Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Ramani gyümölcs tea illatára ébredt. A szobájában volt. Örült, hogy miután elájult, Voldemort nem térítette magához mágiával.

Vajon mi történt, miután elsötétült a világ? Megölte Luciust? Nem, biztos nem, nyugtatgatta magát, annak semmi értelme nem lett volna.

Az ablak felé pillantott, már igencsak besötétedett. Még mindig szédült az éhségtől. Felült, mire fejébe olyan éles fájdalom hasított, hogy be kellett hunynia a szemét, miután enyhült a fájdalom körbepillantott a szobában, egy mahari ült az asztalnál.

– Van itt némi étel – intett a festett arcú az asztalra, majd elvett az egyik tálcáról egy almát. Ramani azonnal felismerte Swapna hangját.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte riadtan a testőrnőt.

– Azt a feladatot kaptam, hogy őrizzelek, és vegyelek rá, hogy egyél – mondta, utána beleharapott a gyümölcsbe.

Ramani magában mérgelődött, amiért pont Swapnát tudták mellé rendelni. Szégyellte, hogy elbukott, pont úgy, ahogy a nő megjósolta.

– Sajnálom, hogy szégyent hoztam...

– Hiába sajnálod! – rivallt rá a testőr. – Már nem tehetsz semmit.

Ramani lehajtotta a fejét, gombóc fojtogatta a torkát. Hallotta, ahogy léptek közelednek felé, felpillantott.

– Nincs értelme sírni – mondta lágyabban Swapna. – Inkább egyél, és erősödj meg. Semmi haszna annak, ha testileg is gyenge vagy. Így hogyan szöknél meg, ha lehetőséged adódna rá?

– Már próbáltam megszökni, lehetetlen.

– Mindenhonnan meg lehet szökni, csak rá kell jönni a nyitjára.

– Segítesz nekem?

–Sajnos, nem. Yamika királynő a Nagyúr szolgálatába állított. Nem tehetek a parancsa ellen – mondta, majd visszament a székéhez, és leült.

Ramani nagyot sóhajtott, felállt az ágyból, és az asztalhoz lépett. Azon egy tálcán tea, gyümölcsök és némi vajas pirítós sorakozott. Alig kezdett bele az egyik pirítósba, amikor kopogást hallott, majd nyílt az ajtó.

Az elgyötört arcú Lucius lépett be rajta, a férfi le sem tagadhatta volna, hogy igen erős átkokat kellett kiállnia nem sokkal ezelőtt. Ramani egy pillanatra megsajnálta a varázslót, de ahogy ez tudatosult benne, rögtön lerakta a pirítósát a tálcára, majd összefonta a karját a mellkasa előtt. Swapnára pillantott. A nő szigorú pillantásától eszébe jutott, milyen szégyent is hozott a maharikra emiatt a férfi miatt. Hogy kihasználta őt a varázsló.

Nem ölte meg Tudjukki, talán a kínzás sem volt igazi – gondolta, miközben újra Luciuson állapodott meg a tekintete –, ahogy ez a meggyötört arckifejezés is csak egy jól sikerült álarc, csak be akarnak húzni a csőbe. Biztos figyelnek, Tudjukki küldte ide. Nem, nem dőlök be mégegyszer, nem fogom elárulni az érzéseim, nehogy azt higgye, hogy számít nekem bármit is Lucius, hogy aztán megint előadják a kínzás jelenetet.

Lucius gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Swapna azonnal felpattant ültéből. A varázsló azonban figyelemre sem méltatta a nőt, Ramani felé lépett.

– Mit akar? – kérdezte élesen Ramani. – Ideküldte a gazdája, hogy előadjon valami szívszorító mesét, egy nagyjelenetet? Hogy kényszerítették, nem tehetett semmit.... Nyugodtan elmehet, nem érdekel, a szánalmas meséje.

Lucius megtorpant, idegesen az ajkába harapott.

– Sajnálom – nyögte ki. – Sajnálom, hogy elárultalak.

Ramani gúnyosan felhorkant.

– Ez rettentő ócska szöveg, jobban is megerőltethetné magát, ettől nem vágom magam hasra. Szégyen rám nézve, ha azt hiszi, ennyivel bármit elérhet.

