Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Aznart nézte egy darabig az előtte lévő lányt, akinek csuklóját erősebben szorította. Nem tudott betelni azzal, hogy nem egy megszállt testen keresztül tartja rabul a boszorkány karját. Boldog volt, amiért érezte a manifesztációja alatt magára bűvölt sötét ruhája anyagát, bőre bizsergett a közelében lévő mágikus erőtértől, hogy szíve dobogott a mellkasában, hogy beszívhatta a levegőt, és szinte egyszerre, nagy erővel tudatosult az agyában a teremben lévő megannyi illat és szag, kezdve az előtte álló boszorkány illatától, a harcok során megégett bútorok fájának kesernyés-füstös és a sebekre száradó vér fémes szagán át, az emberek kipárolgásáig. Érezte a félelem szagát is.

Körbepillantott a termen. Az ablakon beáradó napfény az emberek piszkos, elnyűtt ruhájának is élénk színt adott. A terem padlója, ahol nem takarta be lábnyomokkal tarkított törmelékréteg, élettelin csillogott. A fénypászmákban lévő porszemek apró nappali csillagokként ragyogtak fel és tűntek el a szeme elől. Minden olyan vibráló és élénk volt! A megszállt testek által sosem érezhette, láthatta így a világot.

Végre újra élek!

Mennyi munkájába telt, mennyit idegeskedett, hogy minden úgy történjen, ahogy eltervezte, s most sikerült. Mesah fáraó papjait, de még Szaladin szultán tanácsadóját, az öreg Nathant is legyőzte, és beteljesíti majd a fáraó félelmét.

Rántást érzett a karján. Ismét az előtte lévő lányra pillantott, aki bőszen szabadulni próbált a szorításából. Már-már arra vetemedett, hogy megharapja az ő kezét. Aznart szélesebbre tárta a karját, így a lány nem érhette el a kézfejét. Milyen könnyű lenne megölni őt, akkor nem akarná visszazárni a könyvet, gondolta. De tudta, hogy semmit sem érne el azzal, ha végezne a lánnyal. Nathan gondoskodott arról, hogy a könyvet lezáró kulcs, a lány karkötője, ha szükség van rá, mindig módot találjon arra, hogy a kulcs őrzője újraszülessen. Aznart hiába tartaná magánál az ékszert, évszázadok múlva, ha egy kicsit is lankadna a figyelme, biztos kikerül a birtokából, és végül megint itt állnak majd egymással szemben, akkor azonban egyszer sem biztos, hogy elég érvet tudna felsorakoztatni a könyv bezárása ellen, nem úgy, mint most.

Rengeteg munkája volt abban, hogy az előtte álló boszorkány érzelmileg elég sebezhető legyen mostanra, nem szalaszthatja el a lehetőséget!

Összeszedte a gondolatait, miközben ismét végigpásztázta a termet. Meg is találta azokat, akiket keresett: Molly Weasley gyermekeit átölelve riadtan figyelte az eseményeket, ahogy észrevette, hogy Aznart őt figyeli, még szorosabban fogta porontyait, a szája széle pedig remegni kezdett. A sötét mágus figyelme ezután Ramanin túlra esett. Asha anyakirálynő idegesen szorongatta a nyakláncát, amit nem sokkal azelőtt adott át neki a lány. Aznart pillantása tovább vándorolt, s meg is állapodott egy szőke, hosszú hajú férfin. Igen, mindenki itt van, aki csak számít. El is kezdhetem a játszmát. Erősebben megszorította Ramani karját, mire a lány kezéből kiesett az ezüst tőr. A kés alig ért földet, Aznart odébb is rúgta, hogy ne lehessen olyan könnyen utána kapni – a tőr az erőtéren kívülre esett.


– Miért akarod lezárni a könyvet? – kérdezte a lányt angolul. Úgy gondolta, jobb, ha most nem kezd ó arabul beszélni, hiszen azt a nyelvet nem használja nap mint nap a boszorkány ellenben ezzel, amit így könnyebben is megért. Meg sem várva a választ tovább folytatta. – Ezekért az emberekért, akik csak elárulni és kihasználni voltak képesek téged? Emlékszel, mi történt legutóbb? Valóban megérné ez?

A boszorkány szemében felismerés csillant. Aznart tudta jól, hogy a lány bizony emlékszik arra, miképp fejeződött be előző élete. Hogy a könyv egyszerűen elégette a testét. Az arcán átsuhanó röpke fintor elárulta, hogy bizony nem szívesen élné át újra. De azután rendezte vonásait és megszólalt.

– Ők ártatlan emberek, semmit sem tettek. Nem hagyhatom, hogy megöld őket, vagy másokat!

– Ártatlanok? – nevetett fel Aznart. – Senki sem ártatlan, talán csak a ma született csecsemő. Pont olyan ártatlan itt mindenki, mint Nathan volt.

– Ő csak meg akarta védeni a világot tőled! – kiáltotta Ramani.

– Persze– mosolyodott el gúnyosan Aznart –, ha ő nem lett volna, engem sosem szabadítanak ki a fivéreid. Ha Nathan nem beszélte volna rá Szaladin szultánt, az apádat, hogy használja a könyvet, akkor nem lett volna olyan hatalmas hódító, de nem is lett volna akkora viszály az örökségén. A fivéreid pedig nem is akarták volna kinyitni az a könyvet, ami hatalmat adott apádnak. S mikor előhívtak az alvilágból, és Nathannak bátor férfiként viselnie kellett volna tettei következményeit, nem harcolt ellenem, hanem egy ostoba kislányt vett rá, hogy a halálba menjen helyette. Milyen hősies világmegmentési akció! – nevetett fel Aznart. – És mennyire felesleges volt, hiszen itt vagyok. A mostani áldozatod is hiábavaló lenne. Persze simán meg is ölhetnélek – mondta töprengőn –, hogy ne zárd le a könyvet, de ennek sem lenne sok értelme, hiszen pár száz év múlva ismét itt állnánk egymással szemben. Az öreg, hősies, áldott jó Nathan gondoskodott arról, hogy a lelked sose szabaduljon a könyv kulcsától, a karkötőtől. Elátkozott téged, olyan büntetést mért rád, mint régen rám az ellenségeim, pedig te semmit sem tettél, nem öltél meg százakat, ezreket.

Ramani elgondolkozott a hallottakon, a karkötőjére pillantott.

– Lehet, hogy ő kihasználta az akkori naivságom – szólalt meg leszántan Ramani, miközben ismét Aznartra nézett. – De most most van, és ha már úgyis el vagyok átkozva, ne legyen hiábavaló. Ha néhány száz évre is, de le fogom zárni a könyvet, nem érdekel, ha most is meghalok!



Aznart elengedte Ramani kezét. A lány az ezüstkés után akart nyúlni, de az az erőtéren kívül csillogott. És míg a bejutás könnyű volt, a mágikus falon ez alkalommal képtelen volt átnyúlni.

– Hiába próbálkozol, már én tartom fenn az erőteret, amíg nem akarom, nem lépsz ki rajta – jelentette ki a sötét mágus. – Valóban meghalnál ezekért? – kérdezte elgondolkodva a lányt, miközben elindult Molly Weasley felé. Az erőtér kitágult és követte Aznart alakját.

– Inkább téged öllek meg! – Ramani harciasan kihúzta hüvelyéből a rúnakardját. Az az erőtéren belül most sem rendelkezett mágikus képességekkel.

Aznart megfordult.

– És ugyan mire mennél vele? – rándította meg a vállát cinikusan. – Ha a testemet meg is ölnéd, a lelkemet nem tudod. Itt annyi varázsló és boszorkány van – széttárta a kezét, és körbemutatott. – Bármelyiket könnyedén megszállhatom. És úgy használhatom a testüket, mint holmi ruhát. Akárhányat ölnél is meg, mindig találnék egy másik testet, ha mindet a másvilágra küldenéd engem akkor sem tudnál elpusztítani. A lelkem nem megy a mennybe vagy a pokolba. Teljesen más síkon létezem, mint az átlagos szellemek. Ilyen szempontból a lelkem nem fogoly, nem kötik az általános törvények. Ha míg új testet keresnék, és te bezárnád a könyvet, könnyedén ki tudnám nyitni a megszállt varázslón vagy boszorkányon keresztül is, hiszen a kezedhez már vér tapad, az áldozatod nem lenne elég erős. Eredetileg is így akartam eljárni, de te voltál olyan kedves, és kinyitottad, így nem kellett erre pazarolnom energiákat. – Aznart lesajnáló tekintettel végigmérte Ramanit. – Itt kettőnk közül csak te halhatsz meg, mégpedig akkor, ha bezárod a könyvet.

Ramani csalódottan tette el kardját.

– Ez a nő bizonyára nagyon sok jót tett veled, ha meghalnál miatta – váltott témát Aznart, majd Mollyhoz lépett. Az asszony a gyerekeit maga mögé terelte. A férje pedig megtámadta az erőteret, sikertelenül. – Mindig melletted állt a bajban, sosem áskálódott ellened. Nem akart eltávolítani a családja közeléből, és sosem terjesztett rólad hazugságokat. Nem kellett elhagynod miatta a biztonságot adó meleg, családi fészket.

