Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 12]

+++ betűméret ---
<< >>



3. fejezet
Az első találkozások


De ha bárki tudta volna, hol keresse, és időben megtette volna, egy különös fekete jelet látott volna feltűnni a kisfiú csípőcsontján, mielőtt elhalványult. És az igazgatói irodában beszélgető felnőtteknek, a két alvó gyereknek és az ünneplő tömegnek ismeretlenül a sors kereke forogni kezdett, jelezve, hogy elérkezett az idő egy sokkal ősibb prófécia leleplezésének kezdetéhez.


Majdnem egy év telt el azóta a végzetes halloweeni éjszaka óta. Jelen pillanatban júliust írtak, és a Potter család épp arra készülődött, hogy aznap délután megünnepelje az ikrek születésnapját. Még ilyen rövid idő alatt is rengeteg dolog történt a Sötét Nagyúr bukása óta. Az utolsó halálfalóját is az Azkabanba csukták, akiket pillanatnyilag ugyanazok a dementorok őriztek, akik mindössze néhány hónappal korábban még a kudarcot vallott vezetőjüknek segédkeztek. Azok, akiknek a sötét seregből nem volt elég pénzük és befolyásuk a Minisztériumban, és nem voltak elég óvatosak, hogy ne kürtöljék világgá a háztetőről a Voldemorttal való szövetségüket, úgy kerülték el a bebörtönzést, hogy az Imperius-átok ártatlan áldozatainak vallották magukat. Anglia mágikus társadalma kezdett ismét a saját talpára állni.

Potterék számára mindez azt is jelentette, hogy végre előbújhattak a rejtekhelyükről. Két és fél év bujkálás után visszaköltöztek James családi házába, egy kúriába, ami a Roxforttól nem túl messze helyezkedett el. Lily és James ismét elfoglalták a munkahelyüket a Minisztériumban; James aurorként dolgozott Siriusszal, Lily pedig a Kísérleti Bűbájok Bizottságánál. Még Remus Lupint, a tágabb Potter családhoz tartozó vérfarkast is alkalmazta nemrég ugyanaz a Minisztérium a varázstörvények széleskörű ismeretei miatt, és mint Adrian Potter keresztapjának, állandó állást biztosítottak az újonnan megalakított Vérfarkas részlegnél. Cornelius Caramel lett az új miniszter, aki azzal vett le a lábáról egy bizonyos igazgatót, hogy megígérte, nem ismétli meg a múlt hibáit és közösíti ki az olyan lényeket, mint a vérfarkasok; ezek után Remus Lupin volt az egyetlen logikus választás az állás betöltésére.

Magától értetődő, hogy a varázsvilág számára Voldemort veresége és a háború vége jelentette a változások új hullámának kezdetét. És egy huszonegy éves fiatalember számára a háború vége sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, minthogy véget értek a kémkedés napjai. Csak még nem tudta.

Perselus Piton épp a tükörképét szemlélte a fürdőszobai tükörben. Különös nap volt ez a számára; utolsó élő rokona – nagybátyja, anyja testvére – egy napja halt meg, ő pedig most ért haza a temetésről. Nem maga a halál zavarta meg őt. Nagybátyja már gyerekként is nagyon beteg volt, és egyszerűen úgy nőtt fel, hogy soha nem lett jobban. A gyógyítók szerint, akik a bácsikája utolsó évében vigyáztak rá, már az is csodaszámba ment, hogy ennyi ideig húzta.

Nem is a tény, hogy Perselusnak esetleg hiányozna, még akkor is, ha utolsó vérrokonának távozása eléggé nagy csapásként érte. Marcus Prince sosem törődött az unokaöccsével, és engedte, hogy az apjával éljen, noha jól tudta, gyermekként miken ment keresztül. Tehát fel sem merült a kérdés, hogy esetleg hiányozni fog neki. Mindössze arról volt szó, hogy nagybátyjának halála olyasvalamit vetett fel, amit életének korábbi szakaszában sosem vett fontolóra. A nagybátyja gyermektelenül halt meg, így a varázsvilág törvényei szerint ő fog örökölni. Ami azt jelenti, hogy mindent ő örököl.
Perselus mindvégig abban hitben élt, hogy anyját kitagadta a családja, amiért egy muglihoz ment feleségül. És egészen biztos volt, hogy soha senki nem lépett kapcsolatba vele, miközben felnőtt. Épp ezért arra számított a legkevésbé, hogy a családi vagyon most az ő kezébe kerül. Majdnem felkacagott, de a lényeg a „majdnem”-en volt.

