Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


7. fejezet
A nemtörődés áldás is lehet



– Hát, ez a kérdés, igaz? – kiáltott fel a férfi kuncogva. – Myrddin Emrys néven születtem, de az emberek többsége Merlinként ismer. – És miközben a két elkerekedő tekintetű varázslót figyelte maga előtt, a festményalak még szélesebben elmosolyodott, majd egy udvarias meghajlással hozzátette: – Merlin Abrosius, szolgálatotokra.

Harry és Perselus ott helyben ledermedtek, amikor a festményben lévő férfi közölte, hogy ő minden idők leghatalmasabb varázslója. Perselus volt az első, aki végül reagált az állításra.

– Nem, nem az – jelentette ki egyszerűen, nem tudván, mi mást mondjon.

– Igen, az vagyok, és tudtam, hogy ezt fogod mondani, Perselus – vágott vissza vidáman a férfi, aki vagy Merlin volt, vagy nem.

– Elég lenyűgöző szakálla van – kotyogott közbe Harry, amitől a festményalak nevetésben tört ki, Perselus pedig megfordult, és zavartan nézett a kisfiúra.

– És ez milyen értelemben jelzésértékű? – érdeklődött a bájitalmester.

– Azt mondják, Merlinnek ilyen szakálla volt – válaszolt Harry, mire Perselus egyszerűen hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – Hát, én legalább megpróbáltam! – kiáltott fel a fiú le sem véve a szemét az agg varázslóról.

– Köszönöm szépen, Harry – mondta a magát Merlinnek mondó férfi, miközben a szakállát húzgálta.

– Mindenekelőtt, honnan tudja a nevünket? – kérdezte Perselus leeresztve a pálcáját, rádöbbenve, hogy a festmény, teljesen függetlenül attól, hogy kit ábrázol, amúgy sem tudna varázsolni. Nem mintha elhitte volna, hogy az illető Merlin. – Másodszor pedig, Merlinről sosem készült egyetlen portré sem.

– Ez igaz; tényleg nem – nyugtázta az idős varázsló.

– Elnézést, uram, de maga akkor nem egy festmény? – kérdezte Harry zavartan. Perselus bólintott egyetértése jeléül.

– Igen és nem; ez nem igazán egy festmény. Azt gondolnám, ez inkább egy ablak, már ha valami.

– Ablak, de hova? – kérdezte Perselus másodpercről másodpercre zavarodottabban.

– Áruld el nekem, Perselus, mit tudsz Avalonról? – A bájitalmester döbbenten végigmérte a furcsa alakot, miközben Harry elbűvölten figyelte a párbeszédet.

– Avalon elvileg egy mágikus sziget, amit varázslat hozott létre. A legenda szerint egyben Morgana Le Fay otthona – válaszolt Perselus monoton hangon. – Mennyiben tartozik ez ide?

– Csak annyiban, hogy ez a festmény valóban egy ablak Avalonra. Vagy inkább hozzám, mivel jelenleg ott lakom – vont vállat a férfi.

– Avalon nem létezik. És maga egy festmény. Nem tudom, kinek a festménye, de határozottan nem Merliné – közölte az ifjú professzor nyomatékosan. Ez sehova nem vezet, és neki muszáj volt meggyőződnie arról, hogy Harrynek nem esett baja, akármit is csinált korábban a mágiája; egyszerűen most nincs ideje holmi őrült festményekre, nem számít, kinek mondják magukat.

– Ha én csak egy festmény vagyok, akkor honnan tudom, hogy a jelenlevő ifjú Harry az imént hitetlen mértékű erőt mutatott fel egy egyszerű, véletlen mágiaincidens során? – kérdezte a férfi ezúttal jóval komolyabb hangon, amitől a két varázsló levegő után kapott. – És ha én csak egy festmény vagyok, akkor hogyan tudom megtenni ezt? – Ezzel a férfi előkapta festett pálcáját, és kiszórt egy hangtalan varázslatot Harry és Perselus felé; a pálcájából sötétpiros köd gomolygott elő, ami körbevonta a két varázslót, akik másodperceken belül összerogyott kupacként omlottak a földre.



– Hol vagyunk? – kérdezte Harry körülnézve. Kicsit szédült. Amikor az előbb kinyitotta a szemét, minden sötét volt, de most már ki tudott venni kontúrokat, melyek egy… bútor körvonalainak látszottak. Ez bútor volt! Ő és Perselus – aki aznap már másodjára tápászkodott fel a földről – egy dolgozószobában, vagy egy kis személyes könyvtárban találták magukat. A helyiség két emelet magas volt, zsúfolásig tele könyvespolcokkal. Volt benne egy kandalló, maguk előtt egy íróasztalt láttak, és a szoba dekorációja miatt – sötét fapadló és bútorok, sötétkék, zöld és piros árnyalatú drapériák – Perselusnak egyből a Roxfort könyvtára jutott az eszébe. Voltaképpen a helyiség a könyvtár és az igazgatói iroda egyfajta keverékének látszott.

– Fogalmam sincs – válaszolt a fiúcskának, ismét maga mögött tartva őt, hogy a saját testét használja élő pajzsként, miközben a kandalló felé indultak. – Csak maradj szorosan mögöttem.

– Rendben – motyogta Harry, és belekapaszkodott Perselus köpenyébe.

