Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Ramani minden figyelmét és erejét arra összpontosította, hogy végre elérje a hátizsákját. Már kevésbé érezte magát fáradtnak, de messzi volt még a fittségtől. Karjait szinte erőből kellett előre lendítenie, hogy valahova is haladjon.

Egy villanás és csapódás hangja zökkentette ki a koncentrálásból, odapillantott, ahonnan a fény jött. Bellatrix fájdalomtól eltorzult arccal fogta a bordáit. Ekkor vette észre, hogy Yamika a Necronomicon közelében áll és egy erőtér veszi körül. Nem olvashat a könyvből! gondolta riadtan, és még jobban iparkodott a hátizsákjához.

Meghallotta Yamika hangját, ahogy olvassa a szöveget. Bár az ifjú boszorkány némi akcentussal ejtette a szavakat, de Ramani így is megértette, hiszen Manish mestertől megtanulta az ó arab nyelvet. A Necronomicon erejét növelő átok szavalt Yamika, mely az emberek lelkét a könyvhöz kötötte.

Nagy nehezen elérte a táskát, sietve kirángatta belőle a hegedűtokot, amit magától kinyílt, mivel az eséstől eltört a zárja. Hozzáért a hegedűhöz. Az, mint eddig mindig, kéken felfénylett, majd a kard alakját kezdte felvenni.

Ramani úgy érezte, mintha keze jeges vízbe merülne, majd az egész testére átterjedt az érzés. A fáradság, mely eddig uralkodott rajta, elmúlt. Úgy érezte, bármilyen erős varázslatra képes, szinte azonnal fel is pattant a padlóról, ahogy a mágia kiteljesedett rajta. A kardját reflexszerűen a hüvelyébe csúsztatta, hiszen jól megtanították neki, hogy kivont karddal nem okos dolog szaladgálni.

Érezte magán a körülötte lévők tekintetét, hallotta a sápítozást is, de nem foglalkozott senkivel. Asha anyakirálynőhöz rohant, majd felsegítette a földről. Yamika béklyózó bűbájainak nyoma elhalványodott az asszony kezén. Ramani úgy vélte, az erőtér miatt szűnt meg a boszorkány varázslata. Ezután Asha elé állt, hogy védje őt Yamika esetleges támadásaitól, végül megszólalt:


– Azonnal hagyja abba a varázslatot, és lépjen el a könyvtől!

Yamika felvetette a fejét, majd megfordult, közben, mivel nem mondta végig a szöveget, a könyvből kikúszó arany szálak visszahúzódtak.

Ramani akárhogy akart, képtelen volt Yamika szemébe nézni, a boszorkány nyakában függő medál magára vonzotta a tekintetét és nem engedte, hogy felpillantson.

Nem lehet a királynőre pillantani, csak ha engedélyt ad rá, vagy parancsolja. Jutott eszébe a szabály, és bárhogy is akart tenni ellene, képtelen volt rá.

– Azt parancsoltam, hogy hagyjátok el a termet! – mondta kimérten Yamika. – Rád is vonatkozik.

A királynő parancsát teljesíteni kell, gondolta Ramani.

Már majdnem megmozdult a lába, de erőnek erejével visszatartotta. Ettől a reakciótól megrémült. Miért akart engedelmeskedni? Nem is köti a megszeghetetlen eskü ehhez a nőhöz. Következmények nélkül ellentmondhat neki.

– Lépjen el a könyvtől, és jöjjön ki onnan! – szólalt meg az engedelmeskedés helyett, de rögtön el is szégyellte magát. Úgy érezte, hogy nem lett volna szabad ilyen hangot megütne Yamikával szemben.

Nem értette, miért viselkedik így. Nem kell szégyellnie magát, nem volt tiszteletlen.

Nem szabad így beszélni a királynővel! Egy mahari nem parancsolhat az uralkodójának!

Egy francokat nem! Megölette a nagyapám, megölette a mentorom, és még rengeteg embert!

– Nem mondhatsz ellent nekem, én vagyok a királynőd! – kiáltotta Yamika, s hogy nyomatékot adjon mondandójának, megmarkolta a medálját. – Azt teszed, amit mondok neked!

Ramanit ismét rossz érzés kerítette hatalmába. Már-már bocsánatot akart kérni. De miért is kérne?

Mi a fene van velem? Talán valami átkot szórt rám, hogy meggyőződésem ellen tegyek?

Térj már észhez, Ramani! Ezek nem a te gondolataid, biztos valami varázslat alatt tart. Légy erős, és húzd ki a kardod, és intézd el, nehogy föléd kerekedjen!


Ramani elszántan megfogta a kardjának markolatát, majd megszólalt.

