Halott Nevek Könyve írta: Szakkara

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<<


Arthur Weasley a mágikus hajó fedélzetén állt, és az álló hajó oldalát csapkodó hullámokat figyelte. Egy hónap telte el a nagy csata óta. Sok minden történt azóta. Például egy héttel Voldemort bukása után, a rendkívüli választásokon elsöprő többséggel Mágiaügyi Miniszternek Kingsley Shackelbotot választották, és még azon a napon megkezdődtek a halálfalók gyorsított tárgyalásai.

Bellatrix Lestrange és a már mágikus erő nélküli Voldemort pere csupán addig tartott, amíg felolvasták a vádpontokat, majd a Wizengamot egyöntetűen kijelentette, hogy bűnösek. A többi csuklyás tárgyalására sem fordítottak sokkal több időt, csupán Lucius Malfoyé okozott gondot.

A bíróság tagjai nem mehettek el amellett a tény mellett, hogy a férfi feleségének milyen nagy szerepe volt abban, hogy Harry Potter ma életben van. Bár a fiú nem küldte halálba a sötét mágust, az, hogy túlélte a Voldemorttal szembeni párbajt, továbbra is a hősök közé emelte. Ezenkívül Narcissa beszámolója arról az időszakról, amíg náluk „vendégeskedett” a Nagyúr, világossá tette a bíróság tagjai számára, hogy a Malfoy házaspárnak ez alkalommal – bár nem használtak rájuk Imperius átkot – nemigen volt választása. Muszáj volt Voldemort parancsainak engedelmeskedniük, különben elveszíthették volna egy szem gyermeküket.

A bíróság több ütemben tárgyalta a férfi ügyét, a minisztérium folyosóin azt rebesgették, s egy biztos forrás is megerősítette, hogy mivel a harcok során Lucius Malfoy senkit sem ölt meg, és mióta a Nagyúr visszatért egy halálesetet sem lehetett a szőke férfihez kötni – mivel majdnem egy évig pálcája sem volt (ez utóbbi tény tovább erősítette a kiszolgáltatottság tényét), amivel halálos átkokat szórhatott volna – felmentik a vádak alól a következő tárgyaláson.

Arthur természetesen nem értett egyet ezzel az eljárással, és amint lehetett, írásos panaszt nyújtott be a Wizengamot felé. Még nem kapott választ. Mindent megtett volna, hogy ne zárják le addig az ügyet, míg nem a várakozásainak megfelelő ítéletet születik. Az nem lehet, hogy ez a férfi megint megússza a börtönt. Hiszen, ha Lucius békén hagyta volna Ramanit, nem vitte volna el a bizonyos színházi est előtt, a lány talán ma is élhetne. Ezért meg kell lakolnia.

Amikor idejutott a töprengésében, két alak lépett a fedélzetre. Narcissa Malfoy és a férje. Arthur ledöbbent, ahogy végignézett Luciuson. Mivel a tárgyalásokon nem vehetett részt – zárt tárgyalása volt minden halálfalónak, hogy az emberek bekiabálásokkal ne zavarják a bíróságot, csupán a sajtó képviselői lehettek bent –, így egy hónapja nem látta a férfit. A szőke varázsló úgy festett, mintha hetek óta a dementorokkal teli Azkaban élt volna, holott a bíróság Narcissa kérésére házi őrizetet rendelt el, így a férfinak nem a börtönben kellett várnia a tárgyalássorozat végét, ráadásul az Azkabanbant már nem dementorok, hanem aurorok őrizték.

Lucius arca beesett és vékony volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja fénytelenül lógott a vállára. A mindig pedáns megjelenésű férfin úgy álltak a ruhái, mintha az utolsó pillanatban, sietve vette volna fel, nem törődve azzal, hogy be kéne vetetni belőlük.

Narcissa a férjébe karolt, akit szinte vezetnie kellett, és Arthur felé indult.

– Molly? – kérdezte a szőke boszorkány.

– Elrendezi, melyik gyerek , melyik kabint is kapja. Ginny összeveszett Ronnal, hogy honnan jobb a kilátás.

Az utolsó utasok is megérkeztek a hajóra. Négy mahari. Az egyik matróz eléjük sietett, majd szólt hozzájuk valamit, végül bólintott és eltűnt. Pár perc múlva a hajó kifutott.

Narcissa szája sarka megrándult, amikor a négy fehér arcú nőre pillantott. Olyan sokáig élt velük egy fedél alatt, oly sokáig félt tőlük, hogy ezt nem tudta levetkőzni.

– Nem tudtam, hogy ilyenekkel kell együtt utaznunk – suttogta Arthurnak.

Arthur is a nők felé pillantott. Őt nem lepte meg a jelenlétük, hiszen Asha anyakirálynő a levelében, melyben a hajójegyeket elküldte, említette, hogy azok a maharik, akiket az angliai igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsátott egy hónapig, hogy a kérdéseikre válaszoljanak, velük fognak hazatérni. S ezek a nők juttatják el őket majd a főpalotába is.

– Nem ártanak nekünk, sőt, a biztonságunkra vigyáznak.