– Én nem akarok elérni semmit. Nem a Nagyúr küldött. Csak el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom. Gyötör a lelkiismeretem, bármit megtennék, hogy jóvá tegyem, de tudom, hogy nem lehet.

– De lehetne. Segítsen megszökni innen, és megígérem, örökre el fogom felejteni magát, még csak gyűlölni sem fogom. S ha valami csoda folytán még találkoznánk ebben az életben, biztosíthatom, hogy nem fogom megismerni, olyan lesz, mintha sosem ismertük volna egymást, mintha semmi sem történt volna. Magának sem kell majd az állítólagos lelkiismeretével hadakoznia.

Ramani szavai láthatólag rosszul érintették a varázslót.

– Ramani, én szeretlek! – mondta Lucius.

– Akkor segít nekem?

A férfi pillanatokig szótlanul állt, szeméből mély fájdalom sugárzott. Ramani nem bírta elviselni ezt a tekintetet, el is vesztette a gunyoros álcáját, és ismét megsajnálta a férfit. Könnybe lábadt a szeme. Érezte, hogy képtelen visszatartani a sírást, ezért hátat fordított a varázslónak, mielőtt az észrevehette volna az elgyengülését.

Ramani gyorsan kisöpörte szeméből a könnyeket, majd próbálta ismét felvenni a gunyoros modort. Hallotta, ahogy léptek közelednek felé.

– Ha segítenék, akkor a Nagyúr végezne a családommal és velem – mondta halkan Lucius.

Ramani nem szólalt meg.

– Tényleg ennyire gyűlölsz. Valóban a halálomat akarnád – jelentette ki a férfi, hangjában mély fájdalommal. – A Nagyúrnál azt hittem csak blöffölsz, amikor azt mondtad, hogy öljön csak meg.

Ramani nem értette, a varázsló miket hord itt össze, ő sosem mondott ilyesmit.

– Kérlek, bocsáss meg nekem! – suttogta Lucius elfúló hangon. Ramani érezte, ahogy a férfi hátulról átkarolja, és magához szorítja. – Jogos a haragod, és a gyűlöleted is – suttogta a fülébe. – Megértem, hogy el akarsz felejteni, és mindent, ami velem kapcsolatos. Én is gyűlölöm magam, amiért kihasználtalak, amiért tönkretettem mindent. De kérlek, kérlek, ha legközelebb a kezedbe adja a döntést az életem felett, ne hagyd, hogy megöljön! – zokogott a férfi, és olyan szorosan ölelte át Ramanit, hogy a lány karjai megfájdultak. – Szánalmas féreg vagyok, de élni szeretnék. Még akkor is, ha azzal a tudattal kell élnem, hogy akit szívből szeretek gyűlöl és megvet engem. Szeretlek, szeretlek – hadarta a férfi, és többször megcsókolta a boszorkány bal arcát. – Ha valaha egy kicsit is kedveltél, kérlek, ne öless meg!

Ramani képtelen volt kivonni magát Lucius érzelmi kitörésének hatása alól. Maga is könnyeivel küszködött, hiába tudta az eszével, hogy bizonyára egy jól kitalált szerepet ad elő, mégis legszívesebben megfordult volna, hogy átölelje a férfit és megvigasztalja. Minden lelki erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne engedje át magát az érzelmeinek.

– Ne beszéljen nekem a szerelemről! Nem dőlök be még egyszer, és ne akarjon manipulálni – préselte ki magából a szavakat, és kis akart szabadulni a fojtogató ölelésből. De a varázsló olyan erősen kapaszkodott belé, mintha valóban az élete függne attól, hogy átöleli őt. Ramani forró könnycseppeket érzett a nyakán. Az ölelésből áradó kétségbeesés, a zokogás teljesen letaglózta. Úgy érezte, képtelen kiszabadítani magát a férfi öleléséből, holott tudta, hogy ha igazán akarná, könnyedén kiszabadulhatna. Igaz, akkor bántania kellene a varázslót.

– Engedjen már el! – kiáltotta Ramani.

– Nem, nem! Ígérd meg, hogy nem küldesz a halálba!

