Mese a pókról, aki túlélte... írta: botkrisz

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


- Nagypapa! Nagypapa! – sivalkodtak.
Egyszerre nyolc szájból hangzott fel a kiáltás, és mint mindig, most is neki kellett rendet és csendet teremtenie. A legakaratosabb most is Tar volt, aki visítva adott hangot a véleményének:
- Halljuk a mesét, nagypapa!
A többiek visszhangozva értettek vele egyet.
- A mesét, nagypapa! A mesét!
Aran izgatottan fészkelődött mellette, és ragyogó szemeit egyenesen rá szegezte. Pókapó megigazította a bal első lábát, feljebb tornászta a rágókáit, és belenézett az áhítatos, tükörfényes fekete gombszemekbe.
Milyen büszke volt az unokáira! Egytől-egyik remek kis zsiványok mind, igazán szép példányai a természetnek. Igaz, lehetnének többen is… A maga idejében ő egy fészekaljnyi fiúval ajándékozta meg az asszonyt… Ezek a mai fiatalok már a szaporításhoz sem értenek.

Pókapó megköszörülte a torkát, így egyből elhallgatott a sok rágóka, amit idáig hangosan csattogtattak a fiatalok.
- Emlékeztek még hogyan is kezdődik a történet? Hiszen már sokszor elmeséltem nektek… - fogott bele rekedt hangon.
- Igen, nagypapa! – vágott közbe izgatottan Tul. – Amikor még kis pók voltál egy dobozban utaztál…
-… és a testvéreiddel együtt betettek valami átlátszó helyre! – Ula sipítása kivált a többiekétől.
- És a Jobb Vörös elnevezett Superbumm-nak!
- A Bal Vörös meg majdnem felrobbantotta a csáprágóidat!
Raa hangját hangosan lepisszegték a többiek. Hiszen az sokkal később volt! Antu szemrehányóan nézett a húgára. Mit kotnyeleskedik bele? Hagyja beszélni a nagypapát. Ingerülten csípte meg a potrohát. Raa sem volt rest; rögtön visszacsípett, de a rágója Tulát találta el.
A legkisebb póknövendék hangosan szipogni kezdett.
Pókapó tudta, hogy hamarosan kitör a veszekedés és a hiszti, ha nem kezdi el a történetet. Megköszörülte hát ismét a torkát.
- Azon az esős napon minden olyan szürkének tűnt. Még a pára is az ablaküvegen, amit a hatalmas üvegfalú medencénkből nézhettünk a testvéreimmel – fogott bele.
A kispókok között egyszerre csend lett. Feszült figyelemmel függesztették csáprágóikat a nagyapjukra.
- Éppen pár perccel azelőtt fogyasztottam el egy jó, kövér tücsköt, mielőtt az a család belépett volna az ajtón…


*


- Hékás, menj arrébb, nem férek el a lábaidtól!
Már megint ő.
A fekete, fiatal tarantula felsóhajtott, és odébb mászott. Már hatodszorra követel magának helyet a legidősebb bátyja, és ő mindig kénytelen arrébb menni, hacsak nem akarja beérni egy lábbal kevesebbel.
Ekkor szólalt meg a kiscsengő a bolt ajtaja fölött.
A fiatal tarantula az üvegfalhoz araszolt, és nekinyomta a szemeit. Egy férfit látott, aki felhúzott orral nézelődött körbe a boltban, miközben hosszúkás arcát betöltötte valami fennkölt gőg. Keze egy kislány vállán nyugodott, akinek szakasztott olyan arckifejezése volt, mint az apjának.
Az egyedüli értelmes egyednek a hátuk mögött lévő kisfiú tűnt, aki csillogó szemekkel nézelődött a kirakott sok állat között.
- Apa, nézd! Ott van egy gőte! Azt akarom hazavinni!
Az apa az égnek emelte a tekintetét.
- Elhiszem, Derek, de most hagyd Pansyt választani. Te már tavalyelőtt kaptál egy baglyot.
- De az olyan lassú! – fintorgott a kisfiú. – Odaadom Pansynek, te meg veszel nekem egy másik állatot.
- Nem kell a baglyod! – jelentette ki gőgösen a húga. – Sajátot akarok.
- És meg is kapod, szívecském, csak válassz egyet – felelt rá az apa.
A Derek nevű fiú láthatóan nem törődött a húgával, mindig ő akart a középpontban lenni.

