Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Lucius álmatlanul forgolódott, hiszen ha lehunyta a szemét, akkor Ramani arca jelent meg előtte. Tudatosan kellett minden együtt érző gondolatot kiszorítania az elméjéből, mielőtt eluralkodhattak volna rajta. De hiába tett meg minden tőle telhetőt, újra és újra felbukkantak.

Vajon hogy lehet? Miért akarja Voldemort átállítani a mi oldalunkra? Mit fog tenni vele, hogy elérje a célját?

Elég, nem érdekel! Hazudott nekem! Játszott velem, nevetségessé tette az érzéseimet. Nem érdekel, mi lesz vele.


Tovább forgolódott.

– Kell valami, ami elaltat – morogta.

Felült, fényt gyújtott, majd a ruhásszekrényéhez sietett, és az aljából előhúzott egy dobozt, ami egy kis üveg Lángnyelv Whiskyt rejtett. Még tegnap hozta fel a szalon bárszekrényéből. Már hiányzott belőle, hiszen előző este is elő kellett vennie, hogy el tudjon aludni, de szigorúan csak egy pohárkával ivott, nem többel.

Lecsavarta a kupakot, majd egy jó nagyot húzott belőle. Az ital égette a torkát, és a teste kimelegedett. Még egy kortyot ivott, utána visszacsavarta a kupakot, és gondosan a helyére tette az üveget, végül visszabújt az ágyába.

A hátára fordult, haragosan kifújta a levegőt, majd összeszorította a szemét és mozdulatlanná dermedt, hátha így végre valahára elalszik. A percek teltek, érezte, hogy az ital hatni kezd, a szemhéja lassan elnehezült.

Kopogás nélkül rontott be valaki Lucius szobájába. A férfi riadtan ült fel az ágyában, miközben az éjjeliszekrényéről a kezébe kapta varázspálcáját, és fényt bűvölve a jövevényre irányította. Ahogy látta, hogy a felesége kereste fel, kissé lejjebb eresztette a pálcát. Gyanakvóan nézett a nőre.

– Narcissa? – kérdezte.

– Nem látsz a szemedtől? – kérdezett vissza az asszony, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

– Mi a bajod? – Lucius az éjjeliszekrényén lévő lámpába bűvölte a pálcája fényét, így rendesen láthatta felesége haragtól égő szemét.

– Sosem gondoltam volna – pedig tudom, hogy milyen gerinctelen tudsz lenni –, hogy erkölcsi kérdésekben nálad nincs elég alacsonyan a mérce – köpte a szavakat fintorogva az asszony.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Szerintem nagyon is jól tudod, miről beszélek. Hogy tehetted ezt? Hogy voltál képes kihasználni őt. Undorító féreg vagy! – kiáltotta, és átkot szórt férje felé.

Lucius szeméből a Lángnyelv Whisky által létrehozott bódulat leghalványabb szikrája is kiröppent. Felpattant, így éppen elkerülte az átkot, ami a párnájába egy sötét lyukat égetett. Az ágy közte és felesége között állt, ezen kívül a szőke varázsló sietve pajzs bűbájt vont maga és a nő közé.

– Narcissa, nyugodj meg! Én mindent a...

– Nehogy azt merészeld mondani, hogy mindent a családért tettél, hogy megvédj minket. Hogy azért csábítottad el őt, hogy ezzel minket megments – kacagott fel keserűen Narcissa. – Ennél szánalmasabb hazugságot még sosem hallottam tőled.

– Mit mondott neked?

– Semmit, ami rád terhelő lenne. De nem kellettek nyílt szavak, hogy rájöjjek. Amikor rákérdeztem, hogy bántottad-e, azt mondta, hogy nem. De nem úgy viselkedett, mint akivel nem tettél semmit. És a te ideges mozdulataid, amikor a Nagyúr megkért, hogy beszéljek Ramanival... Összeállt a kép. Szegényt teljesen tönkretetted! Mégis mit képzeltél egyáltalán? Miért pont őt? Nem tudtál volna valaki mást találni, hogy kielégítse a szánalmas szükségleteid? – Itt Narcissa elfintorodott. – Régen pikk pakk beszereztél egy új szeretőt, most miért egy tapasztalatlan lány kellett? Miért pont ő? Tudod, hogy kedvelem Ramanit, ő a másodunokatestvérem lánya. Vagy kicsinyes bosszú volt részedről Arthurral szemben, hogy akit rábíztak, azt te tönkretegyed? Tudtam, hogy semmibe veszed az embereket, de hogy ennyire?

– Hallgass el, Narcissa! Nem tudod, mit beszélsz! Elegem van a vádaskodásaidból! – fakadt ki Lucius.

– Én nem vádaskodom! Ez az igazság. Te semmibe veszed az embereket. Engem is, a fiadat is és mindenki mást. Csak te vagy fontos saját magadnak, és észre sem veszed, hogy kinek, mennyi fájdalmat okozol, vélt sérelmeid miatt, amiket mindig meg akarsz bosszulni. Édes a bosszú? Jól érzed magad? – kérdezte gúnyosan az asszony. – Kár, hogy valószínűleg Arthur sosem tudja meg, így teljesen hiábavaló volt Ramanit elcsábítanod. De tudod mit – nevetett fel keserűen az asszony – teszek neked egy szívességet. Ha valaha az életben még látom Arthurt, el fogom mondani neki, mit tettél, hogy jól érezd magad. Remélem, hogy majd életed végéig az Azkabanba zárat minden bűnödért, vagy ami még jobb, megöl téged – mondta dühösen Narcissa.