Ramani nem válaszolt, csak sírt. Tudta jól, ha Voldemort megint azzal zsarolná, hogy Luciust megöli, ha nem nyitja ki a könyvet, akkor is ellen kell állnia. Nem veszélyeztetheti olyan sok ember életét.

– Annyira szeretlek! – suttogta a szőke mágus, és még szorosabban ölelte Ramanit, aki legszívesebben megint elájult volna, hogy ne kelljen semmit sem mondania Luciusnak, hogy megint csak felébredjen, és ne legyen körülötte más, legfeljebb Swapna. Ahogy eszébe jutott a mahari, eltöprengett azon, hogy az miért nem lépett már közbe, amint ezt kigondolta, már hallotta is a nő hangját.

– Kérem, azonnal engedje el, a kisasszonyt! – szólalt meg határozott hangon.

– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten Lucius. – Mit mondtál?

– Kérem, azonnal engedje el, a kisasszonyt! Különben erőszakot kell alkalmaznom.

Lucius elengedte Ramanit, aki rögtön az ablakhoz sietett, hogy minél távolabb legyen a férfitól. Behunyta a szemét, hogy a varázsló ablaküveg által visszatükrözött alakját se lássa. Elhatározta, hogy míg Lucius a szobában van, meg sem mozdul.

– Távozzon! – szólalt meg ismét Swapna.

– Mi ez az egész? – kérdezte értetlenül Lucius.

Ramani úgy vélte, a férfi sérelmezi, hogy valaki rá mert parancsolni a saját házában. Kisebb dulakodás hangját hallotta, majd Lucius fájdalmasan felkiáltott, az ajtócsapódás után csend lett.

– Ez nem fog többé visszajönni – mondta elégedetten Swapna. Ramani ekkor fordult csak el az ablaktól, és nyitotta ki a szemét.

– Mit csináltál?

– Csak egy kicsit hátracsavartam a karját. Nem törtem el, ne félj, bár jobban éreztem volna magam tőle.


*


Lucius vállába kínzó fájdalom hasított, ahogy karja az ágya matracának ütközött. Úgy vélte, hogy kificamodhatott a válla. Bal kezébe fogta a pálcáját, majd egy bűbájjal helyreigazította a sérült testrészt, aminek hatására perceknek tűnő hosszú pillanatokig csillagokat látott. Végül fájdalomcsillapító bűbájt mondott a vállára, így már csak kényelmetlenül zsibbadós érzés vette át a kín helyét. Így, hogy gondolatait nem a fájdalom töltötte ki, tisztább fejjel töprenghetett el a történteken.

Miután Ramani távozott a Nagyúrtól, Voldemort is nemsokára magára hagyta Luciust. A szőke varázsló nagy nehezen összeszedte magát. Először a szobájába akart menni, de útközben meggondolta magát. Minél hamarabb beszélni akart Ramanival, bocsánatot kérni tőle, hiszen nem tudhatta, hogy a Nagyúr mikor szándékozik újra őt bevetni céljai elérése érdekében, és nem akarta, hogy a lány legközelebb is ilyen könnyedén egyezzen bele a halálába.

Ramani ajtaja előtt azonban megtorpant, nem tudta, pontosan mit is akar mondani a lánynak. A Cruciátus átkok annyira lefárasztották, hogy képtelen volt megfelelően gondolkozni, egy normális párbeszéd terv sem jutott eszébe. Hogy is indítana ilyesmit? Eddigi élete során csupán a Nagyúrnak kellett könyörögnie az életéért, a sötét mágust azonban ész érvekkel általában meg lehetett győzni, hogy miért is lenne előnyös számára, ha életben hagyná őt. De egy megsértett boszorkánynak nem lehet ész érveket felsorolni, főleg mert semmilyen racionális indok nem állt Lucius megmentése mellett. Éppen ellenkezőleg. A Sötét Nagyúr bizalmasát, a hazug, manipulatív halálfalót, aki Voldemort első bukás után is képes volt kicsúszni az igazságszolgáltatás markából, ép eszű ember likvidálja, amint lehetősége van rá. Nehogy a Nagyúr esetleges újabb bukása után ismét megússza a büntetését.