A rókaképű kislány egyértelműen a baglyokhoz húzott, a fiatal tarantula látta a szemében, hogy csakis azt akar.
Azok a szárnyas jószágok mindig is jól fogytak… A fekete pók tudta, hogy ő is egy a sok állat közül, amik a kutyának nem kellenek. A Pansy nevű kislány választ majd egy tollas rémséget, aki zajos, akár egy csikorgó kerti kút, aztán már el is tűnik a csengőszóval együtt. Valamiért mindenki azokat viszi. A többi állatot észre sem veszik. Pedig ők is itt vannak. Neki például sokkal szebb szemei vannak, mint annak a sárga, rikácsoló példánynak, amire a kislány rámutatott…
Mindig ez van. Már unta az egészet, mégis mindig végig kellett néznie.
Bár inkább ez az üvegfalú medence, a testvérei örökös piszkálódása, mint ez a család. Se a felhúzott orrú apa, se az ugyanolyan képű kislány, sőt még az a…
- Hé!! Ezt nézd meg, Pansy! Ez lesz a te állatod! – A Derek nevű kisfiú csúfondáros mosollyal emelte fel a felső üveget, és nyúlt bele a pókokkal teli üveges terráriumba. Sikerült is kifognia egyet.
Történetesen őt. A fiatal tarantula kapálózott és rémisztően csattogtatta a rágókáit, de mindhiába. A fiú erős szorítása nem engedett.
Tévedett. Ez az emberi egyed egyáltalán nem értelmes.

Pár méter a levegőben, és hirtelen rákerült valami meleg dologra.
- ÁÁÁÁÁÁ!!! – hallott egy sikítást.
- Ugyan, Pansy, az csak egy pók! – röhögött a kisfiú, és a tarantula már csak azt vette észre, hogy enged a szorítás, és ő a kislány mellkasán csücsül. Persze, ha már ott volt, megpróbálta megkedveltetni magát, hát ha… Hiszen lehet, hogy megveszik, ha már ráterelődött a figyelem. Bár a rókaképű kislány nem tűnik éppen pókbarátnak…
- APAAAAAAA!! – sikítozta a kislány, és megpróbálta lerázni magáról a hatalmas tarantulát.
Közben a bátyja a hasát fogta a nevetéstől.
Az apa lekapott egy könyvet a pultról. A fiatal tarantula közben megpróbálta megmutatni a kislánynak a szép szemeit, ha már ilyen közel kerültek egymáshoz, ám a kislány annál jobban sikítozott, minél feljebb mászott. Vajon miért? Hiszen a lábai csak egy kicsit csiklandoznak. Csípni esze ágában sem volt, hiszen lehet, hogy ő lesz a gazdája…
Egy hatalmas ütés, és a tarantula lekerült a földre, jócskán megütve a fejét. Az apa bevetette ellene a könyvet és sikeresen lerepítette a bolt talajára.

- Na de kérem! – sápítozott a bolti eladó, akit a fiatal tarantula roppantmód kedvelt, hiszen illatos keze volt és mindig hozott ennivalót. Jó, kövér és szaftos tücsköket… meg ki tudja még milyen csemegéket.
- Ez a pók közveszélyes! – kiabálta az apa. – Megcsípte az én Pansymet!
- Igen, minden állat veszélyes, ha nem tudnak vele bánni – közölte az eladó. – De csípésről szó sincs…
De az apa csak mondta és mondta, az eladó pedig fáradtan válaszolgatott neki, próbálva meggyőzni róla, hogy a fiatal tarantulák még nem veszélyesek, kifejezetten békés jószágok, és nem túl nagy igényűek.
- Egy egy szörnyeteg! – sipítozta sírva a rókaképű kislány, és rámutatott a földre, egyenesen rá, a fiatal tarantulára.
Ő megmozdulni is képtelen volt, hiszen eléggé fájt az ütés, és immár világossá vált a számára, hogy nem fogják megvenni.
Sőt…
- Szívesen rátaposok, ha akarod, hugica… - érkezett meg a röhögő kisfiú, és hatalmas, fölé magasodó talpa láttán a tarantula jobbnak látta eliszkolni. Egyenesen az ajtó felé vette az irányt, ami most a csengettyű kíséretében újra kitárult.
Mindenhol jobb, mint itt, ahol rá akarnak taposni! Mászott, ahogy bírt, fürgén szedve négy pár lábát.