Fő aggályai közé tartozott, hogy amíg a Roxfortba járt, minden alkalommal, amikor James Potter a vagyonával büszkélkedett Lily előtt, ő sosem tudta ugyanazt felajánlani a lánynak. Meglepő volt, de Lily időről-időre biztosította őt, hogy az neki nem számít. És a lánynak valóban nem is számított; ő maga volt, aki tönkretette a barátságukat, és ezzel kellő mértékben tisztában is volt. De hát bocsánatot kért; Merlin szerelmére, bocsánatot kért! Nem mintha Lily meghallgatta volna, amikor újra és újra megpróbált a közelébe jutni. Aztán elment, és hetedévükben Potterrel kezdett randevúzni. És a végén feleségül ment hozzá.

Perselus valóban nem gondolta át a helyzetet; mire sikerült összeszedni az akaratát, hogy megfontolja, merre haladjon tovább, már azon kapta magát, hogy a bal karjára rákerült a Sötét Jegy, és életét egy megalomániás őrültnek kötelezte el. A tény, hogy a szóban forgó őrült az utóbbi évszázad leghatalmasabb sötét varázslója volt, nem segített a dolgon. Így Perselus követte a parancsait, elmondta a jóslat egy részét, amit meghallott, mivel az engedelmességen kívül semmi mást nem tehetett.

Ezek után Lily teherbe esett, neki pedig minden élni akarása elszállt. Semmi nem hangzott annál véglegesebbnek, minthogy Lily James Potter gyerekének lesz az anyja. Amikor ráeszmélt, hogy a jóslatot, amit átadott a Sötét Nagyúrnak, Lilyre is lehet értelmezni, egyszerűen meg akart halni; lassan és fájdalmasan. Mivel azonban egy ilyen lépéstől semmilyen haszon nem származott volna, inkább elment Albus Dumbledore-hoz és felkínálta neki az életét, aztán majdnem két éven át a kémkedett neki. Aznap éjjel, amikor Voldemort elbukott és a varázsvilág többi része ünnepelt, ő a házába zárkózott, és elsírta az összes könnyét, amit az elmúlt években megtagadott magától.

Mivel nem akart összefutni Lilyvel vagy a családjával, megszállottként dolgozott a bájitalmesteri cím elérésén, beutazta a világot, és elszökött attól, amitől a legjobban félt. Nem mintha végül ez segített volna, de kemény munkája meghozta az eredményét. Az utóbbi négy évszázad legfiatalabb bájitalmestere lett belőle, ő pedig túlontúl hamar hazatért. Egy hónappal a hazaérkezése után megkereste őt Dumbledore, és felkínálta neki a bájitaltanári állást a Roxfortban, miután Lumpsluck felmondott. Mivel nem igazán foglalkozott álláskereséssel, viszont figyelembe vette, hogy valamiből mégiscsak meg kell élnie, Perselus elfogadta az állásajánlatot. A következő tanévben kezd abban az iskolában, ahol élete legboldogabb és legszomorúbb pillanatait töltötte. Néhány nappal később meghalt a nagybátyja.

És most, miközben az idegent bámulta a tükörben, látta, hogy az élet minden gondját az arcába véste. Túl csontos volt és magasságához mérten túl sovány. Arca fakó, két hatalmas fekete szeme alatt sötét karikák húzódtak. Minerva egyszer megjegyezte, hogy olyan a szeme, mint egy sötét alagút; üres és minden érzést nélkülöz. Egy halott ember szeme. Talán igaza is volt – vélte a fiatalember. Prominens orra, magas arccsontja, a vágás az állán olyan ellentétet képezett, ami nem tette vonzóvá az arcát. Helyette inkább úgy nézett ki, mint aki éveket töltött az Azkabanban; mint aki kétszer annyi idős, mint valójában. Vállai még jobban megrogytak, és úgy kellett küzdenie a késztetéssel, hogy ne törje apró darabokra a tükröt egy átokkal. Vagy az öklével – végül is ezen a ponton már nem igazán számított.

