Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---
<< >>


4. fejezet
Adjon az Isten örömet, Jó urak!*



– Nagyon érdekes, ifjú Harry – jegyezte meg Albus Dumbledore a kicsi fiúra nézve, aki még mindig, a már kiürült folyosót nézte, miközben szorosan fogta a könyvét. – Talán te segíthetsz neki, kicsim – mondta megmozdítva Harryt, hogy jobban a karjaiba foghassa. – Talán már meg is tetted – tette hozzá, miközben a terem felé sétált, ahová az óriási születésnapi tortát készültek bevinni.

A Roxfort mindig gyönyörű volt télen. Nos, Perselus úgy gondolta, hogy a Roxfort, évszaktól függetlenül is szép volt. De volt valami a friss hóban, amitől bizonyos módon minden még hamisítatlanabbnak érződött. Tisztábbnak. Mintha a szikrázóan fehér lepel egy tiszta lapot biztosított volna, egy lehetőséget az újrakezdésre. Vagy valami hasonlót – rótta meg magát Perselus a szentimentális gondolataiért. Pont erre volt szüksége egy ilyen napon.

Karácsony volt. Sosem volt igazán oda az ünnepért. Nem mintha bármilyen más ünnepet kedvelt volna; édesanyja halálát követően semmilyen ünneplésre méltó nem volt az otthonában. A születésnapok és az ünnepek jöttek és mentek, de az apa és a fia mindennapi életében semmi nyilvánvaló változás nem történt. Megszokta, hogy úgy tesz, mint akinek mindez megfelel, hogy amúgy sem akart ünnepelni, de mélyen belül azért mégis hiányzott neki. Megpróbált visszaemlékezni a legutolsó alkalomra, amikor karácsonyfát látott az otthonában, vagy bármilyen más ünnepi díszítést; de az emlékei cserbenhagyták őt. Lerázta a múlt borús gondolatait, és a jelenlegi kellemetlen helyzetre fókuszált; természetesen úgy döntött, hogy a Roxfortban tölti az ünnepeket. És a karácsonyi vacsora rendben is volt, ahogy az egész téli szünet is, mivel a kastélyban alig maradt néhány diák.

Perselus el nem tudta hinni, hogy a tökfejek, akiket diákokként megkapott, igaziak voltak; kész harc volt megőrizni a tanterme épségét a robbanásoktól és a megolvadó üstöktől. Merlinre, a megolvadt üstök! Hogy a bánatba sikerült a tanulóinak tizennégy üstöt megolvasztani csak a félév közepéig? A tönkrement üstök száma mondjuk tizenhárom lett volna, de Sybill Trelawney meg az ő őrült motyogásai, hogy az említett szám balszerencsét hoz – és miért, ó, miért kellett neki egyszer is megemlíteni egy ebéd alkalmával, hogy hány üst olvadt meg az óráin? –, az őrületbe kergették. A tizennegyedik üstöt ő maga tette tönkre aznap, amikor a nő meglátogatta őt a pincéjében, mégpedig azért, hogy megállítsa végre a jóslástan professzort.

És ha már a látogatásokról beszélünk, térjünk vissza Perselus legutóbbi gondjára; márpedig arra, hogy Potteréket meghívták karácsony napjára a Roxfortba. Miért? Ezt csak Dumbledore tudja. És amikor az ember belegondol ebbe, a kételyeket még félig félretéve is nehéz volt látni, hogy Dumbledore vajon előre megtervezi-e a tetteit, vagy azok csupán a pillanatnyi ihlet művei. Nem mintha a férfi képtelen lenne előre tervezni. Perselus nagyon is tisztában volt azzal, hogy az igazgató gyorsabban képes terveket szőni, mint ahogy befalja imádott citromos cukorkáit; és azoknak, akik nem tudják, milyen az, hát valóban nagyon gyors.

