Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Ramani a sövények takarásában sietett a Malfoy-birtok főbejáratához, őt lebegve követte az ájult Lucius.

A lány fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Úgy érezte, ha egy pillanatra is tudatosan megállna valamelyiknél sokkot kapna. Így hagyta, hogy a szavak, érzések , emlékképek csak átfolyjanak rajta, mindegyiknél annyit időzve, amennyit éppen elméje elbírt viselni. Egyik pillanatban egy világos robbanás rémlett fel neki, majd Voldemort szobája. Teljesen mozdulatlan volt, mintha bénító átkot szórtak volna rá. Kínzó fájdalom járta át a testét, majd éles fény világított a szemébe, ami utána igencsak káprázott. Még nem tisztult ki előtte a kép, amikor érezte, hogy valaki megfogja és húzza. A plafont nézte, majd az egyik szék párnáját. Érezte, ahogy a kezét a csontos ujjak közrefogják. Legszívesebben felkiáltott volna, nem akarta ismét azt a kínzó húsba markoló érzést érezni. Szerencsére nem is kellett. A következő pillanatban a szoba ismét nézőpontot váltott. A feje keményen koppant a szőnyegen. Voldemort elengedte. A gyér hajú varázsló halott tekintete került a látóterébe. Ramani szeme szúrni kezdett, ekkor jött rá, hogy le sem tudja hunyni a szemét. Hallotta a sötét mágus szavait.

– Ezek halottak, vigyétek ki őket, és hozzatok a Szent Mungóból egy gyógyítót!

Azután őt egy másik szobába vitték.

Minden olyan élesen kápráztatónak tűnt, bántotta a fény a szemét, de bármennyire is akarta, azt továbbra is képtelen volt lehunyni. Nem tudta mióta feküdhetett ott égőn fájó szemmel, mire jött egy bántóan citrus zöld színű taláros férfi, aki megtette azt a szívességet, hogy szemhéját lezárta. Végre sötét volt, az égető érzés is lassan enyhült. Minden nap egyformán telt, be volt zárva önmagába és nem tudott semmit sem csinálni. Elviselte, ahogy mágikus úton megetetik és rendben tartják. Hallgatta a gyógyító motyogását: „Ennek segítenie kell.” Érezte bőrén a hol meleg, hol hűvös varázslatokat. Voldemort éles hangja sértette a fülét. A férfi állandóan elégedetlen volt azzal, hogy még mindig nem hozták őt helyre, nem egy esetben még meg is kínozta a gyógyítót, aki utána, amikor egyedül maradt a betegével, rendre szidta és gúnynevekkel illette Ramanit. Egyszer még kiabált is vele az első gyógyítója és érezte, hogy a férfi megfogja a vállait és olyan eszeveszetten rázza meg, hogy majd’ leesett feje. – Térj már észhez te szerencsétlen hülye! Ki fognak nyírni miattad! – kiabálta a férfi.

Ramani úgy vélte, hogy a Necronomiconon lévő mágikus zár tette őt ilyenné, valamilyen védő mechanizmus lehet ez, és azt remélte, hogy hamarosan magától el fog múlni. De ahogy teltek a napok, egyre jobban rettegett attól a gondolattól, hogy örökre így marad. Bárcsak én is meghaltam volna, mint azok a halálfalók! gondolta. Belülről ordított, legszívesebben sírt is volna, de a teste még annyira sem akart engedelmeskedni neki, hogy könnyezzen, amikor ilyen kétségbeejtő helyzetben van.