– Hallgass el! Nem tudod, mit beszélsz – rivallt ismét a feleségére Lucius.

– Látom, nem tetszik a tükör, amit feléd fordítok – jelentette ki Narcissa. – Eddig tetszeleghettél magadnak olyan színben, amilyenben csak akartál. Ki merte volna kétségbe vonni a magadról alkotott képedet? De jobb, ha tisztán látsz. Mélyebb erkölcsi szinten vagy, mint a mestered, pedig neki sem kell a szomszédba mennie a gonoszságért, de ő legalább nem akarja senkivel sem elhitetni, főleg nem saját magával, hogy nemes lelkű, önzetlen, segítőkész, és mindent a családjáért tesz. Egy manipulatív, lelketlen, gonosz szörnyeteg vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg! – Lucius pálcás keze ökölbe szorult.

– Dehogynem. Ha nem lennél az, nem tetted volna ezt Ramanival, csakhogy bosszút állj máson.

– Én nem akartam bosszút állni senkin!

– Akkor miért pont ő kellett neked?

Hiszen minden vágyad, hogy a tiéd legyen. Valószínűleg akkor is megtennéd, ha nem kérnélek meg rá. Jutottak eszébe Luciusnak Aznart szavai. Aznart azt akarta, hogy én tegyem meg, mert tudta, hogy...

– Szeretem őt – mondta hangosan maga elé.

A levegő egy pillanatra megdermedt, majd Narcissa fagyosan elmosolyodott.

– Lucius, ha te így szeretsz valakit, akkor én boldog vagyok, hogy irántam közömbös vagy. De szerintem nem tudod te sem, mit érzel. Összekevered a mélyebb érzelmeket azzal, ami téged valójában jellemez. A mások birtoklásának szeretetével. S, ha valaki ki akar törni az általad rá erőltetett szerepből, az nagyon megbánja. Tudom miről beszélek, rám is rám kényszerítettél egy szerepet, és mennyire gyűlöltem, de nem mertem kilépni belőle, mert féltem, hogy tönkreteszel. Tudom, milyen kicsinyesek tudnak lenni a bosszúid. Kicsinyesek, de fájók. De én már nem félek tőled... Ő is ellentmondott neked, s nem nyugodtál addig, míg magadénak nem tudtad? S most büntetésül meg semmibe veszed, kineveted azért, mert engedett neked? Ezt mennyiszer eljátszottad régen a Roxfortban! – Narcissa megvetően nézett végig többször a férjén, majd folytatta. – Szegény Matilda is így járt. Miattad utált meg engem, rajtam akart bosszút állni, holott rajtad kellett volna. Ne félj Lucius, egyszer el fog érni téged a vég, megbűnhődsz majd minden mocskos dolgodért, és én majd mindenki helyett kinevetlek – mondta Narcissa. A pajzs bűbáj kéken derengő fényére pillantott, és elfintorodott. – Jellemző, hogy elrejtőzöl valami mögé ahelyett, hogy felelősséggel elviseld a büntetést a tetteidért.

Ezután Narcissa magára hagyta a varázslót.


*


A szobára telepedett csendet a pajzsbűbáj halk, zümmögésszerű hangja enyhítette kissé, míg el nem enyészett a varázslat. Lucius szíve még hevesen vert a vitától, agya zakatolt.

– Hogy merészelt így beszélni velem? Semmit sem tud! Valóban azért tettem, hogy az a lény ne ölesse meg őt és Dracót. Ha lett volna más választásom… De nem volt – suttogta maga elé.

Állj! gondolata most Narcissa vádló hangján szólalt meg. Nem veszed észre, hogy most is hazudsz magadnak? Hogy tetszeleghess az önfeláldozó családfő képében?

– Nem hazudok, ha lett volna más...

Hazudsz! Ezt te is tudod nagyon jól! Hiszen magad is elismerted, hogy annak a lénynek igaza volt, hogy hosszú távon nem bírtad volna elviselni Ramani közelségét anélkül, hogy...

– Elismertem – vágott közbe –, de nem volt más választásom. Nem próbálhattam ki, meddig tudok ellenállni neki. Muszáj volt.

Muszáj volt? – kacagott fel gúnyosan a hang. Egyszer talán muszáj volt. De utána békén hagyhattad volna. Nem kellett volna ráerőltetned a vágyaidat. Ő meg nem mert ellentmondani, nehogy megharagudj rá, és megint eljátszd az öngyilkosjelöltet.

– Akkor azt hittem, hogy elvehetem feleségül – védekezett Lucius.

Ha valóban el akartad volna venni, ha tényleg hittél volna abban, hogy lehetséges, akkor meg miért kapkodtál? Miért nem vettél tudomást arról, hogy kényelmetlen neki így ez az egész?

