Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


Alig hasított a felkelő nap csíkja a hajnali égboltba, Voldemort hívatta Ramani. Nem akart várni, azonnal ki akarta próbálni, hogy feltételezései helyesek-e azzal kapcsolatban, hogyha megöli a lányt, attól még annak karkötőjével kinyithatja a Necronomicon mágikus zárját.

Ramani láthatólag meglepődött azon, hogy senkit sem talált kínok között a szőnyegen vergődni. Voldemort kedélyesen hellyel kínálta a lányt, majd elővette a rejtekhelyéről a Necronomicont, feloldta a könyv sötét energiákat elnyelő dobozának zárját, de még nem nyitotta fel a doboz tetejét.
A sötét mágus a szeme sarkából látta, hogy a boszorkány összefonta a karjait, mint mindig, amikor kínzott előtte valakit.

– Ma nem lesz társaságunk – mondta könnyedén a lánynak.

– Nem fogom kinyitni – szólalt meg röviden Ramani, és még szorosabbra fonta karjait.

– Azt majd meglátjuk – mosolyodott el sötéten Voldemort, intett a pálcájával a boszorkány felé, miközben kimondta az Adava Kedavrát.

A helyiséget vakító zöld fény töltötte be, majd hirtelen kihunyt. Voldemort előbbi mosolya leolvadt az arcáról, ugyanis áldozata nem úgy festett, mint aki meghalt.

Ramani behunyt szemmel, összehúzódva, kezeit védekezőn maga előtt tartva ült a széken. Jobb karján lévő medálos karkötő az átok hatására vakítóan felfénylett. A lány óvatosan kinyitotta a szemét, és meglepetten pislogott körbe.

Voldemort ismét támadásba lendült, azt gondolta, bizonyára valamiért elhibázta az előbb. Most pontosan célzott, azonban újabb átka sem ölte meg Ramanit. Ahogy megfigyelte, a lány karkötője elnyelte a sötét átkot. Mielőtt a boszorkány észbe kaphatott volna, Voldemort egy pálcaintéssel a háta mögé kötözte a kezeit. Úgy vélte, ha a lány nem tudja maga elé tartani a védelmező ékszert, akkor végre sikerül megölnie. De most is csúfos kudarcot vallott, átkát valami, talán egy láthatatlan erőtér, eltérítette, és azt ismét magába szívta a karkötő. Voldemort már szitkozódott, és a szobája berendezésében tettek kárt haragos átkai.

A tombolás hevében egy pillanatra megállt, majd arca felragyogott, ahogy egy újabb ötlet fogalmazódott meg benne. Csontos ujjait a Sötét Jegyre helyezte. Nemsokára két halálfaló lépett be, egyikben Ramani azt a gyér hajút ismerte meg, aki kísérgetni szokta. Az ajtót Voldemort gondosan bezárta.

– Szedjétek le a függönyzsinórokat! – parancsolt az embereire. – Utána jó erősen kötözzétek meg a lányt, de a jobb karja maradjon szabadon!

A halálfalók eleget tettek a kérésnek, Ramani azonban próbált ellenállni, s mivel csak a lába volt szabad, azzal rúgkapált a halálfalók felé, erre Voldemort megbénította a lányt. A kötelékeket a Nagyúr is ellenőrizte, majd amikor elég erősnek találta, a bénítást megszüntette.

– Tudja – szólt a boszorkányhoz a sötét mágus –, az jutott eszembe, mi van, hogy ha ez a „ saját akaratából kell kinyitnia” kitétel, mégis csupán csak a mágikus kényszerítésre igaz? Most semmilyen varázslat hatása alatt nem áll, csak egyszerűen meg van kötözve.

– Ezt nem teheti! – kiáltotta Ramani.

– Dehogynem tehetem. Fogjátok, és vigyétek oda! – parancsolta Voldemort a szolgáinak, és az asztalon fekvő doboz felé intett.

A két férfi meg fogta Ramanit jobbról és balról, és taszigálni kezdték, mivel a lány, ahogy csak tudott, ellenállt.