– Nem kell félni. – A hang mögülük érkezett, mire Perselus szélsebesen megfordult, hogy szükség esetén megvédje Harryt. – Tényleg nincs rá szükség – mondta a férfi a festményben.

A probléma az volt, hogy az illető már nem a festményben volt, hanem helyette magabiztosan lépdelt a két varázsló felé, és csak Perselus felemelt pálcájától néhány lépésnyire torpant meg.

– Mit tett velünk? – kérdezte Perselus dühösen. – Mi ez a hely?

– A magam módján bizonyítom, hogy valóban nem festmény vagyok, hanem Merlin – ami már kezd bosszantó lenni –, és egyből átugrottam a találkozónk második részéhez, úgy találva, így esetleg megmagyarázhatom, mi történik, miközben itt vagyunk. Ami pedig a hollétet illeti… – Mosolyogva körülnézett. – Nos, ez egy könyvtárféleségnek látszik. Az igazat megvallva, fogalmam sincs.

– Az meg hogy lehet? – akarta tudni Perselus, miközben Harry szorosabban kapaszkodott a talárjába. – Maga hozott ide minket!

– Ez így van, de nem én választottam a helyszínt – ismerte be Merlin. Perselus úgy döntött, így hívja őt, amíg az tévedésnek nem bizonyul. – Úgy hiszem, pillanatnyilag a te elmédben vagyunk, Perselus, legalábbis ezt teszi a varázslatom. Szükségem volt egy helyre, ahol szabadon beszélhetünk, de mivel én szórtam ki a varázslatot, az elme döntése nem lehetett az enyém.

– Azt mondja, hogy ez az én elmémben van? – Perselus meghökkent, és leeresztette a pálcáját. Ez a nap minden másodperccel egyre különösebb lesz.

– Igen, pontosan ezt mondom – nyugtázta Merlin. – Mellesleg nagyon tetszik, ahogy kidekoráltad.

– Köszönö… Na, várjunk egy percet – tiltakozott Perselus a fejét fogva, ettől a beszélgetéstől ugyanis kezdett sajogni a feje. – Be tudja bizonyítani?

– Hogy Merlin vagyok? – kérdezte az idős varázsló látszólag felbőszülten.

– Tételezzük fel, hogy maga Merlin – javasolta Perselus beletörődve. – Be tudja bizonyítani, hogy ez az én elmém?

– Én nem, de te igen! – mosolygott rá Merlin.

– Mi? Hogyan?

– Ez a te elméd; csak változtass meg valamit az akaratoddal. Koncentrálj, és meglátod. Gyerünk! – nógatta őt Merlin. Perselus felsóhajtott és Harryre pillantott, aki elsápadt. Mivel úgy találta, hogy pillanatnyilag nincs mit veszítenie, felmérte a helyiséget maga körül. Egy kicsit sötétnek látszott, így a tőlük távolabbi fal felé fordult, aztán becsukta a szemét és maga elé képzelt egy nagy ablakot. A Harrytől érkező halk zihálás riasztotta fel. Kinyitotta a szemét, csak hogy meglássa, a szemközti fal eltűnt, és helyén egy két emelet magas üvegfal áll.

– Merlinre… – kezdte Perselus, mielőtt maga Merlin felé fordult, aki kritikusan nézegette őt. – Nem fontos – motyogta a halántékát dörgölve. – Ez valóban az én elmém, nemde?

– Az – értett egyet mosolyogva az idős ember.

– És valóban maga Merlin – jelentette ki ezúttal Perselus döbbenten. Magával Merlinnel beszél, minden idők legnagyobb varázslójával. Méghozzá a saját fejében. És Harry is itt van. Ez a kilátás hirtelen nem is látszott olyan nagyszerűnek. – Le kell ülnöm – mondta, mire azonnal megjelent egy szék – az otthonában lévőhöz hasonló –, amelyre minden teketória nélkül lehuppant. Elővarázsolt még kettőt, és indítványozta a szokatlan csoport másik két tagjának is, hogy üljenek le.

– Igen, Merlin vagyok, ahogy azt most már egy ideje próbálom elmondani – értett egyet Merlin mosolyogva. – Te pedig Perselus Piton, és ez a fiatalember amott pedig Harry Potter; A Fiú, Aki Túlélte. – Egy fekete és egy zöld szempár kapta ijedten a férfi felé a tekintetét. A mi??

– De uram, én nem vagyok… – kezdte Harry, aztán megállt megköszörülni a torkát, amikor a torkán kijövő hang leginkább egy károgáshoz hasonlított. – Nem én vagyok A Fiú, Aki Túlélte; az a testvérem, Adrian.

– Bátorkodom ellenkezni, Harry – sóhajtott Merlin. – És ezt be is tudom bizonyítani.

– Hogyan? – kérdezte Perselus, érezve, hogy minden vér kifolyik az arcából. Csak ne Harry!

– Ez az egyik oka annak, hogy idehoztalak titeket – magyarázta Merlin. – Hogy ebben a pillanatban, ez a beszélgetés lezajlódjon a tudatalattinkban. Fizikai mivoltotok továbbra is a Roxfortban van, én pedig még mindig Avalonban tartózkodom; és biztosíthatlak titeket, mindhárman ájultan fekszünk a hideg kövön.

– És hogyan magyaráz meg ez bármit is? – akarta tudni Perselus, bár máris volt egy elképzelése arról, amire Merlin utalni akart.