Szívesen hazafutott volna, hogy ott rejtőzzön el a tanév kezdetéig, ha nem lett volna benne büszkeség. Mert valahol mélyen, abban a kiolvashatatlan szempárban, maradt még magából valami, a fenébe is! És jobb, ha az a rész gyorsan felépül; nem tudta, hogyan, nem tudta, miért, de Lily meggyőzte a férjét, hogy hívják meg őt az ikrek születésnapi partijára. Eltölthet egy egész délutánt Potterék, Black, Lupin és egy boldog Lily társaságában. És vajon elutasította a meghívást? Á, dehogy, mivel nyilvánvalóan egy apró kis része, aki még mindig a testében tartózkodott, mazochista volt. Így elfogadta, és most indulnia kell.

Egy sóhajjal elfordult a tükörtől és a kísértetjárta szempártól, amit kezdett meggyűlölni. Kisimította fekete ruháit – ez volt az egyetlen szín, amit manapság hordott –, és lassan, hogy húzza az időt, a kandalló felé sétált; már amúgy is késésben volt. Felkapott egy maréknyi hopp-port, mentálisan összeszedte magát, aztán a kandallóba dobta, mielőtt belépett a már zölden világító lángok közé.

– Potter kúria – jelentette be úti célját síri hangon, majd behunyta a szemét, amikor a világ pörögni kezdett körülötte. Amint megérezte, hogy a forgás lassulni kezd, a jobb lábát előrecsúsztatta, és elegánsan kilépett a Potter rezidencia halljába. A ház tele volt emberekkel: ott voltak a család ismerősei, Weasleyék, a Roxfort tanári kara és még sokan mások. Meg persze újságírók, akiknek számot kellett adni erről a jeles eseményről. Perselus úgy érezte, mindjárt megfullad. Épp fordulni készült, hogy felkapjon egy újabb marék hopp-port, és futva meneküljön, amikor egy puha kéz megérintette a vállát.

– Annyira örülök, hogy eljöttél, Perselus! – Lily izgatott hangja valahonnan mögüle érkezett. Perselus nagyot nyelt, aztán megfordult, hogy egy erőltetett mosollyal a nőre pillantson. Lily pont olyan gyönyörű volt, amilyenre emlékezett; hosszú, vörös haja ragyogott, és zöld szeme élettől csillogott. A lány mosolya aggodalomba fordult, amikor beitta Perselus látványát. A férfi elvigyorodott a nő nyugtalanságán, és keserűségében behunyta a szemét; Lily négy éve, végzős koruk óta, nem látta őt. Most hat hüvelykkel magasodott a nő fölé, de biztosan kevesebbet nyomott, mint akkor. Ismét kinyitotta a szemét, és érezte, ahogy szíve fájdalmasan összeszorul, amikor a lány mosolya teljes erejével visszatért.

– Én is örülök, hogy látlak, Lily – motyogta, és nézte, ahogy a fiatalasszony szeme boldogan felragyog, miközben Perselus mögé pillant. A kés, amit beledöftek, most szenvedélyesen forogni kezdett benne. Hátranézett a válla fölött, és meglátta, amint James – az a nagyképű seggfej – integet nekik, miközben egy kisbabát tart a fényképezőgépek előtt. Amikor a röpke fotósorozat elkészült, James a felesége és annak gyerekkori barátja felé sietett.

– Adrian kezd nehézzé válni! – jelentette ki boldogan, miközben Lilynek adta a kuncogó kisfiút. Fekete hajával és mogyoróbarna szemével a totyogó apja kiköpött mása volt. A kés még erősebben forgott benne. – Ó, helló, Pipogyusz! – tette hozzá színlelt játékossággal James, miközben Perselusra nézett.

– James! – szidta őt Lily, és enyhén elpirult zavarában.