Ekkorra előkerült Molly is Ginnyvel, Ronnal, és az ikrekkel az oldalán. Bill nem akart elmenni a temetésre, mivel kiderült, hogy Flerur terhes, és a félvéla lány így nem vállalhatta az utat. Bill pedig egy percet sem akart külön tölteni a feleségétől. Charlei is kihúzta magát azzal, hogy ő nem is ismerte annyira Ramanit, tehát képmutatás lenne ott lennie, és különben is már várják Romániában. Percy a minisztériumban felgyülemlett munkájára hivatkozva tért ki az utazás elől. Arthur nem erősködött, nem akart senkit sem kényszeríteni erre, csak megkérdezte, jönnének-e. Ginnyt, akit legszívesebben Muriel néninél hagyott volna, nem lehetett lebeszélni arról, hogy részt vegyen a temetésen, ahogy az ikreket sem. – Visszahozott az életbe – mondogatta Fred. – Milyen ember lennék, ha nem mennék el? Különben is kedveltem őt, rendes lány volt.



Az út eseménytelenül zajlott, rendben befutott a hajó a jamani kikötőbe, ugyanabba, ahova évekkel ezelőtt, amikor a Weasley család először jött a palotába. Ugyanabba a kis házikóba mentek, igaz, most nem küldtek eléjük inasokat, hanem a maharik terelték be őket a fehér, egy szobás, kopár házikóba, és nyitották ki a többféle színű közül az aranyszínű ajtót, ami valamilyen teleportáló varázslat miatt egyenesen a palota egyik kertjébe nyílt.

A kertben különböző díszfákat lengetett a langyos szél. Mollyt megrohanták az emlékek: a színes virágokból álló mandalák most is pont olyannak tűntek, mint évekkel ezelőtt. Akkor Madhuri hívására jöttek, majd vitték el Ramanit. Most pedig senki élő sem volt a palotában, akihez bármi közük van. Szeme megtelt könnyel, majdnem el is sírta magát.

A fehér kavicsokkal felszórt út, egy szépen faragott, nagy kapuhoz vezetett, melynek két oldalán egy-egy mahari állt őrt. Molly feszélyezve érezte magát, mintha tolvaj lenne egy gazdag házban. Szorosan magához szorította hatalmas, dugig teletömött táskáját.

A kertből egy márványpadlós terembe értek, amit felülről egy kis ablakból áradó fény világított meg, körben a falon egyforma vaj színű ajtók sorakoztak. Az őket maharik kinyitották az egyiket, Molly azt hitte, hogy ugyanarra a folyosóra vezetik őket, mint annak idején, de nem így történt. Ezen a folyosón egy kép sem virított, mint a régin. Arra gondolt, hogy elszállásolják őket a palota legelhagyatottabb részében. De nem érdekelte különösebben, hiszen a hajóút igen kifárasztotta, és nem volt más vágya, mint pihenni. Akár még egy kempingágyas sátorban is ellett volna.

Egy szobába vezették őket, ami távolról sem volt pihenésre való hely. Hiszen nem voltak benne bútorok, és a közepén egy hatalmas kővel kirakott mélyedés volt. Mollynak a fiatalkori kirándulások tűzrakóhelyei jutottak eszébe róla. A szobában ott volt Asha anyakirálynő, sötétbarna, dísztelen ruhában, és egy ezüst taláros férfi.

A felséges asszony köszöntötte őket. Az egy hónappal ezelőtti hűvös hangnemnek nyoma sem volt már.

– Elhozták, amit kértem? – kérdezte a Weasley házaspárt.

– Úgy gondoltam, hogy kipakolunk és aztán... – szólalt meg Molly, mivel semmi kedve nem volt most a táskájában turkálni.

– Bocsásson meg, de azonnal meg kell kapnunk, nem tűr halasztást! – ezt az ezüst taláros férfi monta.

Molly belenyúlt a táskájába.

– Arthur, fogd meg! – mondta a férjének, és több dolgot halmozott a férfi karjára, mint például saját ruhákat, fogkeféket, fogkrémet. – Megvan! – kiáltott fel diadalittasan, és kihúzott a táskájából egy kisebb táskát, ami szintén tértágító bűbájjal volt kezelve, mint a sajátja, hogy minden elférjen benne, majd átnyújtotta Ashának, de az ezüst taláros férfi kapott utána.

– Ez minden? – nézett a férfit a táskába, majd a tartalmát egyesével a mélyedésbe dobálta: pólókat, nadrágokat, szoknyákat, zoknikat, könyveket csatokat, egy gyér hajú játékbabát, egy talárt...

– Igen, Ramani minden személyes holmiját elhoztuk, ahogy kérték – válaszolta Arthur.

– Olyat is amit, minimum egy hónapig hordott, vagy magánál tartott? – kérdezte az ezüsttaláros.

– Igen – bólintott a férfi.

A mélyedést már kitöltötte a sok holmi, kezdve az apró kacatoktól egészen ágyneműgarnitúrákig. Arthur még a Ramani által bérelt lakásba is elment, és minden mozdítható dolgot, kezdve a csészéktől, a fogkeféken át egészen az ágyneműkig, elhozott. Szerencsére a bútorokra nem kérte a levelében a felséges asszony.

Miután kipakolta a tartalmát az ezüst taláros férfi, a táskát is rádobta a kupac tetejére, majd egy hanyag mozdulattal tüzet varázsolt. Mindenki hátrébb lépet az ijedségtől, hiszen táltostűz égette el a tárgyakat, amikből, miután a férfi eloltotta a tüzet, nem maradt más, csak néhány maréknyi hamu.

