Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Voldemort először a Gomold házhoz, anyja szülőházához sietett, hiszen az volt a legkevésbé biztonságos hely. Úgy vélte, fiatalon igen hanyag volt, hogy odarejtette azt a gyűrűt, amely a lelkének, lényének egy darabkáját őrizte.

Felszakította a padló korhadt deszkáit, egy intéssel kihantolta az aranyládikát, de azt üresen találta. Rémület lett úrrá rajta.

Dumbledore vitte el, ő biztos ismerte a tó titkát is! Az a nyavalyás vénember most is keresztbe tesz nekem!

Nem, nem. Még ha tudott is a barlangról, és a benne lévő tóról, oda nem juthatott be,
gondolta, de amilyen gyorsan csak tudott a barlanghoz sietett.

Érintetlennek tűnt minden. A csónak pont úgy törte a fekete tó habjait, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a hocrux fogadására előkészítette, majd végérvényesen lezárta a helyet. Erről senki sem tudhatott.

A sötét vízen hangtalanul siklott a csónak. Pálcája fényében itt-ott oszló hullák sápadt topáz fénye csillant elő a víz alól.

Inferusok, ezek senkit sem engedtek ki innen élve gondolta.

A partra lépett, majd a kőedényhez sietett. Ahogy belepillantott, látta, hogy eltűnt az aranymedálos nyaklánc, de a biztonság kedvéért kibűvölte belőle az átlátszó folyadékot.

– Nem, nem és nem! – kiabálta dühösen. – Ez nem lehet igaz!

Képtelenek megsemmisíteni, biztatta magát, de szíve mélyén tudta, hogy hazudik.

Dumbledore biztos ismerte a hocruxok elpusztításának titkát, és bizonyára átadta a tudást Potternek. Akkor pedig már csak két lélekdarab van! A Roxfortban lévő, és Nagini. A kígyóról többé egy percre sem veszi le a szemét.

Éles fájdalom hasított a sötét jegyébe, majd egy pillanatraAmycus Carrow arca rémlett fel lelki szemei előtt. Tudta, hogy csatlósa elkapta Pottert, hiszen meghagyta, hogy csak akkor hívják, ha a kölyök megvan.


A Roxforttal próbálkozik a pápaszemes féreg. Odamegy és elkapom, megölöm őt egyszer és mindenkorra!

Ezután Voldemort visszatért a Malfoy-kúriába. Úgy érezte, most már minden rendben lesz, amikor újabb rossz hírekkel kellett szembesülnie. Ramani Black megszökött.

– Hogy szökött meg, amikor még pislogni sem tudott? Te segítettél neki, Lucius? – rivallt rá csatlósára, és már bombázni kezdte a Cruciátus átkaival. Amikor egy pillanatra abbahagyta az átkozódást, a szőke férfi megszólalt:

– Nem, Nagyúr. Elkábított minket. Bellatrix a hibás, ő csinált vele valamit – hadarta.

Voldemort a Narcissa mögé húzódó fekete hajú nőre nézett.

– Én csak bementem hozzá, és hirtelen felébred, elvette a pálcám – mondta a boszorkány ijedten.

– Tudtommal nincs is pálcád – villant haragosan Voldemort szeme.

Bellatrix hátrébb lépett, miközben a szája elé kapta a kezét. Szeme a félelemtől háromszor nagyobbnak tűnt, mint máskor.

Voldemort legszívesebben megölte volna a nőt, aki ismét bebizonyította, hogy hanyagsága miatt csak bajt tud csinálni. Inkább elfordult a boszorkánytól, mielőtt olyat tett volna, amit később megbán, hiszen szüksége volt mindenkire. Érezte, hogy sorsdöntő éjszaka elé néz. Nem csak Potterrel fog végezni, de hivatalosan is átveszi a hatalmat a Varázsvilág felett, s a régi rend utolsó bástyáját, a Roxfortot is lerombolja, hogy többé senki se vonhassa kétségbe az ő hatalmát.

– Akinek nincs, az vegyen magához egy pálcát! Szóljatok az óriásoknak, a vérfarkasoknak, a vámpíroknak, hogy gyülekezzenek a tiltott Rengeteg szélén, a Roxfortot ma megtámadjuk! – mondta halálfalóinak, akik bólintottak, majd elsietek.