– Honnan tudja? – kérdezte Ramani.

– Tudtam, hogy eljön ez a nap. Figyeltelek téged, hogy bizonyítékokat gyűjtsek, mert biztos voltam benne, hogy magadtól sosem látnád meg az igazságot. Hogy senki sem szeret téged, csak kihasználtak. Például ez a nő itt – intett Molly felé. – Persze a pénz, amit utánad kapott a családja, jól jött, de hogy kicsit is törődjön veled, az már nem ment neki.

– Ez nem igaz! – vágott közbe Ramani.

– Aljas rágalom! – kontrázott Molly.

– Valóban? Hányszor beszélgettetek csak úgy? – a kérdést Aznart Ramaninak intézte, de közben Mollyt figyelte, aki zavartan az ajkába harapott, és lesütötte a szemét. – Miután kezeltek a Mungóban valaha is kérdezte, hogy vagy? Utána kezdődtek a bajok. Félt tőled, azt hitte, dilis vagy. Meg akart szabadulni tőled!

– Ez nem igaz! – kiáltotta ismét a lány.

– Én nem lennék benne olyan biztos.

Ramani Mollyra pillantott, mire az felnézett a padlóról.

– Tényleg félt tőlem?

Az asszony zavartan félrenézett.

– Én... nem is – szólalt meg.

– Ne hazudjon! – morogta Aznart.

Molly nagyot nyelt.

– Te is beláthatod, hogy okkal féltem. Nézz magadra! – a nő egy röpke pillanatra Ramani szemébe nézett, majd ismét elfordította tekintetét – Azt sem tudtuk mi vagy. Egy olyan... izé vagy – mondta az asszony remegő hangon. – Kérlek, ne bántsd a családom!

Ramanit letaglózták Molly szavai, de valahol megértette a nő félelmét. Végtére is, valóban nem sokat tudtak róla, most pedig a szemük előtt végzett ki egy embert.

– Érthető, hogy így érzett – szólalt meg Ramani, Aznarthoz és Mollyhoz is intézve egyszerre a szavait.

– Persze, egy anyának a gyerekei biztonsága mindenek felett áll – bólintott Aznart, mintha Ramani előbbi rövid mondata hirtelen meggyőzte volna a lány igazáról. – Nem is lehet hibáztatni ezt az asszonyt, hogy kirekesztett téged. Nem az ő hibája, hogy titkolóznod kellett, hanem azé a nőé – intett Aznart Asha anyakirálynő felé.

Aznart tudta, hogy Ramani majd mindenféle kifogásokat keres azoknak a személyeknek, akiket ő felsorakoztat, azt is tudta, hogy Asha királynőnek is bőven találni fog mentséget, de az utolsó emberének nem lesznek enyhítő körülményei.

– Ne menj a közelébe! – kiáltott Ramani, és a varázsló és Asha közé állt.

– Vártam, hogy mikor ugrasz közénk – szólalt meg vontatottan a férfi. – Kiszámítható reflex, mint amikor egy kutya ugrik az eldobott gally után. Pont olyan vagy, mint az ember legjobb barátja, tettek róla a tizenkét évnyi agymosás során, hogy ne legyen saját akaratod, hogy azt tedd, amit a királyi család tagjai kívánnak tőled.

– Van saját akaratom! – ellenkezett Ramani.

Aznart felnevetett.

– Milyen aranyos kis képzet! Milyen hamis!

– Önként szolgálom a királynőt!

– Azt csak hiszed.

– Így van!

– Tőled elvették a szabad akaratodat, amikor elszakítottak az anyádtól. Utána minden áldott este, miután nyugovóra tértetek elkezdték az agymosást. Láttam, ahogy a sok növendék egyszerre kántálja a monoton szavakat, szabályokat.

– Hazudik!

– Minden gondolatod a királyi családdal kapcsolatban előre beprogramozott szöveg. Nem a saját döntésed.

– Ez nem igaz!

– Akkor miért haboztál Yamikát megállítani az előbb? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Miért voltál képtelen felnézni rá, ha szabad döntésed van? Még csak nem is kötött hozzá a megszeghetetlen eskü, és mégis csupán akkor pillantottál fel rá, mikor megparancsolta és akkor végeztél vele, amikor Asha ellen támadt.

Ramaninak eszébe jutottak a szavak, amiket más gondolatainak érzett. Akkor azt hitte, hogy Yamika valamilyen varázslat alatt tartja.

– A medálon lévő jelképet kellett figyelnetek résnyire nyitott szemmel, amikor a fületekbe duruzsolták a szabályokat – folytatta Aznart – Így biztosították, hogy a mindenkori uralkodóhoz légy lojális. Ezért voltál képtelen Yamikára nézni, mert azt sulykolták beléd, hogy csak a királynő engedélyével lehet felpillantani rá.

Aznart elégedetten vette tudomásul, hogy Ramani elgondolkozik a hallottakon, talán egy picit hinni is kezdi a szavait. Hogy nyomatékot adjon az eddigieknek, szó szerint idézni kezdte a kiképzőtáborban annyiszor hallott mindig változatlan rigmust. Az agymosás befejő szövegét:

– A királynak szüksége van rád! Bízik benned! Tudod, csak benne bízhatsz igazán, csak ő ismer, ő úgy szeret, mint az édesapád. A királynőnek szüksége van rád! Bízik benned! Tudod, csak benne bízhatsz igazán, csak ő ismer, ő úgy szeret, mint az édesanyád. A királyi család többi tagja is mind bíznak benned és szeretnek téged. Megvéded őket az életed árán is a külső erőktől, hű maradsz mindhalálig. Ők vigyázzák hazád, ha vigyázol rájuk, Jamant véded. Dicsőség neked őket szolgálni. Hű maradsz mindhalálig. Ellenségeikre fegyvert fogsz. Hű maradsz mindhalálig. Az eskü kötelez, a család friggyel jövő új tagját is elfogadod vele, mikor leteszed neki, hozzá is hű vagy mindhalálig.


Ramani úgy nézett Aznartra, mintha kísértetet látna, nem áltathatta tovább magát, hogy az előtte álló mágus hazudik. Ezek a szabályok mindig ott lüktettek az agyában, olyannyira a részévé váltak, mint a lélegzés. Sosem feltételezte, hogy nem az ő gondolatai, pedig rájöhetett volna. Hiszen minden mahari ezekkel a gondolatokkal élt. Átszőtte minden cselekedetüket, s észrevétlenül idézték egy-egy részletüket nap mint nap. Például Abhita, a mentora is.

– Látod – szólalt meg némi szünet után Aznart –, még az esélyét sem adták meg arra, hogy magad dönthesd el, hogy hű leszel-e hozzájuk. A megszeghetetlen eskü csupán formaság, anélkül sem árulhatod el a királyi családot. Yamikát is képtelen lettél volna megölni, ha nem támad rá Ashára, vagy ha az anyakirálynő nem adta volna nyílt parancsba, hogy végezz vele. Nem vagy több egy idomított kutyánál, sőt, annyi sem vagy a szemében, hiszen a kutyát legalább valamennyire szereti a gazdája. De téged hogy szerethetne Asha, ahogy a szöveg diktálja, mikor azt sem tudja ki vagy?

– De tudja, ki vagyok? – kelt királynője védelmére Ramani.

Aznart gúnyosan felhorkant.

– Egy nevet tud, de ahhoz nem társít valódi arcot. Sosem látta az igazi arcod, csak a maharik egyen arca él benne. Egyforma, könnyen lecserélhető. Egy helyébe három is ugrik. Nem érted, hogy te csak egy személytelen báb vagy a kezében, akit a kellő időpontban eltüntethet a színről? Mit gondolsz, mi történne, ha feloldanám az ajtókon lévő záró varázslatot? – vonta fel kérdőn szemöldökét Aznart, majd a lány habozását látva folytatta. – Bejönne a sok mahari, és szó nélkül szépen végeznének veled, amiért megölted Yamikát. Tudod nagyon jól, hogy így lenne. Devdas már nem él, és te is meghalsz. Nem marad senki, aki tanúsíthatná az összeesküvést, a felségárulást. Jól kitervelte.

Ramani agyában csak úgy száguldoztak a gondolatok lelkében kavarogtak az érzések.

Megölnek, amint bejönnek, és látják Yamikát holtan, gondolta. Ashára pillantott.

„Most levarázsolom rólad a maszkodat. Én elfordulok, nem szeretném látni az arcodat.”idéződtek fel benne a királynő évekkel ezelőtti szavai a lefokozó teremben.

Nem akarta látni az arcom, nem akarta, hogy valakivé váljak a szemében, hogy könnyebben feláldozhasson.

Ramani szemeit könnyek szúrták.

– Ne higgy neki! – szólalt meg Asha. – Én nem akarom, hogy meghalj. Lányomként szeretlek.

