megtörölted a kezed és letörölted a padot, de teljesen nem sikerült eltüntetni, egy kis része elkenődött. A zsebkendő szintén a padban landolt az összegyűrt papírok mellett.

− Hogy… Honnan tudod, hogy nem dobtam ki mindent a kukába? – Johnnak nehezére esett a beszéd, annyira a hatása alá került a magyarázatnak.

− Nyilvánvaló. Ha felálltál volna, és elsétáltál volna a kukáig, akkor arra is gondot fordítottál volna, hogy a padról lesöpörd a papírokat. Egyébként pedig, amikor beléptem a terembe, láttam, hogy üres a kuka.

− Hát… – John zavartan babrált a Sherlocktól kapott tollal. – Lenyűgöztél…

Sherlock összevont szemöldökkel, enyhén hitetlenkedő tekintettel figyelte Johnt.

− Komolyan?

− Hát persze, kivételes, amit csinálsz; az kivételes.

− Nem ezt szokták mondani…

− Hát mit szoktak mondani?

− Hogy duguljak el.

John jókedvűen felnevetett, és vidáman kezet nyújtott padtársának.

− John Watson vagyok.

A fiú elfogadta a jobbot, és habár egyszer már bemutatkozott az osztálynak, úgy érezte, az illem, és valami furcsa szimpátia John iránt azt követeli, hogy ő is megmondja (elismételje) a nevét.

− Sherlock Holmes – rázta meg John kezét. – Tévedtem bármiben is?

− Nem – felelte John, és lehajolt, hogy kiszedje a padba szórt szemetet. – Tényleg mindent ide dobtam be. A tintaszökőár után nem volt kedvem elmenni a kukáig. – Egy kézben megragadta kidobálni valót, és elsétálva a kukáig, kidobta azokat. – Pedig alapvetően nem vagyok egy rendetlen természet, szeretem, ha a dolgok a helyükön vannak, ha nincs káosz körülöttem – mondta, és lesöpörte az asztalról a papír fecniket.

− Pedig a káosznak is megvan a maga rendszere – jegyezte meg Sherlock.

− Az lehet, csak én egyszerűen nem látom.

− Mert te csak nézel, de nem figyelsz, azért – mondta Sherlock, aztán újból beletemetkezett a méztermelős könyvébe. – Egyébként pedig, lehetetlenség, hogy a kettő meg kettő végeredménye valaha is öt legyen.

*


Igen hamar bizonyossá vált, hogy Sherlock egyetlen barátja, vagy legalábbis az egyetlen olyan ember az iskolában, aki huzamosabb ideig képes elviselni őt a környezetében, az John. Ebből pedig egyenesen következett, hogy lassan azok számára is kezdett feltűnni a John viselkedésében végbement változás, akik eddig csak fél szemmel követték figyelemmel az életét.

Az egyik legelső változás az volt, hogy John régi padtársa, Michael Amaro nem kapta vissza a helyét. Michael egy kéthetes versenyen vett részt, amikor Sherlock megérkezett az osztályukba, és leült John mellé, ám amikor visszatért, a helyén már más ült.

− Hát te meg ki vagy? – meresztett nagy szemeket Michael a helyét elfoglaló idegenre.

A fiú nagykabátban, sálban, felhúzott lábakkal ült a széken, és csak meredt maga elé. Nem válaszolt.

− Hallod? Hozzád beszélek! Ki vagy te, és miért ülsz az én helyemen?

A fiú továbbra sem válaszolt.

− Marha vicces vagy, mondhatom – gúnyolódott Michael. – Idióta! Ez az én helyem, húzz el innen! – köpte Michael, de kirohanása hatástalannak bizonyult. – Na, idefigyelj, öreg! Vagy elkotródsz a helyemről, vagy én foglak kidobni! – Mivel Sherlock nem mutatott hajlandóságot a távozásra, Michael már kész lett volna megragadni, mikor kinyílt az ajtó, és John belépett a terembe.

– John! – támadt neki Michael. – Ki ez a szellemi fogyatékos a helyemen?

– A neve Sherlock Holmes, és nem fogyatékos – vonta össze rosszallóan a szemöldökét John, és odasétált a helyére. – Michael, figyelj, sajnálom, de Sherlock akkor érkezett, amikor nem voltál itt, és hát már mellettem ül.