– Maga, szóljon az társainak, hogy készüljenek. Csatába megyünk! – fordult Voldemort a szobában lévő egyetlen maharihoz.

– Igenis – válaszolta az.

– Várjon csak? – nézett fürkészve a nőre, azzal nem stimmelt valami. Máskor nem igazán érdekelték különösképpen ezek a testőrök, hogy melyik szólt hozzá éppen – azt figyelte meg, hogy általában az egyikük beszélt csak vele –, de egy ilyen fontos csata előtt nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy bármily kis részlet felett elsuhanjon a figyelme. – Mi történt a hangjával? Magasabb lett.

– Eddig Ishita beszélt önnel, az én nevem Jargati.

– Miért nem ő van itt?

– Mert meghalt, és utána én vagyok a rangidős – jelentette ki a nő olyan nyugodt hangon, mintha csak arról tenne jelentést, hogy ma szépen sütött a nap.

– Tessék? Hogyan? Mit nem tudok még?

– Csupán szívrohamot kapott, magam vizsgáltam meg – magyarázta a nő gyorsan. – Az ő korában előfordul az ilyesmi.

Voldemort intett, hogy elégedett a válasszal, majd a szobájába vonult. A titkos páncélszekrényéhez lépett, és elővette belőle a Necronomicont. Jobban érezte magát attól, hogy magánál tudta a könyvet. Egy vékony hátizsákszerű tartót bűvölt, beletette a könyvet, majd mintha a táskát elölről vett volna fel, a ruhája alá rejtette. Nem kívánt már ebbe a kúriába visszatérni, úgy tervezte, hogy a mostani csata után – ha nem tennék meg neki azt a szívességet, hogy elesnek az éjszaka folyamán –, végez a Malfoyokkal, hiszen Lucius az elmúlt időszakban többszörösen bebizonyította, hogy nemigen hűséges hozzá, keresztbe tesz neki, ahol csak tud. Narcissa egy idegbeteg, Draco pedig rettentően gyáva és cselekvésképtelen. A Malfoy-dinasztia eltűnését még bevállalta a jobb világ megteremtése érdekében. Majd hősi halottak lesznek.


*


Jargati a maharik ebédlőjébe sietett, átadni Voldemort üzenetét.

– Eljött az idő, amiről Ishita beszélt nekünk! Most úgy kell cselekednünk, hogy a királynőre később ne hozzunk szégyent. Az ál-átkokat használjuk azokra, akiket a halálfalók és feljebbvalójuk támadnak. Azt, akit a morkamennel eltalálunk, legfeljebb négy-öt órára üssük ki, nehogy a végén a társaik élve temessék el őket. Ha lehet, a „holtakat” biztonságos helyre lebegtessük, vagy húzzuk, amikor nem figyelnek minket, nehogy agyontapossák őket, és valóban meghaljanak. A sebesülteket pedig gyógyítsuk, ahogy csak lehetőségünk van rá. Gyerekeke akarnak uszítani minket, tehát csak védekezzünk ellenük, illetve az ál átkokat használjuk. Ellenben nem kell kétségbe esni, ha a csuklyások közül „véletlenül” megsebesítünk, vagy netalántán megölünk néhányat. Nem tehetünk róla, hogy mindig az igazi átkaink elé szaladnak... Nagy lesz a kavarodás, minden csuklyás magáért felelős. Mindenki megértette, mit kell tennünk?

A maharik egyszerre bólintottak.

*


Arthur Weasley minden Rend tagot riadóztatott. Addigra iker fiai Ginnyvel már dehoppanáltak a Szárnyas Vadkan nevű fogadóba, ahonnan a hamis galleonon lévő üzenet szerint nyílt egy titkos járat a Roxfortba. Ramani és Devdas a Weasley házaspár után ért a kiskocsmába, ahol kisebb sor állt a titkos átjáró előtt. Az átjáró vége, mint később kiderült a Szükség szobájába vezetett.