Lucius habozott választ adni saját kérdésére.

Majd én megmondom miért, ha te gyáva vagy kimondani. Mert nem akartál tudomást venni róla, mert nem érdekelt, hogy ő esetleg kényelmetlenül érzi magát, mert számodra csak az volt fontos, hogy neked jó legyen. Egy önző disznó vagy. Egy manipulatív, lelketlen, gonosz szörnyeteg vagy.

– Ez nem igaz! Én én...

Csak azt ne mond, hogy szereted. Hazudsz. Ha szeretted volna, akkor nem zsarolod érzelmileg, nem kényszeríted olyasmire, amit nem akar, még akkor sem, ha haragszol rá. Te pedig éppen azt tetted.

– De jogos volt a haragom, megcsókolta azt a fiút – ellenkezett magával.

Jogos? Milyen jogon haragudhattál rá egyáltalán? Hiszen annyit ártottál már neki, kezdve a Kviddics Világkupa döntő éjszakájától egészen addig, amíg Umbridge veszélyes kesztyűje miatt Ramani a Szent Mungóba került. Vagy már elfelejtetted ezeket? Pedig mennyire bánkódtál akkoriban, most meg ismét bántottad őt.

Lucius nem szólalt meg, idegesen harapdálta az ajkait. Narcissa hangján vádló gondolatai felelevenítették a szégyenteljes emlékeket. Leült az ágyra, és arcát kezeibe temette.

Bántottad, mert nem birtokolhatod őt.

– Én nem akartam, hogy ez legyen – suttogta könnyes hangon. – Én nem akartam bántani, szeretni akartam. Azt akartam, hogy boldogok legyünk együtt. Én csak vele akartam lenni, örökre.

Csak birtokolni akartad, örökre!

– Igaz, de szeretem is. Természetes, hogy azt szeretném, ha csak az enyém lenne. Nem tudom, hogyan tudnám elengedni más karjába bármiféle ellenérzés nélkül. Képtelen vagyok erre, hiányzik belőlem az önzetlenség.

Most már nyugodt lehetsz, minden a terveid szerint alakult. Ramani soha többé nem fog találkozni azzal a fiúval. Jól elintézted, büszke lehetsz magadra.

– Ha nem hozom ide, akkor a Nagyúr...

Ne kezd megint a hazudozást! ripakodott rá lelkiismerete Narcissa hangján. Még volt öt teljes napod abból a tizenegyből, amit a Nagyúr adott. Még láthatta volna Ramani Devdast mielőtt örökre el kell válniuk a küldetésed miatt. De te nem akartad, hogy találkozzanak. És nem azért, mert annyira reális helyzet lett volna, hogy Ramani magadra hagy, és sosem találod meg, hanem azért, mert egy önző szemétláda vagy, és képtelen voltál elviselni a gondolatot, hogy az a lány mással töltsön egy szép estét. Egy olyan valakivel, aki minden szempontból hozzá való. Aki sokkal magasabb erkölcsi szinten áll, mint te, akinek valódi jogai lettek volna Ramani szerelmére, mégsem élt vissza sosem a helyzettel, és így te egy teljesen érintetlen boszorkányt kaptál meg, és tehettél tönkre.

Lucius hosszú percekig nézte a varázspálcáját, Voldemort régi pálcáját, amit a tökéletesen végrehajtott feladatért kapott, majd a szoba másik végébe hajította.

*


Ramani alig aludt valamit az éjszaka folyamán, de a hajnali napfénnyel teljesen felébredt. Az asztalon lévő kalács, amit még Narcissa hozott be előző éjszaka már kiszáradt, a tea pedig jegesre hűlt. Ennek ellenére Ramani megette és megitta azokat. Miután az éhségét és szomját csillapította másmilyen testi szükségletei is felhívták magukra a figyelmet. Úgy vélte, valahol kell lennie egy mellékhelyiségnek, talán van a falon egy rejtett ajtó, ami oda vezet. Így elkezdte keresni a titokzatos ajtót, majd negyed órányi keresés után meg is találta. A mögött komplett fürdőszoba és külön mellékhelyiség rejtőzött.

– Legalább ennyi haszna van, hogy a házigazda szeretője voltam – horkant fel keserűen. – Nem kell magam alá piszkítanom egy hideg cellában.

Persze inkább egy koszos, bűzös cellában kuporogna étlen-szomjan, de tiszta testtel és lelkiismerettel, mint itt.

Nem sokkal azután, hogy a reggeli rutint elvégezte, kopogtak az ajtaján. Meglepetésére Narcissa lépett be rajta, pedig azt hitte, a szőke boszorkány soha többé nem akarja látni őt. Az asszony most is hozott egy tálcát.

– Jó reggelt! – köszönt Narcissa kedvesen.

Ramani zavartan viszonozta a köszönést.

– Hoztam egy kis tejeskávét, meg némi péksüteményt.

– Miért jött?

– Tessék? – vonta fel szemöldökét a szőke boszorkány.

– Nem haragszik rám azért, amit tettem? Tegnap este olyan dühös volt.