– Lépjen el a könyvtől, különben...

– Csak nem akarsz megölni? – horkant fel gúnyosan Yamika – Megdöglesz, mielőtt kigondolnád az árulást! Az eskü szerint nem árthatsz nekem!

Ramani elméjét ismét elárasztották az „idegen gondolatok”:

Nem árthatsz a királyi családnak! Védened kell a királynőt! A királynő úgy szeret, mint az édesanyád...

Valójában nem is voltak idegenek, ezeket a szabályokat tanulták a kiképzőtáborban, de ebben a pillanatban hátráltatták.

Ez a nő gyűlöl engem, nem ismertem el uralkodómnak! – kiáltotta magában, majd minden erejét összeszedve kihúzta a kardját a hüvelyéből. Azonban egyszer sem volt biztos abban, hogy képes lesz majd megölni Yamikát.

– Nézz rám, te kutya, ha végezni akarsz velem! – parancsolta Yamika.

Ramani úgy érezte, pillantását már nem tartja fogva a királyi hatalom jelképe, felnézett az ifjú királynőre.


Yamikában bennakadt a levegő, ahogy meglátta a zöldeskék szempárt. Azonnal eszébe jutott az első jamani útja, az eljegyzése napja, amikor kivégzést rendeztek a tiszteletére. Egy tanoncnak kellett volna azt a félvér hazaárulót kivégeznie, de a lány elájult. Yamika akkor azt gondolta, hogy a lány bizonyára csak eljátszotta az ájulást, hogy ne neki kelljen azt a félig külföldit megölnie, hiszen maga is az. Emlékezett, hogy rimánkodott a tanonc Ashának a halálért, s az végül száműzte. A száműzés a halálnál is rosszabb számukra – idézte vissza anyósa szavait. Yamika azóta már tudta, hogy akit száműznek, annak a hivatalos álláspont szerint, elveszik a kardját, biztonsági okokból kitörlik a memóriáját, a valóságban azonban egyszerűen szépen csendben kivégzik, és elkaparják a testét egy jelöletlen sír mélyére. Ez a testőrpalánta azonban élt és virult, és a kardja is nála volt.

Asha elárult engem, még mielőtt trónra léptem volna! – világosodott meg.

Pillantásával anyósát kereste. Először nem látta, majd észrevette a zöldszemű mahari mögé bújva.

– Ezért megfizetsz! Ma téged öllek meg, holnap a fiadat, és egész rohadt országodat nyomorba fogom dönteni! – kiabálta. Szeme villámokat szórt Ramani válla mögé, ahol Asha állt. Az ifjú királynő szembehelyezkedett velük, megfordította a Necronomicont, fölé hajolt és olvasni kezdte azt.

Ha bizonyos személyeket akarsz elintézni, akkor a középső sorokat „olvasd” és gondolj azokra, akiket a halálba akarsz küldeni – hallotta az Árny instrukcióit, majd elkezdte olvasni a sorokat, pontosan ejtve a fülébe súgott szavakat. Szeme meredten a betűket követte, s közben az előtte álló testőrpalántára és Ashára gondolt.

Két aranyszínű szál tekeredett ki a könyv lapjai közül, ahogy elmondta az igét. Az arany szálak, mintha valami fényes gyapjú gombolyagról származnának, puhán értek földet. Hívogató ragyogásuk volt, hogy az ember úgy képzelte, ha hozzáérne rendkívül bársonyos lenne a tapintása. Szinte vonzotta magához az ujjakat. Néhányan, bár messze álltak tőle, önkéntelenül is kinyújtották a kezüket, mintha valóban meg akarnák fogni, de mikor mellmagasságba ért a karjuk felocsúdtak, és nyomban visszahúzták.

Ramani látta, ahogy a fényes szálak kitérnek előle. Erről egy kép villant be neki egy kietlen tisztásról. A Bandaaravölgyi tisztás, a gonosz ház romjainak helye!

A bátyám torkár tekeredett a száll, az a lény meg akarta ölni, gondolta.
Nekem nincs is testvérem! csóválta meg a fejét.

Tű élesen jelent meg előtte a tisztás, a sötét erdő, a csillagok. Az a kifakult festménynek tetsző alak, aki a Necronomicont fogta. Az ezüst tőr, a vágás a saját tenyerén, a vér spriccelése, ahogy a könny hozzá repült. Úgy érezte, mintha ezek a felmerülő képek nem csak egy álom maradványai, hanem a saját emlékei lennének.

Hörgő hangot hallott maga mögül, ez visszahúzta a Roxfort Nagytermébe. Megfordult. Asha anyakirálynő térdre rogyva harcolt az őt fojtogató szálak ellen. Ramani próbálta leszedni azokat, sikertelenül.