Aztán jött Bellatrix. Annak a nőnek a hangjából, csak úgy sütött az iránta érzett gyűlölet, de nem csak a hangja, hanem a pálcája is égetett. Rettentően fájtak az újabb és újabb sebek, de érezte, hogy a szeme könnybe lábad és ezt jó jelnek vélte. Talán mégsem marad örökre ilyen béna. S ma, amikor a nyakán égetett sebet, Bellatrix talán éppen valamiféle „bekapcsológombot” „nyomott meg”, vagy csak lejárt az átok hatása – ezt Ramani nem tudta volna megmondani – úgy érezte, hirtelen visszatért minden erő belé. Önkéntelenül is a közlekedési lámpa jutott eszébe erről. Amíg a piros jelzés villog a gyalogos nem léphet az útra, minden más mozgásban van körülötte, az autók, a kerékpárok, a motorok, csak neki kell egy helyben állnia. De amikor zöldet kap, mindenki más áll meg, és ő mozdulhat. Ramani is megkapta a zöld jelzést. S szemei kipattantak, karjai pedig reflexből Bellatrix után kaptak, és leszerelte a nőt, ahogy annak idején a kiképzőtáborban tanulta.

Bárhonnan meg lehet szökni, csak tudni kell a módját – idéződtek fel benne Swapna szavai. Tudta, hogy eljött az ideje a szökésnek, és érezte, hogy senki sem állhatja meg. Megkeményítette magát, elhatározta, hogy akárki is kerül az útjába, nem fog elgyengülni. Ennek ellenére, amikor meglátta Luciust megsajnálta a férfit, hiszen az sötét karikákkal keretezett szemével, beesett arcával, ápolatlan hajával és borostás arcával ismét úgy nézett ki, mint amikor a mugli sikátorban találkoztak.

Ez megint valami manipulálási akció, gondolta. Azt akarja, hogy megsajnáljam. De nem fogom.

Nagyot sóhajtott, miközben arra gondolt, hogy a férfi milyen könnyen hazudott neki, csakhogy ágyba, bűnbe vigye őt.

Engem többé nem manipulálsz!, gondolta.

Ezután hiába siránkozott neki Narcissa, nem figyelt az asszonyra, kitartóan a férjét nézte, aki idejuttatta őt. Minden haragját felszította magában, gyűlölni akarta a férfit, hogy semmilyen más érzelem ne férkőzhessen hozzá, hogy véletlenül se sajnálja meg Narcissát. Amíg Lucius a szobában volt, a szőke boszorkány nem is remélhette, hogy szavai meghallgatásra találnak.

Ramani úgy gondolta, ha Bellatrix fenyegetéseivel nem ér célt, majd Luciust fogja túszul ejteni. Eszébe jutott, hogy rimánkodott neki a férfi a szobájában. Ez a varázsló annyira félti a kis életét, hogyha az ő nyakához szegezné a pálcáját, akkor bizonyára önként és dalolva vezetné ki őt a házból, és engedné ki a birtokról csakhogy pár órát még éljen, míg Voldemort vissza nem tér. De mielőtt cselekedhetett volna a túszcsere ügyében, megjelent egy mahari. Ahogy meghallotta a hangját, már tudta is, hogy kicsoda. Ez a mahari beszélgetett az első szökési kísérlete idején Bellatrixszal a folyosón, de akkor nem jött rá a nevére, mivel nem látta az alakját. Most viszont, ahogy a nő a rá jellemző módon körbepillantott, azonnal beugrott a neve: Ishita. Abhitának, az ő mentorának legjobb barátnője volt. Őt magát hosszabb ideig nem tanította, de mindig ő helyettesítette Abhitát, amikor az betegség miatt ágynak esett.

Meghalt! Meghalt! Meghalt! – kiabálta magában, könnyek szúrták a szemét, torka elszorult. Ishita jelent meg újra, és újra előtte. Ahogy földre rogyott, kapkodta a levegőt. Ramani szeme előtt még sosem halt meg egy mahari sem. Főleg nem olyan, akit kedvelt. Gondolatait el akarta terelni Ishitáról. Bármire akart gondolni, csak a nő szörnyű halálára nem.