A helyiség igencsak megváltozott azóta, hogy Ramani a DS edzések alkalmával ott járt. Most inkább egy hatalmas kempingháznak tűnt a függőágyak sokaságával. Arany-vörös, kék-bronz és zöld-sárga színben pompázó zászlók csüngtek le a falakról. Egy lépcsősor vezetett egy robusztus ajtóhoz. A szobában első ránézésre legalább százan lehettek. Mrs Weasley nyújtogatta a nyakát, majd boldogan kiáltott fel, amikor meglátta rég nem látott fiát, Ront. Azonnal hozzá szaladt, és szoros ölelésbe zárta.

– Hol van Harry, azt írták, hogy itt van – nézett körbe aggodalmasan az asszony.

Mire Ron megszólalhatott volna, a fent említett megjelent egy lépcsősor tetején, Luna Lovgood kíséretében.

„ Mi a helyzet, Harry? – sietett a lépcső aljához Lupin.
– Voldemort úton van, elbarikádozzák az iskolát, Piton megfutamodott… Te hogy kerülsz ide? Kitől tudtad meg?
– Üzentünk a Sereg többi tagjának – magyarázta Fred. – Csúnya dolog lett volna kihagyni őket a buliból. A DS-től meg eljutott a hír a Főnix Rendjéhez, szóval rendesen beindult a riadólánc.
– Mi az első lépés? – rikkantotta a távolabb álló George. – Mit csinálunk?
– A kiskorúakat kimenekítik a kastélyból – mondta Harry. – Most mindenki a nagyterembe megy, ott lesz az eligazítás. Harcolni fogunk.

A hírt zajos tetszésnyilvánítás fogadta, s a Főnix Rendjének, Dumbledore Seregének és Harry egykori kviddicscsapatának tagjaiból verbuválódott népes csapat a lépcső felé tódult.”

A Weasley család kupaca nem mozdult a lépcsősor felé. Molly lázasan vitatkozott a lányával, ugyanis Ginny is részt kívánt venni a harcokban, az asszony azonban nem akarta, hogy kiskorú lánya veszélynek tegye ki magát. Molly egyszerűen hazaküldte a lányt, aki duzzogva indult a Szárnyas Vadkan felé vezető alagút bejáratához.

Onnan azonban lélekszakadva egy félrecsúszott taláros, szarukeretes szemüveges alak bukdácsolt be a szobába. Percy Weasley. Ramani azóta nemigen látta a fiút, hogy az vagy két éve összeveszett az apjával. Az ifjú varázsló bűnbánóan nézett családjára, majd bocsánatot kért apjától, ő is harcolni kívánt. Ginny, míg elterelődött róla a figyelem, megpróbált a lépcsősoron a diákok tömegében elvegyülni, de édesanyja észrevette. Dühösen kiáltott rá. Végül mégsem kellett hazamennie a vörös hajú lánynak, ha már a családja minden tagja itt volt, de a csatában sem vehetett részt, ezért a Szükség szobájában kellett maradnia. Ginny nem túl nagy lelkesedéssel, de lehuppant az egyik függőágyra, és morcosan nézte, amint a többiek eltűnnek a lépcsősoron.


Minden diákot a nagyterembe irányítottak. Ott már várta őket McGalagony professzor. Jól érthetően vázolta az eseményeket. Tehát, hogy az iskola rövidesen ostrom alá kerül. A kiskorú diákokat kimenekítik, de a nagykorúak, ha akarnak, részt vehetnek a Roxfort védelmében.

„Már megkezdtük a kastély mágikus védelmének kiépítését – folytatta McGalagony –, de az további megerősítésre szorul, különben aligha tartóztatja fel őket sokáig. Ezért arra kérem magukat, gyorsan és fegyelmezetten vonuljanak el, és kövessék a prefektusok…
McGalagony utolsó szavait már senki em hallotta, mert a termet egyszerre betöltötte egy másik, egy éles, jéghidegen csengő hang.

–Tudom, hogy harcolni készültök. Az ellenállás azonban reménytelen. Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket. Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani. Adjátok ki Harry Pottert – folytatta Voldemort hangja –, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímé-lem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. – Éjfélig kaptok időt.

A nagyteremre ismét rázuhant a csend. Minden fej egyszerre fordult, minden szem rátalált Harryre, s ő dermedten állt a lát-hatatlan sugarak százainak össztüzében.”