Talán ez az egész dolog végül is ki volt tervelve; talán Dumbledore őt tesztelte, hogy lássa, nyomás alatt megtörik-e. Kézenfekvő. Mi másért döntött volna úgy, hogy meghívja Potteréket a bolhazsákkal és a vérfarkassal egyetemben? Még ha Lupin nem is volt annyira rossz, az eb lehetetlen alak volt, csak úgy, mint James Potter. És akkor ott van még Lily Potter is. Perselus nem igazán tudta, bele akar-e mélyedni abba a dologba. A gondolattól, hogy a nő napi szinten együtt van Jamesszel, a rosszullét kerülgette. Az elképzelés, hogy a nő Jamesszel tölti az ünnepeket – itt eszébe jutott a sok lopott csók a fagyöngy alatt, amelyeknek hetedéves korában a tanúja volt –, elég oknak bizonyult, hogy kivesse magát a hetedik emelet ablakából. Ez olyasmi volt, amit meg is tett volna, ha nem tudná, hogyan kell repülni. A fenébe!

És most még két fiúgyermeket is hozzá lehet tenni ehhez az idilli családi képhez. A híres és olyan nagyon ünnepelt Adriant, a Fiút, Aki Túlélte, és Harryt. Egy emlék bukkant a felszínre egy nagy, szomorú, zöld szempárról és a nevéről, ha a kisfiúra gondolt. Gyakran gondolt Harryre. A fiú jól elvolt vele, amikor a hetedéves diákok még az árnyékától is féltek – és ugyan milyen szomorú ez, ha tekintetbe veszi azt, hogy csak négy vagy öt évvel idősebb náluk? Ez a gyerek pedig elérte, hogy mást is érezzen a fájdalmon és a gyűlöleten kívül, ami nem történt meg vele a háború kezdete óta. Még azt is sikerült összehoznia, hogy egy család részének érezze magát, ami azóta nem esett meg vele, amióta… nos, soha.

Perselus eltűnődött, milyen hasztalan gondolatokkal gyötri magát; a fiú épp hogy két éves múlt, amikor utoljára látta őt, és azóta hat hónap telt el. Harry számára ez a hat hónap az élete egyötödét jelenti; Perselus nem remélte, hogy a gyerek még emlékszik rá. És nem igazán számított, hogy erre az elképzelésre összeszorul a szíve; rosszabbat is túlélt már.

És pontosan Potterék látogatása volt az oka annak, hogy az irodájába zárkózott. A család a délelőtt folyamán érkezett, és pillanatnyilag épp ebédeltek. Perselus, aki egyébként sem evett sokat, úgy döntött, inkább kihagyja azt, és az időt olvasással tölti. Harry biztosan szeret majd olvasni, amikor felnő – jutott eszébe önkéntelenül, aztán hagyta, hogy a feje egy morgás kíséretében az íróasztalára hulljon, ami mögött üldögélt. Hát ez meg honnan jött?

Tudta, hogy megígérte Dumbledore-nak, hogy legalább a nap egyik étkezésén részt vesz, de képtelen volt megtenni. És nem lehet rákényszeríteni! Végtére is, miért kellene Albusnak előírnia, hogy mit tegyen? A háborúnak vége, és ő már nem kém többé! Ezzel a meggyőződéssel a fejében felállt a székéről; megmondja Dumbledore-nak, hogy házon kívül vacsorázik, mégpedig most rögtön!

Elhagyta az irodáját, köpenye a nyomában örvénylett, ahogy felment a lépcsőn, meggyőződve róla, hogy a hosszabb utat választja, mivel egyik kastélyban tartózkodó látogatóba sem akart belefutni. Tíz perccel később odaért az igazgatói iroda elé, és gyorsan elismételte magában, hogy mit akar mondani; nem hagyja, hogy úgy irányítsák, mint egy nebulót! Ő itt egy tanár, a maga ura, és Albus jobban teszi, ha ezt az emlékezetébe vési! Elégedetten a tervével, az irodát őrző vízköpő felé fordult.

– Gumicsiga – mondta ki határozottan, összerándulva az igazgató édességek iránti vonzódásain. Gumicsiga? Szörnyű. Felmasírozott a lépcsőn egyenesen az iroda ajtajáig, ahol eltökélten bekopogott.

– Szabad! – érkezett az idős varázsló hangja, és Perselus minden további hűhó nélkül kinyitotta az ajtót. Albusra irányítva a tekintetét, előresétált, és köszöntötte őt.

– Igazgató úr! – biccentett kurtán.

– Perselus, fiam! Hiányoltuk az ebédnél – köszöntötte őt csillogó szemmel az igazgató.

– És a vacsoránál is hiányolhat. Nézze, Albus, meg kell értenie, hogy…

– Pers! – Egy gyerekhang szakította félbe jól eltervezett beszédét, ami mód felett megijesztette a bájitalmestert.