Gondolatai Jamanba szökelltek, hat-hét évvel ezelőttre. Akkor még csak tizenkét, tizenhárom éves volt. Milyen gondtalanul élt a kiképzőtáborban! Hogy sütött a nap! Nem úgy, mint ebben a borongós Angliában. Abhita is élt. Versenyt rendeztek a kiképzők a tanítványoknak. Ishita ugyanúgy szurkolt, a barátnője tanoncainak, mint a sajátjainak. Ramani harmadik helyezést ért el akkor a futóversenyen. Abhita nagyon nekikeseredett, amiért nem az ő tanonca nyert, ez Ramanit is letörte. Ishita ellenben azzal lelkesítette barátnőjét, és a lányt, hogy örüljenek annak, hogy legalább az első három helyezett közé kerültek a harminc indulóból. Ishita mindig pozitívabban látta a dolgokat, mint Abhita. Sokszor nevettek ők ketten együtt. Ishita szemei mindig vidáman csillogtak.

Ishita szemiben most nem volt vidámság. Eltört benne a fény – gondolta Ramani, ahogy a bokrok takarásában futott. Ahogy Yamika megölte Abhitát, belőle is megölt valamit.

Ramani ismét látta maga előtt, amint Ishita lerogy a szalon szőnyegére, és meghal, amiért megszegte az esküjét. Megfogadta magának, hogy már tényleg senki és semmi nem állíthatja meg, hogy Yamikát eltüntesse a föld színéről. Ishita halála ne legyen hiábavaló.

Ramani a kapuhoz érve Lucius bal karjáról felhúzta az ingujjat, így láthatóvá vált a sötét jegy, amit a kapuhoz érintve, annak díszes fém rácsai ködszerűvé váltak. Ramani végig fogta a varázsló karját, amíg átlépett a túloldalra, majd ellökte magától. A kapu rácsai ismét szilárd alakot vettek fel, a férfit lebegtető bűbáj azonnal megszűnt, és Lucius a földre esett. A kábító átok hatása is oszlani kezdett, mert a varázsló éberebben pillantott fel a boszorkányra. Ramani elfordította a tekintetét a férfiról, utána dehoppanált.

Ramani első dolga az volt, hogy megszabaduljon Bellatrix ruháitól, és a kardjáért menjen, ezért a műteremlakásba sietett. Nem akart sokáig ott tartózkodni, hiszen azt a helyet ismerte Lucius, és valószínűsítette, hogy amint rendesen észhez tér a férfi, ott fogja először keresni. A kard megszerzése utánra azt tervezte, hogy megkeresi Yamika királynő pontos tartózkodási helyét. Próbálta felidézni magában az évekkel ezelőtt tanult varázsigét, mellyel a királyi család tagjait lehet megkeresni.

Sietve vette be magát a lakásba, még mielőtt a kotnyeles szomszédasszony kivágódott volna az övéből. A szobájába rohant, majd az ágy alá nyúlt, és előhúzta onnan a hegedűtokot, kinyitotta azt, és megkönnyebbülve sóhajtott a fényes hangszer láttán, visszazárta a tokot. Ezután a szekrénye mélyéről elővett egy hátizsákot, bűbájjal megnövelte, hogy beleférjen a hegedűtok,majd elrakta a hangszert. Letépte magáról Bellatrix ruháit, majd magára kapott egy pólót, egy farmernadrágot és egy sportcipőt. Éppen a vállára vette a táskát, és a lopott ruha elégetéséhez akart kezdeni, amikor durranást hallott a nappaliból. Úgy vélte, bizonyára Lucius jöhetett utána, megmarkolta a kölcsön pálcáját, és átkozódva lépett ki a szobájából.

– Ramani, állj! Én vagyok az, Arthur! – kiáltotta egy alak, a szomszéd szobaajtó fedezéke mögül. Ramani leeresztette a pálcáját.

– Honnan tudjam, hogy tényleg maga az? Mit keres itt? Hogyan jött be? – szórta a kérdéseket a férfi felé.

Arthur óvatosan előjött a rejtekéből, majd megszólalt:

– Sajnálom, hogy azon az estén, amikor elmentél nem mondtam semmit, pedig tudtam, hogy nem lehet igaza Mollynak.

Ramani úgy vélte, az előtte álló férfi valóban Arthur Weasley lehet, hiszen annak az estének a pontos részleteit senkinek sem mondta el.