– Semmi gond, Lily – nyugtatta őt Perselus, és lenyelte a sértést, amit majd’ meghalt, hogy visszaadjon. – Mindkét fiadnak boldog születésnapot kívánok, Potter! – Tessék! Legalább senki nem mondhatja, hogy nem próbált udvarias lenni. James enyhén megdöbbent, mielőtt összetévesztette a fiatal bájitalmester udvariasságra tett próbálkozását a feladással. Önelégülten elmosolyodott, és egy fél karos ölelésbe vonta Lilyt.

– Kösz, Piton – válaszolta hetykén. – Mindenem itt van, amire szükségem lehet – tette hozzá látszólag semmi ok nélkül. A seggfej azt hiszi, hogy ez egy játék! – gondolta dühösen Perselus, de nem engedte, hogy James örömét lelje abban, hogy őt feszengeni látja. Lily, aki nem értette a mélyebb összefüggést, mivel azzal foglalta el magát, hogy a fiával gügyögjön, aggódva fordult a férje felé.

– És hol van Harry? – kérdezte, miközben eszeveszetten forgolódott mindenfelé.

– Nyugi, Lily! – mosolygott rá James, miközben lágyan megsimogatta kisfia sebhelyét. – Remusszal hagytam őt; tudod, mennyire nem szereti a fényképezőgépeket. – És ez igaz is volt; a fiúcska ki nem állhatta a hirtelen felvillanó fényeket és az „Idenézz, Adrian!” kiáltásokat.

– Ha megengeded, Lily – szólalt meg Perselus, mivel képtelen volt egy másodperccel is tovább bírni a két Potter közötti pillantásváltást –, szeretnék kicsit körbejárni, és szót váltani néhány kollégával a Roxfortból. Ritka együtt találni őket az iskolán kívül.

– Te a Roxfortban dolgozol? – kérdezte James döbbenten.

– Épp az új bájitaltan tanárra nézel, Potter – vigyorgott a férfire Perselus. – És most, ha megbocsátotok… – Meghajolt Lily felé, majd gyors léptekkel távozott. Nos, ez… borzasztóan ment – gondolta az ifjú tanár, miközben a Roxfort tanári karának integetését teljesen figyelmen kívül hagyva, távozott a ház szalonjából. Csak egy csendes helyre volt szüksége a házban, hogy visszanyerje az erejét.

Miközben végigsétált az emeleten, elkapott egy futó pillantást Sirius Blacktől, aki fenyegetően meredt rá, és vérfarkas barátjától, így gyorsan távozott abból a helyiségből is, és a kevésbé zsúfolt étkezőben találta magát. Mivel az ott tartózkodó négy ember még mindig túl sok volt az ízlésének, kilépett a folyosóra, majd benyitott az első szobába, amit talált. Valami dolgozószobának látszott; Perselus belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Végre – gondolta – valami békés hely, és…

– Szia! – érkezett egy halk hang a jobb lába mellől, a földről. Ijedten pillantott le, csak hogy azt vegye észre, hogy Lily zöld szeme néz vissza rá. Ez nem lehet igaz. Megrázta a fejét, és ismét odanézett. Valóban Lily szeme volt, vagy inkább nagyon hasonlított Lily szemére. Az a szempár, amibe belenézett, sötétebb és erőteljesebb színárnyalatú volt, szinte természetellenesnek hatott az apró, sápadt arcon. Azon kapta magát, hogy a fiatalabb Potter ikerre mered.

– Szia! – válaszolt végül. Tehát nem egypetéjű ikrek – jegyezte meg magában. A fiú, megelégedett a kapott válasszal, és visszafordította a figyelmét a színes képekkel teli könyvre, ami előtte hevert a földön. A kétéves – Harry, emlékeztette magát Perselus – fiúnak ugyanolyan szénaboglya haja volt, mint a testvérének és az apjának. Arca azonban sokkal jobban hasonlított az édesanyjáéra, mint az ikertestvérére. A szemszínen kívül, míg James arca kerek volt, Harryé, ha nem is szögletes, de jóval inkább ovális, szívformára hasonlított. Perselus úgy kutatta a különbözőségeket a kisfiú arcán, mintha az élete függne tőle. A fiú ajkai teltebbnek tűntek, inkább az anyjáéra hasonlított, és orra is kisebb volt, mint Jamesé. És mit érdekel ez engem? – kérdezte magától, miközben a figyelme a könyv felé irányult, amit a kisgyerek nézegetett.