– Látom, te már kezded kapizsgálni, mire gondolok, Perselus – jegyezte meg az agg varázsló. – Mivel ebben az állapotban vagyunk, a tudatos énünk lecsillapodott, helyet adva a tudatalattinknak, hogy átvegye az irányítást; ebben az elmeállapotban hihetetlen dolgok valósíthatóak meg. Az ember akár egy egész szobát létrehozhat a semmiből – közölte körbemutatva a helyiségen. – Szembeszállhatsz a természet törvényeivel. És segítségével felidézhetsz rég elfeledett emlékeket, még ha nem is voltál más, csupán egy egyéves gyermek, amikor a tényleges esemény bekövetkezett – foglalta össze komoly hangon.

– Ez igaz? – kérdezte Harry halkan, mire Merlin bólintott. – Lehet… Megnézhetném?

– Harry ne! – tiltakozott Perselus. – Még ha igaz is, amit mond – intézte szavait Merlin felé fordulva –, alá akar vetni egy hétévest annak, hogy végignézzen egy gyilkossági kísérletet?

– Ha igaz, amit mondok – és tartok tőle, hogy igaz –, gondolod, hogy a jövőben számítani fog, hogy látta-e vagy sem? – kérdezte Merlin. – A te döntésed, Harry; csak emlékezz, az a múltad, és nem számít, mennyire fájt neked akkor, most semmilyen kárt nem okozhat. Már csupán egy emlék. – Harry, aki olyan sápadttá vált, akár egy kísértet, bólintott.

– Látni akarom.

– Harry… – kezdte Perselus lágyan, de a fiúcska félbeszakította őt.

– Pers, egész életemben arról az éjszakáról hallottam; látni akarom, hogy mi történt. Muszáj – igyekezett meggyőzni Perselust félve, de elszántan.

– Ha így érzel. – Perselus egy gondolkodásnyi szünet után végül beletörődött. Ki ő, hogy megtiltsa Harrynek, hogy rájöjjön, mi történt valójában azon az éjszakán, ami örökre megváltoztatta az életét? – Hogyan kell csinálnunk mindezt? – kérdezte Merlintől egy sóhaj után.

– Ez a te elméd, Perselus. Csak szórd ki a varázslatot, amit normális esetben is megtennél, hogy kivonj egy emléket, és hagyd, hogy a dolgok haladjanak a saját medrükben. – Perselus egyet biccentett, majd Harry felé fordult.

– Csak gondolj arra az emlékre, amelyiket fel akarod idézni, Harry. Ha bármikor abba akarod hagyni, és nem nézni tovább, csak szólj, és én azonnal megszakítom a varázslatot. Érted? – kérdezte átkarolva Harry vállát, miközben mindketten felálltak a székükről. Merlin követte a példájukat. Perselus odavitte a pálcáját Harry halántékához. Igyekezett olyan gyengéd lenni, amennyire csak lehetséges, amikor kimondta a varázsigét, és lágyan előhúzta a Harry emlékét jelképező ezüstfonalat. Ám ahelyett, hogy egy edényt keresett volna, az szétterjedt, mint valami cseppfolyósodott selyem, kavargó fények hatalmas képernyőjét alkotva, mielőtt összeállt volna egy gyerekszoba képévé. Amikor ők hárman besétáltak a nyitott ajtón, két bölcső vált tisztán kivehetővé a helyiségben.

Nem kellett sokáig várniuk, mielőtt Voldemort Nagyúr fekete köpenyes alakja belépett volna a szobába. Harry és Perselus összerándultak – Harry még sosem látta a Sötét Nagyúr arcát, úgyhogy közelebb araszolt Perselushoz, és olyan erősen, ahogy csak tudott, beléje kapaszkodott –, míg Merlin megvetően figyelte. Nézték, ahogy Voldemort ráfogja a pálcáját a két múltbeli Potter fiúra, és Harry – Perselusszal egyetemben – felhördült a sokktól, amikor Voldemort úgy döntött, elsőként Harryt támadja meg, összekeverve őt az elsőszülöttel. Mire az aranyszínű pajzs befedte a szobát és Voldemort megfutamodott, Harry már zokogott, és Perselus sem állt távol tőle. Hosszú időn keresztül nézték, ahogy egy kőtörmelék átszakítja a pajzsot és Adrian kezére zuhan, létrehozva ezzel a hírhedt, csorba sebhelyet a tenyerén, mielőtt az emlék elsötétült, ők pedig ismét a könyvtárban találták magukat. Ezúttal, a koszfoltos üvegtáblákon túl, szakadt az eső.

– És most már tudod – állította Merlin, miközben Perselus minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztalja a bánatos Harryt.

– De annyi év telt el… Hogyhogy nem jött rá senki? Hogy nem látta ezt Albus? – kérdezte a fiatalember, miközben Harry haját simogatta.

– Ott volt a sebhely, átitatva erős mágiával, Voldemort pedig eltűnt. Harry ugyanakkor semmi jelét nem mutatta, hogy ő lett volna az, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, és eszméletlen volt, mire a szülei hazaértek – magyarázta Merlin. – Senki nem látott semmit azon túl, amire számítottak.

– De a jóslat… – mondta Perselus nagyot nyelve. A puszta gondolat, hogy majdnem Harry halálát okozta, szinte az őrületbe kergette őt. Még mindig nem tudta elhinni a jelenetet, aminek az imént a tanúja volt.