Amikor az asztalhoz értek, Voldemort kinyitotta a dobozt, a sötét energia elöntötte a szobát. Ramaninak ismét iszonyatosan fájni kezdett a feje, no meg a karkötős keze is, hiszen az ékszer égette a bőrét. Voldemort emberei is felnyögtek fájdalmukban, még meg is tántorodtak egy kicsit. Csak a Sötét Nagyúron nem jelentkezett semmilyen kellemetlen tünet. Ramani arra gondolt, hogy ez a férfi maga is olyan energiákat hordozhat mint a könyv, ha ennyire nincs hatással rá az ereje.

– Fogjátok meg a szabadon hagyott karját, és érintsétek a borítójához.

Ramani minden erejét latba vetette, és igyekezett kalimpálva kitérni a vasmarkok elől, de végül megfogták a karját, és erősen a könyvhöz szorították.

Ramani úgy érezte, mintha forró kályhalaphoz ért volna a bőre, fel is ordított fájdalmában. De a mellette álló két férfi is kiáltott, majdnem megsüketült tőlük. Az egész szobát szemkápráztató fény töltötte be. Rammani mindenhonnan suttogásokat hallott, s úgy érezte, mintha ezernyi kar kapott volna a jobbkeze után és marcangolnák róla a húst. A kín elviselhetetlenné vált, majd hirtelen mintha mindent elvágtak volna.

*


Voldemort pislogott, hogy az előbbi fény káprázata eltűnjön a szeme elől. Lassan kitisztult előtte a szoba. Először az asztalra nézett, a könyvön mágikus láncok alakja halványodott el. Felvette a Necronomicont, de csalódottan vette tudomásul, hogy azt továbbra is képtelen kinyitni. Mérgében az asztalhoz vágta a könyvet.

A földre pillantott, amin három eszméletlen alak feküdt. Hozzájuk lépett. Csatlósai meghaltak, Ramani azonban még élt. Próbálta felébreszteni a lányt, sikertelenül. A boszorkány semmilyen varázslatra nem reagált, még a Cruciátus sem térítette észhez. Ahogy jobban megvizsgálta, rá kellett jönnie, hogy a lány pupillája a fényre sem reagál. Nyugtázta magában, hogy valószínűleg a könyvön lévő átok olyan agykárosodást okozott a boszorkánynál, hogy zöldséget csinált annak agyából. Nem baj, legalább nem ellenkezik. Megfogta Ramanit, és asztalhoz húzta. Már majdnem hozzáérintette a lány karkötős karját a Necronomiconhoz, végül megállt a mozdulattal, ahogy ismét halott csatlósaira pillantott. Nem tudhatta, hogy ő meghalhat-e, ha próbálkozik. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha hívat egy gyógyítót a Szent Mungóból. Ha a boszorkányt helyre tudnák annyira hozni, hogy képes legyen lábra állni, a károsodott értelmi szintje miatt, könnyen meg lehet majd győzni, hogy nyissa ki a könyvet.

*


– Már másfél hete ilyen! Jobban kellene kapkodnia magát! – mordult Voldemort a gyógyítóra, aki többfajta ellen átkot és gyógyító bűbájt mondott már betegére abban a pár napban, amióta kezelte a lányt – eddig kevés eredménnyel. Talán a boszorkány szeme reagált ismét valamelyest a fényre.

– Ráadásul ezek a furcsa foltok sem tetszenek – intett a sötét mágus Ramani karjain lévő kör alakú vörös sebekre.

Az gyógyító nem értette, miért várnak csodát tőle ilyen rövid idő alatt, hiszen őt csupán három napja hívták ide, addig egy másik kollégája próbálkozott a gyógyítással. A férfi nem tért vissza az ispotályba, nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történt vele.

– A Mungóban többet tehetnék – suttogta a gyógyító.

– Ebből a szobából ki nem viszi, itt kell rendbe hoznia! Még csak az hiányzik, hogy magához térve megszökjön az ispotályból.