Arthur nem értette, minek kellett elhozni ezt a sok dolgot, ha nem kell senkinek, ha csak így elégetik. Az ezüst taláros és Asha arcán is megkönnyebbülés suhant át a hamu láttán.

– Ez most mire volt jó? – kérdezte Arthur.

– A temetési szertartás része – felelte az ezüsttaláros. – Lesznek még a maguk számára furcsaságok, de mifelénk nagyon pontosan le vannak írva az ilyen dolgoknak a menete, és szigorúan a szabályok szerint kell eljárnunk. Az élők és a holtak világát el kell zárni egymástól – mondta olyan határozottan, hogy Arthur el is szégyellte magát, hogy egyáltalán kérdezni mert.

– Talán ideje lenne, elszállásolni önöket – szólalt meg pár pillanat múlva Asha. Holnap lesz a temetés, ki kellene pihenniük magukat.

– Nem is búcsúzhatunk el tőle, mielőtt sírba teszik? – kérdezte Fred.

– De, persze. Miután elfoglalták a szállásukat, küldök valakit magukért, akik elvezetik önöket a ravatalozóhoz – mondta Asha, majd intett, hogy menjenek.


Hosszú sor kígyozott egy hatalmas fehér épület előtt, gyermekek és felnőttek álltak vegyesen. Mindenkinek a kezében megannyi csokor virított. A sötétbarna gyászi színbe öltözött tömeg első pillantásra egyformának tűnt, de ahogy jobban megfigyelte őket az ember, észrevette a különbségeket. A szegényebbek ruhája durva szövésű vászonból volt. Kezeikben réti virágokból kötött csokrot szorongattak, azonban nem hiányzott a legcsenevészebb bokrétáról sem az aranyszínű selyemszalag. A gazdagabbak ruhájának anyaga a finom vászontól egész a selyemig változott, csak a színűk volt egyforma. A csokrokról pedig messziről lerítt, hogy értő kezek kötötték a legszebb virágokból. A vegyes társaság szép csendben megfért egymás közelében. Most nem számított a társadalmi szakadék.

– Miért van itt ez a sok ember? – kérdezte Narcissa, az őket vezető ősz hölgytől.

– Mindenki, aki csak teheti, le akarja róni a kegyeletét az utolsó Akbarnak. Nem akarják, hogy Nakbar isten megharagudjon rájuk, amiért nem emlékeznek meg az utolsó leszármazottjáról.

– Komolyan elhiszik, ezt az istenes dolgot? – kérdezte George.

Az asszony szúrós szemmel nézett rá.

– Talán jobb, ha maga kint marad. A tiszteletlensége miatt, a végén még ránk hozza a dögvészt.

– Bocsánat – hebegte George, amikor Molly oldalba könyökölte a fiát.

A nő összeszorított szájjal biccentett, látszott rajta, hogy nem szívesen engedi be ezt a fiút a ravatalozóba.

A sorban álló emberek, ha nehezteltek is a külföldiekre, akik eléjük tolakodtak, és még virág sem volt a kezükben, egy szót sem szóltak, mivel az idegeneket Asha anyakirálynő egyik magas rangú udvarhölgye, Hima, kísérte, és az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a kis csoportot két mahari zárta.

A ravatalozó hatalmas előterét virágtakaró borította, lépdelni épp csak egy vékony ösvényen lehetett, mely három irányba vált szét, egy-egy szobához vezettek, melyből kettőnek nyitva volt az ajtaja, a harmadiknak azonban nem volt ajtaja, csupán egy hatalmas, a földtől a plafonig érő széles ablak volt az ajtó helyén.

– Mit írtak azokra? – kérdezte Ginny az egyik csokorra mutatva, mely széles, arany szalagján írást vélt felfedezni. Ahogy körbenézett, minden szalagon volt írás.

– Üzeneteket a halottnak, kívánságokat – felelte Hima. – Ginny kérdő tekintetére tovább magyarázott. – Üzeneteket, melyekkel arra kérik a halottat, hogy beszéljen odaát Nakbar istennel, és mondja meg neki, hogy ne akarjon bosszút állni.

– Bosszút állni?

– A régi legendák szerint, az isten megfogadta, hogyha az utolsó leszármazottja erőszakos halált hal, akkor lejön a Földre, és olyan, ha nem nagyobb, pusztítást végez a seregével, mint amikor a felesége halálát torolta meg.

Goroge-on látszott, hogy alig bírja ki, hogy ne szóljon közbe valami kiábrándítót, hogy istenek nem léteznek, de Molly megcsípte a fiát, és komoran nézett rá, így az jobbnak látta csendben lenni.

– A nyitott ajtók mögött zárt koporsók vannak, az újra temetendő maharik maradványaival – intett Hima az egyik ajtó felé.

A társaság egy pillanatra nézett csak be az ajtón. A szobában huszonöt egyforma, sötét koporsó pihent, a padlót itt is virágtenger borította, a csokrokon egyforma írásjelekkel. Ginny úgy vélte, talán nem volt elég hely, hogy a virágokat mind Ramanihoz tegyék, és ezért tették ide is.