– A jóslatokat körülvevő dolgokat – mondta az aggastyán – nagyon trükkös lehet megfejteni.

– Miféle jóslat? – kérdezte Harry váratlanul, aki ugyan már felszárította a könnyeit, de még mindig belecsimpaszkodott Perselus mostanra nedves ingébe.

– Mielőtt te megszülettél – vágott bele gyorsan Perselus, megakadályozva Merlint a beszédben, mivel úgy érezte, hogy ezt neki magának kell megtennie –, született egy prófécia, amit Sybill Trelawney, a Roxfort jelenlegi jóslástan tanára mondott. A próféciában… azt állt, hogy az, akinek megvan az ereje a Sötét Nagyúr legyőzéséhez, a hetedik hónap végén fog megszületni. – Perselus lehunyta a szemét fájdalmában. – Meghallottam a jóslat egy részét, és én voltam az… – Nagyot nyelt, próbálta megtalálni a bátorságát; tudta, hogy Harry utálni fogja őt ezek után, de el kellett mondania neki. – Én voltam az, aki átadta Voldemortnak azt az információt. Az én hibám, hogy majdnem meghaltál!

Harry teljesen mozdulatlanul állt, és óvatosan végigmérte Perselust; a férfi szorosan becsukta a szemét, ami nem akadályozta meg őt abban, hogy néhány könnycsepp ki ne szökjön a szemhéja alól. Perselus néhány hónapja, amikor Harry meglátta a karján az elhalványult Sötét Jegyet, már elmondta a fiúnak, hogy része volt a háborúban, nem titkolta előle, hogyan csöppent bele, vagy hogy miért. Harry akkor átölelte őt és azt mondta, nem számít, hogy a végén minden jóra fordult, amire a férfi önkéntelenül is kuncogott egy sort. De Perselus sosem említette a jóslatot; végig azt hitte, hogy az Harry testvérére utalt. De most, miután látta azt, ami történt, a szívére telepedő súly túl nehéz volt; Harry majdnem meghalt, és az egész az ő hibája volt, és soha semmi nem fogja tudni…

– Nem folytattuk már le ezt a beszélgetést korábban? – Harry halkan beszélt, és Perselus tartózkodóan pillantott rá. A fiú mosolygott rá, és ezért önkéntelenül is, de még jobban utálta magát. Megérdemlek én ekkora kedvességet? – morfondírozott.

– Harry, te nem érted! Majdnem meghaltál, és én…

– De nem haltam meg! Jól vagyok, nézd! – mondta közelebb lépve, és szorosan megölelve Perselust. – Jól vagyok, apu – suttogta, amire Perselusnak feltartóztathatatlanul ömleni kezdtek a könnyei, teljesen elfeledkezve a társaságukban lévő harmadik személyről. Jó tizenöt percbe és vagy száz bocsánatkérésbe telt, mire mindkettőjüknek eszébe jutott a férfi, aki idehozta őket.

– Én… Nem kellett volna látnia… – motyogta Perselus, miközben hátradőlt a karosszékében, el sem eresztve Harryt. Az, hogy ilyen nyíltan kimutatta az érzelmeit, nem olyasmi volt, amit gyakran megengedett magának, főleg nem azt, hogy megmutassa egy vadidegennek? Perselus teljes megalázottságot érzett a reakciója miatt.

– Ugyan, ez több mint érthető – válaszolta Merlin mosolyogva. – De Harrynek igaza van; nem számítanak a múltban elkövetett tévedéseid, újra élned kell. Kaptál egy második esélyt, Perselus, és azt javaslom, használd ki. – A fiatalember biccentett egyet erre. – Úgy tűnik, eddig nagyszerű munkát végeztél.

– Ő ilyennek született – mondta Harryre utalva. – Én csak vele tartok.

– Meglepődnél, Perselus, hogy mekkora hatással vagy rá – jegyezte meg Merlin, miközben mindkét varázsló figyelmesen hallgatta őt. – Úgy képzelem, pont akkorával, amekkora befolyása van neki rád.

– Tehát igaziból én vagyok a Fiú, Aki Túlélte? – kérdezte Harry álmélkodva, képtelenül visszatartani a kérdést akár egy másodperccel is tovább.

– Igen. És úgy hiszem, mindkettőtöknek hallanotok kellene a teljes próféciát, mielőtt bármilyen további következtetést levonnátok.

– Van többi része? – kérdezte Perselus sokkoltan. – És honnan tudja, hogy van?

– Igen, van folytatása – bólintott egy mosoly keretében Merlin. – Ami pedig azt illeti, hogy honnan tudom… mondjuk úgy, hogy a feleségemmel való házasságomnak is megvannak a maguk előnyei.

– Feleség? – érdeklődött Perselus meglepődötten.

– Felteszem, hallottál már a híres boszorkányról és látóról, Morgana Le Fayről – jelentette ki Merlin kuncogva.

– Morgana a felesége? Morgana Le Fay? Azt hittem, maguk ellenségek voltak! – kiáltott fel Perselus.

– Hát, nem a legjobb alapokról kezdtük, de azt tanácsolnám, ne higgyetek el minden történetet, amit hallotok, különösen ne olyat, ami rólam szól. A lényeg viszont az, hogy a feleségem valóban látó, és a körülményeknek köszönhetően, melyeket rögvest elmagyarázok, látta a jóslatot, ami aznap éjjel megszületett.