A gyógyító inkább nem szólt egy szót sem, pedig lett volna mondanivalója. Egyáltalán hogyan képzelik, hogy információk nélkül meg tudja gyógyítani a boszorkányt? Hiszen azt sem árulták el neki, hogy milyen sötét varázslat találta el a lányt. Ártás, rontás vagy átok? Azokból is rengeteg fajta volt. Ha nem megfelelő ellen átkot mond, még ronthat is a beteg állapotán. Eddig csak a szerencséjén múlott, hogy nem csinált nagyobb bajt. Hiába mondta, hogy így nem lehet kezelést végezni, nem hallgatták meg. Tehát muszáj volt valamit előadnia, nehogy Tudjukki megölje azért, mert semmit sem tesz. Magában bánta, hogy két hete egyik kollégájától átvállalta Narcissa Malfoy kezelését, és hogy (bár nem emlékezett semmilyen különleges bűbájra sem, amit mások nem alkalmaztak volna előtte az asszonyon) sikereket ért el, és a boszorkány négy napja hazatérhetett. Ha a nő még mindig mély álomban lenne, akkor nem őt hívták volna ehhez a reménytelen esethez, és nem kellene attól tartania, hogyha nem áll be javulás a beteg állapotában, akkor pár napon belül ő is követi elődjét a halálba.

Azt nem említette, hogy a lány karján a furcsa foltok, bizony pálca okozta égési sérülések, és azt is tudja, ki okozta őket, hiszen ezekkel a sebekkel legalább tudott kezdeni valamit, így képes volt az eltüntetésükkel némi eredményt felmutatni.


*


Bellatrix Lestrange a folyosóról hallotta, ahogy mestere vitatkozik a gyógyítóval. Miután Voldemort Potter szökése után elbánt vele, egy ideig kerülte a férfit, haragudott rá. De azután úgy érezte, valóban ő volt a hibás, a férfi jogosan büntette meg, és szégyellte magát, amiért neheztelt rá. Mivel nem akart a férfi szeme elé kerülni, ugyanakkor vágyott rá, hogy a közelében lehessen, titokban követte, legalábbis olyankor, amikor a varázsló a Malfoy kúrián belül tartózkodott.

Bellatrix gyakran téblábolt vagy hallgatózott mestere ajtajánál, hogy legalább a hangját hallhassa. Most is azért volt a folyosón, hogy a sötét mágus hangjában gyönyörködtessen. De a szavai haragot keltettek benne.

Miért akarja ennyire itt tartani? Miért akarja, hogy felébredjen?

Az elmúlt másfél hét alatt Bellatrixnak szembesülnie kellett azzal, hogy Voldemort „szívén viseli” „kedvenc foglya” sorsát. Bellatrix szemét már az is igencsak csípte, hogy Ramani Black nem a hideg nyirkos pincetömlöcökben volt elszállásolva – ahova való lenne –, mint a többi rab, hanem az egyik emeleti szobában. Az még inkább hergelte a nő indulatait, hogy míg a lány ébren volt, még a megboldogult Tachertől hallotta, hogy a Nagyúr többször négyszemközt beszélgetett vele – a beszélgetések alatt megkínzottakat nem számolta személynek a férfi.

De az, hogy Voldemort mindennap megnézze, hogy javult-e a lány állapota, egyenesen vért kívánt. Hiába tanította őt Ishita arra, hogyan kontrollja az indulatait, hiába sikerült már egyszer azt az átkozott bábot nem felrobbantania, amikor a teljes test gyógyítását gyakorolta. Ha arról volt szó, hogy élete nagy szerelme egy másik nőt tüntet ki a figyelmével – főleg ezt a boszorkányt, akinek az anyja elvette Bellatrixtól a vőlegényét –, semmi sem érdekelte, elégtételt akart venni. Legszívesebben megölte volna a lányt, de nem tehette.

Azonban nem maradt megtorolatlanul a sérelme. Bár Potterék elvették a pálcáját, és a Nagyúr kifejezetten megtiltotta, hogy a raktárból egyet is magához vegyen, Bellatrix a férfi ezen parancsa ellen cselekedett, és még aznap beszerzett egy másik pálcát az elkobzott mágikus tárgyak raktárából. Egyrészt azért, mert akkoriban még haragudott a varázslóra, másrészt, szüksége volt a varázstárgyra, hogy megtanulhassa a teljes test gyógyítását. Természetesen a varázseszközt elrejtette társai és mestere elől, nem akart kínzást kapni az engedetlenségért.