Már-már azon volt, hogy mégsem keresi fel a lányt, de eszébe jutott, hogy Ramani talán csak félre akarta vezetni a Nagyurat, amikor olyan ridegen beszélt. Kockázatos dolog volt, de mégis sikerült, legalábbis ezen a napon. Abban a pillanatban, a boszorkány ajtaja előtt, biztos volt a teóriájában és abban, hogy a lány még mindig szereti, hiszen a pillantásában – amikor a Nagyúr szobájában először lenézett rá – annyi aggodalom és szeretet volt.

Meg kell mondanom neki, hogy sajnálom a történteket, hogy még én is szeretem. Ha tudja mit érzek iránta, talán közös jövő reményében megteszi a Nagyúrnak azt a szívességet, és mindketten túlélhetjük ezt az egész ügyet.

Már a kilincsen volt a keze, amikor ismét elbizonytalanodott a boszorkány érzéseit illetően.

Biztos gyűlöl engem!

A gyűlöletet és a szeretetet csak egy hajszál választja el, jutott eszébe egy régi közhely.

Amíg nem vagyok közömbös számára, még helyre lehet hozni mindent – próbált lelket önteni magába.

Majd mivel semmi bevezető mondat nem jutott eszébe, és nem akart ítéletnapig a folyosón álldogálni, úgy vélte, lesz, ami lesz, bemegy. Vett pár mély levegőt, kopogott és benyitott Ramanihoz.

A lány egyedül volt a szobában. Az egyik kezében egy megkezdett almát, a másikban egy pirítóst szorongatott. Ramani röpke habozás után letette a keze ügyében lévő dolgokat, majd karjait szorosan összefonta.

Lucius továbbra sem tudta, mit mondjon, de nem is volt rá szükség, hiszen Ramani megszólalt.

– Mit akart? – kérdezte élesen. – Ideküldte a gazdája, hogy előadjon valami szívszorító mesét, egy nagyjelenetet? Hogy kényszerítették, nem tehetett semmit.... Nyugodtan elmehet, nem érdekel, a szánalmas meséje.

Lucius idegesen az ajkába harapott. Minek jött ide egyáltalán? Mit várt? Valóban elhitte, hogy a lány majd tárt karokkal várja? Hogy lehet ilyen önelégült alak?

– Sajnálom – nyögte ki. – Sajnálom, hogy elárultalak.

Ramani gúnyosan felhorkant.

– Ez olyan rettentő ócska szöveg, jobban is megerőltethetné magát, ettől nem vágom magam hasra. Szégyen rám nézve, ha azt hiszi, ennyivel bármit elérhet.

A lány bizalmatlanul és haragosan nézett rá. Lucius nyelt egyet, majd újra megszólalt, most már könnyebben jöttek ajkára a szavak.

– Én nem akarok elérni semmit. Nem a Nagyúr küldött. Csak el akartam mondani, mennyire sajnálom. Gyötör a lelkiismeretem, bármit megtennék, hogy jóvá tegyem, de tudom, hogy nem lehet.

– De tehet. Segítsen megszökni innen, és akkor megígérem, hogy örökre el fogom felejteni magát, még csak gyűlölni sem fogom. S ha valami csoda folytán még találkoznánk ebben az életben, biztosíthatom, hogy nem fogom megismerni, olyan lesz, mintha sosem találkoztunk volna, mintha semmi sem történt volna. Magának sem kell majd az állítólagos lelkiismeretével hadakoznia.

Luciusnak rettentő rosszul estek a boszorkány szavai. Ő nem akarta, hogy Ramani csak így elfelejtse, hogy közömbös legyen a számára, hogy idegenként kelljen egymásra tekinteniük. A lány most azonban még nem volt közömbös iránta, hangjából sütött a harag. Lucius ismét nehezen találta a szavakat, és az ebben a helyzetben legostobább dolgot mondta ki, amikor megszólalt.

– Ramani, én szeretlek!

– Akkor segít nekem?

Sokatmondó csend telepedett közéjük. Lucius nem válaszolt, úgy vélte, Ramani nem gondolhatta komolyan a kérdést, hiszen ha megtenné, amit kér, aláírná nem csak a maga, hanem a családja halálos ítéletét. Arra a gondolatra, hogy a lány ezt komolyan gondolta, fájdalom nyilallt a szívébe.

Azt akarja, hogy meghaljak!

Ramani hirtelen hátat fordított neki.