Ramani a pillantások többségéből úgy vélte, a diákok nem adnák ki a fiút, azonban az egyik oldalon mozgolódás támadt. Odapillantott, a mardekárosok asztala mellől felállt egy lány. Ramani Pansy Parkinsont ismerte fel benne. A lány szemrebbenés nélkül mutatott Harryre. – Ott van, adjuk ki! – kiálltotta.

Erre a diákok egyszerre mozdultak a lány asztala felé, az megszeppenve hátrált.

Még mielőtt lincselésre került volna a sor, McGalagony professzor megszólalt, és arra kérte fel Pansy Parkinsont és az egész Mardekár-ház tagjait, hogy haladéktalanul hagyják el az iskolát. A zöld és ezüst színű nyakkendős diákok, utálkozó pillantások kereszttüzében léptek ki a nagyteremből.

A zászlótartókból a mardekár címerével ellátott lobogók, a másik három ház zászlajává változtak át. Ezek után a prefektusok elkezdték a kiskorúak evakuálását, már csak fél órájuk marad éjfélig. McGalagony professzor a Főnix Rendje tagjai segítségével kidolgozta a védelmi tervet, majd a nagykorú diákokat hadrendbe osztotta.

Ramani és Devdas az iskolába vezető titkos alagutak védelmében segédkeztek Fred és George utasításait követve. A két fiú pontosan tudta, hogy az alagutak bejáratai merre is vannak.

*


Voldemort a Roxfort kovácsoltvas kapujánál állt. Nemrég tette meg az ajánlatát. Egy percig sem hitte, hogy a kölyköt valóban kiadják neki. Nem, nem. Abban azonban biztos volt, hogy Potter majd önként jön el hozzá, az az ostoba képes feláldozni magát a többiekért, van lelkiismerete, ami a legnagyobb gyenge pont a világon. Voldemort várt, majd ahogy elütötte az éjfélt, parancsot adott az ostromra.

*


A maharik összenéztek és halványan bólintottak, amikor megkapták a parancsot, és a halálfalók sűrűjében bevetették magukat a Roxfort birtokára. Amint hígult körülöttük a csuklyások hada, és mind el volt foglalva azzal, hogy rést üssön az ellenállók sorfalán, a maharik elkezdték a saját akciójukat. Jargati, Ajita, Lopa és Bimbi öt különböző irányba indultak, őket egy-egy csoport mahari követte. Ahogy a halálfalók betörtek az iskola épületébe, a maharik is követték őket.

– Széledjünk szét, úgy nem lesz feltűnő, hogy nem a diákokat átkozzuk! – kiáltotta Jargati jamaniul a társainak, akik az épület szinte minden irányába eltűntek.

Jargati észrevett egy idősebb, skót kockás ruhás asszonyt, akit két halálfaló is közre fogott. A nő pálcája, az egyik halálfaló markába szállt.

– Na, McGalagony, míg tanított, mindig is szívesen megkínoztam volna magát, amikor borzalmasra értékelte a munkáim, most végre megtehetem! – röhögött az egyik csuklyás alak.

Jargati felismerte a hangját. Volt alkalma annak idején a férfit elkísérni a beszervezésekre. Volt, amikor valaki átállt volna az ő oldalukra, ez mégis megkínozta, majd megölte.

A varázsló pálcája alig lendült, Jargati azonnal reagált, fényes átka sebesen röpült a két alak felé, akik holtan rogytak össze. Jargati az idős boszorkányhoz sietett. Az felsikoltott, és védekezőn maga elé tartotta átoksebekkel tarkított karját.

– Nyugodjon meg! – mondta a mahari angolul a nőnek, majd megfogta annak karját, miközben elmormolt egy gyógyító bűbájt, mire a sérülések heg nélkül begyógyultak

. Ezután felvette az asszony pálcáját a halálfaló hullája mellől, és visszaadta a boszorkánynak. Az elképedve nézett rá, majd ahogy megragadta a pálcáját nyomban futásnak eredt, miközben néhányszor hátra nézett. Majdnem fel is bukott a faltörmelékben.

*


– Vigyázz! – kiáltott Devdas Ramaninak, miközben megfogta a karját. A Roxfort fala berobbant, mindenkit törmelékekkel borítva be. Ramani így, hogy Devdas elrántotta kis sérüléssel megúszta az esetet.