Lépteket hallott, így gyorsan eltűnt a folyosó kanyarulatában. Alig bújt el, amikor a folyosó másik végéből egy alak sietett a szobához, majd kopogott. Voldemort a gyógyítóval együtt kilépett onnan.

– Nagyúr, Potterék betörtek a Gringrottsba! – hadarta.

– Hova? – kérdezte idegesen Voldemort.

– A Lestrange széfbe.

– Mit vittek el?

– Nem tudom, a koboldok nekem nem árultak el semmit. Szóljak, Bellatrixnak?

– Nincs szükség rá. Nem kell egy pálcájától fosztott hisztérika a közelembe, a koboldok nekem beszélni fognak. De a többieknek szólj, át kell fésülniük a bank környékét, a Rend eddig felfedett házait, talán az egyikbe menekültek. Maga pedig szedje össze magát! Mire visszajövök, legyen észnél a betege – fordult Voldemort, a gyógyítóhoz, majd sietve távozott.

Bellatrixot fájón érintette, hogy a Nagyúr hisztérikának titulálta. Úgy érezte, a benne lévő feszültséget le kell vezetnie valakin. Előlépett a kanyarulatból, majd a magába roskadt gyógyítóhoz lépett.

– Egyen és igyon valamit – szólt a férfihoz kedvesen. – Teljesen kifáradt. Már napok óta nem aludt rendesen, nem igaz?

– Nem hagyhatom magára a beteget – mondta gépiesen a férfi.

– Egy fél órát csak pihenhet – biztatta Bellatrix. – Tegnap is jól esett az a kis pihenés, nem?

A gyógyító a nőre nézett.

– Magát teljesen félreismerik az emberek – mondta. – Sosem gondoltam volna, hogy képes törődni mással.

– Persze, hogy képes vagyok. Meglátogathatom ? - intett Ramani ajtaja felé. - Hátha, az, hogy beszélek hozzá használ valamit.

– Persze, a tegnapi beszélgetés is sokat segítette a munkám – mosolyodott el cinkosan a varázsló. – Csak egy fél órát leszek oda.

Miután a varázsló eltűnt a folyosó végén, Bellatrix belépett Ramani szobájába. A lány ugyanúgy feküdt az ágyon, mint előző nap. Fehér fényű varázslat védte a tartós mozdulatlanságból eredő elváltozások és az izmainak sorvadása ellen. Bellatrix az ágyszélére huppant.

– Szia, te kis szurtosképű! Látom, a gyógyító már kezeli a tegnapi csevegésünk nyomait – mondta Bellatrix, és megütögette a lány karján már halványuló égési sérüléseket. – Hogy szegény ne maradjon munka nélkül, csinálunk még néhány ilyen pöttyöt.

Belaltrix a szoknyája rejtett zsebéből elővette a kölcsönpálcát, majd módszeresen sebeket kezdett égetni Ramani bőrébe. Minden egyes alkalommal, miután elnézte a pálcája nyomán létrejött harsogó, és vélhetően fájdalmas sérüléseket, kissé jobban érezte magát.

– Az lenne az igazi, ha ordítanál – mondta, és Ramani nyakához érintette pálcája perzselő hegyét. A finom bőrön sokkal hosszabban időzött, mivel észrevette, hogy a lány arca megrándult. Talán magához tér, és akkor majd addig kínzom, míg be nem reked a sikítástól – gondolta izgatottan Bellatrix. – Úgysem tudja elmondani a Nagyúrnak, hiszen fel sem képes fogni, hogy bántom.

Még erősebben nyomta a pálcáját Ramani nyakához, akinek kipattant a szeme. Utána minden olyan gyorsan történt. Bellatrix azt még fel tudta fogni, hogy a lány megragadta a pálcás kezét, de hogy az orra hogyan találkozott a kemény ágytámlával és tört el, majd került az arca a matracra, és Ramani miképp mászott a hátára és csavarta ki a karját, nem tudta volna megmondani. Bellatrix kezéből kiesett a pálca, és a dulakodás közben a padlóra gurult. A boszorkány ki akarta szabadítani a karját, de ezzel azt érte el, hogy azt egészen törésig csavarta hátra Ramani, aki a nő arcára párnát szorított, ezzel tompítva annak ordítását.

