A tengeristen ajándéka írta: botkrisz

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


*A hegedű és a tenger varázslatos kettőse. Egy fiatalember, aki menedéket ad egy elveszett lánynak. Képek, érzések és benyomások. Ez történik, ha az ember keze megszalad a billentyűzeten.*


A fülében még mindig ott csengett a muzsikaszó. A hegedű varázslatos játéka, amely immár a részévé vált.
A hangszerétől semmi pénzért nem vált volna meg. Társa volt a magányos óráiban, amit egyedül töltött el a világítótoronyban, távol a világ minden zajától. Olyannyira el volt szigetelve, hogy az idő múlását sem érzékelte. Hajók tűntek fel és tűntek el, hogy aztán a szép fehér vitorlájuk újfent felbukkanjon, de ezúttal egy más horizonton, egy másik toronyőr szárnyai alatt.

Aznap is éppen hegedült, amikor a lány felbukkant. Egy korhadt fadarabon úszott, kimerült volt és nagyon éhes. Hajótörött, mondta. Ismeretlen vizekről, ismeretlen országból érkezett és nem akar visszamenni. Amúgy sem tudja, hogy hogyan kell. A neve? Ó, az nem számít, de ha annyira akarja, a fiú nevezheti Cassandrának. Mint a trójai, szerencsétlenül járt papnő? Igen.
És Cassandra maradt. Egy darabig.

A fiú nézte a holdfényben a lány meztelen vállát, a gyönyörűen a keblére ömlő vörös hajtincseket és kedve lett volna elsimítani őket onnan. De csak ült a fotelben és hallgatta a pattogó tűz játékát. A lány mellkasa süllyedt és emelkedett a vékony takaró alatt. A világítótorony őre olyan boldognak érezte magát, mint még soha. Végre van valakije, akihez tartozhat, van valaki, aki őhozzá tartozik!
Cassandra azonban egy nap máshogy döntött.

A sós levegő égette a szemeit, ahogy a lenyugvó napba tekintett. Semmi nyoma. Már hetek óta. Egyszerűen elment minden búcsú nélkül. Nem írt, nem is mondott semmit. Egy illat, annyi maradt utána csupán. Szinte mindenhol azt érezte, azt kereste, még az óceán partján állva is várta a jól ismert aromát. De az már nem volt sehol. Elnyelte a köd, a víz mélységes kékje és a habok hullámai. Cassandra hajó nélkül érkezett, anélkül is távozott. Hogy hogyan? Talán még ő maga sem tudta. Egy másik korban, egy másik világban, vagy talán csak a szomszédos országban volt a hazája. Az idő, mint fogalom, létezett a számára. Sietett, mintha csak meg akarna élni minden egyes pillanatot.
A lenyugvó nap tűzvöröse a gyönyörű hajkoronára emlékeztette a fiút. De az óceán fekete vize egyszer úgyis maga alá temeti a sugárzó égitestet.
Hajó érkezett, a munka ment tovább. Az élet ment tovább. Üresebben és fájóbban, de folyt és követelte a jelenlétet.

A napok múlása ismét nem jelentett semmit. A szél ugyanúgy fújt, mint azelőtt.
Soha többé nem látta Cassandrát. De örökre szóló emléket kapott tőle.

A kosár úgy feküdt ott, mintha a tengeristen ajándéka lett volna. Piciny kezek, aprócska orr, és apró vörös kis pihék a feje tetején. A világítótoronyba új lakó költözött. Hangos volt és zajos, pelenkás és szagos, de életet hozott a kopár falak közé.
A fiú, aki immár férfivé érett, úgy hordozta magával a kosarat, mint egykor a szeretett hegedűjét.
A hegedű immár nem volt sehol, a kislánynak enni kellett.

A nap vörös korongja végleg belefolyt a horizontba.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)