„– Nem! Nem! Nem! – ordította valaki. – Nem! Fred! Nem!”

Ramani a hang irányába pillantott. Percy rázta az öccsét… Ron ott térdepelt mellettük… és Fred, üveges szemmel meredt a semmibe. A fiút összezúzta az omladék.

– Engedjetek oda, talán még nem késő! – kiáltotta Ramani, miközben eltaszigálta Percyt sebesült testvérétől.

– Mit csinálsz? – ripakodott rá amaz.

– Nem halálos átok találta el – hadarta Ramani, de nem adott bővebb magyarázatot. A fiú mellkasára hajolt – annak szíve az utolsókat verte –, miközben megfogta Fred vállát és karját, majd erősen koncentrál. Próbált nem tudomást venni, a falon tátongó lyukon befelé röpködő átkokról. Pálcájából halvány aranylepel kúszott elő, és borította be a sérült testet, majd hosszúnak tűnő másodpercek után Fred sebei gyógyulni kezdtek, egy perc múlva pedig emelkedni és süllyedni kezdett a mellkasa, a következő percben szemébe visszatért a fény. Az aranylepel eltűnt róla.

– Mi ez a nagy csődület? – kérdezte rekedten Fred, és körbenézett döbbent arcú testvérein és barátain. – Tisztára, mintha sírgödört állnátok körbe. Inkább harcoljunk, ne ácsorogjunk – végignézett magán – az én esetemben feküdjünk! – majd felállt és támadásba lenült.

– Feltámasztottad? – kérdezte nyöszörögve Percy.

– Nem, még nem halt meg – felelte Ramani. – De egy perc múlva már nem tudtam volna meggyógyítani.

– Honnan tudod ezt a varázslatot?

– Még jamanban tanították – válaszolt röviden Ramani. – Ne dumáljunk, inkább harcoljunk.

Percy felocsúdva a döbbenetéből bólintott, majd szórni kezdte az átkait, a falon robbantott lyukon beáramló halálfalókra és óriáspókokra.

Ramani a túlerő miatt egy másik folyosóra szorult, vállvetve harcolt Devdasszal. Egyre több csuklyás alak jelent meg, akik között itt-ott világítóan fehér, teljesen egyforma arcok is feltűntek. Ramani egyszer csak kiáltást hallott a háta mögül, és érezte, hogy Devdas már nem áll mellette. Hátrapillantott. A fiú a földön hevert eszméletlenül, s a fal mellé becsapódik egy átok. Az egyik halálfaló káromkodások közepette azt kiáltotta:

– Minek lőtte ki előttem, maga ormótlan porcelánbaba? – Majd tovább szidta azt, aki helyette megátkozta Devdast egészen addig, míg maga is kapott egy végzetes átkot.

Ramani letérdelt Devdas mellé, a mellkasára hajtotta a fejét, de nem hallotta a szíve dobbanását, ennek ellenére próbálkozott a teljes test gyógyításával, sikertelenül.

– Devdas, ébredj fel! Még nem végeztünk a feladatunkkal, mit fogok csinálni nélküled? Gyere vissza! – kiabálta, miközben átölelte a fiút.

Ramani szíve rettenetesen fájt. Ebben a pillanatban fogta fel, hogy Devdas milyen fontos is volt neki. Nem, továbbra sem volt szerelmes belé, de igaz barátnak tartotta. Ő volt az egyetlen ember, akinek minden bánatát elmondhatta, ő volt az egyetlen, akiben megbízhatott, aki előtt nem kellett titkolóznia, és most nincs többé.

Nem messze tőle berobban egy ablak. Ramanit ez kizökkentette letaglózott állapotából. Megcsókolta Devdas homlokát, majd körbenézett, hogy keressen a fiúnak valami biztonságosabb helyet. Nem akarta, hogy a testét összetapossák, megcsonkítsák, vagy sötét varázslatokra használják fel a halálfalók. Az egyik falról hatalmas, nehéz, a roxfort címerével hímzett függöny lógott le. A fiú testét odahúzta, majd a függöny mögötti falmélyedéshez támasztotta.