Az üvegablakhoz lépve észrevették, hogy az ablak előtt egy széles sávban nem volt semmilyen virág. Az ablak mögött egy üveges tetejű koporsóban feküdt Ramani. Bár fejéről hiányzott a maharikra jellemző fejdísz, sötét haja lágyan omlott a vállaira, arca pont olyan volt, mint a többi testőrnek, összekulcsolt kezei között csillogott a kardja, fehér díszegyenruhájának apró gyöngyházfényű gyöngyeiről visszaverődött fények földöntúli ragyogást kölcsönöztek neki. A halott boszorkány olyannak tűnt, mint aki csupán alszik.

Mollyt letaglózta a látvány, ő fa és természetesen zárt koporsóra számított, tekintve, hogy Ramani már egy hónapja meghalt. Még meg is szédült egy kicsit.

– Hogyhogy nem...? – akadt el a szava, látva a tökéletesen ép testet, amin a bomlás legcsekélyebb nyoma sem látszott.

– A Nakbar templom főpapja különböző, számunkra ismerhetetlen varázslatokkal tartja ilyen állapotban. A holnapi temetésen is ebben a koporsóban viszik végig. Sokan nem tudtak eljönni, leróni a kegyeletüket, látniuk kell a „Hosszú vonulás” során.

– Miért nincsenek virágok körülötte? – kérdezte meglepetten Ginny. Valóban a szobában egy szirom, nem sok annyi sem volt a padlón.

– Ez az eljárás.

– De a többi mahari körül miért van olyan sok virág?

– Rájuk más vonatkozik – felelte szűk szavúan Hima, majd folytatta. – Őszintén szólva fogalmam sincs, miért van ez így, de nem is kell tudnom. Rengeteg szokásunk van, aminek egyrészt már elfelejtettük a valódi okát, de továbbra is úgy végezzük, mint elődeink, másrészt a papok nem osztanak meg minden tudást a közemberekkel. Nem kell tudni, mit miért, csak tenni kell a dolgunk.

–Miért nincs ajtó? Be sem lehet menni, elmondani egy imát? – ezt Narcissa kérdezte.

– Van ajtó, de az máshonnan nyílik – mutatott Hima az üvegen túli terem egyik falára, ahol a fallal megegyező színű ajtó szinte teljesen beleolvadt a környezetébe. – Nem engedhetünk be senkit. Ha egyvalakit is beengedünk, mindenki be akarna menni – intett a bejárati ajtó felé, a kinti tömegre utalva. – Sokan alacsony iskolázottságúak, itt is akkora jelenetet tudnak rendezni, tépik magukat, meg hisztériás rohamot kapnak... Mintha ezzel több könyörületet kapnának az égiektől. Ha beengednénk hozzá őket, még képesek lennének leemelni a koporsótetőt, hogy letépjenek egy gyöngyöt a díszegyenruháról vagy ilyesmi. Csupán tiszteletből tennék, hogy megőrizzenek valamit a halottról, vagy ból. Az is elképzelhető, hogy a hajából is vágnának. Belegondolni is rossz, hogy nézne ki szegény – intett Ramani maradványai felé, ha ezt megengednénk.

– Mi sem mehetünk be? – kérdezte Narcissa. – Nekünk mások a kulturális szokásaink, talán megértenék, hogy csak ezért tesznek kivételt velünk.

– Csupán az anyakirálynő engedélyezheti a belépést – válaszolta Hima hűvösen.

*


Asha fel-alá sétált, hogy egy kicsit lenyugtassa magát, az előbb járt nála Arthur Weasley és Narcissa Malfoy, azt kérték tőle, hogy had menjenek be Ramanihoz egy imát elmondani. Persze megtagadta tőlük a kérést, hiszen a Nakbar templom főpapja kategorikusan kijelentette, hogy senki sem léphet be Ramanihoz, Asha pedig követte az utasítást.

Persze Mr Weasley megsértődött, amiért a kérése nem teljesült, és megint vádaskodni kezdett. Hogy biztos azért nem akarják Ramani közelébe engedni őket, mert valamilyen illegális varázslatot végeztek a testen. Asha hiába hajtogatta, hogy semmit sem tettek, csupán így kell eljárni.

– A többi maharihoz bárki odamehet leróni a kegyeletét rendesen, elmondani egy imát, Ramanit miért fosztják meg ettől? – kérdezte a férfi harciasan. – Őrá miért vonatkoznak más szabályok?

– A maharik és a kardjaik között különös kapcsolat van, mi halandók ezt nem érthetjük meg. Az ő kardja eltörött, majd összeforrt – válaszolt Asha. – Az ilyen esetre más szertartási rend van előírva. Nem a maga személye ellen irányulnak a szabályok – intézte Arthurhoz szavait. – De, ahogy elnézem, valójában azért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy elmondjon egy imát az elhunyt mellett, hogy hepciáskodhasson. Ha most beengedném oda, nem lenne miért kardoskodnia, és a háborgó lelkiismerete miatti haragot másra rázúdítania. Én itt befejeztem a vitát, kérem távozzon!

Arthur Weasley lenyelt egy sértést, majd magában morgolódva távozott, a megszeppent Narcissával együtt.

Asha az asztaláról felemelte a hosszú pergamentekercset, amit a vendégei megjelenése előtt olvasott, majd ismét belemélyed. Alig futotta át a holnapi beszédjét, amikor kopogás hallatszott az ajtaján, és egy mahari jelentette, hogy egy bizonyos Lucius Malfoy szeretne a királynővel beszélni.