Ezután Bellatrix érezte, hogy Ramani leszáll a hátáról, de mire fájós karjával egyenesbe küzdötte volna magát, a lány már pálcát szegezett rá, és elnémította.

– Meg ne merj mozdulni! Szükségem van a ruháidra – jelentette ki Ramani, majd egy pálcaintéssel megszabadította Bellatrixet a ruhájától, a nőn csak a sötét selyem fehérneműje maradt. A lány mágikus köteleket vont a boszorkány köré, majd gyorsan átvette annak ruháit.

– Most pedig kisétálunk innen, ha bárki az utamba áll, végzek veled! – mondta Ramani, utána lebegtető bűbájjal felemelte az ágyról Bellát, majd kinyitotta az ajtót, és kiléptek a folyosóra. Bellatrix még látta, hogy Ramani felgyújtja a szobáját.

– Ne aggódj, magától elalszik, ha minden bútort, ruhadarabot és hajszálat elégetett. Engem még egyszer nem fogtok elkapni!

Bellatrix még sosem érezte ilyen kiszolgáltatottnak magát, remélte, hogy valakivel összetalálkozik a folyosón. A gyógyítónak elméletileg vissza kellene térnie, de a férfi valószínűleg legalább egy óráig nem kerül elő, hiszen előző nap is tovább időzött távol a betegétől. A kúria teljesen üresnek hatott. A halálfalókat, akiknek volt pálcájuk mind elvitte magával a Nagyúr. Bellatrix kipillantott az egyik ablakon. Alkonyodott. Így még azt sem remélhette, hogy egy mahari a szokásos futásuk közben észreveszi őt, és különös helyzetét. Már csak abban reménykedett, hogy húgával összetalálkozik. Igaz, Narcissával sem ment volna sokra, hiszen a szőke boszorkánynak sem volt pálcája, mivel azt odaadta Dracónak, amikor a fiú visszatért az iskolába. Lucius! Neki van pálcája, de a Nagyúr megint bizalmatlan vele szemben, ezért bizonyára nem vitte magával. Bárcsak erre téblábolna az a bájgúnár! – gondolta Bellatrix. A lenti szalon! Ott szokott naphosszat üldögélni, és nézni a kandalló tüzét. Oda kellene vezetnem ezt a libát. A francba, hogy elnémított!

Bellatrix ficánkolt, ahogy csak tudott, majd mivel képtelen volt szabadulni a béklyóitól, taktikát váltott. Hátra-hátra pillantott a lányra, miközben gúnyosan elmosolyodott, de nem ért vele célt.

Ahogy haladtak, Bellatrix örömmel vette tudomásul, hogy a lány éppen a földszinti szalon felé igyekszik. Talán a legutóbbi kudarcba fulladt szökési kísérlete miatt nem próbálkozott a birtok kapujával, hanem inkább a hopphálózatot akarja igénybe venni.

A szalonban csupán Narcissa és Lucius tartózkodtak. A férfi háttal ült az ajtónak, az asszony bele volt felejtkezve egy Dracót ábrázoló fényképbe, igazán figyelemre sem méltatták a belépőket.

– Bellatrix, kérlek, csukd be az ajtót magad után! – mondta fásultan Narcissa, majd mivel nem kapott választ felpillantott.

– Merlinre! – kiáltott fel.

Erre a férje is megfordult, majd felpattant ültéből, de az ahelyett, hogy pálcát rántott és lefegyverezte volna Bellatrix támadóját, megkövülten állt. Ramani ki is használta a helyzetet, és a férfi kezéből kibűvölte a pálcát.

– Mindenki szépen megnyugszik, és azt teszi, amit mondok! – szólalt meg Ramani. – Kísérjen ki minket a kapuhoz, és nyissa ki azt! – intézte a szavait Luciushoz. – Ha nem teszi, annak súlyos következményei lesznek! – mondta, majd hogy szavainak nyomatékot adjon, pálcáját Bellatrix torkához szegezte.