– Tényleg?! Hamar elfeledkeztél rólam, mondhatom…!

– Sajnálom, Michael, igazán. Először Billy mellé akart ülni, de ő nem engedte, aztán hozzám jött, és…

– És te Sherlock Holmest választottad a barátod helyett. Gratulálok, John, remélem, megérte! – Azzal Michael nem törődve tovább Johnékkal, elviharzott az utolsó padhoz, és dühösen levágódott a székre.

John sóhajtva kezdte el kipakolni az első órához szükséges könyveket, füzetet.

– Sajnálom, hogy ökörködött veled Michael - suttogta Sherlocknak. – Kissé felhúzta magát.

Sherlock ekkor megrázta a fejét, és mintha az előbb nem is történt volna semmi, teljesen másról kezdett beszélni.

– Késtél - jegyezte meg kissé szemrehányóan.

– Tessék? - nézett rá értetlenül John.

– Tegnap mondtam, hogy gyere be te is fél hétre…

– Mikor mondtad?

– A negyedik óra szünetében.

– Negyedik óra? – ráncolta erősen gondolkodva a homlokát John. – De hát akkor Mr. Barrymore-hoz mentem!

– Nem tehetek róla, ha te nem hallottad – vonta meg a vállát Sherlock. – Én mondtam.

John sűrűn pislogva figyelte padtársát. Nem értette, hogy Sherlock miért nem veszi észre, ha nincs ott ő, John. Pont Sherlock.

– Gyakran beszélsz hozzám, amikor nem is vagyok itt? – kérdezte hirtelen John.

– Nem tudom. Gyakran mész ostoba tanárokhoz ostoba megbeszélésekre?

– Nem, nem igazán… – felelte lassan John, és csak fél füllel hallotta, amint Michael elmenve mellette az áruló szót suttogja neki.

Johnt nem érdekelte különösebben a dolog. Ránézett Sherlockra, aki elmélyülten szerelgette a körzőjét, és akivel megérkezése óta szinte senki sem beszélt, vagy ha igen, akkor is csak fintorogva, vagy éppen sértéseket vágtak a fejéhez. John érezte, hogy jól döntött, amikor helyet biztosított Sherlocknak maga mellett, mint padtárs, és mint… valami új, amit még nem igazán tudott megnevezni.

A második változás John viselkedésében, hogy kerülni kezdte a többi embert – a barátait -, s fókuszpontja lassan csak és kizárólag Sherlockra összpontosult. Ennek Sherlock rettentően örült, habár soha az életben nem mondta volna meg Johnnak, és igazából azt sem értette, John miért van vele, de tetszett neki az új helyzet. Tetszett, hogy végre van az életében egy olyan ember, aki elviseli őt, a furcsaságait, a zárkózottságát, a hűvösségét, és hogy ez az ember nem a testvére. Eleinte felmerült benne, hogy talán Mycroft bízta meg Johnt azzal, hogy legyen vele, de aztán ahogy figyelni kezdte Johnt rájött, hogy ez nem így van. John szántszándékkal, a saját cselekvőképességének teljes tudatában tölti vele az iskolai nap nagy részét, és ez Sherlocknak igenis imponált, igenis tetszett.

Ez viszont már nem volt elmondható John állítólagos barátairól. Igen, Sherlock csak így hivatkozott azokra az emberekre, akik az ő iskolába kerülésének első napjaiban megkörnyékezték Johnt, mivel ezek a diákok a népszerűségük fellendülése és megőrzése végett kötöttek érdekbarátságot. Sherlock biztos volt benne, hogy a „barátok” még azt sem tudnák megmondani, mi John kedvenc könyve (a Galaxis útikalauz stopposoknak), mi a kedvenc színe (úgy tűnt, több is van. A bordótól, egészen a citromsárgáig mindent hordott, úgyhogy így egy kicsit nehéz volt konkrét következtetést levonni…), mi a kedvenc ruhadarabja (ez nyilvánvalóan a pulóver volt, mivel szinte állandóan azt viselte), és John oda volt a jamért. A hét öt iskolai napjából néha négyen is ilyen kenyeret vitt tízóraira. Sherlock mikor ezt észrevette, otthon ő is kipróbálta, és rá kellett jönnie, hogy Johnnak bizony igaza van: a jam tényleg nagyon finom, és az ő, Sherlock édesszájúságának ez külön öröm volt, pedig régen ki sem akarta próbálni, mivel gyümölcsből készült.