– Nem érek rá fogadni – mondta Asha. A mahari el is tűnt az ajtó mögött. A királynő próbálgatta a szövegét, amikor hangzavar támadt az ajtaja előtt. Bosszúsan lecsapta a tekercset az asztalra, majd kinyitotta az ajtaját.

A folyosón egy hosszú szőke hajú férfi feküdt, akit valószínűleg a testőrei kényszerítettek a padlóra,éppen feltápászkodott a földről. Ahogy meglátta Ashát felé indult.

– Kérem, beszélnem kell magával! Könyör... – nem tudta befejezni, mivel a maharik elkábították, ahogy a királynő felé lépett.

– Bocsásson meg, felség, a hangzavarért, ezt az embert mindjárt elszállítjuk innen.

Asha, ahogy elnézte a földön fekvő elgyötört arcú férfit, megsajnálta. Ha már ilyen nagyon beszélni akart vele, hogy nem tántorították el a maharik átkai, akkor néhány percet tud szakítani rá.

– Hozzátok be, majd ébresszétek fel! Beszélek vele.

*


Lucius kinyitotta a szemét, meglepetésére nem a folyosón feküdt, hanem egy kényelmes kereveten. Szemben vele Asha királynő ült, kérdőn nézve rá.

– Mi olyan fontos, hogy képes a testőreim átkaival szembenézni miatta?

Lucius, amilyen gyorsan csak tudott, felült, majd, sietve térdre vetette magát.

– Felség, kérem, könyörgöm, hogy hadd menjek be Ramanihoz elbúcsúzni!

Asha arca elkomorodott.

– Arthur Weasley küldte be hozzám? Miért nem képes felfogni, hogy nem mehet be?

– Nem Weasley küldött. Muszáj bemennem.

– Mégis miért? Miért kellene pont maga miatt egy szertartási szabályt megszegni? – kérdezte ingerülten.

– Nekem egy hónapja nincs sem éjjelem sem nappalom. Szörnyű dolgokat követtem el Ramani ellen, és nem kérhettem bocsánatot tőle mielőtt meghalt. Bocsánatot kell tőle kérnem. Nem elég, hogy megbántam, amit tettem, hiába kértem magamban bocsánatot, semmit sem ér. Talán ha közvetlenül beszélhetnék hozzá... – Lucius hangja elcsuklott, majd a földre borulva zokogni kezdett. – Tudom, hogy nem válaszolhat, de talán jobban hallja a szavaim. Talán a lelke ott van abban a szobában, a koporsója mellett, és hallhat engem. A férfi percekig zokogott, közben észre sem vette, hogy a haját tépi. – Könyörgöm, csak öt percre engedjen hozzá! – kiáltotta kétségbeesetten.

Asha, ahogy a férfi könnyes, szürke szemeibe nézett, az őrület szikráját látta megcsillanni. Ha még nem is bolondult meg az előtte térdeplő mágus, megfog a bűntudattól, ha nem kérhet bocsánatot Ramanitól.

– Rendben – enyhült meg –, bemehet hozzá, de magán kívül senki más. Nem beszélhet erről senkinek, megértette?

Lucius hevesen bólogatott.

– Miután már mindenki nyugovóra tért, küldök magáért egy maharit, ő elviszi a ravatalozóba. –- Köszönöm, köszönöm, nem tudja, mennyit jelent ez nekem! – hálálkodott a férfi.

*



Lucius, amíg Narcissa a fürdőszobában foglalatoskodott, gyorsan magára kapta utcai ruháit, majd sietve lefeküdt, és nyakig húzta a takaróját, hogy ne látsszon, hogy fel van öltözve. Mire felesége is előkészült a fekvéshez, úgy tűnt, Lucius már mélyen alszik. A férfi érzékelte, ahogy a felesége a másik ágyhoz lép, lefekszik, majd leoltja az éjjeliszekrényen lévő lámpát. Narcissa sokat forgolódott. Lucius már azt hitte, a nő ezen az éjszakán nem is akar elaludni.

Vajon mikor jön az a mahari? Addigra elalszik végre Narcissa?

A sötétben a férfi idegesen harapdálta a szája szélét. Ő maga nem mert nagyon mozgolódni, nehogy azzal is zavarja Narcissát, és a nő álomba merülését. Igaz, már vagy tíz éve nem aludtak egy szobában, de Lucius emlékezett arra, hogyha Narcissa a lefekvés után fél órával nem tud mély álomba merülni, akkor minden apró nesz képes felébreszteni felszínes alvásából, és ezt nem merte megkockáztatni.

Míg várta, hogy Narcissa egyenletesen és mélyen vegye a levegőt, ami a mély álomba merülés jele volt a nőnél, arra lett figyelmes, hogy bizony ő maga el-elbóbiskol. A nagy csata óta csak altató italokkal volt képes aludni, most meg, amikor fontos lenne, hogy ébren maradjon, úgy kell visszarángatnia magát az álmok mezejéről.

Ajtónyikordulást hallott, idegesen a felesége ágya felé pillantott, a függöny sávjain beszűrődő fényben Narcissa mellkasának sötét körvonala egyenletesen felemelkedett, és lesüllyedt. Lucius megnyugodott afelől, hogy a felesége mélyen alszik. Felült az ágyában és az ajtó felé nézett, az résnyire nyitva állt. Óvatosan leeresztette lábát a padlóra, felállt, majd az ajtóhoz lépett. A lábai rettentően fáztak. Az ajtóhoz közeledve a borzongató hideg már körbefonta az egész testét. Lucius egy pillanatra azt hitte, hogy Aznart állhat az ajtó mögött.