– Ez csak… – kiáltott fel Perselus, majd egy vállvonással be is fejezte a mondatát, ami remekül jelezte zavara mértékét.

– Akkor hadd kezdjem az elejétől – vágott bele Merlin. – Két feltétel vonatkozik azokra, akik Avalonban élnek. Az egyik, hogy nem fedhetjük fel a hely megtalálásának módját a kívülállóknak, a második pedig az, hogy ha oda belépünk, nem hagyhatjuk el azt, és nem avatkozhatunk bele a világ többi dolgába.

– Akkor ez mi, ha nem beleavatkozás? – kérdezte Perselus összezavarodottan.

– Van egy általános kivétel a szabály alól: belépés esetén azoknak, akiknek netalán befejezetlen ügyük maradt a külvilággal, joguk van közbeavatkozni, feltéve, ha találnak rá módot, hogy ezt anélkül tegyék meg, hogy elhagynák Avalont – magyarázta Merlin.

– És magának maradt befejezetlen ügye? – nézett rá Perselus várakozón, miközben Harry csendben üldögélt.

– Néhány évvel azelőtt, hogy Morgana és én átléptük Avalon kapuját, Morgana mondott egy jóslatot, ami kettőtökre vonatkozik.

– Morgana Le Fay tett egy ránk vonatkozó jóslatot? – kérdezte Harry félelemmel vegyes áhítattal.

– Igen. De attól tartok, a prófécia tartalmát még nem fedhetem fel.

– Hogy? Miért ne tehetné, uram? – akarta tudni az enyhén bosszús Perselus. – Végtére is rólunk szól.

– Valóban titeket érint, de nem csupán kettőtöket – magyarázta Merlin nyugodtan. – Vannak más személyek is, akik számára még nem jött el az idő, hogy meghallgassák a jóslatot. Amikor itt lesz az ideje, ti is meghalljátok – foglalta össze, és Perselus rábólintott; nem sok mindent tudott a próféciákról, és nem óhajtotta megkérdőjelezni Merlin tudását a témában. – De azt elmondhatom, hogy a második jóslat kizárólag Harryről szól. Morgana látta azt is, mintegy közvetlen következményét a saját próféciájának, ezért vagyok olyan helyzetben, hogy ezt a tudást megosszam veletek – közölte Merlin, aztán elővett egy furcsa kinézetű pálcát a zsebéből. Megmozdította egyszer függőlegesen, mire egy kísérteties hang csendült fel a helyiségben.

„Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…”

A helyiség elnémult, mintha az ominózus szavak az elméjükben csendültek volna fel. Hogy lehetséges ez? – kérdezte Perselus ismételten magától. És mi fog történni most? És mi…

– Na, várjuk csak egy pillanatot! – kiáltott fel az ifjú professzor, amitől Harry – és mély meglepetésére – Merlin is megugrott a székén. – A prófécia azt állítja, hogy Voldemort a kiválasztottat vele egyenrangúként jelöli meg. Nem számít, honnan származik Adrian sebhelye, nem ő az, aki meg lett jelölve?

– Indokolt a kérdés – jegyezte meg Merlin, miközben egy gyors mozdulattal meglendítette a pálcáját Harry felé, majd megállt a fiú dereka fölött. – De tartok tőle, hogy nem igaz. Harry, ha nem bánod, megtennéd, kérlek, hogy felhúzod a pólód? – Harry meghökkenten pillantott az öreg varázslóra, aztán kérdő szemmel Perselusra nézett. Miután egy kurta bólintást kapott, megemelte a pólóját, hogy megmutassa…

– Az meg mi? – kiáltott fel félve a zöld szemű fiú, amikor észrevette, hogy a csípőjén egy jelnek látszó valami felső fele tűnik fel. Lejjebb csúsztatta kicsit a farmerét, és egy kelta csomóféleséggel találta szembe magát. Nem hasonlított ugyanis semmi másra, amit valaha látott; fekete, nyolcágú csillagformája volt, majdnem három hüvelyk magas és talán két és fél hüvelyk széles.

– Ez a jel utal a jóslatra; nem Voldemort jelölt meg vele, de az ő szándékának köszönhető, hogy korábban feltűnt, mint kellett volna; ennek következtében Harryt, mint vele egyenrangút jelölte meg – magyarázata Merlin.

– De mi az? – kérdezte Perselus ingerülten. – Korábban nem volt ott, igaz, Harry?

– Nem! – válaszolt a fiú lágyan megérintve a jelet, mintha attól félne, hogy az megégeti őt. Reakciója nyílt kuncogásra késztette Merlint.

– Maga viccesnek találja ezt? – kérdezte a bosszús Perselus, szitkozódva, amiért felváltva tör rá olyan félelem és a harag, amitől egyenesen a Szent Mungóban fog kikötni.

– Harry csak emlékeztetett egy másik ifjú varázsló reagálására a jegye kapcsán. Ő maga is alig múlt hétéves, és úgy hitte, valaki megátkozta őt, s emiatt napokon belüli halálra van ítélve – válaszolt a vén varázsló jókedvűen.