– Ahogy mondtam – szólalt meg Albus, és bajsza megremegett Perselus meglepett arcát látva –, hiányoltuk az ebédnél. – A fekete köpenyes varázsló lassan a hang felé fordult, és egy izgatott Harryt talált az igazgatói iroda hatalmas, lila kanapéján ülve, tágra nyílt szemmel, arra várva, hogy felvegyék. Perselus úgy érezte, mosolyogni támad kedve, és talán el is mosolyodott. – Gyerünk, Perselus, ne várakoztassa meg ezt a szegény gyermeket! – nógatta Albus a férfit, mire Perselus engedelmeskedett neki. Közelebb lépett Harryhez és felemelte őt.

– Szia! – mondta Harry, és Perselus vállába fúrta a fejét, így a hangja elfojtottan érkezett.

– Neked is szia, Harry – köszönt a bájitalmester, és ezúttal valódi volt a mosolya.

– Pont időben érkezett, Perselus – állította Albus, miközben felállt az íróasztalától. – Minerva körbevezeti Jamest és Lilyt a területen, ami Adrian számára lett felállítva, hogy gyakorolhasson, amint betölti a hét éves kort, és magam is épp odakészültem. Egy házimanót akartam hívni, hogy itt vigyázzon Harryre, de maga és Harry látszólag elég jól ismerik egymást. – Dumbledore szeme csillogott a szemüvege mögött. – Ugye nem bánná, ha egy-két órát vigyázna rá?

– Én… nem, rendben – motyogta Perselus, mire az igazgató bólintott.

– Pompás. Akkor majd két órán belül elmegyek érte, hogy elhozzam az irodájából. Addig is, viszlát, uraim! – közölte, maga mögött hagyva a meglepődött bájitalmestert és a boldog, két és fél éves fiúcskát. Miközben lefelé haladt a lépcsőn, hogy találkozzon a többi Potterrel, szeme gonoszkodón csillogott, amiért Perselus megmentette őt egy úttól a pincébe. Kezdett kezdetétől az volt a terve, hogy a férfi gondoskodására bízza Harryt, de ezt Perselusnak persze nem kellett tudnia.

– Hát, megint csak ketten vagyunk, Harry – mondta Perselus a kisgyereknek, amikor egymásra néztek. – Szeretnéd, ha kicsit körbevezetnélek? – Harry nevetését igennek véve, karjaiban a fiúval, elhagyta az irodát. – Ez volt az igazgatói iroda – kommentálta, miközben óvatosan lementek a lépcsőn. – A férfi neve pedig Albus Dumbledore. Fura egy ember. – Harry ismét felkacagott. Egy ideig körbejárták a szinteket. Harryt teljesen lázba hozta az egész kastély, vagy legalábbis úgy nézett ki, mivel nem szűnt meg mosolyogni, kuncogni és áhítattal a szemében nézelődni.

– Jó napot, Piton professzor – üdvözölte őket az egyik bentlakó kísértet. – És neked is szép napot, kicsi. Jól látom, Albus az ön gondjaira bízta a gyermeket? Akkor én megyek is! – Ezzel átment a falon. Perselus csak a fejét csóválta. Kísértetek!

– Ez a Pufók Fráter volt, a Hugrabug szelleme. Az iskola tele van kísértetekkel.

–’iszértet – helyeselt Harry, amitől Perselus kuncogni kezdett.

– Igen, Harry. A kastély tele van kísértetekkel és festményekkel; mindenhol ott vannak. – És hogy bizonyítsa az igazát, elindult a főlépcső irányába. – Ezt itt főlépcsőnek hívják, Harry; lehetővé teszi, hogy a kastély minden szintjére eljussunk – folytatta tovább a mesélést, majd a falakra mutatott. – Minden falon ott vannak a festmények. – Harry bólintott, aztán elindultak a pince felé.

Perselus el nem tudta hinni, milyen könnyű volt a gyerekhez beszélni. Kezdetben úgy gondolta, azért érez így, mert a kétéves nem ítélkezik. De aztán Harry nekiállt kuncogni, vagy ránézett azzal a nagy, zöld szemével, és rájött, furcsa módon kellemesen érzi magát, hogy Harryvel beszélgethet. Nem James Potter fiával; csak Harryvel.