Ramani kisöpörte a könnyeit a szeméből. Ahogy a királynő ránézett, elhitte a szavait, pont olyan boldogság járta át a lelkét, mint régen a kiképzőtáborban, amikor a felséges asszony meglátogatta őt és társait, és egy mosolyt kaptak tőle.

– Már megint dróton rángatnak az elmédbe égetett gondolatok! – szólalt meg Aznart. – Láss már tisztán! Ha valóban úgy szeretne, akkor még kiskorodban visszaadott volna az édesanyádnak. – sziszegte indulatosan. – De nem tette. Anyádnak is nap mint nap szenvedést okozott, hogy a közeledben lehet, de nem ölelhet át téged. Asha könnyedén elnézte, hogy annak a nőnek, aki állítólag a legjobb barátnőjeként tartott számon, mindig meghasad a szíve, amikor ellopott gyermekét látja.

Ramani felidézte magában édesanyja arcát. Mrs Black, így szólította azt a nőt éveken keresztül, aki életet adott neki. Emlékezett, az asszony arca mindig felderült, amikor meglátta őt. S amikor Ramani magánórán volt nála, az asszonyt annyira elragadták az érzései és megölelte őt.

Milyen sokat beszélt nekem a lányáról, aki kiskorában meghalt. Én voltam az a lány.

Könnyes volt a szeme sokat sírhatott, miattam, mert nem lehettem vele mindig. Ő volt az anyám, ő szeretett engem, és én is szerethettem volna.

Rendes életem lehetett volna, ha Asha királynő visszaad neki. Miért nem adott vissza? Megtehette volna, ő volt a királynő, megtehette volna...


– Miért nem adott vissza? – kérdezte halkan, a torkát gombóc fojtogatta.

– Én mindent Jamanért tettem – válaszolt vékony hangon Asha. – Ezért nem adhattalak vissza. Manish mester megjósolta Yamika rémuralmát, és azt is, hogy csak a zöldszemű mahari végezhet majd vele. Rettentően fájt, hogy Madhuri szenved, de muszáj volt erősnek lennem, a nép mindennél fontosabb. Ezt neked is tudnod kell.

Ők vigyázzák hazád, ha vigyázol rájuk, Jamant véded. Villant fel Ramani elméjében. Jaman mindennél fontosabb.

Ha a nép olyan fontos, miért hagyta azt a sok embert meghalni? – kérdezte magától Ramani. Egyforma, könnyen lecserélhető. Egy helyébe három is ugrik. – kúsztak elméjébe Aznart szavai.
Meghalt, Abhita, Ishita és még milyen sok mahari. Ki fog emlékezni rájuk? Egyáltalán ő tudja a nevüket? – nézett Ashára. – Az én nevem ismeri, de többiekét tudja? Egyáltalán tudja, hogy kik haltak meg?

– Hogy hívják a mentoromat? – szegezte a kérdést Ashának.

A királynőt meglepte ez a hirtelen témaváltás, azt hitte, hogy még Madhuriról fog szó esni.

– Tessék?

– Mi a neve a mentoromnak? Él vagy már meghalt?

Asha láthatólag zavarba jött a kérdéstől.

– Szerintem, nem ez most a legfontosabb kérdés – válaszolt kitérően.

– Nem is tudod, hogy hívták! Nem is ismered őt. Az sem tudod, hogy meghalt-e vagy sem. Nem is érdekel, mert csak bábok vagyunk!

Nem szabad a királynővel szemben ilyen hangot megengedni.

Jött az idegen gondolat, pont úgy, mint amikor Yamikával beszélt.

Ő rendelkezik az életed felett, a többieké felett is. Nem várhatod el, hogy a több száz névre emlékezzen.

– Nem vagy báb... – kezdte Asha.

– Dehogynem, ahogy a többiek is! – vágott a szavába indulatosan Ramani.

Ramaninak ekkor egy régi emlék villant fel. Kicsi volt, és felébredt a kiképzőtáborban. Megijedt valamitől és sírni kezdett, azután egy apró fény villant és ismét aludt. Most határozottan emlékezett arra, hogy monoton suttogásra ébredt fel, és attól is ijedt meg. Most már tudta mit szolgáltak a suttogások. Aznartnak igaza volt.

Ramani kezébe temette arcát, miközben utat engedett a könnyeinek. Fájt a szíve, amiért csalódnia kellett a királynőben. Pedig milyen jó volt, míg azt hitte, hogy egy kicsit is számít az élete a felséges asszony számára.

– Vanhi, ne hidd el ezeket a rágalmakat! – hallotta meg Swapna hangját.

Elkapta szeme elől a kezét. Az erőtéren kívül ott állt a mahari nem messze Asha királynőtől. Ramani meglepetten nézte társát. Nem értette, hogy az hogy tudott bejönni a mágikusan lezárt Nagyterembe, mivelhogy a Roxfort területén nem lehet hoppanálni.

– Sose hagyd, hogy félrevezessen bárki – folytatta Swapna. – A királynő szeret minket. Ez a lény csak a saját igazáról akar meggyőzni, de neked van saját igazad. Minket kiválasztottak erre a feladatra, nem lehet más utunk, mint a királyi családot szolgálni! Az Ebaru szerzetesek elmentek hozzád. Jól végezted el a tesztet, innentől kezdve az utad meghatározott volt. A királynő sem szállhat szembe az istenek akaratával. Te pedig főleg nem, hiába ugrálsz, nem lehetsz más. Neked maharinak kellett lenned, és kész. Ramanit és a családját pedig felejtsd el egyszer és mindenkorra. Az a lány meghalt két éves korában. Te Vanhi vagy, nem Ramani.

Swapna határozott, kijózanító hangjára Ramani elszégyellte magát, amiért egy percig is kételkedni mert Asha királynőben. Hogy is gondolhatta, hogy Aznart igazat beszél.

Bizonyára valami varázslat alatt tartott, el akarja velem hitetni ezt a sok ostobaságot.

De hisz Asha királynő nem tudta megnevezni a mentoromat, nem is tudja, hogy él-e.

Én sem tudnék annyi ember nevére emlékezni, nem várhatom el tőle, hogy mindannyiunk nevét tudja
– mentegette Ashát.

– Bocsásson meg, királynőm! – kezdte Ramani, miközben térdre borult. – Sajnálom, amiket mondtam. Sosem szabadott volna egy percig sem kételkednem a szeretetében!

Felpillantott a felséges asszonyra, az ijedten nézett rá.

– Kivel beszéltél az előbb? – kérdezte már-már kedvesen tőle Aznart.

– Swapnával – felelte Ramani. – És igazat adok neki, mondhatsz bármit, már nem hiszem el.

– Bizonyára azt sem hiszed el, hogy csupán a levegőnek beszéltél.

– Ne akarj bolondnak nézni. Látom, amit látok. Ott áll a királynő mögött – mutatott a megfelelő irányba Ramani.

Asha megfordult, de azon nyomban vissza is nézett Ramanira. Szemébe az ijedségen kívül aggodalom is csillant.

– Ha valóban ott áll, akkor mond meg neki, hogy vigye ki a királynőt – utasította Aznart. – Kinyitom nekik a Nagyterem ajtaját, és szabadon távozhatnak innen. A drága Asha ma biztos nem fog meghalni.

– Swapna, kísérd ki a felséges asszonyt! – mondta Ramani. Az alak a királynő felé lépett, egészen közel állt meg hozzá. Ramani már tolakodó közelségnek vélte, de Asha még csak meg sem rezzent, hátrébb sem lépett.

– Ne figyelj rá! – kezdte határozottan Swapna. – Csak befolyásolni akar téged! El akar távolítani engem, tudja, ha én már nem leszek itt, hogy a józan ész szavaival a földön tartsalak, mindent elhitethet veled. Nem megyek ki! – Swapna hangjának falakról visszaverődő visszhangja pár pillanatig még csengett Ramani fülében. Ez a fizikai jelenség még meggyőzte a lányt, hogy neki van igaza, Swapna itt áll előtte, és jól beszél. Azrnart csak el akarja távolítani.

– Azért nem megy ki, mert nem is létezik – szólt közbe Aznart.

– Ez nem igaz.

– Ha nekem nem is hiszel, talán a drága királynődtől kérdezd meg, hogy van-e egy mahari a közelében.

Ramani nem merte feltenni a kérdést. Rettentően félt a választól. Ha valóban nincs ott senki, akkor az azt jelentené, hogy ő bolond. Márpedig, ha a mai napot valahogy túlélné, bolondként sosem térhetne vissza a maharik közé. Pedig a királynő biztos megbocsátaná neki az elmúlt időszak bűneit, végtére is elvégezte a feladatát, lehetne jutalma a megbocsátás.

– Nem mered megkérdezni? – Aznart hangja gúnyosan csengett.

– Felséges asszony, áll a jobbja mellett egy mahari? – kérdezte óvatosan Ramani.

– Itt nincs senki – szólalt meg remegő hangon Asha.