- Lee, siess, válaszd ki az új baglyot, aztán már itt sem vagyunk… Apádnak még be kell ugornia a Czikornyai és Patzába!
Négy láb érkezett meg, az egyik pár egy nőhöz, a másik egy kisfiúhoz tartozott, aki első látásra ugyanolyan veszélyesnek látszott, mint a boltban lévő példány. Még pár lépés és ő tényleg egy cipő alatt végzi…
De a Lee-nek nevezett kisfiú megtorpant, és felettébb unott arccal kezdte el fürkészni a baglyok rúdon ülő, huhogó példányait.
Közben a fiatal tarantula megpillantotta a szabadság útját. A nyitott ajtót a nő és a fiú mögött.
- Meglóg! – kiáltott fel ebben a percben a rókaképű kislány bátyja, és a fekete pók már hallotta is a döngő lépteket, amivel odamasírozik hozzá.
DONG! A bejárati ajtó becsapódott, a fény megszűnt. A tarantula éktelen visításba kezdett, hiszen immár nem látta a szabadság útját, csak a felé talpaló cipőtalpakat. Fürgén szedte picike lábait, de tudta, hogy nincs menekvés… Egyenesen ott végzi, kilapítva a gonosz fiú lába alatt.

Ekkor bekerült a képbe egy nadrágszár. A fiatal tarantula csak pislogott, de élt a lehetőséggel. Lehet, hogy hiba volt… hiszen ugyanúgy le fogják söpörni, vagy, ami még rosszabb, talán rácsapnak valami kemény tárggyal, és nem lesz olyan szerencséje, mint az előbb. De így legalább időt nyer. Minden jobb, mint egy koszos cipő alatt végezni.
Villámgyorsan feljebb mászott, egyenesen rá a pólóra, és farkasszemet nézett az előbb belépő, göndör hajú kisfiúval. Az csak meglepetten pislogott vissza a nyolc csillogó szembe.
- Hé, öcsi! – szólalt meg a Derek nevű. – Csak maradj úgy, majd leütöm rólad!
És már hozta is a kérdéses könyvkötetet.
A fekete pók érezte, hogy puha kezek nyúlnak a potroha alá, és megragadják.
- De király! Ezt vesszük meg, anya! – fordult meg a Lee nevű kisfiú egy hatalmas vigyorral, és felmutatta a kezében tartott tarantulát.
Közben arra is volt gondja, hogy kigáncsolja a felé csörtető, könyvvel felszerelkezett Derek nevű fiút.
Az anya felsóhajtott, és a fejét fogta.
- Rendben Lee, de te mutatod meg apádnak.
- Ez már az én pókom, öcsi! Úgyhogy szállj le róla! – hajolt le a Lee nevű fiú a padlón heverő társához. Nagy vigyorral az arcán, a tarantulával a kezében, elmasírozott a döbbent arcú fiú mellett, hogy az anyjával együtt kifizessék az állatot.

A fiatal tarantula el sem hitte, hogy milyen szerencséje volt. Kikerült az üvegfalú medencéből, és bekerült egy házba, ahol szabadon garázdálkodhatott. Hamar megtanulta, hogy a Lee nevű fiú, immár a gazdája, és eszében sincs cipőtalpakkal fenyegetni.

*


- Fú, nagyapa, majdnem rád tapostak! – szipogta a kis Tula.
- Dehogy, simán visszacsípett volna! – sipította Aran, és fenyegetően csattogtatta a rágókáit. – Igaz, nagyapa?
Pókapó csak mosolygott.
- És aztán mi történt? – furakodott oda hozzá Tar. – A Bal Vörösről akarok hallani!
- Én meg a Jobb Vörösről! – Raa hangja hangzott fel.
Pókapó bekapott egy mellette heverő, elkábított rovart, hogy csillapítsa az éhségét, és megült a hálója közepén. A fiatalok követték a példáját.
- De mikor ismerted meg a nagymamát? – Tula fekete cipőgombszemei szokatlanul fényesen ragyogtak.
- Türelem, mindjárt megérkezünk oda is – bólogatott Pókapó. – Szóval hol is tartottam? Á, igen, tudom már. A Lee nevű kisfiú, aki megmentett… Nemsokára elérkezett a napja, amikor nagy utat tettem meg észak felé…