A rengeteg álbarát aztán kezdett elszivárogni. Sherlock nem tudta, hogy ez az ő jelenléte miatt történt-e, vagy, mert John rájött, hogy mifélék is az emberek, de észrevette, hogy már kevesebben járnak oda hozzá, és hogy John azokat is elküldi. Nem akart már focimeccsekre kijárni, inni egyet másokkal, meg – Sherlock szerint – ostobaságokról beszélgetni, hanem ideje nagy részét vele töltötte, sőt. Az ebédlőben most már saját asztaluk is lett.

Az első napon az az asztal még tömve volt John álbarátaival, akik nem nézték jó szemmel, hogy Sherlock is odaült. Már épp menni akart, hogy keres máshol helyet, mikor John megfogta a vállát, és visszaültette a székre, mintegy kijelentve a többieknek, hogy Sherlock helye ott van. A következő napokban egyre csak fogyatkoztak az emberek, míg végül egyedül maradtak.

– Hé, John! – A megszólított felkapta a fejét a kiáltásra, keresgélt egy ideig, míg meg nem látott egy fekete hajú, integető fiút három asztallal odébb. – Gyere már ide hozzánk, hagyd ott azt a dilist!

John ügyet sem vetett rá, hanem dühösen szurkálni kezdte a csirkéjét.

– Nem értem őket – dohogta. – Nem is ismernek téged, mégis szekálnak.

– Ez nem meglepő – felelte színtelen hangon Sherlock.

– Ezt nem hogy érted…? – nézett rá furcsán John.

– Mert ez mindig így volt, és mindig így is marad. Engem a családomon kívül soha nem szeretett senki. Túl okos vagyok, azt hiszem.

– És szerény is – bólogatott John. – De ez akkor sem mentség. Esélyt sem adtak neked.

– Te mégis megengedted, hogy leüljek melléd, annak ellenére, hogy már volt padtársad…

– Hát persze, nem küldhettelek el!

– Mert már nem volt több üres hely.

– Nem – rázta a fejét John -, hanem mert bunkóság lett volna tőlem. És én senkit sem szoktam kiközösíteni, elítélni, és nem is ismertelek, és Billy előtte már éppen elég bunkón viselkedett… – sorolta hevesen az érveit John. – Tudom, hogy kicsit más vagy, mint mi, többiek, tudom, hogy másképp látod a világot és az embereket, de ez nem baj. Sőt, kifejezett jó, ha olykor más megvilágításba helyezünk dolgokat, és biztos, hogy ezzel a megfigyelő-képességeddel még sokra viszed egyszer. Nem eszel? – nézett hirtelen Sherlockra, aki már megint nem vett magához semmilyen ételt.

– Nem vagyok éhes – felelte halkan a fiú, aki leragadt John hosszú és heves szónoklatánál. Fura egy fiú ez a John – jegyezte meg magában Sherlock.

– Te sosem vagy éhes – csóválta rosszallóan a fejét John. – Valamit muszáj enned; kell a szervezetednek a táplálék.

– Ah, az evés unalmas – legyintett Sherlock méltatlankodva –, csak elveszi az időt a fontosabb dolgoktól.

– Mint például?

– Mint például, hogy a lényeges dolgokat elraktározzam az elmémben.

– Ah, értem…

– Dehogy érted!

– Nem, tényleg nem – mosolygott John, és végre levágott egy tisztességes darabot a lassan kihűlő csirkéből.
A harmadik feltűnő változás az volt Johnban, hogy már kevesebbet legyeskedett a lányok körül. Habár még mindig megnézett magának egy-kettőt, sőt, néha még randira is hívta őket, de valahogy már nem volt megtalálható annyi lány a repertoárjában, mint régen.