– De ott kell lennie! – kiáltott hisztérikusan Ramani. Swapna szemébe nézett. És akkor villámcsapásra beugrottak neki az emlékek: A romos ház előtt, ahol először találkozott Swapnával azért nem látott lábnyomokat, mert soha nem is voltak lábnyomok. Az üres fallal beszélgetett.

De átadott egy levelet!próbálta meggyőzni magát, hogy mégiscsak valóság volt Swapna, nem az elméje szüleménye.

Semmit sem adott át. Azért nem tudott semmit Devdasról, mikor kérdeztem, mert én sem tudtam.

A halálfalókhoz volt beosztva, honnan tudta...


Eszébe jutott, hogy minden értesülése, amit Swapnától kapott, Devdastól származtak. A fiú mondta neki annak idején a Szárnyasvadkan mögött, hogy Yamika királynő maharikat adott át Tudjukkinek.

A csésze eltörött.

Én törtem el.


Lelki szemei előtt, tű élesen jelent meg a műteremlakási jelenet: Egymaga áll a konyhapult mögött, a sárga bögrét nyújtja a levegőbe. Félrenéz, mert némi morzsát akart letörölni a konyhapultról, miközben elengedi a bögrét, ami hangosan csapódva törik szét. Emlékezett arra, hogy miután Swapna aludni küldte, valójában pálcahasználata nélkül ő maga tüntette el a foltot.

Hogy voltam képes így varázsolni, még alig kezdtük el a pálca nélküli mágia gyakorlását a kiképzőtárborban, amikor el kellett mennem onnan.

Kérdésére a válasz azonnal jött.

Swapna kiképzett mahari, ő tud pálca nélkül is varázsolni. Ez a képesség mindenkiben benne van, csak ki kell fejleszteni, és ami a legfontosabb, el kell hinni, hogy sikerül. Swapnaként elhittem, hogy képes vagyok rá, és képes is voltam.

Ott volt, mikor Lu... az az ember is ott volt.
Rémült meg a gondolatra.

Mikor szüksége volt, hogy erőt merítsen valahonnan, és előhúzta az ágy alól a hegedűtokot, valójában teljesen megfogta a hangszert. S amikor Swapha hangját meghallotta, már átváltozva saját maga szidta le magát.

Meg is láthatott volna, Lucius.

Eszébe jutott, hogy a Malfoy-kurián Swapna vele volt, amikor a szőke férfi őt meglátogatta. „Csak egy kicsit hátracsavartam a karját. Nem törtem el, ne félj, bár jobban éreztem volna magam tőle.” idézte fel Swapna szavait, miután az kitessékelte a férfit a szobából. Ramani már tisztában volt vele, hogy akkor valójában nem ment az ablakhoz, és nem csukta be a szemét, hanem határozott mozdulatokkal kiszabadult a varázsló öleléséből, és hátracsavarta annak a karját.

Megőrültem!

Az emlékek a pillanat töredéke alatt tudatosultak Ramaniban. Ezután Swapna arca változni kezdett, a maszkja megrepedezett, és apró darabonként hullott a padlóra. Ramaniban ez egy régi emléket idézett fel. Egy sötét varázslatok kivédése órát, ahol a mumus elleni varázslatot tanulták. Akkor a mumus egy maharikén jelent meg neki, akinek ugyanígy repedezett fel a maszkja. Ramani akkor attól rettegett, hogyha nem mondja ki a varázsigét, akkor a maszk minden darabja leesik, és a saját arcát látja majd viszont, nem akarta, hogy mások is tudják, hogy mi ő. Az óra után töprengett azon, hogy miért is ezt a képet jelenítette meg számára a mumus. Akkor arra jutott, hogy attól fél, hogy elveszíti önmagát.

Tényleg, ki vagyok én?

A kérdés neonfényként villogott az agyába. Az előbb, Swapna határozott szavai hallatán, Vanhinak hitte magát. De kiderült, hogy Swapna nem más, mint egy hallucináció.

Ki vagyok én?

Elméjét elborítottak az emlékek, a harag a fájdalom a szeretet érzései váltakoztak benne. Egyre nagyobb zűrzavart érzett maga körül. Rendet akart tenni a fejében, meg akart szabadulni az egymásnak ellentmondó gondolatoktól. A saját gondolatait akarta, nem a belé diktáltakat.

Mi van, ha egy saját gondolatom sincs?

Ebben a pillanatban meg akart szabadulni a béklyóktól, meg akart szabadulni az egyenruhától, az egyen arctól. Fel sem fogta mit tesz, a fejdíszét letépte a fejéről, a fején szépen körbetekert fonata kioldódott és már a hátát verte. Kesztyűjét lerángatta magáról, a fényben megcsillantak a gyémántélekkel ellátott körmei. Elkezdte tépni az egyenruhája ujját, végül az arcába mélyesztette a körmeit, hogy „letéphesse” maszkját de ezzel csupán azt érte el, hogy fájó, mély sebeket ejtett magán. A véré meleg patakonként folyt végig a kezein.

Soha nem lehet már testőr, és soha nem lehet már normális ember. Mivel érdemelte ezt ki? Mindent megtett, amit a királynő parancsolt neki.

– Ne bántsd magad! – szólalt meg Aznar, és egy könnyed bűbájjal elállította a vérzést, igaz a sebeket Ramani arcáról nem tüntette el. – Most bizonyára úgy érzed, nincs kiút. Legszívesebben meghalnál.

Ramani halványan bólintott. Tényleg ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, akkor legalább béke lenne, nem gyötörnék az érzelmek és a gondolatok.

– Miért pont én? Mit csináltam rosszul? – sírt Ramani.

– Te semmit sem csináltál, gyermekem – szólalt meg atyáskodva Aznart. – Az, hogy ilyen lettél nem a te hibád. Egyrészt az agymosás következménye miatt olyan értékrendszer kövesült beléd, ami a maharik zárt közösségében kiválóan működik, de más körülmények között, bizony káros lehet.

– Bizonyára az én gyengeségem miatt. Asha királynő nem hibás – vágott közbe Ramani.

– Nem, egy szóval sem mondtam, hogy ő lenne a hibás – bólintott Aznart. – Nem tudhatta, hogy kénytelen leszel meghasonulni magaddal egy szörnyű megrázkódtatás miatt. Csakis egy ember felelős azért, hogy Swapna létezik, és azért hogy annyi embert megöltél.

– Nem értem, miről beszélsz. Nem öltem meg senki mást, csak Yamikát – jelentette ki Ramani, bár hangja bizonytalanul csengett.

– Szerintem nagyon is tudod, miről beszélek. Te magad is hitted egy ideig, hogy gyilkos vagy.

– Dumbledore professzor azt mondta, biztos nem én tettem, még hoppanálni sem tudtam – hadarta suttogva, inkább magához intézte a szavakat, mint Aznarthoz.

– Persze, de Dumbledore nem tudott a másik személyiségedről.

Ramaniban kényelmetlenül idéződtek fel az esetek, amikor a Roxfort folyosóin ébredt fel, és azt sem tudta, hogy is került oda.

Tényleg én öltem meg őket. Swapnaként képes voltam pálca használta nélkül eltüntetni a kávéfoltot, és annak az embernek a Zsebpiszok közben is pálcahasználat nélkül varázsoltam ki a cipőjéből a fűzőt, amivel megfojtottam.

„Meran Frewinnre a Zsebpiszok közben találtak rá június elején…”
izélődött fel benne a Próféta egyik száma, ami a muglimódszeres gyilkosról szólt, és felsorolta az egy év alatt meggyilkolt halálfalókat.

Nem, nem, nem. Biztos nem én voltam. Miért tettem volna?

– Nem volt okom rá, hogy bántsam azokat az embereket – intézte szavait Aznarthoz és magához. – Nem is ismertem őket.

– Volt rá okod – mondott neki ellent Aznrat. – Igazán nyomós okod. Én is ugyanezt tettem volna a helyedben.

– Nem volt indítékom! – erősködött kétségbeesetten Ramani.

– Dehogynem. Emlékezz csak vissza a Kviddics Világkupa döntő éjszakájára.

Ramaninak nem kellett sokáig keresgélnie az emlékek között. Annak a szörnyű éjszakának a képei olyan gyorsan előugrottak elméje mélyéről, mintha már régóta lesben álltak volna, a megfelelő alkalomra várva.

– Csak elestem, és bevertem a fejem. Képzeltem az egészet. Semmi nem történt – hadarta elkeseredetten Ramani. Mióta bebeszélte magának ez a mesét, nemigen akart rágondolni arra az éjszakára, évek óta nem is tette. Miért is tette volna, hiszen csak képzelte, álmodta, nem is történt semmi. Őt nem bénította le egy halálfaló, és nem is mászott rá. Elméletét az is bizonyította, hogy a támadója végül elment, mert ő képes volt legyőzni annyira a bénító átkot, hogy szólhasson hozzá. Hogy is lett volna képes ezt megtenni, amikor nem tudott pálca nélkül varázsolni?

Swapna pálca nélkül tüntette el a kávéfoltot.jött a kiábrándító gondolat.