Meg kell mentenem az életét! Erre esküdtem fel!

Végső elkeseredésében kardját magasba emelte – a rúnajelek felizzottak rajta –, és az aranyszálakra sújtott. Kardja fémesen megcsikordult, mint amikor penge pengével találkozik, de elvágta a szálakat, amik visszahúzódtak kiindulópontjukba.

Ramani Yamika felé lendült.

– Hiába támadsz, ide be nem jutsz! – nevetett az ifjú királynő. – S ha be is jutnál, kardod elvesztené mágikus hatalmát.

Yamika újból olvasni kezdett a könyvből, hogy ismét útjára engedje az aranyszálakat. Ramani nem várta meg, míg azok újból Ashára fonódnak, hanem nekilendült az erőtérnek. Ahogy hozzáért, érezte, hogy karkötője felizzik. Egy rés támadt az erőtéren, és azon bevágódott. Kardján a rúnajelek valóban kialudtak, itt bent tehát képtelen lenne elvágni fojtó fényes szálakat.

A lendület egyenesen Yamikához vitte, és keresztülszúrta a boszorkányt.

– Egy kardnak nem kell varázserő ahhoz, hogy megöljön – mondta.

Mivel a kard mágikus erejétől megfosztottan nem tudta kiégetni a sebet, Yamika vére végigcsorgott a pengén, és a Necronomicon lapjaira csöpögött. Az aranyszálak, mintha megérezték volna a friss vér szagát, visszahúzódtak az erőtér mögé, és Yamikára hurkolódtak. Ramani kihúzta a kardját a boszorkányból. Az még élt, és eszeveszetten sikoltozott, ahogy ráfonódtak a mágikus szálak.

Ramani tudta, hogy Yamika lelke nemsokára a könyv fogja lesz, ha nem hal meg a varázslat kiteljesedése előtt. Nem akarta, hogy a Necronomicon ereje még egy lélekkel növekedjen, illetve azt sem akarta, hogy Yamika lelke rab legyen. A boszorkány a következő életében talán más utat választ.

Ramani meglendítette a kardját, és egy szempillantás alatt levágta Yamika fejét, ugyanis Jamanban úgy tartották, hogy a lélek a fejben lakozik. Évszázadokkal ezelőtt, a szülőhazától távol vívott csaták után, ha mást nem is, a hős katonák fejét hazahozták, hogy otthoni földbe nyugodhassanak.

Az ifjú királynő feje kirepült az erőtérből, puffanása után hangos sikolyt hallatott egy nő.

Ramani érezte az arcára spriccelődött meleg vért, ettől rosszullét kerülgette. Még sosem kellett megölnie senkit. Fejét lehajtotta, szemét megdörzsölte, hogy jobban legyen. A padlón Yamika vérének tócsájában egy ezüstőr csillogott, nem másét mint Abdul Alhazred tőrje, amivel vissza lehet zárni a Necronomicont. Nem tudta, hogy kerülhetett ide ez a tárgy, majd úgy gondolta Vodlemortnál lehetett, s mint ahogy tőle a táskája, a férfitól a kés repülhetett el.

Lehajolt és felvette a tőrt. Kezét az uniformisába törölte, azt tervezte, hogy visszazárja a sötét könyvet, amikor meghallotta Asha köhögését.

Meg kell bizonyosodnom róla, hogy jól van, gondolta, miközben zsebre tette az ezüst tőrt.

Kilépett az erőtérből, kardján a rúnajelek ismét felfénylettek, a pengéről eltűnt a vér, mintha a fém beitta volna, ezután eltette a kardját. Ramani uniformisáról és fehér egyen arcáról is hasonlóan tűntek el a vérfoltok. Pillanatok alatt tisztán ragyogott, senki nem mondta volna meg róla, hogy egy perce végzett ki egy embert.

Meglátta Yamika fejét. Abból még szivárgott a vér. A fej alatt a királyi hatalmat jelképező medállal ékesített nyaklánc hevert. Ramani odalépett. Szeme perifériájáról érzékelte, hogy az ott lévő emberek hátrébb húzódnak tőle.

Felpillantott.

Narcissa Malfoy kék szemei rettegve néztek rá, a boszorkány idegesen szorította magához a fiát. Látszott rajta, hogyha Ramani akár egy hajszálnyit közelednek hozzá bizonyára teljes erejéből felsikoltana, vagy elájulna. Ez a nő régen kedvelte, vajon most mit gondolhat róla? Vajon mit gondolhatnak róla azok, akiket az Angliában töltött öt év alatt megismert? Vajon mit gondol róla L... A férfit szeme sarkából látta, de inkább elfordította a tekintetét, minthogy rendesen ránézzen.