– Tehát él valaki más is egy Harryéhez hasonlító jellel? – kérdezte Perselus megkönnyebbülten. – Ha elmondja, merre találom, elmegyek és…

– Semmi szükség a távolban keresgélni, Perselus – állította le őt mosolyogva Merlin. – Épp rá nézel – közölte, majd felhúzta a jobb ingujját; ott, az alkarján tisztán látszott egy jel, ami majdnem olyan volt, mint Harryé. Az is fekete volt és keltacsomó alakú, de azt apró gömbök vették körbe – alig negyed hüvelyk szélesek és a csomók fölött és között helyezkedtek el.

– De mi ez? – kérdezte ismét Harry, immáron nyugodtabban, hogy másnak van is az övéhez hasonlító jele. Perselus, a maga részéről – még ha később le is tagadta volna, hogy csorgott róla a verejték – közel állt az ájuláshoz. Harry, az ő ártatlan, kicsi fia, Merlinével azonos jelen osztozik?

– Ezt jelképnek nevezik, Harry. Az én időmben sokkal általánosabb volt rátalálni egy ilyenre a boszorkányok és varázslók között. Amikor elértek egy bizonyos kort, elvégezték a szükséges varázslatot, és ha kellő varázserővel bírtak, a jelképük feltűnt valamelyik testrészükön – magyarázta Merlin. – A fő embléma a varázslótól függ, és az ő képességeinek mértékét jelzi. – Rámutatott néhány rúnajelre a csomó vonalán belül. – Azok akkor fognak feltűnni, amikor először használsz egy birtokodban lévő képességet. De látod azokat a köröket, amelyek körbeveszik a jelképet? – Harry bólintott. – Tudod, Harry, az emblémák, amellett, hogy hirdetik azt, milyen erős egy varázsló, egyben annak egy módja is, hogy mutassa a fejlődésed a mágiában. Minden egyes alkalommal, amikor gyakornokoskodni kezdesz, mármint, hogy nekiállsz tanulmányozni a mágia egy ágát, megteremted a lehetőségét, hogy feltűnjön egy ilyen kör. Amikor a varázserőd úgy ítéli meg, hogy megfelelő szintet értél el azon a bizonyos területen, feltűnik a kör, jelezve, hogy a mágiaág gyakornoka lettél. A kör egészen addig fekete marad, amíg a varázserőd ismét úgy nem gondolja, hogy készen állsz arra, hogy a mágiaág mesterének nevezzenek. Amikor az megtörténik, a kör színe a tanulmányozott témakörnek megfelelően megváltozik. Vegyük példának ezt – mutatott egy sötétzöld körre a jele jobb felső sarkában. – Ez a kör jelzi, hogy bájitalmester vagyok, míg ez – mutatott egy sötétkék körre –, azt mutatja meg, hogy bűbájtanból is mester fokozatot értem el.

– Én nekem is lesznek ilyen köreim? – kérdezte áhítattal Harry.

– Igen, lesznek, ha gyakorolsz – válaszolt Merlin mosolyogva, amikor Harry megújult érdeklődéssel kezdte figyelni a jelét. – Te jobban fogadod, mint én tettem; én ugyanis egy egész órán keresztül bizonygattam, hogy lángra fog lobbanni, miután megmondták nekem, hogy mi az az embléma – ismerte be az idős mágus, kuncogásra késztetve Harryt.

– Bocsásson meg nekem egy pillanatra – szólalt meg Perselus erőltetett nyugalommal. – Ha jól értem, azt állítja, hogy ez a jelkép csak akkor tűnik fel, miután elvégeznek egy varázslatot. Harry esetében ugyanakkor…

– Harry esetében, pont úgy, ahogy nálam is, maga a mágiánk hozta létre az emblémát. Sosem jöttem rá, miért, de sok év után arra a következtetésre jutottam, hogy ez volt a módja annak, hogy a varázserőm kijelentse: hé, itt vagyok, vegyél már észre! – felelte Merlin a lehető legnagyobb komolysággal.

– Valóban? Csupán a varázserejének szeszélye okozta, hogy feltűnjön? Egy csak olyan véletlenszerű megnyilvánulás? – Perselus nem tűnt meggyőzöttnek.

– Sosem mondtam, hogy véletlenszerű lenne; úgy hiszem, hogy a varázserőm, csak úgy, mint Harryé, könyörgött, hogy előbukkanhasson, hogy képezve legyen, hogy felfedezzék a létezését, és a jelkép egy mód arra, hogy tudassa ezt velünk – válaszolta meg alaposabban a dolgokat Merlin. – Szerintem nem olyan nehéz ezt felfogni – jegyezte meg, miközben gyengéden Harryre pillantott.

– Hát sok mindenről kell beszélnünk, amikor visszatérünk – sóhajtott fel Perselus.

– Mi? – kérdezte Harry, levéve a tekintetét a jeléről. – Miért?

– Te vagy a Fiú, Aki Túlélte, Harry – válaszolta Perselus búsan elmosolyodva. – Nem gondolod, hogy ők, és ezen elsősorban és legfőképpen a családodat értem, is tudni akarják? – Harry csak mélyen tűnődőn bámult Perselusra, bár arckifejezése túl elmélkedő volt, hogy tökéletesen megmutatkozzon egy hétéves arcvonásain.

– Szerinted mi fog történni, ha elmondjuk nekik? – kérdezte tökéletes komolysággal.