A harmadik különbség, lányok körüli nem-felhajtása akkor vált igazán feltűnővé, amikor az iskola egyik legszebb, legnépszerűbb – és Sherlock szerint legbutább – lánya, Cindy Adams környékezte meg Johnt a könyvtárban. Sherlock már azt sem értette, Cindy egyáltalán hogy talált el a könyvtárig, de úgy tűnt, nagyon hajtotta őt a clitorisa, és minél előbb magáénak akarta tudni Johnt, akit viszont egyáltalán nem érdekelt a lány. Míg Sherlock fején egy könyvvel, elterpeszkedve ült (feküdt) a széken, addig John épp egy orvosi könyvet bújt szaporán (mindenképpen orvos szeretne lenni), és úgy tűnt, maximum egy atomrobbanás tudná csak elszakítani az olvasmányától – vagy Sherlock. Ám Cindy ennek nem volt tudatában, így magabiztosan, sikeréről teljesen meggyőződve lépett oda a szőke fiúhoz.

− Szia, John! – Fehér fogai csak úgy villogtak a vörös rúzsú ajkak mögött.

John, kis fáziskéséssel reagált a köszönésre.

− Oh, szia, Cindy – fókuszált rá nehézkesen a lányra.

− Hello – dobta hátra válla fölött szőke haját. – Mi jót csinálsz? – mosolygott.

− Öhm… olvasok…

− Aha. Nincs kedved eljönni velem ma valahová, John?

− Ööö…

− Nincs kedve – szólt közbe unottan Sherlock a könyv alól, s hogy még kényelmesebben elhelyezkedjen, a lábát feltette John könyvére.

− Tessék? – reccsent rá Cindy.

− John ma nem ér rá sehova se menni, mert velem jön egy hegedűkoncertre.

− Hogy hova? – kérdezett vissza megrökönyödve Cindy. Olyan döbbent volt, hogy azt sem vette észre, John legalább úgy reagált Sherlock mondandójára, mint ő. – Hegedűkoncertre?

− Igen, oda – vágta rá türelmetlenül a fiú. – És csakhogy tudd, Denise Withmore több éjszakát is együtt töltött Amanda Spinnett-tel.

Cindy egy pillanatra elsápadt, de nem tört meg.

− Nem hiszek neked – rázta makacsul a fejét. – Denise sosem tette volna ezt velem!

− Nekem aztán mindegy mit hiszel – vonta meg a vállát Sherlock -, de ez az igazság.

Cindyt ezek után aztán már a legkevésbé John érdekelte. Sarkon fordult, kirohant a könyvtárból, és vissza sem nézett.

− Szívesen – morogta Sherlock.

− Hm? – vonta fel kérdőn a szemöldökét John.

− Szívesen, hogy megszabadítottalak a lánytól.

− Oh, köszönöm, persze, köszönöm – sietett a hálálkodással. – Akkor valójában nem is feküdt le a volt barátja Cindy legjobb barátnőjével, csak el akartad kergetni?

− Dehogyisnem. – Sherlock végre levette a fejéről a könyvet, és az asztalról a lábát. – Egyébként pedig neki is szívesen.

− Ezt meg hogy érted?

− Jaj, John – sóhajtott Sherlock -, néha igazán lassú a felfogásod! Most, hogy Cindy tudja, hogy a volt barátjának mindegy, hogy kivel fekszik le, lehetőleg nem akar majd tőle semmit.

− Hát én erre azért nem mernék mérget venni… És mi van a hegedűkoncerttel?

− Hétkor kezdődik a Zeneakadémián. Találkozzunk fél hétkor a bejárat előtt. Remélem, van szmokingod! – vetett egy kritikus pillantást John kötött sárgás pulcsijára.

− Hát persze, hogy van, de… Tényleg engem akarsz elvinni?

− Mért? Gond? – Habár nem hallatszott a hangján, de John azért észrevette, hogy Sherlock kicsit elbizonytalanodott.

− Nem, dehogy gond – rázta a fejét John -, csak azt hittem, inkább a családoddal mész, vagy ilyesmi…

− Nem, veled akarok menni – jelentette ki határozottan.

− Oké, ennek örülök – felelte gyorsan John. – Ott leszek – mosolyodott el, aztán újra belefeledkezett a könyvbe, és még az sem zavarta, hogy Sherlock lába megint a könyvén landolt.

