Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Ramani az ébresztőórára pillantott, tíz perccel múlt nyolc óra. Úgy tervezte, hogy a délelőtt folyamán megnézi azt a színházat, ahol másnap este végezni fog Yamikával. Már majdnem kikelt az ágyból, amikor Lucius visszahúzta.

– Hova sietsz, drágám? – kérdezte a férfi, és megcsókolta.

– Nem sietek sehová – felelte Ramani.

Magában persze azt gondolta, hogy most nem ér rá az ágyban henteregni, sokkal fontosabb dolga lenne. Ráadásul lelkileg is fel kell készülnie a holnapi bevetésre. A szerelmes együttlét pedig a legkevésbé alkalmas az elméje lecsillapításához, és a meditáláshoz. Tehát szüksége van némi magányra. Arra gondolt, hogy ezen az estén majd külön is alszik a férfitól, hogy biztosan kipihent legyen másnapra, és megfelelően tudjon koncentrálni a feladatára. Úgy vélte, Lucius bizonyára sérelmezni fogja a különalvást, de hát Asha anyakirálynő parancsának teljesítése mindennél fontosabb.

– Azonban most nem kellene ezt csinálni.

– Miért nem? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Most nincs más dolgunk, mint szeretni egymást. Miután a Rend a védelme alá vesz engem és a családomat, amíg a háborúnak nincs vége és nem tudok elválni Narcissától, ki tudja, mikor találkozhatunk újra úgy, hogy szabadon ölelhessük egymást.

– Bocsáss meg, de most nincs kedvem hozzá, nem aludtam valami jól és fáradt vagyok – mondta Ramani, miközben lefejtette magáról a férfi karjait, majd felült. – Remélem nem sértődsz meg, és nem hiszed azt, hogy nem szeretlek. Szeretlek, de muszáj most egy kicsit másra is koncentrálnom.

Ramani azzal felkelt az ágyból, és kiment a nappaliba. Feltett egy kávét, s míg az lefőtt, a szobájába ment felöltözni.

Amikor kész lett, egy kissé bosszús Luciust látott a konyhapulthoz ülni. Ramani készített két szendvicset, az egyiket a férfi elé rakta. Az komótosan rágta az ételt. Ramani gyorsan megette a magáét, majd a szobájába sietett, az éjjeliszekrényéből előhalászta a prospektust, ellenőrizte, hogy a jegy benne van-e, majd induláshoz készülődött.

– Hova mész? – vonta kérdőre Lucius.

– Csak sétálok egyet.

– Merre?

– A városban.

– Én is veled akarok menni.

Ramani megtorpant.

– Ez, szerintem, nem jó ötlet – kezdte óvatosan, hiszen nem akarta, hogy a hangjából kiszűrődjön, hogy egyáltalán nem akarja, hogy a férfi vele tartson. – Tudod, hogy nem léphetsz ki a házból, és ha rád találnak a halálfalók?

– Megőrülök már a négy fal között! – kiáltott fel Lucius. – Te bármikor elmehetsz, én meg halálra unom magam! Szeretnék veled sétálni kéz a kézben, friss levegőt szívni. És halottnak hisznek, nem keresnek! Kérlek! – Lucius megfogta Ramani kezét, és lágyan megszorította. – Megértem, hogy az előbb nem akartál összebújni velem, mert én is kezdem unni, hogy csak ezt csináljuk, és nincsenek közös programjaink, mint a normális embereknek, mert be vagyok ide zárva. Maximum rádiót hallgathatunk vagy azt a bugyuta képes ládát nézhetjük – bökött ingerülten a televízió felé –, de megfájdul tőle a fejem. Kérlek, engedd, hogy veled menjek! Hús-vér embereket akarok látni, akár a muglkat is, csak ne legyek bezárva! Amióta elkaptak a Minisztériumban raboskodom kell, először az Azkabanban, majd a főhadiszálláson, most meg itt. S ha a Rend védelmet ad nekem, akkor meg az a ház lesz a börtönöm, kitudja meddig, ahol elrejtenek. Elegem van! – fakadt ki Lucius.

Ramani töprengett néhány percig. Megsajnált a férfit, végül is tényleg be van ide zárva.

Ha Minden óvintézkedést megteszek, akkor egy kis sétából semmi baj nem lehet.

– Jó, velem jöhetsz – sóhajtott beleegyezően –, de azt kell tenned, amit mondok. Nem értesz a mugli világhoz, és nem akarom, hogy bajod essen.

– Rendben, úgy teszek mindent, ahogy kívánod, kis börtönőröm – mosolyodott el Lucius.

*


Ramani a biztonság kedvéért Lucius külsejét némileg megváltoztatta. Rövidebb hajat bűvölt neki, amit még be is színezett barnára. A férfi szó nélkül tűrte a procedúrát, bár a haja hosszának csökkentése némileg rosszul érintette.

– Ne izgulj, nem tart örökké. Legfeljebb tíz órán át lesz ilyen, ha nem bűvölöm vissza, utána a hossza és a színe is magától visszaváltozik. Sőt, ha belefutunk egy álcafelfedő rontásba, akkor még annyi idő sem kell. De csak így leszek nyugodt – mondta Ramani.