Egy olyan könyv volt, ami a kisfiú korabeli gyerekeknek készült annak érdekében, hogy felismerjék az alap varázslatokat; nem tartalmazott többet mozgó képeknél, de segített fiatal korban megismertetni a gyerekeket a mágiával. Perselus még sosem hallott olyan gyerekről, aki önszántából nézegette volna. És mióta vett fel egy Potter iskolán kívül olyan könyvet, ami nem a kviddiccsel foglalkozott? A fiú – aki, amikor rájött, hogy Perselus még mindig őt nézi – a könyvről a fiatalember felé fordította a tekintetét.

– Szia? – kérdezte ezúttal, és imádnivalón felvonta a szemöldökét. – Várjunk csak, mi? Csak nem azt gondoltam James Potter fiáról, hogy imádnivaló? Félig döbbenten, félig zavartan, Perselus leült a kisfiúval szemben, és kitüntette őt a figyelmével. Harry látszólag ugyanezt tette.

– Szia, Harry, én Perselus vagyok – közölte. Mi a fenét csinálok? A kisfiú bólintott, majd magára mutatott.

– ’Arry – mondta halkan, és reménykedően várt.

– Mit nézegetsz, Harry? – kérdezte Perselus olyan hangon, amit alig ismert fel sajátjaként. Mióta beszélek ilyen lágyan? És mióta beszélgetek kisbabákkal? Röviden elszórakoztatta magát a gondolattal, hogy biztosan túl sok Cruciatus-átok érte a háború alatt, majd visszafordult a kicsi felé.

– Mágia! – kiáltott a fiúcska mosolyogva és csillogó szemmel. – Megnézed? – Perselus elgondolkozott, és azon kapta magát, hogy… mosolyog? Muszáj lesz elmélyednem ebben – jött rá, amikor a kicsi fiú lapozott egyet.

– Pijosz! – közölte büszkén a gyermek, miközben a kábító átok képére mutatott. Pijosz? – töprengett Perselus, aztán belécsapott a felismerés: baba beszéd. Ismét megnézte a varázslatot; pijosz… pijosz, ez azt jelenti, hogy… piros! – Elégedetten a következtetéssel, bólintott.

– Ezt úgy hívják, hogy Stupor – mondta Harrynek. – Stupor – ismételte el a varázslatra mutatva. A kisfiú szeme elkerekedett.

Tupoj?– mondta ki Harry a képre mutatva. Perselus kuncogott egyet, aztán saját meglepődését figyelmen kívül hagyva, hogy képes ilyen hangot kiejteni, bólintott Harrynek.

– Igen, szép munka, Harry! Stupor. – Perselus vette a bátorságot és lapozott egyet. A következő a vakítóan fehér Lumos volt.

– Ezt úgy nevezik, hogy Lumos. Arra használják, hogy lehessen látni a sötétben. – Ismét a képre mutatott, és elismételte a varázslat nevét.

– Lumos! – mondta utána boldogan Harry, miközben kacarászott, ami Perselust is mosolyra késztette.

– Helyes. És most ezt… – Egy újabb oldalra lapozott, miközben Harry szeme a boldogságtól csillogott. A fiatalembernek fogalma sem volt róla, mennyi ideig maradt a szobában Harryvel. De valahol eközben elfeledkezett róla, hogy James fiával beszél, és tovább tanítgatta a kisfiút, miközben könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Csak amikor az ajtó felől érkező köhécselés megtörte a figyelmét, jött rá, hogy majdnem befejezték a könyvet. Gyorsan arra felé fordult, és egy újabb csillogó szempárral találkozott. Ámbár, amikor Dumbledore igazgató kék szeme került szóba, ott a csillogás valahogy helytelen szóhasználatnak tűnt.

– Úgy látom, megtaláltam az elveszett személyeket. – Az igazgató boldogan kuncogott, miközben belépett a dolgozószobába. Perselus felállt, hogy üdvözölje őt, miközben Harry tágra nyílt szemmel nézett ide-oda a két férfi között.