– Kérlek, ne bántsd a nővérem! – szólalt meg sírva Narcissa, és a Ramani-Bellatrix kettőshöz szalad, de amikor felé irányult a lány varázspálcája megtorpant. – Kérlek! Mindent megteszünk.

Bellatrix elképedt húga reakcióján. Sosem gondolta volna, hogy a boszorkánynak ő kicsit is fontos. Pedig ezzel a lépéssel a szőke asszony a saját családja életét is kockára tette.

– Lucius, menj! – mondta Naracissa. – Nem akarom látni, ahogy meghal a nővérem.

A varázsló azonban, továbbra is mozdulatlanul állt a kandalló előtt.

– Ha kell, én engedem ki – szólalt meg erre hisztérikusan Narcissa.

Ekkor a szalon másik ajtaján egy mahari lépett be.

*


Ishita Bellatrixot kereste, mert a nő nem jelent meg a szokásos esti óráján. Azt gondolta, a boszorkány valamin megint megsértődött, és ezt akarta tisztázni vele. Mivel sehol sem találta, a földszinti szalon felé vette az irányt, úgy vélte, hogy az asszony húga tud valamilyen információt adni, nővére tartózkodási helyéről. Ahogy belépett a szalonba meglepő látvány fogadta. Bellatrix Lestrange fehérneműben, megkötözve lebegett a szoba közepén, arcára alvadt vért tapadt, nyakához egy varázspálcát szorítottak. Ishita rögtön a kardjáért nyúlt, de megállt a mozdulat, amikor Bellatrix támadójára tekintett és meglátta azokat a zöldeskék szemeket. Mivel a kiképzőtáborban csak Abhita tanítványának volt olyan szeme, egy életre megjegyezte az írisz minden jellegzetességét.

– Vanhi? – kérdezte meglepetten.

– Ishita? – kérdezett vissza a lány, majd bal karjával, mint valami élő pajzsot magához szorította Belaltrixot.

Ishita még jobban meglepődött azon, hogy a lány őt a nevén szólította. Hiszen ezt a mahari tanoncot Asha anyakirálynő száműzte a testőrségtől, tehát az emlékeit is kitörölték. Egy mahari volt a tettes! Csapott belé a régi felismerés. Most már összeállt neki a kép. Valóban ez a lány ölhette meg azokat a halálfalókat. De miért?

– Lépjen el az ajtóból, és engedjen utamra! – utasította Ramani jamani nyelven.

– Nem tehetem – felelte Ishita. Nem engedhette el a lányt, hiszen Yamika királynő parancsba adta, hogy találja meg a különös gyilkosságok tettesét, aki most itt állt előtte.

– Ne akarja, hogy bántanom kelljen! – Ramani pálcájának hegye megégette Bellatrix bőrét, mire a nő némán felsikoltott. A kereveten ülő szőke boszorkány zokogni kezdett. – El kell mennem, a királynő parancsát végre kell hajtanom.

– Ne akarj félre vezetni, Yamika királynő neked nem parancsolhatott, akkor már régen száműztek Jamanból, mire trónra került. Nem engedhetlek el, engem is parancs köt.

– Nekem csak Asha anyakirálynő parancsol, és ő sosem száműzött engem.

– Én ezt nem értem. Miért nem tette? Nem teljesítetted a parancsot...

– Én mindig azt tettem, amit kívánt tőlem – szólt közbe Ramani. – Így most szabadabb lehetek bármelyikőtöknél, és megtehetem azt, amit az ország érdeke diktál, de ti képtelenek lennétek rá.

Ishitának nem kellett nagyon megerőltetnie magát ahhoz, hogy rájöjjön, mire céloz a lány. Azonban így, hogy tudta, a társa mit tervez Yamika ellen, végképp nem engedhette el, hiszen nem hagyhatta, hogy az ifjú királynő meghaljon.

– Nem fáj, hogy Abhita meghalt? – kérdezte tőle Ramani.