Fél órányi pepecselés után Ramani egy tiszta, fehér zokniból sapkát varázsolt, és még azt is a férfi fejére tette, hogy az annak a varázslatok hatására megrövidült haja is alig látsszon ki belőle.

– Merre megyünk? – érdeklődött Lucius, miközben átvágtak a parkon.

– Meg akarok nézni egy helyet.

– Milyen helyet?

– Egy színházat, ugyanis meghívtak egy holnap esti előadásra.

– Én is veled mehetek? – kérdezte reménykedve Lucius.

– Sajnos, csupán egy helyet tartanak fenn, de nem leszek sokáig el, csak amennyi időt megkövetel a protokoll.

A férfi elkomorodott, majd megcsillant a szeme.

– Akkor megvárhatnálak a színház aulájában. Jó lenne, holnap is kimozdulni.

– Lucius, kedves tőled, hogy várnál rám, de felesleges…

– Talán találkozód van valakivel, és azért nem akarod, hogy ott legyek? – vágott a varázsló Ramani szavába.

– Tessék? – kérdezte értetlenül a lány. – Dehogy, hogy gondolhatsz ilyesmit? Csak azért hívtak meg, mert jamani vagyok, minden Londonban élő jamanit meghívnak.

– Értem.

Ramani és Lucius metróval jutottak el a színházhoz. A varázslónak a mozgólépcsővel nem volt problémája, hiszen hasonló lépcsőkkel már a Roxfortban is találkozott, s míg az iskolában kiszámíthatatlan volt, hogy a lépcső hova viszi a rajta állót, úgy a mágiamentes lépcsők egy irányba vitték az embereket. A sok muglitól azonban, akik rendre neki ütköztek, kiverte a hideg veríték. Nem sokon múlott, hogy az irántuk érzett undorát ne tudja megfelelően leplezni. A metrókocsikban azonban nem állta meg, hogy időközönként bent tartsa a levegőt, hogy minél kevesebbet szívjon be a varázstalanok kipárolgásából. Amikor újra szabad térre értek, megkönnyebbülve töltötte meg tüdejét friss levegővel.

A színház, ahova mentek, nem volt valami nagy, de belső eleganciájával vetekedett bármelyik hírneves testvérével. Az idelátogatók az előcsarnokban tört fehér márványpadlóra léptek, melyet fekete növényi motívumok díszítettek ízlésesen. A falak halvány narancsos árnyalatú márványborításán nem volt felesleges díszítés, ellenben a mennyezet roskadozott a tökéletesen kidolgozott, különböző híres darabok jeleneteit felelevenítő, aranyozott szegélyekkel elválasztott freskóktól. A recepcióval szemben hívogatóan kényelmesnek tűnő vörös bársony borítású székek álltak sorban, a recepció mellett, fent ketté ágazó, vörös szőnyeggel borított, gondos faragásokkal díszített korlátú márványlépcsősor tette még impozánsabbá a helyet.

A recepciós pultnál egy pocakos, gyér hajú, bordó, aranyrojtos vállappal díszített egyenruhában feszítő ember ült. A csillogó névtáblácskája elárulta, hogy Thadeus Leonardnak hívják. Ramani hozzálépett, majd köszönés után megmutatta a jegyét.

– Szeretném megnézni azt a páholyt, ahová ez a jegy szól – mondta.

A férfi megvizsgálta a jegyet, majd elmosolyodott.

– Természetesen, kisasszony. Rögtön hívok valakit, aki körbevezeti.

Csengetett a férfi a pultján lévő kis arany csengővel, mire pár pillanat múlva egy sötét hajú fiatalember sietett le a vörös szőnyeges lépcsősoron; a recepcióséhoz hasonló egyenruhát hordott.

– Kérlek, Andrew, mutasd meg a kisasszonynak a hármas páholyt – mondta a recepciós. A fiatalember biccentett.

– Csak ön után – pillantott ifjú Ramanira, és a lépcső felé intett.

Lucius is követni akarta a lányt, de a recepciós rászólt.

– Maga nem mehet fel!

– Én a kisasszonnyal jöttem.

– Az lehet, de maga nem hozta a jegyét, és akárkiket nem engedhetünk be a nézőtérre.

Ramani hátrafordult a hangzavarra.

– Menj csak, én itt várok – intett Lucius, és leült az egyik kényelmes székre.

Ramani bólintott, majd nemsokára a lépcső bal elágazásánál eltűnt.


– Sajnálom, amiért úgy magára ripakodtam – szólalt meg enyhébb hangon a recepciós. – De tudja, holnap nagyon fontos vendég érkezik ide, és a biztonsági előírások megszigorodtak. Amióta itt dolgozom, még sosem volt igazi uralkodó ebben a kis színházban, minden ország vezetője a nagy színházakat részesíti előnyben. De szerencsére nálunk rendezik meg a jamani kulturális hetek minden színházi előadását, így a zárót is, amire eljön Jaman királynője is mint díszvendég. Ráadásul holnap is én leszek beosztva! – hadarta lelkesen a férfi. Látszott rajta, hogy élete egyik nagy álma vált valóra azzal, hogy ilyen illusztris vendéget fogadhat.