Azt a lényt elnyelte az a könyv. nyugtatta magát.

Megfogta a kilincset, és szélesre tárta az ajtót. Egy egyenruhás nő állt az ajtó mögött neki háttal, majd megfordult. Lucius ijedtében hátrahőkölt, ahogy a koponyaszerű arc felé fordult, s a sötét szemgödrökben a zöldeskék szemeket. Ramani állt előtte. A lány csontos kezével felé nyúlt... Lucius felkiáltott, de hangot alig adott ki, érezte, ahogy a száját befogja egy kéz.

– Ne ordítson! – parancsolt rá valaki. Lucius kinyitotta a szemét, egy üvegburába zárt gyertya fénye világított, észrevette, hogy az ágyában van. Egy pillanatra azt hitte, hogy a száját befogó kéz Ramanié, de ahogy jobban megnézte a gazdáját, annak barna szeme volt.

– Nem akartam megijeszteni. Azt hittem, mondták, hogy jövök – suttogta a nő, miközben elvette Lucius szájáról a kezét. A férfi észrevette, hogy az üvegbúra, mely a gyertyát fogva tartotta, a nő mellett lebeg.

– Mondták – bólogatott Lucius, majd sietve kipattant az ágyból. – Elaludhattam, és rosszat álmodtam.

A nő csak bólintott, majd intett, hogy a férfi kövesse.


A folyosót az ablakokon beszűrődő Hold fénye világította meg sejtelmesen a mahari előtt lebegő gyertyán kívül. Lucius némán lépkedett egy sötétbarna ruhás nő mögött. Még mindig az álma hatása alatt állt, szíve hevesen dobogott. Akkor nyugodott le valamelyest, ahogy elhagyták az épületet, és a csillagos ég alatt szeltek át egy nagyobb virág mandalákkal teli parkot. A szabadban a mahari eloltotta a gyertyát, azt mondta, elég fény van ahhoz, hogy biztonságosan lehessen sétálni. Lucius nem értett teljesen egyet ezzel, ő személy szerint majdnem kificamította a bokáját, amikor az egyik kővel kirakott ágyásszélről lelépett.

Egy épülethez és egy díszes ajtóhoz értek, a maharitól megtudta, hogy ez a ravatalozó azon bejárata, amin csak a főpapok, és az uralkodócsalád tagjai léphetnek be. A mahari kinyitotta az ajtót, majd előre engedte a férfit.

A folyosót csak néhány, rendkívül szépen kidolgozott kristályburában égő lángocska világította meg, de az aranykeretbe foglalt, az isteneket ábrázoló mozaikok így is meg-megcsillantak a fényükben, a süppedős sűrű szövésű szőnyeg pedig jótékonyan elnyelte a léptek hangját.

Lucius már kezdte labirintusban érezni magát, hiszen több elágazás is nyílt onnan, ahol sétáltak, és mindegyik vége a sötétségbe veszett. A szőke varázsló nem is tudta, hány perce sétálhatnak, arra is gondolt, hogy most is csak lidércnyomása van, abból a fajtából, amiben az ember csak megy és megy és soha sem ér célba. Egyszer csak megtorpant a mahari egy ajtó előtt, amit Lucius addig nem is vett észre.

– A királynő azt mondta, hogy magára hagyhatom tíz percig – mondta a nő.

– A pálcám átadjam? – kérdezte Lucius, és már a talárja zsebébe nyúlt, megfogta a pálcáját, közben kitapogatta a zsebébe rejtett ollót.

– Ha attól jobban érzi magát, ide adhatja, de nem szükséges. Odabent úgysem lehet varázsolni.

– Akkor inkább magamnál tartanám.

A mahari bólintott.

– Azonban ezt fel kell vennie mondta a mahari, és egy pár cérnakesztyűt adott át a férfinak?

– Miért?

– Így kell eljárni. Még a főpap is mindig felveszi, mielőtt belép oda.

Lucius nem fűzött ehhez semmit, úgy tett, ahogy a nő parancsolta. Miután kész lett, a mahari elégedetten bólintott, majd kinyitotta az ajtót. Lucius úgy érezte, mintha az ajtó mögött légüres tér lenne. Karjai és lábait is furcsán zsibbadtnak érezte.

– Ha rosszul érzi magát, akkor nem kell bemennie – mondta a mahari. – Bent teljesen mágiamentes zóna van kialakítva, a varázshasználók furcsán érezhetik magukat benne – magyarázta a nő –, de egy idő után hozzá lehet szokni.

A sötét folyosóról belépő Luciust elvakította a fényárban úszó szoba. Kellett pár pillanat, hogy szeme valamelyest hozzászokjon a fényhez. Ahogy becsukódott a háta mögött az ajtó megrezzent. Önkéntelenül is eszébe jutott az álma, de ahogy Ramani koporsója felé pillantott minden félelme elszállt. Az álmában lévő alak nem is emlékeztetett Ramanira, hiszen a lány olyan élőnek tűnt.

Közelebb lépett az átlátszó koporsóhoz, majd megsimította azt, ott, ahol a lány homloka volt. Ezerszer elképzelte, hogy mit is mondana neki, de most meg sem tudott szólalni. Csak nézte a hófehér arcot, a sötétre festett szemeket, a vörös ajkakat. Az arcot, amit a folyosón is látott az előbb, az egyen arcot. Ramani másik életének jelképét, ami miatt titkolóznia kellett, ami miatt ő nem bízott meg a lányban.