– Lupin árulta el nekem a címet – hadarta a varázsló. – Miután megsérült, nem sokkal utána jobban lett – legalább ennyi haszna volt, hogy annak idején megmarta az a vérfarkas, gyorsabban gyógyulnak a sebei – tette hozzá. – Így csak egy nappal tolódott el a találkozótok, de hiába írt levelet, nem válaszoltál, ezért jobbnak látta eljönni, de nem találtunk itthon. A házat átkutattuk – mondta, és önkéntelenül is arra a szobaajtóra pillantott, ahol a dupla ágyon két párna és egy takaró volt, majd a lányra siklott a szeme.

Ramani félrenézett hiszen tudta, milyen látvány fogadhatta Lupint és Arthurt. A két varázslóról – főleg Lupinról – feltételezte, hogy rájött, kivel is volt ő együtt, és emiatt rettentően szégyellte magát.

– A vőlegényed is keresett – szólalt meg pár pillanatnyi kínos csend után Arthur. – Igen zaklatott volt. Mielőtt elmentünk innen, olyan bűbájt szórtunk a házra, hogyha egy mágiahasználó belép ide, jelezzen nekem. – Arthur elhallgatott, majd pár pillanat múlva megszólalt. – Bántott? – kérdezte aggódva.

– El kell tűnöm innen! – mondta válasz helyett Ramani. – Tudják, hogy itt laktam. Idő kérdése, hogy utánam jöjjenek.

– Gyere velem.

– Jobb, ha egyedül vagyok.

– Ramani, mi megvédhetünk – mondta Arthur közelebb lépve.

– Nem akarok feleslegesen magyarázkodni.

– Nem kell semmit mondanod. Az az ember kihasznált téged, nem a te hibád. Nem kellett volna hagynom, hogy elmenj, akkor ez nem történt volna meg – suttogta.

Látszott rajta, hogy emészti magát amiatt az este miatt, amikor nem szólt a felesége és lánya vádaskodásai ellen, és ki akarta köszörülni a csorbát.

– Rendben, magával megyek, de ha bármikor úgy érzem, hogy el kell mennem, akkor ne álljon senki az utamba.

Arthur bólintott.

Ezután a parkba siettek. Teljesen besötétedett, a csillagok feljöttek az égre, így nem volt nehéz olyan árnyékokkal borított helyet találniuk, ahonnan könnyedén dehoppanálhattak.


*


Voldemort előtt egy remegő kobold térdelt a félköríves sötét szobában. A Gringrotts egyik irodájában voltak. A Nagyúr már megtudta, hogy Harry Potter és barátai hogyan is törtek be a Lestrange-széfbe – Bellatrix alakját vette fel az a sárvérű liba, ezek az ostoba gnómok meg szinte szó nélkül beengedték – most azt akarta kideríteni, hogy mit loptak el onnan.

– Mit vittek el? – harsogta Voldemort – Mondd már! Mit vittek el!?

– Egy kis… egy kis arany poharat… Nagyúr.

Voldemortba iszonyú iszonyú félelem markolt, majd harag gerjedt, nem is nézte kit küld a halálba maga körül. Hívatott egy újabb koboldot, és levitette magát a fent említett széfhez. Hátha valami tévedés van, talán rossz poharat vitték el. Meglehet. Bizonyára másik aranypohár is van Lestrange-ék kacatjai között.
A széfbe lépve láthatta, hogy azt a koboldok már helyrehozták; a kincseket védő Geminio- és Pirocus-bűbájt hatástalanították. Minden aranykupac megfelelően áll, és semmi olyan tárgyból sincs kettő, amiből nem kellene.

– Nagyúr – kezdte a kísérő kobold – a védő bűbájokat visszaállítottuk, kérem ne nyúl...

– Nem vagyok ostoba kölyök! – dörrent rá Voldemort. – A nevetsége bűbájaitokkal, amiket ostoba tacskók is képesek kijátszani, pedig könnyedén elbánnék, de nekem nincs szükségem arra, hogy bármihez is hozzáérjek.

Ezután Voldemort magához hívta Hugrabug Helga aranypoharát, de az nem repült oda hozzá. Nem áltathatta tovább magát, a könyök elvitte az egyik hocruxát.