– Igen fülledt itt a levegő, ha megbocsát, kimennék egy kicsit – szólalt meg Lucius, és kilépett a színházból.

Eközben Ramani jól megfigyelte az utat a páholya felé, feljegyzett magában minden vészkijáratot, minden szellőző csatornát. Ha talált egy ablakot, azon kipillantott, azt mérte fel, hogy hogyan lenne képes innen minél hamarabb kereket oldani a parancs végrehajtása után. A páholya két ajtóra volt a főpáholytól, ami a királynőt volt hivatott fogadni. Egy kis hízelgéssel elérte, hogy az egyenruhás fiatalember azt is megmutassa neki.

– Nem szabadna megmutatnom, ki sem szabadna nyitnom – mondta restelkedve a fiú. – Ugye nem mondja el, Mr Leonardnak?

–Persze, hogy nem. Nagyon köszönöm, hogy kinyitotta. El sem hiszem, hogy holnap este itt valóban a királynő fog ülni! – mondta Ramani izgatottnak tűnő hangon, és a páholy fő helyére ült. Körbenézett. Elégedetten vette tudomásul, hogy Yamikának nem lesz rálátása az ő páholyára, hiszen túlságosan hasonló szögben állnak, maximum akkor látna oda, ha feltűnően kihajolna a sajátjából, de ugye ilyen ízléstelenséget egy királynő nem engedhet meg magának. Miután jól körbenézett mindent, a recepcióra ugyanazon az útvonalon tértek vissza, így Ramani még egyszer a fejébe véshette azt.

Lucius a székén ült, kissé magába roskadtnak tűnt, de amikor meglátta Ramanit elmosolyodott.

Ramani elköszönt a recepcióstól, és a fiútól, majd Luciusszal távoztak az épületből.

– Ne siessünk még haza, sétáljunk egy kicsit – ajánlotta a férfi.

– Rendben – egyezett bele Ramani.

Kézen fogva sétáltak, úgy tűnt céltalanul. Lucius kérdezgette Ramanit, milyen lesz a helye az előadáson, és megígértette a lánnyal, hogy a darab minden jelenetét majd az eszébe vési, hogy utána elmondhassa neki. Ramani észre sem vette, hogy egy rosszabb környékre tévedtek. Hirtelen kellemetlen érzése támadt.

– Vissza kellene fordulnunk – mondta, és megállt, így Luciust is megállásra késztette. Körülöttük elég sok gyanús alak lődörgött.

– Nem kellene magunkra vonni a figyelmüket – suttogta Lucius, miközben körbepillantott. – Arra van egy sikátor, a végén több mugli izé hajt el. Szerintem sokkal jobb lenne, ha arra vágnánk le az utat, minthogy visszaforduljunk.

Ramani is arra pillantott, amerre a férfi nézett. Valóban volt ott egy sikátor, de még nappali világosságnál is elég sötétnek bizonyult. Igaz, ami igaz, a végében tényleg több autó hajtott el. Ramanit végül az vette rá, hogy arra menjenek – bár a háta borsózott az ötlettől –, hogy látott egy rendőrautót is elhaladni a sikátor végében.

A sikátorban megszaporázták a lépteiket, de megtorpantak, amikor hirtelen hangos pukkanások hallatszottak körülöttük. A kis utca mindkét végét sötét csuklyás alakok állták el. Legalább hatan voltak.

– Lám, lám, találtunk egy iskolakerülőt – nevetett az egyik, miközben pálcát rántott.

– Merlinre, ezek, hogy kerültek ide? – kérdezte riadtan Ramani, miközben előhúzta a zsebéből a pálcáját. – Lucius, fogd erősen a karom, társas hoppanálást fogok végezni. Eddig nem csináltam, remélem sikerülni fog – suttogta.

Ramani behunyta a szemét, és a lakása nappalijára gondolt. Tudta jól, hogy ő bármikor oda hoppanálhat, hiszen az antihoppanáló rontást magára nem terjesztette ki. De hiába is akart hoppanálni, sehogy sem sikerült neki.

– Inkább én csinálom, sokkal nagyobb a tapasztalatom benne – mondta Lucius. – Add ide a pálcád!

Ramani átadta a pálcáját a férfinak. Lucius behunyta a szemét, majd nemsokára kinyitotta.

– Nem megy – mondta.

– Biztos téged nem enged a rontás, amit kiszórtam –szólalt meg Ramani kétségbeesetten.

A sötét alakok megindultak feléjük. Egyikük már lendítette is a pálcáját. Ramani a falhoz rántotta Luciust, így éppen kikerülte őket az átok.

– Tudok, egy biztos helyet, ahol elrejtőzhetünk – suttogta Lucius. – De ahhoz, hogy magammal vigyelek, ki kell mondanod, hogy önszántadból akarsz velem jönni.

– Önszántamból veled akarok menni – hadarta Ramani.