– Ne hazudj magadnak tovább! – pirított rá Aznart. – Ebből az elfojtásból született meg Swapna, aki bosszút akart állni a téged ért sérelmeken.

Ramani a maharira pillantott, akinek arcát már csak itt-ott borította az egyen maszk. Határozottan a saját arcát látta viszont benne.

– Én sosem tetem ilyesmit! Csak a királynő parancsára ölhetek – mondta kimérten Swapna.

Ramani megcsóválta a fejét. Megint magával beszélget, mintha a hallucinációja igazi személy lenne. Egyáltalán mit várt, hogy majd bevallja saját magának, hogy lám lebuktam, tényleg megöltem azt a sok halálfalót.

– Hogy hihetnék neked? – kérdezte csüggedten.

Lelkére ránehezedett a bűntudat, hiába tudta, hogy gonosz emberekkel végzett, mégsem volt joga megtenni. Még ha igaz is lett volna az a képzelgés a Világkupa döntőjének éjszakájáról, akkor sem olthatta volna ki annyi halálfaló életét, főleg, hogy tudta, ki volt a tettes. Damos Pellegrin. Őt nem öltem meg. Meg tudtam állni. villanyozódott fel a gondolattól egy pillanatra.

– Kár, hogy akinek igazán bűnhődnie kellett volna, mégsem ért el a halál – jegyezte meg Aznart.

– Én nem akartam megölni, a kezeim között volt, de megkíméltem az életét – mondta határozottan Ramani.

– Te csak azt hiszed. Az, aki valóban bántott téged, sosem volt a kezeid között, legalábbis nem úgy mint a többiek – mosolyodott el kajánul a sötét mágus.

Ramani kérdőn nézett Aznartra.

– Nem az tejfölösszájú fiú kapott el az erdőben téged.

– Hazugság!

– Tudod mi a legmulatságosabb ebben az egészben? – Aznart Ramanihoz lépett, hozzáhajolt és halkabban folytatta. – Hogy annak a férfinak, aki megtámadott azon az éjszakán. S akinek köszönheted a tudathasadásod, és azt a sok emberéletet a lelkeden száradni, nos, neki mindent önként odaadtál, amit azon a szörnyű éjszakán nem vett el erőszakkal.

– Tessék? – képedt el Ramani.

– Úgy ám. Lucius Malfoy volt az, aki megtámadott – súgta Ramani fülébe Aznart.

– Ez nem lehet igaz! – suttogta maga elé Ramani, keze feszesen ökölbe szorult.

– Talán nem néznél ki belőle ilyesmit? – kérdezte Aznart. – Képes volt elárulni, semmit sem jelentettél neki. Alighogy megkapott már el is dobott magától. Csak akkor rimánkodott és kért tőled bocsánatot, amikor a rongy élete forgott kockán – sziszegte fintorogva Aznart.

Ramani pillantásával megkereste a szőke mágust, a férfi azonnal lesütötte a szemét, bár nem hallhatta Aznart mondatait, miután az Ramanihoz hajolt, de valószínűleg így is tudta, hogy rá vonatkoztak. Tudta, mert valóban ő volt ott a Világkupa döntő éjszakáján.

Tényleg nem kellett neki más, csak a testem. Kihasznált. gondolta keserűen Ramani és harag gyúlt a lelkében.

Eszébe jutott, amikor a férfi letámadta a Szent Mungó raktárában. Kiszívta a nyakát, majd rögzítette mágikusan a sérülést, ami sokáig fájt, mire nagy nehezen meggyógyult. Azután meg a műteremlakás fürdőszobájában, ahogy ráförmedt, amikor azt hitte, visszakozni akar. – „Mit nem tudsz?” – még ő – Ramani – magyarázkodott.

Még én féltettem az életét, tettem meg mindent, nehogy öngyilkos legyen miattam, az elárult társai keze által. Sosem volt veszélyben, csak meg akart szerezni. Vajon, ha a fürdőszobában visszakozom, vagy éppen a hálószobában megijedek és azt mondom, mégsem akarom, akkor mit tett volna?

Felidéződött benne, hogy a férfi az első éjszaka után, amikor Ramani először elhárította az együttlétre való hívást mennyire megsértődött. Milyen megalázó dolgokat kellett elviselnie, hogy kiengesztelje őt.

Szégyent hoztam magamra, és a társaimra. Forrt benne az indulat és a keserűség és a megalázottság mérge.

– Ha most lezárnád a könyvet, valószínűleg belehalnál – Aznart szavai visszahúzták a jelenbe. A férfi a vállát fogta és mélyen a szemébe nézett. – Bár nem tudom pontosan, a kulcs hogyan működik, másodjára is megöl-e téged. De ez a legvalószínűbb eshetőség Nathant, meg a varázslatait ismerve. Szóval véged lenne. Ez az ember pedig élhetné tovább a szánalmas kis életét. Ahogy mestere régi bukásakor, most is megúszhatja az Aszkabant. Eddigi élete során mindent megúszott. De te, igazságot tehetnél. Te és én együtt uralkodhatnánk a világon – mondta a férfi, és megfogta Ramani kezét –, és az ilyenek megkapnák a megérdemelt büntetésüket. Semmilyen kincs nem válthatná ki őket. A Necronomicon végrehajtja a büntetést, nem hatják meg a mesterien előadott hazugságok, a könnyek. Rajtad áll, hogy ez a féreg épségben kisétál-e innen, tönkretéve majd másokat is, vagy egyszer és mindenkorra megbűnhődik az összes gonosz tettéért.

– Meg akarod osztani velem a hatalmat? – vonta fel szemöldökét Ramani.

– Mit ér a hatalom, ha nincs kivel megosztani. Téged is elárultak azok, akikben bíztál, az előző és a mostani életedben is, akárcsak engem évezredekkel ezelőtt. Ugyanolyan átok súlyt téged is, mint engem. Csak te érthetnél meg, és lehetsz méltó uralkodótársam.

Ramani Lucius felé pillantott, lelki szemei előtt a férfi a minisztériumban volt és arról mesélt néhány barátjának, hogy milyen könnyedén kijátszotta az igazságszolgáltatást némi arannyal. Hogy a házkutatások során megint nem találtak nála semmit. Hogy ő bármit megtehet büntetlenül.

A harag és a gyűlölet egyre fokozódott benne. Úgy érezte, véget kell vetnie Lucius Malfoy életének. És ha ennek az az ára, hogy nem zárja vissza a Necronomicont, akkor nem fogja.

– Jamannak és az uralkodó családnak nem eshet bántódása – szólalt meg, és ismét Aznartra nézett. Az elmosolyodott és bólintott. – Illetve én akarok felolvasni a könyvből.

Aznart felsegítette Ramanit a padlóról, a könyvet a lány felé fordította, míg ő kiválasztotta a megfelelő személyeket.

– Hogy a mai események a többség várakozásainak megfelelően záruljanak, úgy vélem, a sötét csuklyások közül érdemes szemezgetünk – mélázott Aznart egy pillanatig, utána a tanári asztalok helyére hét oszlopot bűvölt, majd válogatni kezdett a jelenlévők közül.

Először Vodlemortra esett a választása, a középső oszlophoz lebegtette és mágikus kötelekkel odakötözte.

– Ennek a kviblinek megváltás lesz a halál – nevetett.

Bellatrix természetesen neki akart ugrani Aznartnak, de az erőtér nem engedte a közelébe. Aznart mulatságosnak találta a nő kirohanását. Az erőteret megszüntette, az úgyis azért kellett fenntartania, hogy Ramanit sakkban tartsa, míg a lány meg nem hozza a megfelelő döntést.

– Mivel úgy látom, nem tudsz nélküle élni, halj csak meg vele! – mondta, és Bellatrixot mestere melletti oszlophoz lebegtette.

Ezután még a vérfarkas Fenrir Greybackot is kiszemelte, az emberek egy része elégedetten morajlott fel. Ezután néhány arctalan halálfaló következett, majd végül Lucius Malfoy zárta a feláldozni kívántak sorát.

Ramani, ahogy a könyvhöz ért, hallani vélte a belőle áradó halk suttogásokat. Azoknak az embereknek a hangjait, akik az évszázadok során a Necronomicon foglyai lettek. Elkezdett olvasni. A betűk felfénylettek, miután kiejtette őket. A fénykígyók ismét kiszivárogtak a lapok közül, lágyan földet értek, egyenesen a kikötözött halálfalók felé iramodtak. Az emberek önkéntelenül hátrébb léptek a fénynyalábok elől. Most senkinek még csak eszébe sem jutott megérinteni őket, vagy esetleg Ramanit kilőni egy kábító átokkal, hogy hagyja abba az olvasást, pedig már nem ölelte őt körbe semmilyen erőtér. Olybá tűnt, az oszlopokon vergődő emberek senkinek sem fognak hiányozni.

A fénynyalábok elérték a foglyokat, s ráhurkolódtak a karjaikra, majd az egész testükre. Valószínűleg égethette őket, mert felordítottak. Aznart egy mozdulattal elhallgattatta a szenvedő társaságot.