Narcissa letette a tálcát az asztalra, majd Ramanihoz lépett.

– Nem haragszom rád. Tegnap sem rád voltam mérges, hanem – itt nagy levegőt vett Narcissa, és elfintorodott. – Hanem rá.

– De én is hibás vagyok, ha nem éreztem volna illetlenül iránta. Ha nem hagyom a dolgokat elfajulni. Hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek, pedig tudtam, hogy helytelen dolgot teszek.

Narcissa megfogta Ramani kezét, majd leült az ágyra, és maga mellé húzta a lányt.

– Lucius, ha valamit el akar érni, akkor mindent latba vet érte, képes bármit kitalálni. Nem te vagy az első, akit lépre csalt. Ne okold magad. Azért dőltél be neki, mert nagyon fiatal vagy és nem ismered még a férfiakat. Az azonban biztos, hogy ő nem áll kettőnk barátsága közé.

– Nem érdemlem meg a kedvességét – mondta Ramani, és félrenézett. – Képes lettem volna elvenni a férjét. Azt mondta, feleségül vesz, és én hozzá mentem volna.

– Drágám, emiatt ne legyen rossz érzésed, nekem ezzel nem okoztál fájdalmat.

– Valóban? – kérdezte meglepetten Ramani.

– Luciust én nem szeretem, sosem szerettem. Azért mentem hozzá, mert a szüleim ezt akarták. Annak idején mindent megadtam volna azért, bárcsak valaki mást vezetne az oltárhoz helyettem – sóhajtott Narcissa. – De sajnos nem így lett. Egy szónak is száz a vége, én nem haragszom rád, csak sajnállak, amiért fájdalmat okozott neked, és olyasmit vett el tőled, ami pótolhatatlan – megsimogatta Ramani haját. – Most pedig beszéljünk valami sokkal fontosabb dologról, mint Lucius.

Ramani bólintott, és Narcissára figyelt.

– Gondolom, sokat töprengtél, miért is vagy itt.

Ramani ismét bólintott.

– Szerintem a Nagyúr át akar állítani téged a saját oldalára.

– Miből gondolja ezt?

– Több mint egy éve, annak a nyárnak az elején, amikor a minisztériumba betörtek a halálfalók, a Nagyúr elküldött engem érted a Rejtélyes Írások részlegére. Azt mondta, hogy szeretné, ha az ő oldalára állnál, ezért beszélni akar veled. Te akkor nem voltál a részlegen, valahol külföldön tartózkodtál. Utána a Nagyúr utasított, hogy ne foglalkozzak tovább a dologgal, egészen tegnapelőtt estig nem hivatott ebben az ügyben. Akkor azt mondta, próbáljalak meggyőzni arról, hogy nem vagy rabságban, csak a vendégszeretetét élvezed. Tudom, ez abszurd, mert rád van zárva az ajtó. Szóval a lényeg az, hogy a Nagyúr ma beszélni akar veled. Kérlek, tedd azt, amit mond, ne akarj ellenállni neki, ne akarj meghalni. Láttam milyen könnyen végez azokkal, akik nem azt teszik, amit parancsol.

– Ha az oldalára állnék, akkor embereket kellene ölnöm? – kérdezte Ramani.

– Ha nem állsz az oldalára, téged öl meg – válaszolta kitérően Narcissa. – És egyszer sem biztos, hogy kellene ölnöd, sok csatlósa más feladatokat lát el, nem kell bemocskolniuk a kezüket. Dracónak csak azért kellett volna meggyilkolnia Dumbledore-t, mert a Nagyúr ezzel akarta büntetni Luciust. Persze a fiam képtelen volt rá, ennek ellenére még mindig él. Megígéred nekem, hogy nem szegülsz ellen a Nagyúrnak? Ha a csatlósai közé állsz, már nem leszel bezárva. Bizonyára kapsz majd küldetést, mely során el is hagyhatod a kúriát.

Ramani értette, hogy Narcissa mire akar célozni az utolsó mondatával: a Nagyúr csatlósaként elmehet innen, tehát lenne lehetősége megszökni.

– A megszeghetetlen esküt le kellene tennem? Mármint hűséget kellene esküdnöm neki? – kérdezte Ramani.

– Attól tartok, igen. De ha nem árulod el nyíltan, akkor semmi baj nem lesz – tette hozzá suttogva a szőke asszony. – Játszották már ki a Nagyurat többen is. Nem ismerem az eskü szövegét, de Lucius szerint van kiskapu. Voltak, akik titkon a Nagyúr ellen fordultak, és mégsem haltak meg azonnal, s általában mások keze által érte őket a halál, nem az eskü miatt – nyugtatgatta Narcissa Ramanit.