*


A fekete tarantula tudta, hogy különleges nap lesz a mai. Hiszen mindenki izgatottan rohangászott a házban, aztán őt is dobozba rakták.
- Ne félj, a vonaton kiengedlek – suttogta bele Lee a nyílásba. – Megyek, anya! – kiáltott aztán jóval hangosabban.
A fiú rohant lefelé a lépcsőn, ő pedig zötykölődött és folyton odaütődött a doboz falának. Sötét volt és roppant kényelmetlen.
Lehet, hogy elszundított, mert egyszer csak arra ébredt, hogy már nem mozog a doboza, és izgatott gyerekhangok hangzanak fel körülötte.
Egyszer csak nyílt a doboz fedele, és ő egy perce elvakult a nagy világosságtól. Á, végre! Már azt hitte, hogy örökké ebben a dobozban kell kuksolnia. Teljesen elgémberedtek a lábai.
Fogta magát, és a nyíláson keresztül kidugta az egyiket. Húú, de jól esik egy kicsit megmozgatni…
Izgatott sikolyok és lelkes tapsikolás hangzott fel mellette. Kíváncsi szemek követték figyelemmel minden mozdulatát.
De a legfurcsább az volt, hogy ezek a gyerekek nem akartak rátaposni. Csak csodálták és álmélkodtak, sőt valaki még meg is merte simogatni a hátát. Valaki meg a lábát fogdosta meg.
Lee büszke hangja hangzott fel.
- Ugye milyen nagy? A legszebb tarantula a világon.
A tarantula igazán meghatódott, hiszen Lee róla beszélt. Ő a legszebb? Egyből nedv csordogált a szemeiből. Ilyen még sosem történt vele, csak akkor, amikor idősebbik bátyja belecsípett a potrohába.
Újabb sötétség, és ő már megint a dobozban volt, lábastul, mindenestül. Eldönthetné már a fiú, hogy kiengedi vagy sem.


- Van már neve, Lee? – hallatszott egy fiú izgatott hangja.
- Hm… ezen még nem gondolkoztam. Milyen név illene rá?
- Engedd ki, hadd lássuk! – szólalt meg egy másik hang.
Immár nem mozgott semmi, csak egy enyhe ringatást érzett. Lehet, hogy elindultak arra a nagy útra?
A doboz fedele ekkor lekerült, és ő végre kimászhatott.
- Azta! – A tarantula érezte, hogy rárakják egy nadrágra, és egy vörös hajú, csillogó szemű egyén hajol fölé.
- Fúúú… nagyobb, mint az öklöm. Azt hallottam, hogy az ilyen tarantulák bazinagyok lesznek és elélnek akár húsz évig is. Lehetne a neve Superbumm. – Valaki ismét fölé hajolt, és a pók megdöbbenve látta, hogy a másiknak is vörös a haja, sőt ugyanúgy néz ki, mint az előbbi fiú.
Rögtön el is nevezte őket Bal Vörösnek és Jobb Vörösnek.
- Szerinted milyen hosszú a lába, ha kinyújtja? – kérdezte az egyik.
- Nézzük meg!
Azzal az egyik az egyik oldalról, a másik a másik oldalról kezdte el húzni, mindaddig, amíg teljesen ki nem nyújtották két lábát. Roppant kényelmetlen volt. És hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez még nem is volt olyan veszélyes dolog. A Jobb Vörös és Bal Vörös tudott ennél jobbat is.
Mondjuk ott volt a tűzijáték esete évekkel később…