Ekkor mindent sötét űr vett körül. Ramani úgy érezte, mintha minden levegő kiszorulna a tüdejéből, mire fulladás közeli állapotba került volna, a lába szilárd talajt ért és ismét tudott lélegezni. Egy poros padlóra esett. Körbenézett, egy sötét szobában találta magát. Amint szeme valamelyest hozzá szokott a szegényes fényviszonyokhoz, székek és egy íróasztal alakja bontakozott ki előtte, illetve egy üresen ásító hideg kandallóé. Mindent áthatott az állott, poros dohszag. Ramani azt is észrevette, hogy a fényt hosszú, nehéz függönyök zárják ki a szobából. Lucius felállt, Ramani még a padlón maradt, mivel iszonyatosan émelygett és szédült a hoppanállástól.

– Maradj itt! – mondta neki a szőke varázsló. – Addig én körbenézek, hogy tiszta-e a levegő.

– Rendben, de siess vissza.

Lucius eltűnt a szoba ajtaja mögött. Ramani szédülése lassan alábbhagyott, ezért fel is állt. Az ablakhoz lépett a függöny mögé akart kukucskálni, hogy megtudja, hol is van pontosan. Mielőtt hozzáérhetett volna a nehéz bársonyanyaghoz, az ajtó nyikordulását, majd lépteket hallott. Megfordult, de nem Lucius állt az ajtóban, hanem halálfalók.

Elkapták Luciust!

Ezt a gondolatot, egy borzasztóbb követte.

Megölték!

Ramani úgy érezte, szíve menten ketté hasad, képtelen volt megmozdulni a sokktól, hogy szerelme valószínűleg már halott. Egy villanás mozdította ki e fásult állapotból, automatikusan a pálcája után nyúlt, de azt nem találta keze ügyében, hiszen Luciusnak adta. Az átok telibe találta, elvesztette az eszméletét.

Szokatlanul világosra ébredt. Úgy vélte, minimum az Azkabanba fogják bezárni az iskolakerülésért, vagy legalábbis egy sötét, bűzös cellába. Éppen ezért nem győzött csodálkozni azon, hogy egy pazarul berendezett szobában ébredt. Más körülmények között még tetszett is volna neki egy ilyen kényelmes szálláshely. Ez egész helyiség olyannak tűnt a világos falakkal és bútorokkal, mint valami porcelánszoba. Kellemes tájképek sorakoztak a falakon, a fehér kandallóval szemben – amely széles párkányának két sarkán tömör ezüst gyertyatartók díszelegtek – törékenynek tűnő, karcsú lábú, aranyszegélyes dohányzóasztalka állt, körülötte csinos székekkel. Az asztalon gránitból faragott masszív hamutartó feküdt A kandallón vázákban virágok illatoztak. A hatalmas ablakon itt is nehéz bársony függöny lógott, de el volt húzva, így kilátást engedve a tiszta, kék égre. Ramani, amilyen gyorsan csak tudott, kipattant a kényelmes ágyból, ekkor megérezte a hasogató fejfájást, ami valószínűleg az igen erős kábító átok utóhatása lehetett. Eszébe jutott Lucius.

Talán mégsem ölték még meg, gondolta.

Meg kell keresnem, és majd együtt megszökünk innen.

Ramani el sem tudott képzelni más alternatívát, minthogy megszökik innen. Nem, nem. Neki feladata van, amit holnap sikeresen végre kell hajtania, senki sem állhat az útjába. Először az ajtón kezdett babrálni, de az, mint gondolta, zárva volt, ezután az ablakhoz lépett. A lélegzete is elakadt, amikor az emeleti ablak távlatából meglátta a parkot, és a szökőkutat... Igaz, csak egyszer járt itt, de a csobogó építményt nem felejtette el, hiszen majdnem beleszédült. A Malfoy-kúrián volt. Először semmit sem értett. Észrevette, ahogy néhány sötét alak siet át a parkon, az egyikükben Piton professzort ismerte fel. A férfi és társai eltűntek az épületben. Ahogy tovább nézelődött egy csapat maharit pillantott meg, akik elfutottak alatta. Rájött, hogy valószínűleg a halálfalók főhadiszállásán lehet. Emlékezett rá, hogy Devdas azt mondta a Szárnyasvadkan mögötti találkájukkor, hogy Yamika királynő maharikat adott Voldemort rendelkezésére.

Tudok, egy biztos helyet, ahol elrejtőzhetünk...

Nem kapták el! Nem is volt veszélyben, tudta jól, hova hoz. Átvert!
– világosodott meg. – De miért csinálta ezt?

– Biztos kényszerítette rá Tudjukki. – suttogta maga elé.

Na persze, akkor miért nem rabolt el csak úgy simán? Miért kellett elhitetnie velem, hogy szeret? Miért zsarolt érzelmileg, hogy neki adjam magam? Lerántott a mocsokba, szégyent hoztam a társaimra és magamra.

Undorodva törölte meg a száját, majd a karjait, végül az egész testét, mintha le akarná dörzsölni magáról a férfi érintéseit. Persze ettől nem érezte magát jobban. A szégyen, a bűntudat, az undor és harag egyvelege örvénylett a lelkében. Végül zokogva az ágyra huppant.

– Szemét! Csak kerülj a kezeim közé! – kiabálta könnyes szemmel, majd felpattant az ágyról, és mérgében lekapta az egyik tömör, ezüst gyertyatartót a kandalló párkányáról, és az ablaknak esett, amin karcolásnyi kárt sem tett.