– Visszajövök érted – mondta, és a testet gondosan eltakarta a nehéz anyaggal. Ezután visszatért harcolni, és minden csuklyás alakot, aki az útjába került, az általa ismert legerősebb átkokkal bombázta.


*


Voldemort a szellemszálláson volt, nemrég küldte el Luciust Pitonért. A nagyúr forgatta a pálcáját, körbe-körbe járt a bedeszkázott ablakú szobában. Nagini, a kígyója egy mágikus erőtérbe zárva, lebegve követte, amikor a férfi néhány lépéssel távolodott tőle. Voldemort már kezdte azt hinni, hogy hiba volt pont Luciust küldenie Pitonért, a szőke varázsló bizonyára kihasználta a helyzetet, hogy a csata közelébe kerülve bejuthasson a Roxfodba megkeresni a kicsi áruló fiacskáját, aki a társaival nem hagyta el az iskolát és nem sietett Voldemort oldalára harcolni. Végzek velük még ma!

Voldemort sokat töprengett azon, hogy a hírhedt pálca csodálatos hatalmát miért nem tapasztalja. Ma este ugrott be neki a vén Ollivanderrel való egyik beszélgetés a pálcák mágiájáról. Nem is tudta, eddig hogy nem jutott eszébe. Az öreg azt mesélte, hogy a pálca választja a gazdáját – ezt addig is tudta Voldemort – de arra nem fordított kellő figyelmet, hogyha egy pálca más birtokába kerül, az hogyan viselkedik. Ollivander azt mondta, hogy a pálcának be kell hódolnia, el kell ismernie az új varázslót gazdájának, különben nem engedelmeskedik. Voldemort azt hitte, hogy a Pálcák Ura Dumbledore-é volt.

De ma este eszébe jutott, hogy a Pálcák Ura mindig gyilkosságok útján cserélt gazdát, tehát a különleges pálca most Pitoné kell hogy legyen, tekintve, hogy ő végzett Dumbledore-ral. Ezért nem engedelmeskedett a varázseszköz. Tehát, ahhoz, hogy ezt a különleges pálca teljes erejével őt szolgálja meg kell ölnie Pitont. A pillanat tört részéig elmerengett azon, hogy milyen kár lesz egy ilyen hűséges szolgáért, de hát meg kell hoznia ezt az áldozatot. Mikor ide jutott a töprengésben, megjelent Perselus Piton a szoba ajtajában. Tényleg kár érte, gondolta.

„– Van egy gondom, Perselus – szólt csendesen.
– Parancsolj velem, nagyúr...”

*


Voldemort, miután megölte Pitont, kissé megnyugodott. A Pálcák Ura most már teljesen őt szolgálja, Potternek semmi esélye sincs ellene. Most már ideje az élre állnia. A Tiltott Rengetegbe sietett. Már elég sokan megsérülhettek, meghalhattak Potter barátai közül. A kölyök láthatja mi a következménye az ellenállásának, biztos, hogy ezek után önként el fog jönni hozzá.

Voldemort a torkához érintette a pálcáját, majd megszólalt. Tudta, hogy hangja a birtok minden zugába elér, bekúszik az emberek koponyájába is.

„– Vitézül küzdöttetek” – kezdte monológját –, „és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény. Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért.”

Elhallgatott pár pillanatig, majd tovább folytatta.

„– Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra.
– Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket.
– És most hozzád szólok, Harry Potter. Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Mostantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengetegben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter – felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz.”

*


Yamika csendesen körzött a szobájában. Anyósa minden mozdulatát követte ideges pillantásával. Yamika percenként megállt, kinézett a hajnalodó égre, majd ismét körzött. A fiatal boszorkány izgatott volt, hiszen az Árny mondta neki, hogy álljon készen. Eljött a nap, amikor megkaphatja a világ feletti hatalom zálogát.

A sötét alak ez alkalommal elmondta neki, hogy mi is az a különleges mágikus tárgy, ami ekkora erőt ad neki. Yamika régi mendemondákban hallott már a Necronomiconról, más néven a Halott Nevek Könyvéről, de mint a legtöbb ember, úgy ő sem hitt a létezésében, hiszen számtalan rendkívülinek mondott mágikus tárgyról kiderült már, hogy vagy sosem léteztek, vagy túlzóak az őket körbelengő legendák híresztelése.