Lucius ki akarta küszöbölni a hallgatásával ejtett csorbát, megmagyarázni, hogy miért nem segíthet. Már csak azt akarta elérni, hogy a lány ne akarja a halálát. Közelebb lépett a boszorkányhoz. Az nem távolodott tőle, ezt biztató jelnek vélte.

– Ha segítenék, akkor a Nagyúr végezne a családommal és velem – mondta halkan Lucius.

Ramani nem válaszolt, és meg sem mozdult, pedig Lucius azt remélte, hogy megfordul. Ha a szemébe nézve beszélhetne hozzá, akkor sokkal könnyebb lenne. Jobban láthatná, mi zajlik a lányban.

– Tényleg ennyire gyűlölsz. Valóban a halálomat akarnád – jelentette ki a férfi, hangjában mély fájdalommal. – A Nagyúrnál azt hittem csak blöffölsz, amikor azt mondtad, hogy öljön csak meg.

Lucius még közelebb lépett a lányhoz.

– Kérlek, bocsáss meg nekem! – suttogta, miközben hátulról átkarolta a boszorkányt, és jó szorosan magához szorította. Még egyszer utoljára meg akarta ölelni a lányt, ezzel a mozdulattal kifejezni az érzéseit, ha a szavaival képtelen is. – Jogos a haragod, és a gyűlöleted is – suttogta a Ramani fülébe. – Megértem, hogy el akarsz felejteni, és mindent, ami velem kapcsolatos. Én is gyűlölöm magam, amiért kihasználtalak, amiért tönkretettem mindent. De kérlek, kérlek, ha a Nagyúr legközelebb kezedbe adja a döntést az életem felett, ne hagyd, hogy megöljön – zokogott, és olyan szorosan ölelte át Ramanit, mint még soha. – Szánalmas féreg vagyok, de élni szeretnék. Még akkor is, ha azzal a tudattal kell élnem, hogy akit szívből szeretek gyűlöl és megvet engem. Szeretlek, szeretlek – hadarta, közben észre sem vette, hogy többször megcsókolta a lány arcát. – Ha valaha egy kicsit is kedveltél, kérlek, ne öless meg!

– Ne beszéljen nekem a szerelemről! Nem dőlök be még egyszer, és ne akarjon manipulálni- mondta a lány, közben küzdött az ölelés ellen – Engedjen már el! – kiáltotta Ramani.

– Nem, nem! Ígérd meg, hogy nem küldesz a halálba!

Lucius hallotta, hogy a lány sír, úgy érezte, végre megtörte a jeget, még szorosabban ölelte magához a törékeny testet.

– Annyira szeretlek – suttogta.

Ramani testét rázó zokogás váratlanul megszűnt. Lucius furcsállta ezt, hiszen többször volt már alkalma boszorkányt vigasztalni, és tudta, hogy a nők még fél óra múlva is képesek szipogni, és nagyot sóhajtani a bánatuk felett. Ramani azonban egyenletesen vette a levegőt, kicsit sem szipogott. Amin azonban valóban elképedt az az volt, amit a lány mondott:

– Kérem, azonnal engedje el, a kisasszonyt!

– Tessék? – kérdezett vissza Lucius, nem volt biztos benne, hogy jól hall. – Mit mondtál?

– Kérem, azonnal engedje el, a kisasszonyt! Különben erőszakot kell alkalmaznom – felelte Ramani hidegen. Közben megfogta Lucius karját, és erősen megszorította. A férfi nem tudta, a lány milyen pontot nyomott meg a csuklójában, de kénytelen volt elengedni őt.

Ramani felé fordult. Arca még csillogott a könnyektől, de ezen kívül semmi nem utalt az előbbi sírására.

– Távozzon! – szólalt meg Ramani szárazon. A hangja fémesen csengett.

– Mi ez az egész? – kérdezte értetlenül Lucius, és kezével közre akarta fogni Ramani arcát, mire a lány egy gyors mozdulattal elkapta a jobb kezét. Lucius arra eszmélt fel, hogy karja fájdalmasan hátra csavarodott, és Ramani határozott léptekkel taszigálja őt a szoba ajtaja felé, majd kinyitja azt, és kilökte a folyosóra, utána pedig hangosan becsapta az ajtót.