Hosszú percek után kifáradt az ablak ütlegelésével, de mégsem hagyta abba. Lassan kitisztult az agya első haragjától, s visszatértek gondolatai a feladatára. Mindenáron meg akart szökni. A bosszúval majd ráér, a legfontosabb dolga, az hogy az anyakirálynő parancsát teljesítse. Talán még nem veszett el minden, talán a felséges asszony meg tudja bocsátani a botlását, talán nem fogják száműzni azért, amit tett.

Az ablak nem akart kitörni. Ramani az igen nehéz hamutartót is hozzádobta, de annyit ért vele, hogy az visszapattant, és majdnem őt találta el. Mi van, ha nem tudok kijutni, és nem teljesíthetem a parancsot? Erre az utolsó gondolatra megrémült.

– Sajnálom, királynőm. Bocsáss meg nekem, gyenge voltam, pedig te bíztál bennem, segítséget is küldtél, és én mégis cserben hagytalak – suttogta, hangja elcsuklott, és újra sírni kezdett. Tudta, hogy ha nem teljesíti a parancsot, végleg száműzik a testőrségtől, sőt talán még Jamanból is. De a legvalószínűbb, hogy az engedetlenségéért, ráadásul a házasságtörésben való részvétellel tetézve a bűnét, a haláláig a Linnába zárják.

Kopogást hallott az ajtaján.

Van remény a szabadulásra!

Agya gyorsan felvázolt egy tervet, miközben megtörölte szemét. Felvette a földről a gránit hamutartót, majd az ajtó mögé állt, úgy, hogy ha az kinyílik, eltakarja őt.

Az ajtó nyílt, egy vékony, középmagas, gyér hajú férfi lépett be. A varázsló egy pillanatig meglepetten állt, amiért nem látta a szoba lakóját. Ramani nem tétovázott, teljes erejéből rásózott a férfi tarkójára a hamutartóval, mire a varázsló rongybabaként esett össze. A tálca és a rajta lévő porcelán hangosan csapódott a földre, a tea kifolyt a szőnyegre. Ramani elvette a férfi ernyedt kezéből a pálcát, majd kilépett a folyosóra, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót.

Hirtelen azt sem tudta, merre menjen; a házból csak a földszinti fogadószobát látta, amikor évekkel ezelőtt egyszer eljött ide. Akkor tolmács képességeit kamatoztatta, Luciusnak fordított egy fogadáson. A szőke varázsló elméjében megjelenő képe haragot ébresztett lelkében, de nagy levegőt vett, és próbált lenyugodni. Most tiszta fejjel kell cselekednie, nem ér rá ilyen férgekre pazarolni az időt. Pár pillanatnyi töprengés után elindult jobbra. A folyosó elkanyarodott, és nemsokára egy lépcsőt talált. Halkan leereszkedett rajta, fentről látta, hogy egy nagyobb helyiségbe vezet a lépcső, talán valami nyitott társalgó szerűségbe. Hangokat hallott, erre megtorpant. Úgy vélte, inkább keres egy másik utat, óvatosan elindult visszafelé.

– Most nagyon elégedett magával Lucius – hallott egy reszelős hangot. Erre megdermedt, és terveivel ellentétben tovább hallgatózott. – Megkapta a Nagyúr régi pálcáját, és most már megint mindenkinek tisztelni kell őt a házban, mert a Nagyúr újra a jobbjára ültette – csendült gúnyosan a hang.

– Én ezerszer nehezebb feladatokat szoktam végrehajtani, s mégsem kapok ilyen kegyet – morgolódott egy másik. – Egy ilyen fruskát én is ide tudtam volna hozni, és nem kellett volna rá csak egy nap.

– Szerintem ő is el tudta volna végezni a feladatot hamarabb, de biztos elszórakozott vele egy kicsit – nevetett kajánul a reszelős hangú. Hiszen miután a Nagyúr fogja vallatni a kis libát, már nem lehet vele eljátszadozni. Én magam sem siettem volna el, minden percet kiélveztem volna.

Ramani keze ökölbe szorult az indulattól. Így, mások által kimondva saját vádló gondolatait még fájóbb volt Lucius árulása. Hiszen amíg az ember csak magában vádaskodik a szíve legmélyén remélheti, sőt, gyakran reméli is, hogy valójában nincs igaza. De amikor mások is kimondják… Hihetetlenül ostobának érezte magát, amiért így bedőlt a férfinak, hogy nem látott át rajta. Szégyellte a vakságát.

Ramani tovább indult a lépcsőn felfelé, nem akart többet hallani, nem akarta elveszíteni a fejét, hogy aztán lemenjen a társalgóba, és össze-vissza átkozódjon, amivel leleplezné magát. Újra felért a folyosóra, most a szobájától balra vette az irányt. Nemsokára újabb lépcsőt talált, és leereszkedett rajta, majd újabb folyosó és lépcső után leért a földszintre. Útközben majdnem sikeresen beleszaladt Bellatrix Lestrange és egy mahari kettősébe, de még mielőtt azok észrevehették volna bevette magát egy üres szobába, persze az ajtaján résnyire nyitva hagyta, nem akart újra rab lenni.