– Csináljuk úgy, mint régen – mondta szórakozottan Aznart, és kezébe bűvölte a földön heverő ezüst kést. – Kivágom a szívüket, mielőtt megfulladnának, ahogy Abdul vagy a szultán katonái tették – mondta, és hátat fordított Ramaninak, majd közelebb lépett az oszlopokhoz.

Ramani felpillantott a könyvből. Látta az oszlopokhoz kötözött halálfaló szenvedését, arcukat kín torzította el. Aznart Luciushoz lépett, kezében megcsillant az ezüst tőr. A szőke mágus mellkasa egy bűbáj hatására szabaddá vált. Lucius Ramanira nézett, pillantásuk a másodperc tört részéig összefonódott. Ramani szívébe éles fájdalom mart.

Nem akarom, hogy meghaljon! Bármit is tett ellenem, én akkor is szeretem, nem ölhetem meg! gondolta.

Ramani nem tudta, hogy állíthatná meg a könyv átkát, majd eszébe jutott, hogy Asha királynőről egyszerűen levágta a fénynyalábot. Előhúzta hát a kardját, amin a rúnajelek felfénylettek, majd minden erejét összeszedve lecsapott a Luciust fogva tartó fénysávra. Kardja a csapástól megremegett, és éles, fémes hangot adott ki. Ramani először azt hitte, hogy a fegyver eltörik a csapást követően. Az elszakadt nyaláb a férfin lévő vége kihunyt és elporladt.

Aznart megfordult.

– Mit csinálsz? – kiáltott rá, majd felé indult.

Ramani gyorsan az összes szálat el akarta vágni. Nem akarta, hogy a lelkén több ember halála száradjon, még ha azok ilyen romlottak is, mint ezek. Azért van az igazságszolgáltatás, hogy az torolja meg a bűneiket.

Minden egyes csapásnál a kardja fémesen felsikoltott, és az utolsó csapásnál végül valóban ketté is tört, miután eltépte a varázslatos szálat. Akkorra Aznart már a közelébe ért. Ramani nem várta meg, hogy a varázsló megtámadja őt. Reflexből csapott csonka kardjával, a férfi szegycsontja alá döfött, majd hátrébb lépett, a penge áldozatában maradt. A kardja törötten nem égette ki Aznart sebét, abból ömleni kezdett a vér. Ramani hátrébb lépett a könyvtől. A fénykígyók, mint amikor Yamika vérét érezték meg, lecsaptak Aznartra és szorosan körbeölelték. Aznart halálhörgése dobhártyaszaggatóan harsant, majd hirtelen elnémult. A férfi alakja halványodni kezdett, majd eltűnt a fénykígyókkal együtt. Így, hogy már eltűnt körüle a seb és a test, ami tartotta, Ramani kardjának darabja hangosan csapódott a márványpadlóhoz.

A csendet az előbb még kikötözött halálfalók köhögése törte meg.

Ramani óvatosan közelebb lépett a könyvhöz, majd úgy érezte, mintha valami erő húzná a Necronomiconhoz.

A suttogások erősebbek lettek.

Miért zárjam be? Aznart már nem jön ki belőle. Én vigyáznék arra, hogy illetéktelen személyek ne használhassák. Nem kell meghalnom, még minden rendbe jöhet!

A könyv egyre inkább vonzotta. Hozzá akart érni. Ekkor a karkötője fájón a csuklójára szorult. Ettől kitisztult a feje. A könyv nem akarta, hogy bezárja. Talán Aznart így is képes lenne irányítani?

A padlóra pillantott, az ezüstkést kereste, amit meg is talált. Gyorsan felkapta, majd megfogta a könyvet, hogy összecsukja. A lapok pont olyan nehezen akartak engedelmeskedni neki, mint amikor Aznart megtestesült. Miután nagy nehezen becsukta, a könyv ugrált a könyöke alatt. Most azonban nem hagyott lehetőséget arra, hogy elvétse a vágást. Inkább jobb tenyerébe szorította a kés pengéjét, hogy az biztosan sebet ejtsen rajta. Amikor érezte a vérét folyni, elejtette a kést, tenyerét pedig a Necronomicon borítójára szorította. A könyv, mintha előbbi fickándozását elvágták volna, megállt. Úgy viselkedett mint bármelyik másik mágiamentes társa. Azonban pár pillanat múlva a sötét bőr borítás folyékonnyá vállt, és apró patakok formájába kúszott fel Ramani jobb karján. A lány ez alkalommal is érezte a kínt, mint előző élete utolsó perceiben, most is némán sikoltott, majd egyszeriben vége lett minden fájdalomnak.

Ramani rettentően fáradtnak érezte magát, sokkal elgyötörtebbnek, mint amikor kinyitotta a Necronomicont. Alig érezte, hogy beüti a fejét, majd hideg kúszik végig a hátán, a karján és a lábain. Nemsokára a hideget kellemes melegség cserélte fel a hátánál.

– Ébredj! – Asha királynő hangját hallotta.

A királynő pancsát teljesíteni kell.

Nagy nehezen kinyitotta a szemét, Asha arca került a látóterébe. Ahogy egy kicsit magához tért rájött, hogy a felső teste a felséges asszony térdén pihen, ezért nem fázott a háta. A királynő nyakában lógó medál rúnajelét Ramani igazán fényesnek látta, ellenben a terem szürkén derengett.

Azt gondolta, hogy jó sokáig ájult lehetett, mert már lement a nap. Nem értette, hogy az a sok ember, akiket a szeme perifériájáról látott, mit keresnek még itt. Miért nem mentek már el? Miért állnak órák hossza óta? S őt miért nem vitték valamivel kényelmesebb helyre?

– Nagyon sötét van – suttogta.

– De, hisz ömlik be a fény az ablakokon – mondta neki Asha.

– Csak a medál fényes, minden más sötét.

– Minden rendben lesz – szólalt meg könnyes hangon Asha. Ramani érezte, ahogy az arcára hullik egy nedves csepp.

Meg fogok halni! Tudatosult benne. Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, már alig látta az embereket maga körül. Asha medálja is halványodni kezdett.

– Bocsásson, meg, királynőm! Nem tudom már ki vagyok – mondta nagyobb szünetekkel. Úgy érezte, ahogy terjed a sötétség, az ő levegője úgy fogy.

– A leghűbb maharim vagy, Vanhi.

Ramani egy fényes pontot látott maga előtt, majd a pont a homlokára szállt. Úgy érezte, mintha hideg víz csorogna végig a homlokán. Érezte, hogy az arcán lévő sebek begyógyulnak. Tudta, hogy visszakapta az egyen arcot, amit mindig is a valódinak érzett.
Nagyot sóhajtott, majd a sötétség mindent elnyelt.


Asha a térdén fekvő mahari szemeit lecsukta. Elment Ramani. A terve, hogy a Nakbar és az Uttam dinasztiát egyesíti ezzel kudarcba fulladt. Mit mondjak a népnék, mi történt az utolsó Akbarral? Meg kell nyugtatni őket.

Gondolataiból a szeme sarkából lévő mozgás zökkentette ki. Ekkor egyszerre több dolog történt. A nagyterem ajtaját eddig lezáró varázslat megszűnt, és léptek hangja hallatszott. Egy sötét, borzas hajú nő Ramani törött kardja után nyúlt.

– Ne érjen hozzá! – kiáltotta rémülten a nőnek. Asha tudta jól, hogyha a rúnakardok eltörnek, senki élő emberfia nem érintheti. A Nakbar templom papjai azzal magyarázták ezt, hogy a kardok mágiája kiszámíthatatlan miután eltörtek, de a papok is sejtették, hogy nem csak ezért van ez a nagy tiltás, ám a valódi okát ők sem tudták.


A borzas hajú boszorkányt azonban csak egy pillanatra bizonytalanította el a kiáltás, megfogta a kard markolatát, majd felemelte. Úgy tűnt, le akart sújtani az átkozott könyvre, talán el akarta pusztítani. A mozdulata azonban félbemarad. A nő vérfagyasztó sikollyal vetette magát a földre. Jobb karja, amivel a törött kard markolatát szorongatta, szenesedni kezdett. A kard pengéjének két fele, pedig kék izzásban összeforrt, egy vékony heggel emléket hagyva arról, hogy valaha két részből állt.

Asha egy röpke pillanatra úgy érezte, mintha a térdén fekvő test megrándult volna, de aztán annak tudta be ezt, hogy előrébb hajol, amikor rákiáltott a fekete hajú boszorkányra, és azért mozdult meg Ramani teste.

Ekkorra a Nagyterembe sereglő maharik odaértek hozzá.

– Vágd le! – kiáltott Asha anna a testőrnek, akit először észrevett. Nem kellett mondania sem, a mahari útja egyenesen Bellatrix Lestrange felé vezetett, másik társa lefogta riadt boszorkányt, majd gyorsan levágta a könyöke fölött a karját, ahova még nem ért el a kardon lévő átok.

Bellatrix a sokktól szinte nem érzett több fájdalmat, megkövülten nézte a kardot markoló kezét és alkarját, ami szép lassan elszenesedett, majd porrá vállt.