Késő délutánra azonban az iskolában maradottak közül mindenki megtudta, hogy John Watson elutasította Cindy Adamset, és helyette Sherlock Holmesszal megy randevúra. John persze akárki is kérdezte tőle, hogy tényleg randi-e, kerek perec elutasította, hogy gyakorlatilag lépten-nyomon azt kellett bizonygatnia, hogy ő nem meleg. Sherlock semmit sem mondott, csak jéghideg pillantásokat lövöldözött mindenki felé, aki őt akarta megkörnyékezni az ostoba kérdésével.

− Nem muszáj velem jönnöd – jegyezte meg Sherlock, miközben betette az egyik tankönyvét a szekrényébe.

− De igen, szeretnék veled menni, csak egyszerűen nem értem, miért gondolja hirtelen mindenki azt, hogy meleg vagyok?!

− Én meg azt nem értem, miért zavar ez téged annyira, ha nem vagy az?

− Pontosan ezért! Mert nem vagyok az!

− Tudod, John, lehet, megkönnyítenéd az életed, ha nem érdekelne annyira mások véleménye. Engem például egyáltalán nem érdekel, mások mit gondolnak rólam, tökéletesen megvagyok a véleményük nélkül.

− Ez nem igaz – rázta a fejét John. – Tudom nagyon jól, hogy mennyire jól esett neked, amikor azt mondtam az első napon, hogy lenyűgöztél. Igenis számított, és számít még mindig, hogy mit gondolok, mert ha nem így volna, akkor nem volnál velem.

Sherlock nem válaszolt, költői kijelentésnek tudta be a dolgot, helyette inkább ő kérdezett Johntól, s közben felvette a kabátját, sálját.

− Rendben, John. Mivel ennyire adsz mások véleményére, akkor mondd meg, kié számít jobban neked: az enyém, vagy az övék?

Hosszú másodpercek teltek el, de John nem válaszolt, mindössze kissé rémülten, tanácstalanul nézett Sherlockra, aki megértve a helyzetet, végül mereven biccentett egyet, és hátat fordítva Johnnak, elsietett a folyosón.

John egész délután fel s alá járkált a szobájában. Hogy lehetett ennyire hülye?! Hiszen Sherlock a… a barátja! Igen a barátja, és azzal, hogy nem válaszolt neki, hogy nem azt válaszolta, hogy az ő véleménye a fontosabb, gyakorlatilag eltaszította magától, és sutba dobta az egész eddigi kapcsolatukat. De Johnnak mindig is fontos volt, hogy mit gondol róla a környezete. Mert ez igenis lényleges, így tudja megmondani önmagának igazán, hogy milyen a renoméja, mert ha jó véleménnyel vannak, akkor több út nyílik meg előtte, ha viszont nem, akkor… Viszont Sherlockról sincsenek jó véleménnyel, valójában az első napon a hullás megjegyzésével elásta magát, de John mégis úgy érzi, hogy rosszul ítélték, ítélik meg őt, Sherlockot. Kicsit beképzelt, meg olykor arrogáns, főleg másokkal, de az esze, meg a szíve a helyén van – és ez Johnnak mindennél többet jelent.

Ekkor ránézett az órára. Háromnegyed hat. Nincs túl sok ideje fél hétig.

Rohamtempóban készülődött, és fél hét előtt egy perccel szállt ki a taxiból. Sherlockot azonnal meglátta, a bejárat előtt egy-két méterre dohányzott.

− Nem tesz túl jót a tüdőnek… - jegyezte meg csevegő hangon John a cigire bökve a fejével.

− Ch, kinek kell a légzés? Az…

− Unalmas – fejezte be vigyorogva John a mondatot.

− Igen – mosolyodott el Sherlock is, azzal elnyomta a csikket. – Bemegyünk? – intett a fejével a bejárat felé.

− Persze, menjünk – bólintott John.

Egyikük sem hozta szóba soha többet a délutáni eseményeket, de mindketten tudták, hogy John Watson választott, és hogy ez a választás valami teljesen új, és jó dolognak a kezdete.

(folyt.köv. még a héten)


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)