Lucius most, a szobájában töprengve arra a következtetésre jutott, hogy a lány különös viselkedése mögött csakis Aznart állhat. Bizonyára ő szállta meg Ramanit, amikor már olyan közel volt ahhoz, hogy meggyőzze, és Voldemortnál is bizonyára ő szállhatta meg a lányt. Ez kihozta a sodrából, hiszen ő teljesítette az egyességük rá vonatkozó részét.

– Direkt csinálta? Maga miatt a Nagyúr nem bízik bennem, bármikor megölhet. Az egyességünket megszegte. Még hogy be szokta tartani az ígéreteit – mondta lekezelően.

Nem tudta, hogy az a lény a kúriában van-e, de ha itt van, bizonyára hallotta, hisz dicsekedett vele, hogy láthatatlanul jár-kel a falak között, sok mindent tud. Tudja meg azt is, hogy egy rongy szellemnek tartja.

– Nem mondom, hogy jellemes ember vagyok, de maga sem különb. Én legalább tartottam magam a megállapodásunkhoz.

Kifakadását súlyos csend követte. Lucius lassan eldőlt az ágyán, a mai nap teljesen megviselte a szervezetét, pihenni vágyott.

*


Aznart nagyon jól hallotta, amit a szőke mágus a fejéhez vágott, de nem kívánt vitába szállni vele. Pedig Lucius több szempontból is igazságtalanul vádolta.

Egyrészt ő megtartotta az egyezséget, hiszen Lucius annak idején csupán a családja védelmét kérte tőle, s Aznart a férfi feleségét és fiát a mai napig védte. Sőt, a varázsló életét is megmentette azzal, hogy nem engedte legutóbb, hogy Voldemort Lucius minden emlékébe betekintést nyerjen. Hiszen, ha a sötét mágus rájön arra, hogy csatlósa valaki más parancsának is engedelmeskedik, a szőke varázsló napjai meg lennének számlálva. Igaz, a Malfoy-kúrián lévő ősi vérmágia megvédte eddig a ház urát a haláltól, de Voldemortnak nem kell sok ahhoz, hogy másik szolgáját tüntesse ki azzal a keggyel, hogy nála rendezi be a főhadiszállást, s akkor már könnyedén végezhet Luciusszal.

A másik alaptalan vád, pedig az volt, hogy Aznart megszállta Ramanit. Az Árnynak esze ágában sem volt megszállni a lányt, hiszen csak a testét tudta volna mozgatni, az elméjét nem, és a boszorkány az utolsó ilyen esetben képes volt megszabadulni tőle. Azonban megértette, hogy a szőke mágus miért hitte, hogy Ramanit befolyásolták.

Aznart, ahogy leszállt a sötétség Voldemort ablakához lebegett, és onnan figyelte az eseményeket. Muszáj volt neki az árnyak közé bújnia, hiszen Narcissa és a rabok „megbetegítése” során láthatóvá vált árnyalakja, ugyanis a nőtől és a többiektől jelentős mennyiségű energiát vont el, így produkálhatták azok azt a mély, álomszerű állapotot, amire a gyógyítók nem találtak magyarázatot. Maguktól helyre fognak jönni, amint szervezetük regenerálódik.

Aznart elégedetten figyelte az ablakból az eseményeket, hiszen elérte, hogy Ramani megvesse és utálja a szőke férfit. Magában nevetett Luciuson, hogy az mennyire szánalmasan rimánkodik az életéért. A lány azonban, bármennyire is haragudhatott a szőke varázslóra már-már megsajnálta.

Ez nem igazán tetszett Aznartnak, ő azt akarta elérni, hogy a lány annyira gyűlölje a férfit, hogy akár a halálba is küldené. Azt akarta, hogy Ramani ne akarja a Necronomicont annak idején bezárni olyan emberekért, akik elfordultak tőle, illetve kihasználták és elárulták.