– Zárjátok el! – utasította Asha a testőreit, és a kard felé intett.

A két mahari egy ideig kerülgette az összeforrt kardot, nem igazán mertek a közelébe menni. Végül egy egy kardtartó dobozt bűvöltek és több kesztyűt, amit kezükre húztak, majd sietve, alig érve a fegyverhez a dobozba zárták. Nem mertek mágiát alkalmazni rá, ki tudja, hogy egy egyszerű bűbáj mit válthat ki belőle.

A terem azon sarkából, ahova a halottakat gyűjtötték, sikítások harsantak. Az emberek elözönlöttek onnan.

– Inferusok! – kiáltotta valaki.

– Miről beszéltek? – hallatszott egy kellemes hang. – Nincsenek itt sötét mágia által mozgatott hullák!

– Remus, te vagy az? – hüledezett Arhtur Weasley. Te meghaltál. És te is Tonks.

– Úgy nézek ki, mint aki halott? – förmedt rá Tonks.

A halottak egy része ébredezett, majd felkelt. Csak olyanok maradtak fekve, akik élettel összeegyeztethetetlen sérülést szenvedtek.

– Biztos valami sötét mágia! – kiáltott fel egy piros arcú, nagydarab boszorkány, arcát mély, pár órája szerzett vágás csúfította. Többen helyeseltek a nőnek, és már pálcát is rántottak az „élőholtakra”, és átkozódni kezdtek. Remusnál nem volt pálca, hogy megvédje magát, így mást nem tudott tenni, mint feleségét magával húzva, védve Tonkszot, összekucorodni. Nem érte el őket átok.

– Ezek nem inferusok! – kiáltotta valaki. Remus felpillantott több mahari állt közéjük és támadóik közé, előbbiek erős pajzsbűbájt szórtak ki, az egyikük beszélt a tömeghez. – Ők sosem haltak meg, mi kábítottuk el őket úgy, hogy halottnak tűnjenek. Erre kaptunk parancsot a királynőtől.

Az emberek értetlenül néztek.

– Tudjukki oldalán állnak, biztos sötét praktikát alkalmaztak! – mondta a magáét az előbbi boszorkány.

Asha magához intette az egyik közelében lévő testőrt.

– Mi ez az egész? – kérdezte jamaniul.

– Ishita azt mondta, hogy Yamika királynő parancsa arról szólt, hogy az ártatlanokat védjük meg, ellenük csak ál-átkokat használjunk, ha szükséges. Ha az a mágus, akit támogat mégis elbukik, ne kelljen Jamannak szégyenkeznie amiatt, hogy támogatta őt.

Asha ebben a pillanatban elismerte Yamika előrelátását. Lám, jól jöhetnek ki ebből az egész dologból. Ramanit óvatosan letette a padlóra, majd felállt.

– Mindenki nyugodjon meg! – kezdte ellentmondást nem tűrő hangon. – Mint ahogy megszokta, az emberek elcsendesedtek, ha ő szólt hozzájuk.

– A maharik nem ölek meg egyet sem közületek. Parancsba kapták, hogy olyan átkokat használjanak az ártatlanok ellen, amik csak színlelik a halált. Így is jártak el. Most pedig tegyétek le a pálcáitokat, s hagyjátok, hogy a testőreim meggyógyítsák a sérüléseiteket. Nem akarnak bántani titeket.

– Honnan tudjuk, hogy nem hazudik? – kérdezte a körülötte lévőket bujtogató boszorkány. Az emberek bólogattak.

– Igazat beszél – szólalt meg egy köpcös, vörös hajú varázsló, és a boszorkány elé lépett. – Charlei Waeslye vagyok. A Próféta tele volt a halálhíremmel. Egy ilyen nő kín vallatott – intett az egyik mahari felé –, de semmit sem éreztem közben, majd mikor azt mondták neki, öljön meg, egy villanást láttam, végül egy erdőben ébredtem fel. Így menekültem meg Tudjukki fogságából.

– Minket pedig elrejtett egy védő mágiával a halálfalók elől – szólalt meg Arthur és Bill egyszerre.

– Engem pedig az éjfél utáni csata közben egyikük megmentett két halálfalótól, és a sebem is begyógyította – hallatta hangját McGalagony professzor. Ha az eddigi felszólalók mondandóját kétséggel is fogadták, a professzorasszony szavaiban nem kételkedett senki.

A nagydarab boszorkány leeresztette a pálcáját, ahogy a társai is. A nőhöz odalépett az egyik mahari, kezét a sebhelyes archoz érintette, majd elmondott egy gyógyító bűbájt. Amikor elvette a kezét, a nagydarab boszorkány arcáról eltűnt a vágás. Ezek után a sérültek magukhoz engedték a maharikat.

Asha vissza akart lépni Ramanihoz, amikor meglátta Devdas Yamirt. A fiú a fejét fogva, kótyagosan közeledett felé, valószínűleg ő is ál-átkot kapott, amikor meglátta a földön fekvő alakot, megtorpant, kérdőn Ashára pillantott, aki bólintott.
Devdas lerogyott a halott test mellé, karjába zárta és zokogni kezdett. Elővette zsebéből a jegygyűrűt, amit azóta magánál tartott, hogy megtalálta Ramani fürdőszobájának polcán, majd a lány ujjára húzta.

– Magyarázattal tatozik nekünk!

Asha tudta, hogy ezt a felszólítást hozzá intézték. A hang felé pillantott, Arthur Weasleyvel találta magát szemben.

– Tudnunk kell, ki élt velünk egy fedél alatt éveken át – bökött a férfi Ramani felé.

– Csak a miniszternek tartozok magyarázattal, s mivel önöknél most nincs ilyen személy, majd ha megválasztják az újat, akkor az megkapja írásban a magyarázatom. – jelentette ki Asha, majd visszafordult Ramani felé.

– Devdas, ideje elengedned! – szólt a fiúnak. Az még egyszer megszorította az élettelen testet, majd óvatosan letette a padlóra. Ekkor Asha koporsót bűvölt a test köré.

– Vigyétek ki! – intett két maharinak, akik azon nyomban a koporsóhoz léptek, és maguk előtt lebegtetve kivitték a Nagyteremből.

– Idefigyeljen! Engem nem rázhat le ennyivel! – kiáltotta Arhtur. – Mondja meg, mi ez az egész! Mit csinált Madhuri lányával? Ki volt ez a boszorkány? – intett a Nagyterem ajtaja felé, ahol az imént tűnt el a koporsó. – Velünk élt, a gyerekeim közelében. Jogom van tudni, miért! Mire használt fel minket?

Arthur, mivel nem kapott választ Asha felé lépett, de szinte azonnal meg is torpant, amikor egy rúnakard az útját állta.

– Ereszd le! – intett Asha a maharinak. – Valóban joga van tudni, de nem ez a legmegfelelőbb hely a beszélgetésre.

– Rendben, keressünk egy csendesebb helyet – egyezett bele Arthur.

– Nélkülem nem megy sehová! – szólalt meg Molly, és a férje mellé lépett.

– Én is akarom tudni, hogy mi ez az egész. Adriel lánya hol is van tulajdonképpen, és az a másik az ki volt? – Asha az új hang irányába fordult. Egy a feszültségtől remegő, szőke boszorkány állt ott.

– Narcissa ne menj el, amikor újra együtt van a család! Ki tudja mit tesznek - szólalt meg egy varázsló a szőke boszorkány mellett, és a nő keze után kapott.

– Ne aggódj miattam, Lucius, nem fognak bántani, de ha ennyire „féltesz”, gyere velem.

– Még valaki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Asha. – Devdas, gyere! – szólt a fiúnak, aki még mindig a padlón térdelt; majd felkászálódott és elindult a nagyterem kijárata felé. Rövid keresgélés után találtak egy kisebb tantermet. Ahsa gondosan lezárta a termet, és hangelnyelő bűbájokat mondott minden ablakra, szellőző nyílásra és az ajtóra. A szőke varázsló megrezzent, talán azt hitte, azért ez a nagy óvintézkedés, mert meg akarják őket ölni.

– Foglaljanak csak helyet! – intett Asha az iskolai padok felé.

– Én inkább állok – vetette oda Arthur. Devdas azonban fásultan lerogyott az első székre, ami a keze ügyébe került.

– Amit mondok, most az egyszer fogom elmondani, ne vágjanak közbe és ne is várják, hogy bárhol máshol ez ügyben megszólalok.

Arthur bólintott.

– Ramani Akbar Blacket másfél éves korában az Ebaru szerzetesek kiválasztották maharinak, két éves korában el is hozták otthonából, hogy a palotában nevelkedjen azután....

Asha mindent elmondott: hogyan ismerkedett meg Madhurival a Kék palotában, miként intézte el, hogy a barátnője újra láthassa a lányát. Hogyan érte el, hogy Ramanit „száműzhesse” a maharik közül...