- Figyelj, ezt begyújtjuk, és olyan ramazuri lesz, hogy csak na! Hozzávesszük még azokat, amiket kifejlesztettünk…
- Várj már, Fred, előbb ki kellene próbálnunk, hogy valóban szállnak-e!
A tarantula kinyújtóztatta a tagjait. Roppant kellemes volt.
Lee éppen a pókja hasát vakargatta egy pálcával, amikor a Bal Vörös és a Jobb Vörös egyszer csak bevágódott a mindenki által csak klubhelyiségnek nevezett helyre, és lehuppantak melléjük.
- Te Lee, ma beindítjuk a tűzijáték projektet! Befűtünk Umbridge-nek.
- Csak előbb ki kéne próbálni, hogy működnek-e a rakéták.
- Oké, benne vagyok! – válaszolt Lee, és felrakta a tarantulát az asztalra.
- Kezdhetnénk mondjuk… most - vigyorgott a Bal Vörös. – Szerintem Superbumm is élvezné az előadást.
Azzal a fiú megbökdöste a tarantula potrohát egy kisebb tárggyal. A többiek rakétának nevezték.
Később maga sem értette, hogyan, de hirtelen felkerült az egyik ilyen dologra. Már javában zajlottak a füstölgő, zajos és fénylő dolgok a helyiségben, de eddig sikeresen kikerülte őket.
- Te Lee, megreptethetnénk a pókodat is! – Az egyik vörös hajú kópé roppant nagy vigyort eresztett meg a nyugodtan pihenő tarantula felé.
- Nem hiszem, hogy örülne neki – vágott fancsali képet Lee.
- Ugyan már, csak itt a klubhelyiségben – kapta fel a Bal Vörös a tarantulát.
- Oké – villantott fel Lee is egy mosolyt.
A visítását meg sem hallották a nagy zajban. Később meg már azért visított, mert élvezte a száguldást. Ő volt az első repülő pók!
De aztán…

- Hopp! Az ablak nyitva van!
- Lee! Superbumm az ablak felé tart a rakétán! – ordította a Jobb Vörös.
- Fogd meg, George!
- Csináld te, Fred!
Az eredmény az lett, hogy kiszáguldott az ablakon, miközben hosszú, szőrős lábaival szorosan markolta a potroha között lévő tüzes rakétát. A Bal Vörös és a Jobb Vörös már hiába kapott utána.
Át az ablakon, a szomszédos erdő hatalmas fái felé száguldva, fogalma sem volt, hogy hogy ér majd földet. De egyszer csak érezte, hogy belecsapódott valami kemény valaminek, és lerepült a rakétáról.
Ám az aggasztó nem az volt, hogy nem tudta, hol van.
Hanem az, hogy ugyanolyan szemek meredtek vissza rá, mint az övéi, csak sokkal rémisztőbbek. És fenyegetően közeledtek, feltárva hatalmas csáprágóikat. És sokan voltak. Nagyon sokan.

A tarantula tudta, hogy ő sem egy kis példány. Egyszer alkalma volt a tükörben is szemrevételeznie saját magát, miközben Lee ágyán mászott. De a túlerővel szemben semmi esélyt nem látott.
- Ki vagy idegen?
- Mit keresel itt a mi területünkön?
- A Tiltott Rengeteg a mi fészkünk!
- Tűnés!
A Superbumm-nak elkeresztelt pók tudta, hogy el kell húznia a csíkot minél hamarabb.
- Miért kell minden erre tévedőt felfalni? – hallott meg egy hangot, amely messze kivált a többitől hangos sipításában, és egyenesen a leghatalmasabb pókhoz szólt. A fészek urához, aki egy faágról nézett le a többiekre.
- Tula! Már megint a védelmedbe veszel valakit? – szólalt meg a tömegből valaki.
- Emlékezz, hogy hogy végezte a múltkori védenced! – röhögött fel egy másik pók.
- Tudom, felfaltad! – A Tula nevű nősténypók előrearaszolt, és fenyegető mozdulatot tett a társa felé.
A fekete tarantula kihasználta a cseppnyi időt, amíg nem figyeltek rá, és villámgyors hátraarcot csinált. Nyolc lábain úgy futott, ahogy még soha. Igaz, hogy az a póklány nem volt egy rossz példány, sőt, ha egy másik helyen lennének, még a híres póktáncot is eljárná neki, de ez most nem az az idő!