Ezért fordította a boszorkány ellen Molly Weasleyt és a nő egész családját is. Nem beszélve arról, hogy kész a lány előtt fellebbenteni a fátylat a jamani uralkodócsalád maharikkal kapcsolatos viszonyáról: hogy a testőrök nem többek számukra, mint jól idomított kutyák, hogy kicsit sem számít sem a királynak vagy a királynőnek, ha meghalnak. Sőt, még csak annyival sem tisztelik meg a maharikat, hogy megbízzanak bennük, hiszen a több mint húsz éven át tartó agymosás alatt elveszítik választási lehetőségüket, hűségesnek kell lenniük, mert ez lett beléjük kódolva. Még a megszeghetetlen eskü nélkül sem mondhatnának ellen uralkodóiknak.

Ráadásul a már teljesen kiképzett testőrök gondolatai állandóan ellenőrizve vannak egy a végleges felavatásuk előtti „orvosi vizsgálat sorozat” fedőnéven futó komoly műtétek részeként az agyukba beültetett mágikus és mugli technika ötvözésével készült szerkezettel. Ha a maharik olyan összefüggéseket vesznek észre, amik a jól felépített gondoskodó, nemes királyi család képét megkérdőjelezik előttük, azt azonnal törlik a memóriájukból. Azt is elmeséli majd, hogy valójában soha, senki sem szerelhetett le.

Ez csak egy mese. Akik valamiért nem idomultak megfelelően, és véget akartak vetni a szolgálatnak, azokat igazából hidegvérrel megölték. Mekkora csapás lesz Ramaninak – gondolta Aznart –, hogy a szeretett Ashának, akit édesanyjaként tisztel, ő valójában semmit sem jelent, csak egy báb a sok közül. Egy feláldozható, arctalan senki, aki könnyedén helyettesíthető. Asha anyakirálynőnek ott kell lennie, amikor ez mind kiderül, hogy a szemébe nézhessen a lány – töprengett.

Aznart figyelmét ismét Voldemort szobájába játszódó jelenet vonta magára. Ramani viselkedése hirtelen megváltozott. Aznart nem hallotta a beszédet, de a mozdulatokból és az arckifejezésekből is tudta, hogy mi történt. Olyannak tűnt, mintha a lány hirtelen teljesen másik személy lenne. Aznart ezen nem lepődött meg, látta már Ramanit ilyennek, hiszen miután a lány kikerült a Weasley család védelme alól, ismét komolyabban megfigyelés alatt tartotta őt. A boszorkány eddig csak akkor váltott személyiséget, amikor senki sem volt a közvetlen közelében. Először a romos viskóban lépett színre, az addig szunnyadó másik énje.

Aznart az évek során elég jól megismerte Ramanit, tudta, hogy a Kviddics Világ kupa döntő éjszakájának borzalmas eseményei után – amikor képtelen volt megvédeni magát sötét csuklyás támadójával szemben – valami megtört a lányban, s hogy idők kérdése, hogy annak a törésnek kórosabb következményei legyenek.

A következmény pedig egy másik személyiség lett, aki egy Swapna nevezetű teljesen kiképzett mahariként jelent meg. Egy olyan emberként, akire Ramani, mint mahari tanonc felnézhet, támaszkodhat, aki határozott fellépésével emlékezteti a lányt a feladatára, s akiben minden szempontból megbízhat.

Voldemort végül elküldte Ramanit. Aznart a lány ablakához lebegett. A boszorkány fel-alá járkált az asztala körül. Nemsokára hoztak be neki ételt és innivalót. Ramani leült a székre, majd az üres ágyat figyelte. Kisvártatva beszélni kezdett.

Aznartot rendkívül érdekelte, mit mondhat a lány, ezért olyan közel ment az ablaküveghez, amilyen közel csak lehetett, sőt belelépett az üvegbe, egyé vált vele. A szoba fényében nem tűnt fel, hogy a kinti sötétség valamivel sötétebb. Így azonban, legalább halhatta, hogy mit beszél a lány.

–Van itt némi étel – mondta Ramani kimérten, hangja merőben máshogy csengett, mint rendes esetben szokott. Az üres ágy irányába nézett és az asztalon sorakozó ételek felé intett, majd bal kézzel a tálcáról elvett egy almát.

–Te hogy kerülsz ide? – a kérdés riadtan hangzott. Felismerhetően Ramani hangja volt. Aznart úgy vélte, a lány megint saját magával beszélget, mint például amikor eltörte a kávésbögréjét, abban a műteremlakásban.