" Maga előtt látta őket sorban: kincseit, védelmezőit, a hal-hatatlanságba vetett horgonyait – a napló megsemmisült, a poharat ellopták… Lehet, hogy a kölyök a többiről is tud? Tudhat róluk? Talán már nyomozott is utánuk? Megtalálta valamelyiket? Dumbledore állna emögött? Dumbledore, aki mindig is gyanakvással nézett rá, Dumbledore, akit megöltek a parancsára, Dumbledore, akinek a pálcája immár az övé, s aki most mégis utánanyúl a halál szennyéből…
No de ha a kölyök elpusztította volna valamelyik horcruxát, azt ő, Voldemort nagyúr bizonyára tudná, megérezte volna. Ő, aki a legnagyobb a varázslók között, ő, aki legyőzte Dumbledore-t és a halálba küldött ezernyi névtelen senkit – hogy is ne tudna róla, ha őt magát, a legfontosabbat, a legbecsesebbet megtámadták, megcsonkították volna?
Igaz, azt nem érezte, mikor a napló elpusztult, de akkor még nem volt teste az érzékeléshez, lénye kísértetnél is halványabb volt… nem, a többi biztonságban van… a többi horcruxnak nem eshetett baja…
Meg kell bizonyosodnia róla… Tovább járkált fel-alá, s a képek beúsztak, ott égtek lüktető agyában: a tó, a viskó és a Roxfort… "

Ellenőriznem kell őket!

Ahogy ki akart lépni a helyiségből, de megtorpant. A földön egy ismerős ezüst tőr hevert. Lehajolt, hogy fölvegye. Mögötte a kobold idegesen felszisszent.

– Ez nem Lastrange-ék holmija – mondta Voldemort, ahogy felvette az ezüst tőrt –, hanem az enyém. Nem is gondoltam, hogy valaha viszontlátom.

Elrakta a kést. Ennyi haszna legalább származott abból, hogy Potterék betörtek ide, Abdul Alhazred, Bellatrix által eldobott, ezüstkése visszatért hozzá. Úgy vélte, a Bellatrix jelmez tökéletesítéséhez használták a kölykök a tőrt.

Voldemort néhány emberét a minisztériumba küldte, hogy az államhatalmi eszközökkel elérjék, hogy az országból senki ki ne tudjon lépni. Minden zsupszkulcsállomást lezáratott, a hopphálózatra háromszoros biztonsági védelmet kért. A többieket a főhadiszállásra küldte, hiszen a hocruxai ügyében nem segíthettek neki, majd elhagyta a varázslóbankot. Illetve üzent Pitonnak és az ott tanító Carrowéknak, hogy számítsanak Potter és barátai felbukkanására, és azonnal értesítsék őt. Mielőtt a hocruxok ellenőrzéséhez fogott volna, magához hívta Naginit, a kígyóját. Ez a lény magában hordozta Voldemort egyik lélekdarabját, biztonságban akarta tudni maga mellett.

*


Ramani Arthur Weasley-vel egy romos, törött ablakos, kétszintes ház elé hoppanált.

– Ez csak a látszat – mondta Arthur Ramaninak, majd egy cetlit nyújtott át neki.

A lány elolvasta a címet. Ramani először azt hitte, hogy rosszul olvashatta az írást, és azért nem változott semmit az előtte lévő ház. De aztán, ahogy Arthur intésére elindult a repkénnyel befutott bejárat felé, észrevette, hogy mégis csak változott az épület. Igaz, még mindig átsütött a holdfény az ereszcsatorna hatalmas lyukain, és a kertben is igencsak elvadult növényzet virított, de ahogy beléptek a kertkapun, az eddig sötétbe burkolózó ablakok meleg fénnyel teltek meg, így jól láthatóvá vált, hogy egyáltalán nem töröttek.