Bellatrix és a mahari épp az ő ajtaja előtt álltak meg.

– Nem tudom, mit tegyek! Talán sosem fogom megtanulni – morgolódott Bellatrix.

– Nyugodjon meg, én bízom magában. Nehéz, de már látom a fejlődést – mondta a mahari.

Ramaninak kínzón ismerős volt a testőr hangja. Tudta, hogy többször hallotta már, de nem jutott hirtelen az eszébe, hogy ki lehet a tulajdonosa.

– Fejlődést? – vetette oda gúnyosan Bellatrix.

– Szerintem hatalmas fejlődés, hogy nem ölte meg azt a férfit.

– Az nem férfi, hanem egy vérfarkas, és csak kis híja volt.

– De mégsem ölte meg.

– Nem, de...

–Nincs de, Mrs Lestrange. Nem ölte meg, mert a szíve mélyén nem akarta megtenni, pedig, ahogy hallottam, igencsak elvesztette a fejét. Ez csodálatos fejlődés! Aki képes ellenállni az indulatainak, az képes lesz megtanulni a teljes test gyógyítását is, higgyen nekem. Rengeteg diákomnak megtanítottam már, maga sem lesz kivétel.

Bellatrix nagyot sóhajtott csupán.

A két nő újra elindult, hangjaik távolabbról hallatszottak, végül teljesen elhaltak.

Ekkor Ramani kinyitotta az ajtót, körbenézett, majd kilépett, és arra indult, amerről a két nő jött, így találta meg a földszintre vezető lépcsőt. A hatalmas tölgyfaajtó felé vette az irányt, amit két oldalról embernagyságú, vélhetően igen értékes, kínai vázák szegélyeztek. Az ajtó melletti ablakon kilesve látta, hogy valaki közeledik az épülethez.

Az egyik impozáns váza mögé bújt, majd várta, mikor nyílik ki az ajtó. Pálcáját készenlétben tartotta, s amikor az alak belépett, kábító átkot küldött rá, majd a váza mögé húzta. Az elkábított halálfalóban régi évfolyamtársát Damos Pellegrint ismerte fel. Kilépett a nyitott ajtón, amit becsukott maga mögött, majd az ösvény takarásába húzódott.

A bokrok között akart haladni, mert úgy vélte, így kisebb az esély arra, hogy ott bárkivel is találkozzon, mintha a murvával felszórt úton csörtetne. Nagy nehezen elért a kapuhoz, de nem tudta mitévő legyen. Messziről érezhető volt a kaput körülvevő intenzív mágia. Biztos volt benne, hogy igen erős átkokkal van átitatva, de ki kellett valahogy jutnia. Végig akart menni a kerítés teljes hosszán, a fémet nemsokára felváltotta a kő, de semmilyen rést sem talált a mágikus erőtéren, ami körbeölelte az építményt.

Ekkora már kiabálásokat hallott a kúria irányából, úgy vélte, felfedezték az eltűnését. Mivel nem volt több esélye, így megtámadta a kőkerítést, hátha valami csoda folytán lyukat üthet rajta, és az azt körülvevő mágián. Ez a cselekedete persze nem volt ésszerű, de legalább elkönyvelhette magában, hogy nem adta fel próbálkozás nélkül. A robbantó átkot a fal kiállta, de hatalmas fényjelenség kísérte, így gyorsan felfedezték a halálfalók Ramani hollétét, aki fel sem tudott ocsúdni, amikor négy irányból is kábító átok süvített felé.

*


Lucius több hónapja először részt vehetett a „belső kör”, Voldemort legbefolyásosabb halálfalóinak gyűlésén, s nem akárhol, hanem mestere jobbján ülhetett, mint régen. El sem hitte, hogy nem csak álom, hogy visszakapta az életét és a megbecsülést. Keze most nem az asztal alatt szorult össze görcsösen a szégyen haragjától, mint a legutóbbi ilyen ülésen, hanem a fényes asztallapon pihent, és az új pálcáját, a Sötét Nagyú régi pálcáját, fogta hanyag eleganciával. Elvezte, hogy már emelt fővel ülhet az asztalnál, hogy senki nem mer egy gúnyos mosolyt sem ereszteni felé, inkább meglepettség és tömény irigység fintorai ültek ki az arcokra. De mindig is úgy tartotta, addig jó, míg irigylik az embert. Örült, hogy végrehajtotta a feladatát, bár közbe jöhetett volna bármi váratlan dolog, de mégis sikerült. Ahogy sütkérezett Voldemort dicsérete és a társai irigykedő pillantásai kereszttüzében, zseniális tervén töprengett, ami idáig juttatta.