Lucius az elmúlt hónapban milliószor visszajátszotta magában a Ramanival töltött időt, a boszorkány minden mondatát, ami egyrészt Asha anyakirálynő csata utáni szavaitól, másrészt a kúriában megismert maharik jellemétől, viselkedésétől teljesen más megvilágításba kerültek számára.

– „Még ha maga szabad is lehet, én nem” – idézte vissza, mit Ramani mondott neki a műterem lakásban annak idején, mikor azt mondta a lánynak, hogy elvenné őt feleségül. Akkor Lucius azt feltételezte, hogy Ramani a Devdas Yammirral való jegyességére gondolt. Holott a testőrségre gondolt, a királyi család iránti hűségre.

Már azt is értette, Ramani miért ellenkezett annyira, hogy odaadja magát neki, nemcsak a házasságtörés bűne miatt.

Lucius élénken emlékezett arra a testőrre, akit részegen meg akart csókolni, és a nő a földre kényszerítette őt.

– „Mondtam, hogy ne jöjjön közelebb! Mi képtelenek vagyunk olyan dolgokra, amikről maga beszél, mi maharinak születtünk” – mondta a mahari.

– „Maga tényleg nem érez semmit?” – hitetlenkedett akkor Lucius

– „Nem, és hála az isteneknek soha nem is fogok. Minket nem láncolhatnak ilyen dolgok senkihez, szabadnak kell lennünk, hogy halálunkig szolgálhassuk a királyi családot.”

Igen, a maharik azért élnek, hogy a királyi családot szolgálják, más boldogságuk nincs és nem is lehet a földön.

Ramani mégis engem választott volna.

Lucius valóban el sem tudta képzelni, ahogy a lány mondta az első együttlétük után, hogy mennyit jelentett az az éjszaka neki. Ramani milyen sokat viaskodhatott magával, mire elszánta magát arra, hogy olyan dolgot tegyen, ami végérvényesen elszakíthatta a testőrségtől, a királyi család szolgálatától.


Értem hátat fordított volna a testőrségnek, képes lett volna a királynőjét elhagyni.

Eszébe jutott, amikor megkérdezte Ramanit, hogy hozzá jönne-e feleségül. A lány röpke habozásán, hogy megsértődött akkor.

– „Ez nem olyan egyszerű” – válaszolta a lány arra a kérdésére, hogy hozzá jönne-e feleségül.

– „Tessék?” – Lucius felkönyökölt, és kérdőn nézett Ramanira. – „Mi az, hogy nem olyan egyszerű? Hiszen szeretsz. Azt gondoltam ezek után… Csak sajnálatból fekütél le velem?”

– „Nem dehogy” – sietett a válasszal Ramani. – „De nem mehetek hozzá akárkihez.” – Lucius erre felült, és bosszúsan felhorkantott. – „Bocsáss meg, nem úgy értettem, de engedélyt kell kérnem hozzá.”

– „Engedélyt?” – vonta fel a szemöldökét Lucius.

– „Te külföldi varázsló vagy, ráadásul elvált leszel. Ez nem igazán vet jó fényt rád. A nagyapám miatt én olyan pozícióban vagyok, hogy nem mehetek hozzá a királynő engedélye nélkül senkihez, főleg nem ilyen kényes háttérrel rendelkező emberhez. Ezt meg kell értened.”

Lucius mostanra már tudta, hogy mi is volt a pontos oka az engedélykérésnek, de Ramani azt akkor nem mondhatta el.

– „Az a nő sose engedné meg, hogy elvegyelek, láttam az arcán mennyire undorodik tőlünk” – morgolódott Lucius.

Ramani feltérdelt az ágyon, és hátulról megölelte őt.

– „Yamika királynő rémuralma nem tart örökké, talán hamarabb vége lesz, mint gondolnánk. De én amúgy sem az ő engedélyét kérném, hanem az anyakirálynőét. Ő bizonyára meg fogja engedni, persze miután leültem a büntetésem.”

– „Miért kerülnél börtönbe?” – kérdezte hitetlenkedve Lucius.

– „Házasságtörésben való részvétel miatt, nálunk ezt büntetik.”


Még börtönbe is ment volna azért, hogy végül együtt lehessünk. Én pedig azzal háláltam meg a szeretetét, hogy elárultam. Miért nem bíztam benne? Talán még most is élhetne.

– Sajnálom – mondta elfúló hangon. – Sajnálok mindent. Én sosem akartam, hogy ez legyen. Nem akartalak bántani. A Világkupa döntőn történtek... Sosem bocsátom meg magamnak, amit akkor tettem – Lucius arcán könnycseppek gördültek le egyenesen a koporsóra.

A szőke mágus percekig sírt, homlokát a koporsónak támasztva. A könnycseppeken keresztül elmosódottan látszott Ramani alakja.

– Kérlek, bocsáss meg nekem! – suttogta a férfi, majd hirtelen kiegyenesedett. Hitetlenkedve pislogott, kitörölte a szeméből a könnyeket, és letörölte a koporsóról a könnycseppeket. Közelebb hajolt az üveghez, hátha megint látja. De nem. Bizonyára csak a könnyeken megtört fény miatt tűnt úgy, mintha Ramani mellkasa egy pillanatra megemelkedett, majd süllyedt volna, minta lélegezne.