– Ne lépj le az ösvényről, azok fojtó pampafüvek! – intett Arthur egy nagy bokornak látszó sűrű fűcsomóra. – Az pedig méregcsápos árnyékliliom – mutatott egy sötétlila virágos növényre. – A többit fejből nem tudom. Muriel néni a nagy kertész. Mióta a férje meghalt, szereti védő növényekkel körbevenni magát. Most jó hasznát is vesszük majd a hóbortjának, ha netalántán megtalálnák ezt a helyet a halálfalók.

Az ajtóhoz értek, Ramani megtorpant. Vajon milyen fogadtatás fogja várni? Egyáltalán mit mondjon majd Mollynak? Legszívesebben sarkon fordult volna. Hülye ötlet volt idejönnöm.

Arthur észrevette a habozását, és hozzáfordult.

– Gyere, nem lesz semmi baj! És van egy meglepetésünk is.

– Miféle meglepetés? – húzta fel a szemöldökét Ramani.

– Gyere! – intett a varázsló, majd kinyitotta az ajtót.

Ramani belépett a ház sötét előszobájába. Első pillantásra ez a helyiség hasonlított a Grinmauld téri házéra. Pont olyan lépcsősor vezetett az emeletre, és ugyanúgy nyílt balról és jobbról is egy ajtó. Azonban a lépcsőforduló pihenőjében nem lógott a néhai Mrs Black rikácsoló képe, ezért szokatlanul csendes volt a helyiség. Pár pillanat múlva Ramani meghallotta, hogy a tőle balra lévő ajtó mögül hangok szűrődnek ki. Felismerte Mollyét, aki az iker fiaira ripakodott.

– Értem én, hogy kell az ellenállás, de a rádióadásban néha óvatosabban is fogalmazhatnátok! Mi lesz, ha elkapnak titeket?

– Anya, nem fognak. És, ha mégis, legalább lesz igazi okuk szadizni minket.

– Ne mondd ezt, Fred! – sipított idegesen Molly.

– Erre – intett Arthur, majd nyitotta az ajtót.

A szoba, ahova beléptek nappali-ebédlő szerepét tölthette be, hiszen körben kényelmes kanapék, fotelek helyezkedtek el, a szoba közepén azonban egy hatalmas ebédlőasztal terpeszkedett székekkel. A már üres tányérokból következtetni lehetett, hogy nemrég végeztek a vacsorával. Ideges csend telepedett a társaságra. Ramani úgy vélte, a többiek bizonyára továbbra is az ellenséget látják benne, ezért néznek el jobbra-balra, miután rápillantottak. Ahogy a lány körbenézett, ismeretlen arcokat is látott. Például a Tonks mellett ülő nőt. Valójában annyira nem is volt ismeretlen az arca, emlékeztetett Bellatrix Lestrange-re, de vonásai lágyabbak voltak, és kedves mosollyal simogatta meg Tonks vállát, majd nyúlt egy kék hajú kisbaba felé, aki addig Remus Lupin ölében üldögélt. Ramaninak nem kellett mesterdetektívnek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a nő nem lehet más, mint Tonks édesanyja. Ahogy tovább nézelődött, olybá tűnt neki, hogy a Főnix Rendjének magja itt tartózkodik, kezdve Kingsley Sacklebotól, és egy valahonnan ismerős boszorkányon át – nem tudta ki lehet, de az egyik Odúbeli gyűlésen látta az asszonyt – az ikreken keresztül, egészen Charlie Weasleyig. Charlein megakadt a szeme.

– Azt mondták, meghaltál! – kiáltott fel.

– Csak szeretnék, ha halott lennék – mosolyodott el Charlei.

Ez a beszólás kissé enyhítette a légkört. Ramani tekintete tovább suhant, majd megakadt egy ismerős barna szempáron.

– Devdas, te mit keresel itt? – kérdezte idegesen.

Erre mindenki félrenézett, majd sok dolgukra hivatkozva mozgolódni kezdtek, és sietve elhagyták a szobát. Ramani már értette, hogy azért néztek rá az előbb olyan furcsán, mert kínosan érezték magukat, amiért az elhagyott vőlegény és a megtért menyasszony egy légtérben tartózkodik.

Már csak Molly és Arthur voltak a szobában. Az asszony láthatóan akart mondani valamit, de a férje karon fogta és kivezette.