Előző este, miután Ramani pálcáját elvette, első dolga az volt, hogy a kúriájába jöjjön. Régi barátai közül csak Rodolphus Lestrange-től volt hajlandó segítséget kérni. A férfi pedig, már csak a rokoni kapcsolatok miatt, és amiatt is segített neki, mert érezte, ha Lucius sikerrel jár, az neki is jó pontot jelenthet majd a Nagyúrnál. És a jó pontokból nem árt minél többet szerezni, ha az ember Voldemort szolgája. Az volt a terv, hogy Lucius elérje, hogy másnap Ramani és ő a szabadban legyenek, ne a megbűvölt lakás védelmében. Azután a halálfalók egy előre megbeszélt helyen rájuk támadnak, és Lucius ráveszi a lányt, hogy az vele hoppanáljon, ahová a férfi akarja. Így kívánta elérni a szőke varázsló, hogy a fiatal boszorkány „önként lépje át a háza küszöbét”, ahogy Voldemort parancsolta. Lucius, hogy biztosítsa, hogy Ramani, amikor beüt a veszély, ne hoppanálhasson a lakásába, elárulta a címet Rodolphusnak. A férfinak az volt a feladata, hogy amikor Lucius és Ramani elhagyják azt, antihoppanáló rontással kezelje a lakást.

Lucius még egy varázspálcát is szerzett, volt elég a pince rendszer egyik termében, amit raktárnak neveztek ki, és odahalmozták, például a sárvérűektől vagy bármely ellenállótól elkobzott varázsholmikat. Miután mindent megbeszéltek, Rodolphusszal és néhány újonc halálfalóval, meglátogatták azt az ominózus sikátort, ahol másnap le kellett csapniuk. Végül a szőke varázsló visszatért Ramani lakására, a lány pálcáját visszatette az éjjeliszekrényre, a magáét pedig elrejtette saját ruhái közé.

Lucius másnap, nem sokkal azután, hogy Ramani eltűnt a szeme elől a színházban, kiment az épületből, majd egy kevésbé forgalmasabb utcába sietett. Az első keze ügyébe akadó kukából egy papírpoharat vett elő, rábűvölte Rodolphusnak szóló üzenetét:

Gyertek!


Zsupszkulcsot csinált a tárgyból, ami néhány pillanat múlva kéken felfénylett, majd eltűnt.

Ezután Lucius visszament a színházba, és várta Ramanit. Az épület üveges bejárati ajtajánál egy sötét alak állt meg egy pillanatra, Lucius felpillantott rá, Rodolphust ismerte fel benne. Óvatosan bólintott, mire az is biccentett, majd tovább ment. Ramani nemsokára leereszkedett a lépcsőn.

Most egyszer és mindenkorra megtanulja, hogy nem érdemes Lucius Malfoyjal játszani gondolta elégedetten.

Lucius az utcán mindenféle ostobaságokat kérdezett a lánytól, hogy elterelje annak figyelmét arról, merre is mennek. Szorosan fogta Ramani kezét, és feltűnésmentesen irányította a megfelelő környékre. Többször körbepillantott, a szakadt, gyanús külsejű muglik között néhol fel-felbukkanó fekete köpenyek láttán biztos lehetett abban, hogy mindenki készen áll. Nem is kellett csalódnia. A társai óramű pontossággal jelentek meg a legjobb pillanatban, és így Ramani olyan könnyedén átadta neki a pálcáját, ezzel lemondva minden önvédelmi lehetőségről.

Egy porosnak tűnő, használaton kívüli dolgozószobába hoppanált a lánnyal. Valójában ezt a szobát előző éjszaka alakította át ilyenné, hogy Ramaninak ne essen le elsőre, hogy hova is került. Lucius, amint tudott, kiment a helyiségből, majd a sikátorból már visszatért halálfalókat küldte be a lányhoz, hogy kábítsák el, és vigyék az egyik vendégszobába. Mivel mestere fontosnak tartotta, hogy Ramani önszántából jöjjön a kúriába, úgy vélte, akkor nem lehet elrontani a küldetést azzal, hogy a lányt a hideg, nyirkos pincetömlöcbe vetik.


Lucius Voldemorthoz sietett. A Sötét Mágus rendesen kifaggatta arról, hogy Ramani milyen körülmények között is került a kúriába. Lucius a beszámolója során természetesen ügyelt arra, hogy véletlenül se említse, hogy a lányt elcsábította. Nem akarta, hogy ezt bárki megtudja. Szavaiból így az derült ki, hogy Ramanit azért tudta magával hozni, mert színészi képességeinek hála elhitette a fiatal boszorkánnyal, hogy szereti őt, és a kis ostoba olyannyira bedőlt, hogy bárhova követte volna. A szőke varázsló szerencséjére a Sötét Nagyúr ez alkalommal nem akart a gondolatai között kutakodni.

– Örülök, Lucius, hogy ismét magadra találtál, és képes vagy tökéletesen kivitelezni a parancsaimat – mondta Voldemort. – S, ahogy megígértem, jutalmul átadom neked a régi pálcám.

Lucius alig merte elvenni mestere kezéből a csodálatos varázstárgyat, attól tartott, hogy a férfi nevetve elhúzza előle, ha érte nyúl. De végül megemberelte magát. Alig várta már, hogy mások előtt varázsolhasson a pálcával, hogy mindenki lássa, milyen nagy kegyben részesült.

– Egy óra múlva gyűlés lesz, Lucius. A pálcához méltóan öltözz fel! – mondta mestere. Lucius végignézett magán, és elfintorodott a mugli ruhákon. Szégyellte, amiért Voldemort ilyen holmikban látta.