Ramani bólogatott. Elismerte Narcissa erőfeszítéseit, amivel meg akarta őt győzni, hogy miért is lenne előnyös számára, ha halálfalóvá válna. Azonban volt ezzel egy kis bökkenő. Nem azzal, hogy halálfaló legyen, ahhoz, hogy kiszabaduljon ebből a házból, hogy mihamarabb elvégezhesse Asha anyakirálynő parancsát, még be is állt volna a sötét csuklyások közé. Talán gyilkolással sem lett volna gond, mivelhogy évekig tanulta, igaz bábokon, hogy kell megölni egy embert, de úgy érezte képes lenne rá, hogy Voldemort bizalmát elnyerje, és az mihamarabb igazi küldetésre küldje, végül kikerüljön ebből az elátkozott házból. A cél szentesítené az eszközt. Az volt a bökkenő, hogy megszeghetetlen eskü kötötte Asha anyakirálynőhöz, a jamani királyhoz, és a kis trónörököshöz és annak nővéréhez, és az eskü értelmében rajtuk kívül, csupán a friggyel a királyi családba kerülő boszorkánynak vagy varázslónak esküdhet hűséget, másnak nem, különben azon nyomban meghal. Hallgatást azt igen, ezért tudta gond nélkül letenni az esküt a Mágiaügyi Misztériumban a Rejtély és Misztériumügyi főosztály igazgatójának, de hűséget?

– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – mondta kitérően Ramani.

Narcissa megkönnyebbülve elmosolyodott.

– Akkor én megyek is. Edd meg a reggelid, nemsokára küldet érted a Nagyúr – sóhajtotta Narcissa, és megsimogatta Ramani arcát.

*


Ramaniért egy varázsló jött. A lány úgy vélte, hogy ugyanaz lehet, mint akit fejbe vert legutóbb. Ezt abból következtette, hogy a férfi feltartott pálcával lépett be a szobába, és nem engedte még a folyosókon sem, hogy a lány akár egy pillanatra is a háta mögé kerüljön.

Ramanit egy sötétebb szobába vezette a varázsló. A függönyök el voltak húzva, csak a kandallóban égő tűz fénye világított. A kandalló előtt egy magas támlás fotel állt, háttal az ajtónak. A varázsló, miután sietve betessékelte Ramanit a helyiségbe, a lehető leggyorsabban eltűnt az ajtó mögött.

– Ne álldogáljon, üljön csak le! – szólalt meg egy hideg hang a fotelból.

Ramani először nem akart leülni, de amikor a fotelben ülő varázsló fényt bűvölt, majd felállt és megfordult, a lábából hirtelen minden erő kiment a förtelmes, kígyószerű arc láttán. Az mentette meg a szőnyegre huppanástól, hogy Voldemort még idejében alábűvölt egy széket. A sötét mágus felnevetett. Ettől Ramaninak a hideg futkározott a hátán.

– A legtöbben felsikoltanak, amikor először meglátnak. De be kell valljam, ez a rongybaba effektus sokkal mulatságosabb.

Ramani ehhez a megjegyzéshez semmit sem fűzött, még a szobájában eldöntötte, hogy a tőle telhető legkevesebbet kíván szólni Voldemorthoz.

A kígyószerű arc groteszk mosolya eltűnt.

– Meg van elégedve a szállásával és az ellátással? Ritkán fogadok vendégeket, így sajnos nincs tapasztalatom a vendéglátási szokásokban. Ezért is bíztam a kényelmét inkább Narcissára, ő sokkal otthonosabban mozog ebben a házban, és tisztában van a protokoll szabályaival is.

Ramani továbbra is néma maradt.

– Látom, nem akarja felesleges szócsépléssel fecsérelni a drága időt – jegyezte meg Voldemort. – Azt azonban tisztázni szerettem volna a megbeszélésünk előtt, hogy magát nem rabként tartom számon, hanem mint egy kedves vendéget. Megértette?

Erre a kérdésre Ramani jobbnak látta egy bólintással válaszolni.

– Nos, hogy ezt tisztáztuk, térjünk rá fontosabb dolgokra – mondta Voldemort, és közelebb lépett Ramanihoz. A lány, amennyire lehetett, hátrébb húzódott a székén, az sem érdekelte, hogy a kemény támla a hátába fúródik. – Tudja, sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy kölcsönösen egymás segítségére lehetnénk – mondta a varázsló, miközben megkerülte Ramani székét. – Én nem akarom bántani magát, és nem is szeretném kényszeríteni semmire – folytatta a férfi. – Minden a maga döntésén múlik. – Voldemort visszalépkedett a foteljához, majd megfordult, és témát váltott. – Hallotta a hírt, hogy Charlei Weasley meghalt? – tette fel a kérdést – Megölték – fűzte hozzá.

Ramani arca elárulta a döbbenetét és a megrendülését is. A lány Charlei-t tartotta a Főnix Rendjéből talán a legerősebb mágusnak, legalábbis a legstrapabíróbbnak. Valahogy sosem hitte, hogy a sárkányidomár varázslót bárki is megölheti, amikor hatalmas fenevadak esznek a tenyeréből.

– Tudja, kár volt azért a stramm varázslóért, nem kellett volna meghalnia. Ahogy másnak sem kellene. Fáj a szívem azért a sok pocsékba ment aranyvérért. Még ha a vér gazdája áruló is, akkor is magasabb rendűbb, mint a sárvérűek. Inkább óvni kellene fajtánk képviselőit, minthogy így lemészárolni – sóhajtott szinte szomorúan Voldemort. – De sajnos, még nem tehetek értük semmit. Az ostobák egyre csak lázadoznak, és értelmetlenül a halálba rohannak.