De az Árnynak hitt. Csak azt nem értette, anyósát, Ashát miért kell magával vinnie, és ha már ezt a nőt viszi, akkor testőröket miért nem vihet magával. – Tégy úgy mindent, ahogy mondom, máskülönben nem garantálhatom, hogy a végén sikerrel jársz – fojtotta a szót belé az Árny, amikor kérdezősködni akart. Ráadásul azt sem tudta, hova kell mennie, és hogyan jut el oda. Az Árny szavaiból úgy vélte, külföldre kell mennie.

Megállt, és az anyakirálynőre nézett. Annak szemében idegesség csillant, csuklóján felfénylett a mágikus bilincs, ahogy megvakarta tenyerét. Látszott rajta, hogy mondana valamit, de nem tehette, mert Yamika elnémította.

A nap már a jamani főpalota felett járt, amikor hirtelen jegesre hűlt a szoba, majd megjelent az Árny.

Asha némán felsikoltott az árnyékalak láttán.

– Hogyhogy ő is lát? – kérdezte Yamika az Árnyat.

– Ahhoz, hogy elvigyelek téged és őt a megfelelő helyre sok energiára van szükségem, és attól láthatóvá válhatok. Azonban miután megérkezünk nem fogsz látni engem, de mindig veled leszek, majd tedd azt, amit mondok. Még akkor is, ha nem értesz egyet velem. Megértetted?

Yamika bólintott.

– Fogd meg a kezét!

Yamika az anyósához lépett, az el akart húzódni tőle, de a fiatal boszorkány erőszakkal megragadta az asszony kezét.

– Nyújts felém azt a kezed, amin az én gyűrűm van! – utasította Aznart.

Yamika úgy tett. Ujján a vésett gyűrű felforrósodott. Úgy érezte, mintha valamilyen kéz markolná az övét. Sötét űr vette körül, és elfogyott a levegője, mint zsupszkulcs használat esetén, de semmi nem fénylett fel az előbb kéken, tehát nem azzal utaztak.

Hirtelen eltűnt a sötétség. Vagy legalábbis átalakult. Sehol sem volt a reggeli fényben fürdő jamani égbolt. Egy romos folyosóra kerültek. A falba robbantott lyukon kipillantva egy hatalmas parkra nyílt a kilátás. A park azonban nem volt szépen rendezett, inkább olyannak tűnt, mint amit nem sokkal ezelőtt ostromoltak.

– Hol vagyunk? – tette fel a kérdést.

– Angliában, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában – hallotta az Árny hangját a jobb füle mellett. Odapillantott, de a sötét alakzatot nem látta. – Most éppen harcszünet van, mindenki a Nagyterembe gyűlt. Menj egyenesen, majd jobbra és le, de ne lépj be a nagy ajtós terembe, hanem rejtőzz el a közeli mosdóba!

– Rejtőzzek el egy mocskos iskolai wc-ben? – háborodott fel Yamika.

– Tedd azt, amit mondok. Még akkor is, ha nem értesz egyet velem. Megértetted? Emlékszel? – kérdezte élesen az Árny.

Yamika egy fintort vágott, de eleget tett a kérésnek. Undorodva húzta el a száját, amikor a nedvesen csillogó kőre lépett, amin elázott WC-papírgurigák hevertek szanaszét. Kirázta a hideg, amikor valamilyen kétes állagú és színű anyagba lépett, bele sem mert gondolni, mi lehetett az.

*


A Nagyteremben összegyűltek a sebesültek. Ramani gyógyítgatta a nagyobb sérüléseket az általa jamanban tanult bűbájokkal. A teljes test gyógyítását nem kellett másra alkalmazni, ennek örült, mert a Fedre illetve Devdasra mondott varázslat igencsak kimerítették.

Devdasra gondolt, tudta, hogy ott fekszik ő is a terem jobb oldali részében a többi halottal együtt. Odapillantott. A fiú mellett feküdt Tonks és Lupin. A házaspár csöpp gyermekére gondolt, szegény, árva lett. Mielőtt sírni kezdett volna, visszafordult Neville Longbottomhoz, hogy a fiú arcán éktelenkedő mély vágásokat begyógyítsa.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)