Devdas felállt és Ramanihoz lépett.

– Hogy kerülsz ide, miért nem vagy Jamanban? – kérdezte Ramani.

– Bujkálok. Miután Yamika nem halt meg a színházban, és a testőrei túlságosan kábultak voltak, nyomozásba kezdett. Asha anyakirálynőt értesítettem, amint lehetőségem adódott rá, hogy nem tudtad teljesíteni a parancsot és így a terv összeomlott, ő javasolta, hogy tűnjek el a színről, amíg tehetem. Azt mondta, biztos engem fogsz megkeresni elsőnek, ha kiszabadulsz... Ugye fogságban voltál?

– Igen.

Devdas nagyot sóhajtott.

– Meg kell találnom Yamikát, minél hamarabb teljesíteni akarom a parancsot. Minél hamarabb el kell mennem Jamanba.

– Elhiszem, hogy gyorsan helyre akarod hozni a hibád, de most nem mehetünk el innen. Az országot nem hagyhatjuk el, sem mágikus, sem mugli úton.

– Hogyhogy?

– Délelőtt, Mr Wesaley legidősebb fia – gondolom, hogy az, nem vagyok biztos benne – küldött üzenetet, hogy a varázslóbankba betört az a Potter fiú. Az a Bill sokszor kijár az ő védett házukból információkért, és egy szökésben lévő kobold mondta el neki. Akkor még nem merték értesíteni a széftulajdonost, de aki tudott, elmenekült. Biztos valami nagyon értékes dolgot vittek el, mert alig néhány órája lezártak minden zsupszkulcs központot, és a mugliknál pedig viharra hivatkozva semmilyen repülő vagy hajó járatot nem indítanak sehová. Mióta megkaptuk a hírt, mindenki vár valami jelet. Nem tudják mit, de várnak. Érezhető a levegőben a feszültség.

– Hogy találtál Mr. Weasley-re? – tért át egy másik őt érdeklő témára Ramani.

– Még a lakásodon találkoztam vele, amikor az előadás után kerestelek. Utána meg tudtam, hogy olyan bűbájt szórt ki a lakásodra, hogyha mágiahasználó lép be oda, akkor értesítést kapjon. Így egyszerűen odamentem, és utána megjelent Mr Weasley. Azt mondtam neki, hogy nagyon aggódom miattad, és véletlenül sem akarok lemaradni semmilyen téged érintő információmorzsáról. Nagyon megértő volt, az érzéseimmel kapcsolatban. Talán kicsit féltett is, hogy meggondolatlanságot teszek azért, mert... hogy mással voltál.

Ramani lesütötte a szemét, nem bírta elviselni a fiú csalódott tekintetét. Tudta, hogy mennyire fájhatott neki, amit a műteremlakásban látott, még akkor is, ha sosem hitegette azzal, hogy szereti.

– Devdas, én...

– Ne mondj semmit! Nincs közöm hozzá, nem vagyok igaziból a vőlegényed – suttogta a fiú élesen, majd nagyot sóhajtott.

– Devdas, én nagyon sajnálom. Rettentő ostoba és vak voltam – mondta Ramani, miközben potyogtak a könnyei. – Miattam most bujkálnod kell, Asha anyakirálynő is lehet, hogy veszélyben van, pedig már minden megoldódhatott volna, ha nem vagyok olyan hülye, és nem megyek önként a csapdába.

– Nyugodj meg, Rami! – szólalt meg Devdas lágyabban, majd megölelte a lányt. – Az anyakirálynő biztonságban van, nem tudja Yamika hozzám kötni.

Pár percig álltak így, majd az ajtó hatalmas robajjal kicsapódott.

– Üzentek a Roxfortból! – kiáltotta diadalittasan Arthur Weasley, és egy aranyszínű galleont mutatott fel. Ramani úgy vélte, az még Hermione által adott próteuszbűbájjal kezelt pénzérméje lehet, és csakis Ginnytől származhat. – Harry ott van! Mennük kell! Végre leszámolunk az ellenséggel!



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)