Felsietett a szobájába, megszüntette a Ramani által rá alkalmazott külsejét elváltoztató bűbájokat. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a mugli dolgokat elégeti, sőt, még egy jó forró fürdőt is vesz, és lemossa magáról a varázstalanok mocskát. A gyűlésen már a legfinomabb anyagú ruháiban feszített, szőke haja ápoltan csillogott. Már csak néhány kilót kellett felszednie ahhoz, hogy újra ugyanolyan tökéletesen nézzen ki, mint például az Azkabani rabsága előtt.

A gyűlés után Lucius fel akarta keresni Narcissát, hogy elújságolja neki a jó híreket, miszerint újra élvezik a Nagyúr teljes bizalmát, azonban az asszonyt nem találta a szobájában. A keresésére indult, de a szőke boszorkány helyett Bellatrixel találta magát szemben az egyik folyosón. Gúnyosan elmosolyodott magában azon, hogy a boszorkánynak továbbra is távol kell lenni a belső kör gyűléseitől, a Potter fiaskó miatt. A nagyra törő Bellatrix, a leghűségesebb halálfaló, nem kap valódi esélyt a Nagyúrtól helyrehozni a hibáit. A boszorkány épp az egyik fehér arcú nővel beszélgetve közeledett felé.

– Nem tudod, hol lehet Narcissa? – kérdezte sógornőjét.

– Újabban mindig Draco szobájában tartózkodik – válaszolt Bellatrix már-már kedvesen. Lucius még várt valami hozzáfűzni valót a nőtől, hisz annak szokása volt élcelődő kifejezéseket megengedni felé, de ez alkalommal Bella nem gúnyolódott. Lucius nem értette, miért ilyen vele a boszorkány, hiszen azt régen sem érdekelte, őt mennyire tartja becsben Voldemort, avagy sem.

Töprengését eszeveszett dörömbölés zavarta meg. A Bellatrixék melletti ajtót csapkodta valaki, majd kiabálást is hallottak.

– Engedjetek ki! Segítség!

– Ez Thatcher – húzta el a száját Bellatrix. Ezt a varázslót sem tartotta többre, mint a megboldogult Féregfarkot. Sosem értette, a Nagyúr miért részesít ilyen szerencsétleneket abban a kegyben, hogy halálfalóvá avatja őket. A mahari pillantására azonban gyorsan rendezte a vonásait. – Mit szerencsétlenkedsz odabent? Engedd ki magad! Elfelejtettél varázsolni?

– Az a kis liba megtámadott! Elvette a pálcámat! Engedj ki!

Bellatrix a szoknyája zsebe felé kapott, de félbe maradt a mozdulat, majd Luciusra nézett, hogy csináljon valamit, tekintve, hogy a nőnek, amióta Potter ellopta azt, nem volt pálcája. A nagyúr pedig megtiltotta neki, hogy mindennapi használatra a raktárból magához vegyen egy másikat, csupán akkor használhatott pálcát, ha a férfi kiküldetésre küldte, de amint elvégezte a feladatát a kölcsönpálcát elkobozta tőle Voldemort. Ez is egyfajta büntetés volt a pápaszemes kölyök szökése miatt. A szőke mágus nagy kegyesen az ajtó felé intett varázspálcájával, mire az hirtelen kinyílt, Thatcher pedig a folyosó szőnyegén találta magát. Tarkóján véresen tapadt össze gyér haja.

– Megtámadott, fejbe vert! – nyafogta.

– Ki?

– Az új rab. Azt mondták hozzak neki ennivalót, erre az a kis liba hátulról fejbe vert valamivel, azt hittem, szét reped a fejem – mondogatta, miközben felállt.

– Merlinre, nem szökhet el! – kiáltott fel Lucius.

– A birtokról csak halálfalók léphetnek ki, a Nagyúr gondoskodott erről – mondta Bellatrix.

– Elméletileg a szobából sem szabadott volna kijutnia – morogta Lucius.

– Thatchert még egy troll is ki tudná játszani – felelte Bellatrix. – Azért nem árt, ha megkeressük, mielőtt kinyíratja magát valamivel.

Erre sietve elindultak lefelé, útközben mindenkit riadóztattak, hogy egy rab szökésben van. Eleinte azt hitték, még a kúriában lehet, hiszen olyan nagy ez az épület, aki nem járatos benne, könnyen eltévedhet. Azonban, amikor megláttak egy pár lábat a bejárati ajtó melletti hatalmas vázák egyike mögül kikandikálni, és jobban szemügyre véve Damos Pellegrint ismerték fel az elkábított varázslóban, az udvarra is kiterjesztették a keresést. Nem kellett sokáig a kutatással időzniük, egy hatalmas sárgászöld fénycsóva jelezte nekik, hogy hol is akartak kitörni a birtokról.

Lucius nem fárasztotta magát azzal, hogy maga is részt vegyen Ramani elfogásában, miután a többiek elindultak a fényjelenség irányába, ő inkább visszatért a kúriába. Nem akart többé a lányra még csak rá nézni sem. Soha többé nem akarta látni.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)