– Gyanítom, megkezdik a képzésed, úgy, ahogy azt már amúgy is tenniük kellett volna. Még pálcát is fogsz kapni! – Próbált vidámságot sűríteni a hangjába, noha belül lassan haldoklott. Harry kiképzése azt fogja jelenteni, hogy többé nem találkozik vele, míg négy év múlva be nem osztják a Roxfortban. Talán helyette Adriant fogja látni, de azt igazából nem szerette volna. Adrian nem Harry volt. Senki nem olyan, mint Harry. Perselus úgy érezte, hogy ismét teljesen elveszíti a családját.

– Tehát engem visznek ahhoz a sok felesleges szakértőhöz, és olyan könyveket kell tanulmányoznom, amelyeket már kiolvastam? És mi fog történni Adriannal?

– Nem tudhatom, mit igényel majd a kiképzésed; ami Adriant illeti, ő valószínűleg helyet cserél majd veled. – Ez a kijelentés a végtelenségig sokkolta Harryt. Tényleg megtennék velük?

– De… – A gyermek Merlin felé fordult, és megkérdezte: – Erősebb vagyok Adriannál, igaz? – Az idős varázsló mosolyogva rábólintott erre; ő már látta, hova akar kilyukadni Harry. Perselus viszont összeráncolta a homlokát. Harrynek nem volt szokása dicsekedni. – Ha erősebb vagyok, akkor Adriannak több edzésre van szüksége, mint nekem, nem? – kérdezősködött tovább a fiúcska, és reménykedve pillantott Perselusra, aki egy pillanatnyi meglepődés után lágyan elmosolyodott. – Amikor felnövünk, ő is célpont lesz, ha a Sötét Nagyúr visszatér, nem igaz? Az edzés nem segít neki túlélni?

– Ez nagyon nemes tőled, Harry, de neked is szükséged van az edzésre. Te leszel az elsődleges célpont, amikor a Sötét Nagyúr visszatér, akár tudják ezt a szüleid, akár nem – jegyezte meg Perselus bánatos mosollyal.

– De te tudnál képezni engem, Pers! – felelte erre Harry vigyorogva.

– Harry, nem lehet, hogy én…

– De igen, tudnál! – ragaszkodott hozzá szenvedélyesen a fiú, és tekintete lázas fényben izzott. – Láttam a könyveket, amiket Adriannak akarnak adni a képzéshez, és te azoknál már sokkal nehezebb dolgokban is segítettél nekem! Így Adrian folytathatná a kiképzését, és nekem sem kellene azokra a gyűlésekre járnom a szüleinkkel! – mondta el egy szusszal Harry, aztán halk suttogással folytatta: – És akkor nekem sem kell elmennem… – Perselus érezte, hogy lelke új erőre kap; talán ezt megteheti. Végtére ő az évszázad legfiatalabb bájitalmestere, és jártas a mágia számos ágában. Mindezek tetejében még tanár is. Merlin felé fordult, némán kikérve annak tanácsát. A férfi úgy vigyorgott, akár egy mániákus.

– Úgy vélem, ez egy nagyszerű ötlet! – kiáltott fel az idős varázsló, mire Harry lelkes ugrándozásba kezdett.

– De azt mondta, hogy Harry varázsereje elér egy fejlődési pontot, és…

– Említettem már, hogy főként önmagam tanítottam? – kérdezte somolyogva Merlin. – Az én időmben még nem létezett varázsló iskola, csak rengeteg könyv. És ha szabad ilyet mondani magamról, szerintem nem végeztem olyan rosszul.

– De ez azt jelenti, hogy nem mondhatod el senkinek, hogy te vagy a Fiú, Aki Túlélte, Harry – nyomatékosította Perselus, hogy meggyőződjön, a fiú tudja, hogy mibe készül belemászni.

– Nem érdekel! – jelentette ki Harry derűs mosollyal. – Adrian megkapja a képzést, amire szüksége van, engem pedig békén hagynak, és úgy képezhetem magam, ahogy akarom. Ó, kérlek, Pers, mondj igent! – És persze annak a hatalmas, esdeklő szempárnak a látványára nem is tudott volna mást mondani. Harry fel-alá ugrándozott örömében, amikor Perselus elnézően mosolyogva odalépett Merlinhez.

– Biztos benne, hogy ez a helyes dolog a számára, uram? – kérdezte a híres varázslótól, aki szintén csak mosolyogni tudott az előtte szökdécselő kicsi gyermek bohóckodásán.

– Megvan benne a lehetőség, hogy valaki naggyá váljon, Perselus, és hogy megtegye, amire szüksége van, nem csak az oktatásával kapcsolatban – nem mintha azt nem lennél képes megadni neki. Szüksége van valakire, aki feltételek nélkül szereti őt, és átvezeti az előtte álló út göröngyös ösvényein.

– És úgy gondolja, hogy az én vagyok? – hitetlenkedett Perselus.

– Tudom, hogy te vagy az, Perselus – válaszolt rá Merlin titokzatosan.

– Tudja?

– Emlékszel, hogyan szólított téged Harry, amikor beszéltél neki a jóslatról?

– Úgy hívott, hogy „apu” – suttogta az ifjú bájitalmester.

– Nem mondhatom el neked pontosan, mit mond a prófécia, amit a feleségem tett, de biztosíthatlak, hogy te vagy az, akiről azt állítja, hogy egész életén át segít Harrynek; és nem azért, mert egy jóslat ezt diktálja – magyarázta Merlin. – Meg kell értened, hogy a jóslatok csupán útmutatók; azért feltételezi, hogy egy életen át kitartasz mellette, mert te vagy az, aki a leginkább támogatni akarod őt; te vagy az, aki a leginkább törődik vele. El tudnád képzelni, hogy lemondj róla?