–Valamiért azt a feladatot kaptam, hogy őrizzelek, és vegyelek rá, hogy egyél – váltott ridegebb hanglejtésre, utána beleharapott a gyümölcsbe.

– Sajnálom, hogy szégyent hoztam... – szólalt meg a lány eredeti személyisége hangján.

–Nincs értelme sírni – válaszolt magának Swapnaként, miközben felállt, és az ágyhoz lépett, kicsit meg is hajolt, mintha egy az ágyon ülő emberhez beszélne, majd kiegyenesedett. – Inkább egyél, és erősödj meg. Semmi haszna annak, ha testileg is gyenge vagy. Így hogyan szöknél meg, ha lehetőséged adódna rá?

–Már próbáltam megszökni, lehetetlen. – Ramani most felnézett, mintha egy magasabb emberhez szólna.

– Mindenhonnan meg lehet szökni, csak rá kell jönni a nyitjára. – Pillantott a padló felé, bal kezében forgatta az almát.

– Segítesz nekem? – kérdezte reménykedve Ramani, miközben idegesen babrált a jobb kezével.

– Sajnos, nem. Yamika királynő a Nagyúr szolgálatába állított. Nem tehetek a parancsa ellen – válaszolta.

Ezután az alma mellé magához vett egy pirítóst és beleharapott.

Ekkor kopogtattak, majd Lucius Malfoy lépett be az ajtón. Aznart érdeklődve figyelte az eseményeket. Ramani most mit fog tenni? Melyik személyisége fog beszélni a férfival? Ő maga, vagy Swapna?

A lány mindkét ételt letette a kezéből, és összefonta karjait, így Aznart nem láthatta, hogy beszéd közben melyik keze mozog inkább. Azt szűrte le eddigi megfigyelései alapján, hogy ha Swapnaként szól, akkor a bal keze mozdul. Általában nem túl feltűnően, csak az ujjaival babrál, dobol egy picit vagy ilyesmi. A lány, bár kimérten szólalt meg, arcáról nem lehetett nem leolvasni, hogy még mindig mélyen érez a férfi iránt. Tehát Ramaniként szólt hozzá.

A szőke varázsló most is a lehető legszánalmasabban viselkedett. Aznart gyomra, már ha lett volna, felfordult volna tőle.

Mennyire félti azt a szánalmas, haszontalan életét, csak magára gondol.

Ramani végül sírt, látszott rajta, hogy nem képes a varázsló kérésére nemet mondani, azonban arra is képtelen, hogy igent mondjon. A lány nem akarta megtenni azt a szívességet Voldemortnak, amit az kért. Aznart sejtette, hogy a lány erős lesz és nem adja fel könnyen. Még ha hiányzik is a kiképzéséből nyolc év, és a hiányosságok meglátszanak a viselkedésében, mégis csak maharinak nevelték tizenkét éven át, és tudja, ha az egész világ, akkor a hazája is veszélybe kerül, ha a Necronomicont kinyitja. A maharik pedig haláluk árán is védik hazájukat, és a királyi családot. Ezt az alapvetést már a kiképzés elején jól „beleégették” minden tanonc agyába. Ha más elvekkel szembe is tudott fordulni a lány, ezzel képtelen lenne.

Aznart érdeklődve figyelte, hogy Ramani hogyan vált át ismét Swapnára. Lucius meglepett arcán nevetnie kellett, főleg akkor, amikor a lány a férfi karját kicsavarva kitessékelte a szobából.

Aznart úgy vélte, lassan ideje lesz egy megfelelő helyszínt találnia a Necronomicon kinyitására, és a könyvet el kell juttatnia oda.

Ahhoz, hogy a mágikus zárt maga törhesse fel, illetve ismét az emberek síkjára léphessen, azon túl, hogy Yamikát a könyv közvetlen közelében kellett megöletnie, igen sok energiára volt szüksége. Egy megszállt varázsló vagy boszorkány ereje semmi lenne a művelethez. Olyan hely kell, ahol hatalmas, ősi mágikus energiák összpontosulnak, s ahol több száz boszorkány és varázsló van egy helyen, akik még nem bánnak olyan jól a mágiával. Angliában egy ilyen hely volt, a Roxfort Varázsló- és Boszorkány Képző iskola.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)