Ramani nem bírta szó nélkül megállni ezt a rossz komédiát.

– Ha annyira sajnálja az aranyvér pocsékolását, akkor miért nem hagy fel mások lemészárlásával? Csak félre kellene állnia az útból, és béke lenne.

– Lehet, hogy igaza van, talán így megmenthetném a véráruló aranyvérűeket. Csak van ezzel a gondolattal egy picike probléma. Én nem akarok félre állni az útból. Meg akarom valósítani azt a világot, amelyben lelke mélyén minden aranyvérű élni szeretne. Csak bennem van elég bátorság és kitartás ahhoz, hogy ezt véghezvigyem. A többiek csak politizálni tudnak az asztalaik mellett, szidni a rendszereket, amik miatt bujkálniuk kell a muglik elől. Nekem az a sorsom, hogy egy jobb világot teremtsek. Sajnos azonban ez sokkal több időbe telik, mint gondoltam. A mugliktól elkábult vérárulók nem akarják az igazságot látni, hogy nekik is sokkal jobb lenne, ha nem kellene a varázstalanok árnyékában élniük, és ellenállnak, feláldozzák magukat. Félő, mire elérem a célom, miattuk alig lesznek aranyvérűek, akik élvezhetnék a csodálatos államom. De ennek nem kell sorsszerűen így lennie. Meg van a módja annak, hogy hatalmam minél hamarabb kiterjesszem, és mindenki lássa, hogy az ellenállás teljesen hiábavaló. Persze meg kell majd még ölni néhány igen keményfejű muglivédőt, de a többiek rájönnek majd, hogy az én világom nem is olyan szörnyű, mint gondolták.

Ramani továbbra sem szólalt meg, inkább azt várta, hogy mit akar ebből a zagyvaságból kihozni a sötét mágus.

– Látom, már türelmetlenül várja, hogy önnek mi lesz a szerepe ebben az egészben. Nem is csigázom tovább – mondta Voldemort, a foteljához lépett – Jöjjön csak közelebb – intett a lánynak. Ramani kevés lelkesedéssel, de felállt és elindult a férfi felé. Ahogy közeledett a fotelhoz, annak takarásából egy csillogó, lakkozott asztal bontakozott ki, amin egy kígyókkal díszített nagyobb fémdoboz feküdt. Amikor odaért, Voldemort sziszegni kezdett, ettől Ramani egy pillanatra megijedt, majd látta, amint a dobozon lévő kígyócskák mozogni kezdenek. Pár pillanat múlva halk kattanás hallatszott a doboz felől. A mágus kinyitotta a dobozt. Ramani hátrahőkölt, ahogy megérezte a hatalmas mennyiségű sötét energiát. A szemét is be kellett csuknia, olyan élesen hasított a fejébe a fájdalom. Úgy érezte magát, mint a Badara-völgyi erdő mélyén a gonosz ház „romjainál”. Lassan csillapodott egy kicsit a fájdalom, és újra kinyitotta a szemét. A dobozban lévő könyvre pillantott, és azonnal felismerte régi álmaiból.

– Ez a Halott Nevek Könyve, amit Abdul Alhazred írt – suttogta Ramani. Jobb keze önkéntelenül is a könyv felé mozdult, mintha a tapintásával is ellenőrizni akarta volna a látását. Már majdnem hozzáért a sötét bőr kötéshez, amikor csuklójába égő fájdalom nyilallt. Lepillantott, a medálos karkötője felfénylett, és az szorította meg a csuklóját. Háta mögé rántotta a kezét a könyvtől. Már tudta, miért is hozatta ide Voldemort. Ki akarja nyittatni a szörnyű művet. Ramani gyorsan hátrált az asztaltól.

– Látom, ismeri – jegyezte meg Voldemort. – Akkor talán azt is tudja, hogy mit szeretnék kérni magától.

– Sosem fogom kinyitni! – vágta rá határozottan Ramani. Álmaiban látta, mire képes a könyv, és Az őrült mágusok életrajzaiban is olvasott róla, hogy kvibli létére Abdul Alhazred milyen pusztítást végzett vele. Egy ilyen könyv egy varázsló kezében hatalmas fegyver, főleg ha az a varázsló nem más, mint Voldemort.

– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, nem is számítottam másra. Éppen ezért, adok némi gondolkodási időt – mondta Voldemort, és becsukta a dobozt. A sötét energia egy pillanat alatt eltűnt. Ramani csuklóján a karkötő izzása elmúlt.

– Ezen nincs mit gondolkozni, ép eszű ember nem adna egy őrült kezébe ilyen hatalmas erejű fegyvert.

– Hallgasson meg, mielőtt elhamarkodottan dobálódzik a szavakkal!

– Hiába mond bármit is.

Voldemort elmosolyodott.