Ishitában felidőződött az a nap, amikor Abhitát megölték. Kohold vádak alapján lefejezték. A legjobb barátnők voltak, és ő nem tehetett semmit az életéért. Ahogy nem tehetett semmit a régi kedvenc tanítványáért sem, akit Yamika királynő miatt saját magának kellett megölnie. Tömény fájdalom és harag hullám töltötte el a lelkét. A szeme könnybe lábadt.

– Csak én bosszulhatom meg őt, csak én vethetek véget a rémuralomnak – folytatta Ramani.

Ishita legyűrte a torkát fojtogató gombócot, és Ramani szemébe nézett. Tudta, hogy a döntésével aláírja a saját halálos ítéletét, de úgy érezte, megéri ez az áldozat a barátai, szerettei emlékéért.

– Kábítsd el őket, ne legyenek tanuk! – mondta nagyot sóhajtva.

Ramani habozás nélkül eleget tett a kérésnek, és elkábította a Malfoy házaspárt, de Bellatrixot még biztonsági okokból éberen tartotta.

– Őt is.

– Nem, szükségem van biztosítékra.

– Rendben – sóhajtotta Ishita. – De bármi is történik majd velem, nehogy együttérzést lásson az arcodon, senki se vádolhasson engem árulással. Hiszen, ha én árulónak tűnnék, a többieket is annak tartanák. Ki tudja, hogy sikerrel jársz-e. Végül Yamika az egész testőrséget kivégeztetné.

Ramani halványan bólintott.

– A házon erős védő mágia van – folytatta Ishita –, de a karddal végzett Evello ártással tudsz lyukat ütni rajta pár percre – Ishita hangja elakadt. Mellkasában erős szorítást érzett, a mellkasához kapott, szédülni kezdett, majd a földre rogyott. Orrából lassan szivárgott a vér.

– A kardom átadom, azzal ki tudod robbantani magad innen, de azután dobd vissza hozzám – hadarta a további utasításokat.

– Nem változom át tőle? – kérdezte Ramani. – Nem tudhatják, hogy mi vagyok.

– Nem. Mindannyian, csak a saját kardunk mágiája által kapjuk meg az arcunkat – nyögte zihálva Ishita. Úgy érezte, valamilyen erő összepréseli a tüdejét. – A nagykapun csak halálfalók léphetnek át.

– Az már van egy nálam – mondta Ramani.

– Ne őt vidd, hanem azt a másikat – kérte Ishita. – Sok munkám van benne, nem olyan gonosz, mint mondják, megérdemel még egy esélyt. Ne most ölje meg a mestere.

Ishita testébe fájdalom hasított, úgy érezte, mintha belülről szanaszét szabdalták volna.

– Rendben – hadarta Ramani, közben ellökte magától Bellatrixot, aki szalonasztal alá esett, arccal a szőnyegre.

– Fogd meg a kardom, míg élek, addig használd – suttogta elhaló hangon Ishita.

Ramani hozzálépett, a tokjából kihúzta a kardot, közben szemével megkereste a szalon leggyengébbnek látszó pontját – egy hatalmas üvegajtót, ami a parkra nézett.

– A tükröket! – nyöszörögte Ishita. – Nem akarom látni...

Ramani a kandalló párkányán lévő kis tükröt, és egy, a kerevet felett lógó, embernagyságú tükröt, porrá robbantott, illetve minden tükröződő felületet elhomályosított. Úgy tudta, hogyha egy mahari a halála pillanata előtt tükröződő felületre pillant – a rúnakardját kivéve –, megláthatja az eredeti arcát, azt ami a kétévesen rájuk került maszk alatt van. S akkor a maszkjuk is megszűnik. Ramani, míg a kiképzőtáborban volt, sosem hallott olyat, hogy bármelyik maharira is, akiket Isinar istennő szolgái elvittek volna magukkal, maszk nélkül virradt volna rá a reggel.

Miután Ishita felől nyugodt lehetett, koncentrálni kezdett az üvegajtóra, a kardon a rúnajelek felizzottak, majd a lány meglendítette a feje fölött és az üveg felé irányította. A varázslat embernagyságnál kissé nagyobb lyukat tört az ajtón. A lyuk azonban alighogy létrejött, kezdett zsugorodni.