– Sosem tennék ilyet! – Perselus ebben a pillanatban megesküdött, hogy nem számít, mi lesz, mindig Harry oldalán fog állni.

– Pers! Gondolod, hogy most már nekem is lehet pálcám? – kérdezte Harry váratlanul, miközben közelebb lépett a két férfihez.

– Nincs pálcád? – zavarodott össze Merlin.

– Nincs uram; még csak hétéves vagyok.

– Az én időmben hétévesen kaptuk meg az első pálcánkat – jegyezte meg vállvonogatva az idős varázsló.

– Ez annyira tisztességtelen! Nekünk meg kell várni, amíg betöltjük a tizenegyet! – panaszkodott a gyerek, karba fonva kezeit a mellkasa előtt, és komolyságra tett kísérletével megnevettette a két férfit.

– Valóban igazságtalannak látszik – jelentette ki Merlin, aztán jóval komolyabb hangszínen folytatta. – Ami viszont a pálcádat illeti, Harry, attól tartok, az jelenthet problémát.

– Milyen problémát, uram? – kérdezte Perselus zavartan. Meglepetésére Merlin elővette a saját pálcáját; a fiatalember egyből rájött, hogy az miért látszott első pillantásra annyira másnak. Egyszerűen azért, mert más is volt; a pálca testének nagyobb része fából készült, ahogy az általában lenni szokott, de a markolatát fehér fém díszítette.

– A fém ezüstből van, és nem csak a díszítést szolgálja – tisztázta egyből a vén varázsló. – Ez egy rendelésre készült pálca – speciálisan az én varázserőmre készítették. Magját különféle, a normálistól eltérő anyagok adják, hogy így jobban reagáljon rám. A saját mágikus magom tökéletes megformázása. – Megfordult és Perselusra nézett. – Magyarázd el a pálcakészítőtöknek, hogy egy varázserőhöz szabott pálcát akarsz, ő pedig elmondja, hogy cserébe mit kell megtenned hozzá.

– Mi történne, ha normális pálcát vennék? – érdeklődött kíváncsian Harry.

– Eleinte működne, azután viszont kiégne; neked olyan pálcára van szükséged, ami hozzád van szokva, Harry. Bár a pálcanélküli varázslás is lehetséges, nem lehet mindenre használni; a pálcád lesz a legnagyobb szövetségesed. – Perselus fontolóra vette, hogy megkérdi, hogyan tudna egy pálca kiégni, amikor a helyiség látszólag megfordult a tengelye körül. – Nagy ég! – motyogta Merlin. – A bűbáj hatása múlóban van.

– Ha szükségünk van valamire, ha bármi kérdésünk van… – kezdte Perselus kérdezni, mielőtt Merlin félbeszakította őt.

– Nem fogok tudni segíteni; majd felkereslek benneteket, amikor eljön az idő, hogy megismerjétek a másik próféciát.

– De ha szükségünk van valamire…

– Bízz Harryben, Perselus, és bízz magadban is; nagyszerűen fogod csinálni – biztosította őt Merlin, miközben Harry szorosan megkapaszkodott Perselus derekában, hogy megelőzze az elesését, amikor a szoba ismét megmoccant.

– Hogy lehet benne ennyire biztos? – akarta tudni Perselus, miközben küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét.

– Ha csupán egyetlen dolog is volt, amit megtanultam is az életemben, akkor az az, hogy bízzak a feleségemben – válaszolt Merlin mosolyogva, bár Perselust ez nem győzte meg.

– Értem én, hogy a másik prófécia Harryről szól, de biztos abban, hogy rólam is?

– Ha biztos akarsz lenni, Perselus, a másik jóslat többek között arról az emberről szól, akinek elvileg tanítania kell Harryt, a férfiről, akinek irányítania kell őt; az apa, aki nem a vérszerinti apa, csak szívében, lelkében és minden másban. Áruld el nekem, Perselus, ki más lehetne az? Érzem, hogy kettőtökben megvan az a mágikus kötelék, ami családtagok között alakul ki. Bízz magadban, és bízz Harryben, Perselus.

És Perselus ezekre a szavakra tért magához irodájának padlóján, miközben mellette Harry is mocorogni kezdett. Talpra kászálódott, és gyengéden felrázta Harryt. A fiú résnyire nyitotta a szemét, mielőtt egy sóhajjal ismét behunyta.

– Apu? – kérdezte, amikor Perselus felnyalábolta őt.

– Csak én vagyok, Harry – mondta a bájitalmester, aki még mindig nem tudta, mi a helyes reagálás egy ilyen kijelentésre.

– Tudom – válaszolt a fiúcska, amikor Perselus a kandalló felé indult, hogy hazamenjenek. Holnap tesznek egy sétát az Abszol útra, de Harrynek most pihenésre van szüksége, és ő maga is mindjárt kidől a rajta eluralkodó fejfájás miatt. Perselus egy utolsó pillantást vette a már üres portréra, majd besétált a zöld lángok közé, miközben magában máris azt a tananyagot tervezte, ami Harryt a leginkább érdekelni fogja.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)