– Persze, persze. De hadd mondjam el mégis, ha a továbbiakban is ilyen lassan folynak a tökéletes államom kialakításának lépései, sajnos nem garantálhatom egyes személyek biztonságát. Harry Pottert, nem kell mondjam, muszáj lesz megölnöm, csak úgy, mint a Főnix Rendjének minden egyes tagját. Valóban kár lenne ezekért a nagyszerű varázslókért, és boszorkányokért. Pedig, ha néhány hónap alatt megteremthetném a szilárd alapokat, amnesztiát hirdetnék ki. Egy arany vagy félvérű mágiahasználónak sem esne bántódása. Én nem vágyom kiirtani a népemet.

– Ugye nem hiszi el, hogy ezt beveszem? – kérdezte Ramani. – Pont maga mondana igazat nekem?

– Tudom, hogy nem hisz nekem. De gondoljon bele, ha mindenkit ki kell irtanom, végülis az nekem sem válik hasznomra, hiszen egy állam felemelkedéséhez szükséges az utánpótlás, hogy minél több gyerek szülessen. Ezt ilyen ellenséges légkörben, mint ami manapság körülveszi az átlagos varázslókat, nehéz megoldani. Senkinek nem a családalapításon jár az esze, és egyre fogynak a megfelelő emberek. Mennyire sajnálnám a Weasley famíliát, hiszen bármily mugliimádók is, volt annyi tartásuk, hogy nem házasítottak be egyet sem maguk közé a kedvenceikből. Ráadásul egy kvibli sem született a családjukba már nemzedékek óta, és megfelelően szaporodtak ezidáig. Kár, hogy rossz elveket vallanak. Egy fiuknak már vége, és amilyen önfejűek, a többieknek is hamar a másvilágon találják magukat, ha sokáig elhúzódik ez a háborúskodás.

Voldemort a távolba meredt, mint valamilyen gondterhelt király, majd pár pillanat múlva Ramanira pillantott. – Én persze semmire sem kényszerítem magát. Botorság volt őket felemlegetnem, hiszen tudtommal nincs jóban velük, bár nem néztem ki magából, hogy annyira haragtartó, hogy amikor lenne lehetősége megmenteni őket, mégis inkább a halált kezére adja őket. Mint mondtam, nem kényszerítem semmire a könyvel kapcsolatban. Tőlem páholyból is végignézheti, ahogy kiirtom azt a kedves kis családot az önfejűsége miatt. – Volemort bal csuklóját megérintette, majd nemsokára kopogás hallatszott az ajtón, és belépett a gyér hajú varázsló. Ramani megértette, hogy távoznia kell. Már az ajtóban volt, amikor a Nagyúr utána szólt.

– Háromszoros vérdíj van a fejükön. A kémeim a nyomukra bukkantak, s alig egy héten belül el is kapják őket. A kivégzésükre szeretettel várom magát – mondta Voldemort, és intett Ramaninak, hogy menjen el.

Ramani kétségbeesetten járkált körbe-körbe a szobájában. Most mit tegyen?

Voldemort meg fogja ölni Weasleyéket, ha nem nyitom ki a könyvet. De ha kinyitom, ki garantálja, hogy ez a mágus bármilyen ígéretét is betartja? Ha a kezében lesz a Necronomicon hatalma, senki sem állíthatja majd meg. Nem százakat, de ezreket és milliókat gyilkol majd le. Nem nyithatom ki.

Lehuppant az ágyára, arcát kezébe temette.

Ha nem nyitom ki, végignézeti velem, ahogy kivégzi az egész Weasley családot szép sorjában. Hogy nézek majd a szemükbe, amikor tehettem volna ellene?

Képzeletében megjelentek a Weasley család tagjai kezdve Ginnyvel egészen Mollyig. Könnyes barna szemek őt figyelték. A két boszorkány arcáról lerítt, hogy őt tartják felelősnek azért, hogy térden állva kell várniuk, hogy Voldemort a kínzások után mikor kegyeskedik őket kivégezni.

Így is úgyis meg fogja őket ölni. Ők a Főnix Rendjének a lelke, a mozgató rugója. Voldemortnak nem kell egy ilyen fenyegetés. Nem tudom őket megmenteni. De több millió ember életben marad, ha a könyvet nem nyitom ki. Gyűlölni fognak haláluk pillanatában, főleg, ha Voldemort elmeséli nekik, hogy megmenthettem volna őket.

Ramani a nap további részében meddő vitát folytatott magával arról, hogy mit kellene tennie.


Másnap álmosan ébredt, hiszen csak hajnali négy körül tudott elaludni, de álmai sem hoztak enyhülést. A lidércnyomásos képek, hol a Weasley család szenvedését és halálát vetítették elé, hol Voldemort által az egész világ rabszolgasorba taszítását elevenítették meg tű élesen.

A reggelijét most nem Narcissa hozta be, hanem a gyér hajú varázsló, aki megemlítette, hogy a Sötét Nagyúr a délelőtt folyamán beszélni kíván Ramanival. A lány gyomra összerándult a rémülettől, mivel azt hitte, hogy Voldemort legközelebb akkor hívatja, amikor már elkapta Weasleyéket, hogy őket kínozva zsarolhassa őt.

Ramani nem nyúlt az ételhez, egyrészt egy falatot sem tudott volna lenyelni, másrészt úgy vélte, hogy bizonyára belekevertek valamit, és tiszta fejjel akart Voldemorttal beszélni.