Ramani a haldokló Ishita mellé dobta a kardot, majd az ájult Luciust magához lebegtette, és sietve kilépett a varázslóval a nyomában a parkba.

Ishita megfogta a kardját, majd remegő kézzel visszadugta a hüvelyébe. Érezte, hogy valaki figyeli. Felpillantott, Bellatrix sötét, könnyes szeme nézett rá. Nemsokára a mágikus kötelek leoldódtak a boszorkányról, ebből tudta Ishita, hogy Abhita régi tanonca sikeresen kijutott a birtokról.

Bellatrix, amint kiszabadult a kötelékek fogságából, Ishitához rohant. Megfogta a nő karját és vállát, majd összpontosított. Ishita érezte és látta a meleg, kellemes aranyfényt. Büszke volt tanítványára, amiért az képes volt a teljes test gyógyítását alkalmazni rajta. Azonban tudta, hogy bizonyos varázslatok ellen tehetetlen ez a bűbáj. A megszeghetetlen eskü árulóját nem mentheti meg a haláltól, percekig késleltetheti a véget, de meg nem mentheti. Az aranyfény eltűnt, Bellatrix reménykedve nézett rá, majd könnyek csorogtak végig az arcán.

– Miért nem sikerül? – zokogta. – Meg fogom ölni azt a kis ribancot.

– Bellatrix, ne tegyen semmit – suttogta Ishita. – Maga nem látott semmit. Elájult, mint a többiek, s mikor felébredt, én már halott voltam. Bárki kérdi, így történt minden. Maga semmit sem tud, arról, hogy hogyan ment el.

– Miért akarja, hogy ezt mondjam?

– Meg kell védenem a többieket – mondta.

– Kiket?

– Bellatrix, örülök, hogy megismerhettem. Maga a szíve legmélyén jó ember, ezt ne felejtse el – suttogta Ishita, majd lehanyatlott a feje.

– Ébredjen fel! – kiabálta Bellatrix. – Ne hagyjon magamra! Maga az egyetlen barátom! – zokogott, és görcsösen szorította magához a halott nő testét. Bellatrix úgy érezte, sosem fájt még ennyire a szíve, még akkor sem, amikor annak idején mestere eltűnt a Potter kölyök miatt. Ebben a pillanatban legszívesebben maga is meghalt volna.

Arra eszmélt fel, hogy valaki belépett a szobába. Egy másik mahari volt. Annyira hasonlított Ishitára – a tökéletesen egyforma arc, a ruha, a fejdísz –, hogy egy pillanatra azt hitte ő az.

– Mi történt itt? – kérdezte a nő, a halott társa felé pillantva.

Bellatrix egy pillanatra habozott, majd megszólalt.

– Az egyik fogoly megszökött. Nem tudom mi történt, mivel elkábított engem. Mire felébredtem, Ishita itt feküd.

A mahari körbenézett, szeme egy-egy röpke pillanatig megállapodott a már üveg nélküli tükrökön, a bútorok elhomályosult ezüstözött szegélyein, amik lassan ismét fényesedni kezdtek. Majd úgy nézett Bellatrixra, mint aki nem hiszi el a boszorkány szavait.

– Menjen onnan! – szólalt meg kis idő múlva, és közelebb lépett a holttesthez. Bellatrix nem szívesen, de elengedte Ishitát, és távolabb húzódott tőle. A mahari színes varázslatokat végzett a holttest felett.

– Bizonyára szívrohamot kapott. Már idős volt, számítani lehetett rá – mondta maga elé olyan hangsúlyban, mintha azt gyakorolná, hogy fog jelentést tenni az esetről, közben gondosan eltüntette Ishita orrvérzésének bizonyítékait. A nő Bellatrixra pillantott.

– Ne sirassa. Ő már boldog, hiszen Nakbar isten szolgálatába állhatott odaát – mondta a mahari, majd lecsukta Ishita szemét. Ezután a porrá robbantott tükröket egybevarázsolta.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)