– Igen. Úgy éreztem, kicsit járnom kell egyet, és itt találtam az ifjú Harryt, szóval… – A fiatal tanár hangja elakadt, amikor egy finom húzást érzett a köpenyén. Lenézett, és megállapította, hogy Harry pislog fel rá felnyújtott kézzel, amit a kisbabák egyetemesen arra használnak, hogy „vegyél fel”. Perselusnak csészealj nagyságúra nyílt a szeme a kilátásra, és nem foglalkozva az igazgatótól érkező kuncogással, csak a Harry szemében feltűnő vágyódásra koncentrált, miközben felemelte őt a földről. A fiú, aki még mindig a kezében szorongatta a könyvét, Perselus vállára hajtotta a fejét, behunyta a szemét és elégedetten sóhajtott. Perselus hirtelen nem is kapott levegőt.

– Úgy hiszem, új barátot szerzett, Perselus – közölte az idős varázsló vidáman, miközben a kisfiú kusza fürtjeit simogatta.

– Én… – Perselus Piton ritkán találta magát olyan helyzetben, amikor képtelen volt értelmes beszédre.

Harry kicsit könnyebb volt, mint egy korabeli kisfiúnak lennie kellett volna, de megvolt az a távoli illata, ami csakis a kisbabák sajátossága. És Perselus hirtelen valami köteléket érzett a fiúval; érezte, hogy Harry valahogy most már az ő felelőssége, és hogy neki védelmeznie és szeretnie kell őt, segíteni neki azzá a férfivá felnőni, amivé lennie kell. Perselus váratlanul úgy érezte magát, mint ahogy egy apa tenné.

– Felettébb érdekes. Tudja, a kisbabák nagyon jók a jellem megítélésében – folytatta az igazgató, miközben kilépett a dolgozószobából, nem hagyva Perselusnak más lehetőséget, minthogy kövesse őt. Miután áthaladtak a most már üres étkezőn, Perselus rájött, ha tovább halad, egy olyan helyiségbe fog lépni, ami tömve van emberekkel – ahol Lily várakozik a férje mellett –, akik látni fogják, hogy a nő gyermekét tartja a kezében. Álltó helyében megmerevedett, és Dumbledore követte a példáját, aggódva, vajon mi okozta fiatal professzora hirtelen zavarát.

– Tessék, Albus, fogja meg Harryt – mondta Perselus, miközben finoman elvette a szundikáló babát a válláról, megpróbálva nem foglalkozni a sajgó veszteségérzettel, ami váratlanul beléje szúrt. Harry felébredt, és kerek szemmel figyelte, ahogy Perselus átadja őt a Roxfort igazgatójának. – Mennem kell. Adja át az üdvözletem Lilynek – mondta, majd visszalépett a szalon felé.

– Pers? – hallatszott egy apró hang, és a bájitalmester döbbenten meredt Harryre, aki nyilvánvalóan emlékezett a nevére.

– Szia, Harry. – Próbálta figyelmen kívül hagyni a kérő hangsúlyt, amivel kiejtették a nevét. – Hamarosan látjuk egymást – tette hozzá, és nem tudva, hogy a kisfiú megértette-e, vagy hogy meg tudja-e tartani az ígéretét, fekete ruhája és a zöld lángok forgataga közepette távozott a Potter kúriából.

– Hát ez nagyon érdekes volt, ifjú Harry – állapította meg Albus Dumbledore a kicsi fiúnak címezve a mondandóját, aki még mindig – a most már üres – folyosót nézte, miközben szorosan markolta a könyvét. – Talán te segíthetsz neki, kicsim – mondta, majd megfogta Harryt, hogy jobban el tudja helyezni őt a karjaiban. – Talán már meg is tetted – tette hozzá, miközben a helyiség felé sétált, ahova pont akkor vitték be a hatalmas születésnapi tortát.


--------------------------
Remélem, mindenkinek tetszett Harry és Perselus első találkozása, és ezt pár szóval jutalmazza :)

Talán többen már tudjátok, ez a történet más oldalon is olvasható, ahol előrébb tartok vele, úgyhogy amíg az ottani fejezeteket el nem érjük, addig gyakori frissítést ígérhetek, utána a nagyjából két heti rendszerességet tudom garantálni.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)