Hangos kiáltások hallatszottak a vastag fa ajtó mögül. Ramani gyomrába maró félelem egyre erősebb lett. A gyér hajú férfi kopogott, majd nyílt az ajtó. Két halálfaló egy ájult, vérző sebekkel tarkított férfit vezetett ki Voldemort szobájából. Ramani egész addig nézte a varázslót – akit lebegtető bűbájjal húztak maguk után a halálfalók, mivel a férfi alig tudott járni –, míg el nem tűn a folyosó kanyarulatában. A rab nem tartozott a Weasley családhoz, ettől Ramani megkönnyebbült. Lökést érzett a hátán, a gyér hajú mágus taszította meg, hogy lépjen be a szobába.

A helyiség első pillantásra semmit nem változott az előző napi állapotához képes, de ahogy a padlóra siklott Ramani pillantása, egy hatalmas vérfoltot látott a szőnyegbe ivódva.

– Bocsásson meg a rendetlenségért, az előző tárgyalásom egy kicsit tovább tartott, mint terveztem – szólalt meg Voldemort, és egy hanyag mozdulattal eltüntette a vérfoltot.

Ez a beszélgetés is arról folyt, mint tegnap. Valójában nem lehetett ezt beszélgetésnek mondani, mert végig a sötét mágus hangját lehetett hallani. A megbeszélés végén elmesélte, hogy az előző „vendége” egy Trevor Butts nevezetű férfi volt, egy vélhetően Főnix Rendje tag, akit Ramani bizonyára azért nem ismert fel, mert egy kicsit megváltozott a vallatás során a férfi kinézete.

– Én sosem voltam a Rend tagja, és nem is tudom, hogy kik voltak a tagjai – jegyezte meg Ramani, hogy elejét vegye a Főnix Rendje dolgai után való kérdezősködésnek.

– Nem is várom el, hogy tudja. Szerencsére a kémeim nagyon jó munkát végeznek – mosolyodott elelégedetten a varázsló. Ramani tudta, a férfi arra utal, hogy Weasleyéket nemsokára elkapják.


*


Voldemort kezdte elveszíteni a türelmét. Már negyedik napja puhította Ramanit, mindhiába. Pedig minden tőle telhetőt megtett. Mivel Tachertől értesült arról, hogy a lány nem eszi meg azt az ételt és issza meg az italt, amit a gyér hajú férfi visz neki, így Voldemort naponta csak egyszer, vacsorára engedte meg Narcissának, hogy ételt és italt vigyen a lánynak, és azt is megszabta, hogy az milyen mennyiségű legyen. Minden más étkezésért Tacher volt a felelős. Így Ramanit mardoshatta az éhség egész álló nap. Az emberek, ha éhesek kevésbé gondolkoznak tisztán, minden pillanatban az ételen jár az eszük.
Elégedetten látta, ahogy Ramani nagyokat nyel a megbeszélés alatt, miközben ő egy báránysültet fogyasztott késői ebédként. Ezenkívül, ma még egy embert is megkínzott a lány előtt, de az nem kiáltott fel, hogy: „Kérem, hagyja abba! Ne bántsa! Bármit megteszek, csak ne bántsa!” – mint a legtöbben. Ugyanis gyakran élt ezzel a módszerrel, és eddig mindig bevált. De ez a lány csak ült, karba font kézzel, keresztbe tett lábakkal, és a szemben lévő fal egy pontját nézte kitartóan. Ha látni nem is látta teljesen a kínlódó varázslót, a szeme perifériájáról látott valamennyit az eseményekből és a fülét sem csukhatta be... Mégsem tett semmit. Pedig igen erős átkokat mondott a férfira, még maga is elfáradt a kínzás végére.

– Minél hamarabb el kell kapni a Weasley családot – morgolódott Voldemort.

Sajnos valójában semmilyen információja nem volt arról, hogy a véráruló família hol tartózkodhat. Egyszerűen csak blöffölt, amikor arról beszélt, hogy nemsokára elkapják őket. Azt gondolta, ez a lány annyira megijed attól, hogy a család halála majd az ő lelkén szárad, hogy kezét lábát törve kinyitja a sötét mágiával átitatott könyvet. Ezt a feltevését, a lány Charlei Weasley halálhírére való reagálására alapozta. Erre azt kell tapasztalnia, mintha ezt a boszorkányt teljesen hidegen hagyná a népes család esetleges halála. Úgy vélte, túl jól sikerült az akciója, és Weasleyék olyannyira kiközösítették a lányt, hogy az egy életre meggyűlölte őket. Talán csak ez iránt a Charlei iránt nem érzett ellenszenvet, de ő már halott. Sajnálta, hogy a vérárulót olyan könnyedén megölette. Mivel Weasleyékkel semmit sem érhet el, muszáj más megoldáshoz folyamodnia.

– Narcissa! – kiáltott fel. – Narcissát fogom megkínozni előtte, az nem lehet, hogy az ő szenvedéseit ilyen hidegen tűrje.

Voldemort elégedett volt a tervével, már alig várta a másnapot.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)