Nem érdekel, mit gondolnak. Elvégeztem a feladatom, a királynő pedig visszafogad, és kitörli minden emlékem. Újra boldog lehetek Jamanban, a társaim között, nem kell már álarcot hordanom. Újra magam lehetek.

Megfogta a medált. Az azon lévő központi rúnajel lágy fényt szórt magából, ami megtisztította az ékszert a rárakódott már alvadó vértől. Ashához sietett vele. A boszorkány még köhögött, de már jobban volt.

– Tessék, királynőm, ez önt illeti – nyújtotta át az asszonynak a nyakláncot. Ramani nem értette, a nő miért néz rá olyan meglepetten, de mire feltehette volna a kérdését, Asha már elmosolyodott.

– Köszönöm, Vanhi! Büszke vagyok rád! Megmentettél engem és Jamant – mondta, miközben a nyakába akasztotta a Yamika vérétől már teljesen megtisztult láncot, utána megsimogatta Ramani arcát, aki határtalanul boldog volt a dicsérettől. Úgy érezte magát, mint régen a kiképzőtáborban, amikor a felséges asszony ellátogatott hozzájuk, és egyenként megérintette a vállukat – az övét is – egy kedves, meleg mosoly kíséretében.

Asha mosolya hirtelen leolvadt az arcáról, majd rémülten felsikoltott.

– Az volt Yamika mellett! – kiáltotta, és Ramani háta mögé mutatott.

Ramani hátrafordult. Először azt tűnt fel neki, hogy a vöröses-arany erőtér mögött Yamika vérének tócsája fokozatosan csökken, az a morbid képzete támadt, mintha valaki felszívná a vért, majd a boszorkány teteme csonttá és bőrré aszott. Csak az erőtéren kívül rekedt feje maradt érintetlen. Ahogy feljebb emelte a tekintetét, a Necronomicon mögött, egy sötét tömeg bontakozott ki, ami lassan emberi formát öltött, sőt emberré kezdett válni. Először, kifakult festménynek tűnt az alak.

Ez az a badara-völgyi férfi, ismerte föl Ramani. Be kell zárni a könyvet, mielőtt testet öltene!

Ahogy kigondolta, már szaladt is, közben zsebéből előhalászta Abdul Alhazred tőrjét. Az erőtéren most is sikeresen áthatolt. A könyvet be akarta csukni, az azonban ellenállt. Rendkívül nagy erőfeszítésébe telt, mire összecsukta. Bal kezébe fogta a kést, könyökével rátámaszkodott a könyv borítójára, ami tiltakozásképp mozgott alatta, így a jobb tenyerét célzó vágást elvétette, csak a levegőbe hasított. Másodjára már nem tudott próbálkozni, mert mindkét csuklóját vasmarokkal megszorította egy-egy kéz, és erősen elrántotta egymástól. Erre a könyv ismét kinyílt.

Ramani felnézett, és akkor egyszerre minden emléke beugrott az előző életéről. Már tudta, hogy Arabella Szaladin szelleme nem megszállta őt – amikor hónapokig nem volt magánál Umbridge kesztyűje miatt –, hanem ő maga volt Arabella évszázadokkal ezelőtt. Emlékezett a Necronomiconra, mely apját, Szaladin szultánt, annyi csata győztesévé tette, s amely bezárásáért az életét adta. Fel tudta idézni testvéreit, s viszályukat apjuk öröksége és az ország körül, ami miatt ő maga bevonult a Kasion-hegyi fehér nők kolostorába. Jabirra, legidősebb bátyjára, aki képes volt a lelkét is eladni egy démonnak, hogy felszabadítsa ezt a lényt az alvilágból, hogy az kinyissa neki a Necronomicont...

Tiszán emlékezett élete utolsó napjára is. Ugyanezt a férfit látta azon a tisztáson, ahol fivérei meghaltak, szabályos arc, amelyet mintha márványból faragtak volna, szépen ívelt szabályos orr, és az a barna szem, mely sötét tónak tűnik, mintha az ember lelkébe látna. Évszázadokkal ezelőtt mint valami kifakult képet látta, most azonban a férfi szeme élettől csillogott, teste nem volt halvány ködszerű. Emberré vált az egykori egyiptomi főmágus...

– Aznart! – kiáltotta ijedten a férfi nevét, miközben megpróbált kiszabadulni az erős szorításból.

– Örülök, hogy még emlékszem rám. Azt hittem, ez az életed teljesen kitörölte a régi emlékeket – szólalt meg a varázsló, hangja kellemesen csengett.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)