Csak az idegeim játszanak velem.

Ez a képzelgés, ha másra nem is, arra jó volt, hogy magához térjen, és végrehajtsa a tervét. Lucius úgy vélte, ahogy Ramani holmijait, a lányt is porrá égetik majd. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a szerelme a semmibe veszik, hogy neki semmi sem marad belőle. Ezért elhatározta, hogy Ramani hajából le fog vágni egy vékony tincset, amit majd magánál tarthat. Így Ramaniból egy darab most már örökre vele lesz. Miután megkapta az engedélyt Asha királynőtől, alig ért a lakosztályba, el is vette az ollót a fürdőszoba mosdó feletti polcáról és a talárja belső zsebébe tejtette, mert úgy vélte, a pálcáját majd el fogják tőle venni.

Nem tudta, hány perc telhetett el azóta, hogy bejött ide, de nem késlekedhetett. A koporsó egyik széle zsanérozva volt, a másik három, szárnyas, díszes csavarral volt lecsavarozva. Lucius csak remélte, hogy nem rögzítették még véglegesen a csavarokat. Megkönnyebbülésére a csavarok engedtek.

Ahogy felemelte a koporsót meglepődött azon, hogy szinte semmilyen mágikus energiát nem érez a lány körül. Eddig azt hitte, a szobában azért nincs mágia, hogy a koporsóba zárt varázslat – mely megőrizte Ramanit –, megfelelő működését semmilyen bűbáj ne zavarja meg. Most meg azt kell tapasztalnia, hogy csupán a rúnakard felől érez némi mágikus energiát, de ahhoz képes, hogy milyen átok lehet rajta – felrémlett előtte Bellatrix elevenen elhamvadó karja – túlságosan gyenge volt körülötte is a mágia.

Az a nő, aki délután idevezette őket azt mondta, hogy a főpap varázslata miatt van ilyen jó állapotban Ramani. Egy hónapig megőrizni egy halottat abban az állapotban, ahogy meghalt, ahhoz rendkívül erős varázslat kell. Miért nincs semmi ilyen bűbájra utaló energia?
Semmilyen szagot nem érzett, sem bomlásét, sem balzsamozó folyadékét.
Kopogást hallott, ettől megrezzent.

– Még van három perce – hallatszott kintről a mahari hangja. – Búcsúzzon el mire letelik!

Lucius gyorsan elővette a belső zsebéből az ollót, majd megfogta Ramani haját és úgy, hogy ne látszódjon, vágott le belőle, majd a tincset az ollóval együtt a zsebébe süllyesztette. Le akarta csukni a koporsó tetejét, de némi habozás után még megsimította Ramani arcát. A lány bőre a cérnakesztyűn keresztül is rendkívül hidegnek hatott. Ramani nem aludt, mint ahogy látszott, kijózanítóan élettelennek tűnt.

Lucius végigsimított a lány karján, majd annak összekulcsolt kezein állapodott meg a keze. Véletlenül sem ért hozzá a kardhoz. Ramani keze csupasz volt, kesztyűje pedánsan élére vasalva az öv kesztyűtartó hurkába volt hajtva.

Nincs rajta a gyűrű, állapította meg Lucius. Tisztán emlékezett rá, hogy Devdas a Nagyteremben a a lány ujjára húzta. Arra a gondolatra, hogy az ékszer is olyan lángok között pusztulhatott el, mint Ramani más holmija, halvány elégedettséget érzett, majd rögtön el is szégyellte magát.

Lucius kezéből hirtelen minden erő kiment, nem bírta megmozdítani. Úgy érezte, mintha az ujjai lassan de biztosan átvennék Ramani összekulcsolt kezének hidegét. Hallott már olyan emberekről, akik érzelmi megrázkódtatás miatt egyik pillanatról a másikra megbénultak, de ő sosem gondolta volna, hogy vele valaha ilyesmi előfordulhat. Pánikba esett, hogy miképp fogja visszazárni a koporsót. Mire ide jutott, az orra is vérezni kezdett, éppen hogy elő tudott rángatni bal kezével egy zsebkendőt a zsebéből, hogy maga elé kapja, és ne vérezze össze Ramani makulátlan fehér egyenruháját. Bal kezével sietve kiemelte a bénult jobbat, majd lecsukta a koporsót, és a csavarokat próbálta visszahelyezni. A felszökött adrenalinszíntől remegett ép keze, alig talált bele a lyukakba. A jobb kezébe is lassan visszatért az erő, így mire újabb kopogást hallott, már sikerült visszacsavarnia a szárnyas csavarokat. A mahari belépett.

Lucius dermedten nézte a nő arcát pár pillanatig – most Ramaninak is ilyen az arca, akár ő is lehetne – gondolta, ahogy utoljára az átlátszó koporsó felé pillantott, és hirtelen az az ötlete támadt, hogy a koporsóban nem is igazi ember van, csupán egy báb. Így érthető, hogy semmilyen bűbáj jelenlétét nem érezte körülötte. Hogy senkit sem akartak beengedni hozzá... Talán Ramani nem is halt meg, hanem ott rejtőzik a testőrök között, de valamiért el kell játszani a halálát.

Vége



Megjegyzés:

A történet folyatása, melynek címe A rúnakard átka, már olvasható.



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)