A történet ezen részénél Narcissa és Lucius összepillantottak. Eszükbe jutott az az évekkel ezelőtti fogadás a Heikki birtokon, amikkor Mathilda, a szőke férfi akkori szeretője lelkesen ecsetelte, hogy részt vettek Jamanban egy kivégzésen.

– „Az arcát látta?” – kérdezte akkor Ramani rémülten.
– „Az elítélt arcát igen, viszont csak messziről. A maharik arcát nem, ők háttal álltak nekünk, de láttam már maharit, és ha egyet lát az ember, akkor az összeset látta, azok mind egyformák” – válaszolta Mathilda, és ettől Ramani megnyugodott

Most már tudták, azért ijedt meg, nehogy a vörös hajú nő esetleg felismerje a szeméről.


Asha tovább mesélt arról, hogy üzent Ramaninak Devdason keresztül, és hogy a fiúnak mi szerepe volt az egész összeesküvésben. Az említett fásultan ült, mint aki nincs is ott.

– Akkor az eljegyzés sem volt igazi? – kérdezte hitetlenkedve Molly. – Én valóban azt hittem, hogy szeretik egymást.

– Ramani sosem szeretett engem – szólalt Devdas, mintha csak magának beszélne, nem zavarta, hogy a felséges asszony szavába vág. Úgy tűnt, semmi sem érdekli különösebben. – Azt hittem, képtelen ilyen érzés kinyilvánítására már csak a neveltetése miatt is – egy pillanatra Luciusra emelte a tekintetét, utána ismét maga elé nézett – de tévedtem – sóhajtotta, majd ismét csendbe burkolózott.

E kis közjáték után Asha tovább folytatta.

Ahogy mesélt, a jelenlévő varázslóknak és boszorkányoknak úgy állt össze a kép. Ramani furcsa viselkedésére mindenki megtalálta a választ.

Molly már értette a lány titkolózását, és elszégyellte azért magát, ahogy viselkedett vele.

Lucius rájött, hogy Ramani valóban szerette őt. Hogy a lánynak rettentő sokat jelentett az első éjszakájuk, hogy igen erős gátakat kellett lerombolnia magában, hogy képes legyen odaadni magát neki. Csupán azért tette, nehogy Lucius „öngyilkos” legyen.

Engem szeretett, pedig nem érdemeltem meg. Ez a fiú ezerszer érdemesebb lett volna rá – nézett Devdasra.

A fiatal varázsló előbbi szemvillanása felé elárulta, hogy tudja, ki is volt a vetélytársa, hogy ő is szerette a lányt, még ha az nem is viszonozta az érzéseit, hogy még az eljegyzést is valódinak akarta hinni...

– Nem tudom, mit gondolnak most Ramaniról – mondta, miután befejezte a történetet Asha. – Az biztos, hogy maguk sosem voltak veszélyben a közelében. Bár a maharik nevelése eltér a maguk által szokásostól és bizonyos dolgokban szűkebb keretek között bontakozhat ki az egyéniségük, de az alapvető viselkedésük, a vérmérsékletüket nem befolyásolhatjuk. Ha kedves volt magukkal az őbelőle fakadt, nem egy szerep volt. Mindig is rendes kislány volt. Ezt szeretném, ha tudnák, és sajnálom, hogy így történt.

– Az a lény azt mondta, hogy megölette volna őt – szólalt meg könnyes hangon Arthur, miközben önkéntelenül is a fal felé mutatott, amerre a Nagytermet sejteni vélte.

Eddig csendben hallgatta a királynőt, a Ramani iránt érzett ellenszenve és félelme, mely abból fakadt, hogy a lány mahariként megölt a szemük előtt egy embert, lassan eloszlott. Eszébe jutott az az egyéves kislány, akinek a szülinapját ünnepelték Jamanban. Madhuri és Adriel, Ramani szülei. Az igazságtalanság, ami őket érte keserű ízként ült meg a szájában.

Megérdemelték volna, hogy boldogok legyenek, hiszen rendes emberek voltak. Madhurinak meghalt a férje, de még a gyerekét is elvették tőle. Pedig a kislánynak joga lett volna rendes családra. Mi voltunk az egyetlen rendes család neki – gondolta, és gombóc fojtogatta a torkát, ahogy eszébe jutott az a Ramani, akit megismert, aki velük élt. Aki kedves volt, aki ragaszkodott hozzájuk. Arthur biztos volt benne, hogy Ramani ragaszkodott hozzájuk.
Annak a könyvbe zárt mágusnak a szavai is zakatoltak a fejében.

„Nem vagy több egy idomított kutyánál, sőt annyi sem vagy a szemében, hiszen a kutyát legalább valamennyire szereti a gazdája. De téged hogy szerethetne Asha, ahogy a szöveg diktálja, mikor azt sem tudja ki vagy?"

Hiába mondott bármit az előtte álló nő, egy percig sem volt képes elhinni, hogy valóban sajnálja a történteket.

– Érzi egyáltalán a felelőssége súlyát? Maga miatt halt meg. Megölte őt, mert nem több egy kutyánál a maga szemében – fröcsögte Arthur. Minden keserűségét ki akarta tölteni az asszonyon.

Asha eddig próbálta az érzelmeit uralni, nem akart sírni, vagy megtörtnek látszani ezek előtt az emberek előtt. Azt hitte, ha határozottan beszél, megértik, hogy ő jó uralkodó volt, és csak azt tette, amit meg kellett tennie. De ennek a vörös hajú férfinak a szavai elevenébe találtak. Még ha tudta is, hogy Ramani nem miatta halt meg, hanem attól a könyvtől. Legalábbis bármilyen jegyzőkönyvbe ezt írnák le. A férfi ki nem mondott vádjai sütöttek barna szemeiből: Miért nem adta vissza a lányt az anyjának? Miért kellett Ramanit felhasználnia a terveihez?

– Mr Weasley, én vagyok leginkább elkeseredve a történtek miatt higgye el. Bármit megtennék, hogy másképp legyen. Én nem így terveztem – magyarázata. – Ramani még élhetne, ha egy hónappal ezelőtt, amikor utasítottam rá, megöli Yamikát, abban a mugli színházban.

Lucius szíve kihagyott egy ütemet. Ramani nem is találkozott volna Devdasszal a színházba, ahogy azt ő féltékenységében képzelte. Ha akkor nem csapja be a lányt, és nem viszi a kúriába....

– Most a menyegzőjére készülnénk, nem a temetésére – fejezte be Asha.

A jelenlévőkben bennakadt a levegő.

– De azt mondta, hogy az eljegyzés nem igazi – szólalt közbe Molly.

– Nem Devdas lenne a férje, hanem a fiam, Jaman királya. Terveim szerint egyesítettem volna a két dinasztiát. Ramani királynő lehetett volna. Minden szempontból előnyös lett volna ez a házasság. Most meg? Hogy magyarázzam ki a nép előtt, hogy az utolsó Akbar halott? Megint lázadások lehetnek, rengetegen meghalhatnak.

– Ugyan miért lázadnának egy testőr miatt, aki ugyanolyan mint a többi? – kérdezte Arthur élesen.

– Mert Ramani a Nakbar dinasztia utolsó tagja volt, azé a dinasztiáé, akik magától Nakbar istentől eredeztetik magukat. Ezekben a nehézségekkel teli években az emberek ismét az istenek és a hitvilág felé fordultak. A nép pedig fél az a rontások, betegségek, járványok istenének haragjától, egy komoly lázadást vertünk le a nyáron a gabonavész és a dizentéria járvány miatt. Az emberek azt hitték, Nakbar isten küldte a betegségeket, mert leszármazottja nem volt Jamanban. Most pedig halott. Ez tömeghisztériát okozhat, főleg, ha valami betegség felüti a fejét.

– Maga most sem rá gondol! – fakadt ki Arthur. – Nem őt sajnálja, csak a terveit. Az nem jutott eszébe, hogy Ramani ha élne, esetleg nem akarna férjhez menni a fiához? Hogy talán mást szeret... Teszem azt, mégis ezzel a fiúval akarná leélni az életét? – bökött Devdas felé, akit az előbbi a királynőtől hallott Ramani házassági terveivel kapcsolatban, láthatóan megleptek, majd visszasüppedt fásult állapotába.

– Biztos hozzáment volna.

– Igen, mert engedelmességet égettek az elméjébe, de sosem lett volna boldog.

Asha a kezét ökölbe szorította és összpontosított, hogy uralkodni tudjon magán. Egyszerre mart a lelkébe mély bűntudat, és harag. Haragudott az előtte álló férfira, aki így mer beszélni vele, és olyan dolgokat mond, amik neki is eszébe jutottak, de nem akart foglalkozni velük.

– Ramani tudta, mi a kötelessége, felém az uralkodócsalád, és Jaman felé. Sosem kértem tőle olyat, amihez nem lett volna jogom – mondta, leginkább magának, hogy háborgó lelkét valamelyest megnyugtassa. De tudta, hogy képtelen lesz megnyugvást találni. Bűnösnek érezte magát, amiért nem volt annak idején teljesen őszinte Madhurival, amikor megkérte, hogy írjo


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)