– És megérkeztünk a pincébe. Leginkább itt dolgozom. Itt van a tantermem; én vagyok a bájitalmester – magyarázta a férfi.

– Bájital? – kérdezte Harry zavarodottan.

– Nos, igen, Harry; bájital – válaszolt mosolyogva Perselus. – Menjünk, hadd mutassam meg neked. – Ezzel fürgén az irodája felé indult. Odasétált az íróasztalához, ahol a gyengélkedő részére imént főzött Pótcsont-rapidot hagyta. – Ez itt egy bájital – mutatta a fiolát a fiúcskának. – Ezt Madam Pomfreynek készítettem. Ő a mi javasasszonyunk. – Harry egy ideig nézte a fiolát, aztán csodálkozva körülnézett a helyiségben. Meglátott egy portrét, ami Perselus falán lógott. Ez volt az egyetlen festmény a szobában, ami meglepő módon üres volt.

– Pojtjé – mondta Harry, a falon lógó, bekeretezett, sötétkék vászonra mutatva.

– Pontosan, Harry – bólintott Perselus, miközben ő maga is a festményre mutatott. – Tudod, miért ezt a különleges festményt választottam? – kérdezte, és Harry nagy, tágra nyílt zöld szemmel nézett rá. – Fent voltam az anyám házának a padlásán. Tudod, néhány hónappal ezelőtt örököltem – magyarázta. – Odafent jártam a padláson, és végignéztem a különböző tulajdontárgyait, amiket odafent tároltak a rokonai, amikor felfigyeltem erre a festményre. Azonnal nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ez egy megbűvölt portré. A dolog úgy áll, hogy senki nem tudja, kié. Még Dumbledore-t is megkérdeztem, de ő sem tudta előhívni azt a személyt, akit elvileg ábrázolnia kellene. Ez a festmény egy rejtély. Egy üres vászon, ahol elvileg egy személynek kellene lennie. – Ránézett Harryre, és szomorkásan elmosolyodott. – Magamra emlékeztetett, így megtartottam.

– Álmos – jelentette ki Harry, és alig bírta nyitva tartani a szemét. Perselus felkuncogott.

– Bizony, látom. – Puhán leült a kanapéjára, és elrendezte Harryt a karjaiban, hogy még a kényelmesebb legyen a kicsinek. – Tudod, Harry, fogalmam sincs, miért mondom el mindezt neked. – Harry zavartan fordult felé, majd sűrű szempillái alól felnézett rá. – Nem mintha érthetnéd, szóval tényleg nem értem magam, miért vesződöm ezzel egyáltalán – jegyezte meg kuncogva. Harry feje hirtelen az oldalára bukott, Perselus vállára, ahogy a fiúcska álomba szenderült.

– ’Éjt, Pers – suttogta a kicsi, mielőtt teljesen elaludt, amitől a fiatal tanár elmosolyodott.

– Talán ezért vesződöm vele – suttogta, és egy ideig csak nézte az alvó gyermeket. – Tudsz az iskolai házakról? – kérdezte az álomba merült fiúcskát. – Gondolom, nem. Négy van belőlük… – A percek csak teltek, de ő még mindig beszélt az elszunyókált gyerekhez, mélyebb álomba ringatva ezzel Harryt. És mivel a figyelme csakis a kétévesre terjedt ki a karjaiban, nem vette észre az őket figyelő éjkék szempárt az általában üres vászonból. Ahogy az a kedves mosoly is elkerülte a figyelmét, ami rejtélyes személy arcán tűnt fel a portrén, aki végül megmutatta magát. Amikor Albus Dumbledore bekopogott Perselus irodájának ajtaján, hogy ígérete szerint összeszedje Harryt, Perselus felemelte a tekintetét a fiúról. A festményalak pedig ismételten eltűnt.

Miközben a bájitalmester azon tűnődött, mikor látja legközelebb a kicsi fiúcskát, nem igazán merve remélni, hogy az valamikor a közeljövőben lesz, nem hallhatta, hogy a festményben rejtőző illető megválaszolja a fel nem tett kérdését.

– Hamarosan, Perselus. Hamarosan.


* Ez egy hagyományos karácsonyi ének – God rest ye Merry Gentlemen – A három király köszöntésére. http://www.youtube.com/watch?v=ZlsJD8RlhbI – itt meghallgatható



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)