Végre, több órányi veszett rohanás után, kiért az erdőből.
Egy hatalmas kastély magasodott előtte, és neki halvány fogalma sem volt róla, hogy hogyan fogja megtalálni a gazdáját ebben a gigászi épületben. Nekiállt, hogy megmássza az előtte magasodó dombot, amikor beszélgetés hangjaira lett figyelmes.
- Nyugi, Lee, szerzünk neked egy másik pókot!
- Bizony! Hagridnak egy egész gyűjteménye van a Tiltott Rengetegben! Majd megkérjük Harryt, hogy legközelebb hozzon magával egyet, ha már úgyis mindig ott kötnek ki Ronnal.
- Nekünk túl kockázatos lenne arra menni. Frics folyton a nyomunkban jár, ha arrafelé kószálunk.
- Ja, mert ti mindig arrafelé kószáltok – hallotta meg a pók azt a hangot, aminek most mindennél jobban tudott örülni.
Ez Lee, a gazdája!
Utolsó erejét megfeszítve rohant szőrős lábain, és visítva mászott fel az első nadrágra, amit meglátott.
- Hé, ez Superbumm! – álmélkodott a Bal Vörös, amikor a fekete tarantula sikeresen megpihent a vállán.
- Az ám, ez ő! – vigyorgott Lee, és lekapta a pókot George dzsekijéről. – Kész túlélő! Egy lába sem görbült!
- Ritka szerencsés vagy, tudod-e? – dugta közelebb a képét a Jobb Vörös. – De legközelebb ne kószálj el, mert Lee nem éli túl.
A fekete tarantula szívesen javasolta volna, hogy legközelebb talán ne ültessék egy lángoló rakétára, de csak pihegve fújtatott a gazdája tenyerén.
- Kár, hogy McGalagony berekesztette a tűzijáték bemutatót – vágott csalódott képet a Bal Vörös.
- Nem baj, lemegyünk Roxmortsba, úgyis kell még rakéta a készletünkbe.
Lee belepakolta egy frissen elővarázsolt dobozba, és a tarantula megint arra eszmélt, hogy ismét úton van.


*


- Milyen volt a rakétán utazni, nagypapa? – kérdezte Aran.
- Nagyon féltél a sok idegen póktól? – sivította Tar.
- Féltem tőlük, mert sokan voltak – válaszolta a Pókapó.
Lehunyta a szemeit. Már kezdett elfáradni a nagy mesélésben. De az unokái még egyáltalán nem akartak aludni. Izgatottak voltak, pedig már jó párszor hallották ezt a történetet.
- De egyenként biztos legyőzted volna őket – harciaskodott Antu. – Hiszen nem volt nálad délcegebb pók akkoriban… A nagymama mondja ezt mindig.
- És mi lett azzal a póklánnyal, nagypapa? Találkoztál vele újra? – kérdezte Ula.
- Bizony, hogy találkoztam - bólogatott Pókapó. Fényes, fekete, nyolc szeme csak úgy csillogott, ahogy visszamerült az emlékeibe. - Az Emberek Nagy Csatája idején láttam viszont…

*



Az egész kastély felbolydult. Az emberek ide-oda rohangásztak, kőtörmelékek záporoztak, de ő csak futott és futott. Lee szabadon engedte…
Valamiért mégsem örült ennek. Folyton a gazdáját kereste, aki eltűnt a pálcát használók között.
- Nyomás! Legalább te juss ki innen! – mondta pár órával ezelőtt a gazdája. A doboz eltűnt, eltűnt a Jobb Vörös és a Bal Vörös, és eltűnt Lee is.
Az első gondolata az volt, hogy végre visszamehet abba az erdőbe és eljárhatja a póktáncot annak a csinos nősténynek, de aztán meglátta őket… Azokat a pókokat, akik egykor fel akarták falni. Most mindegyik a nagy kastélyt támadta, ahol ő is volt. Tényleg az lenne a leghelyesebb, ha most elmenekülne? És Lee? Hagyja magára?
Superbumm döntött.
Elindult oda, ahol a leghangosabban durrogtak a varázspálcák, és a legtöbb pók igyekezett felfelé a falon keresztül. Villámgyorsan futott szőrős lábain.
Az eltelt évek alatt jócskán megnőtt. Lee-nek be kellett szereznie egy másik dobozt. Még emlékezett rá, hogy először milyen kényelmetlen volt megszoknia azt az új szagot. De aztán rájött, hogy most már kényelmesen ki tud nyújtózkodni, és még hálót szőni is van helye.

Ott a gazdája!
A fekete tarantula végre kiszúrta magának Lee-t, aki felé épp fenyegetően tartott egy fekete csuklyás alak. Itt a nagy lehetőség, hogy megmutassa ki ő!
Az álarcosnak már nem volt ideje használnia a pálcáját. A fekete tarantula villámgyorsan elérte a nyakát, és belecsípett. Sajnos, tudta magáról, hogy nem tud mérget kilőni, de ez akkor is elég volt.
- ÁÁÁÁ! – Az alak szabályos pánikrohamot kapott, amikor meglátta őt. Igazán kár. Pedig még a szép szemeit is megmutatta neki. Ő sem értékeli, ahogy annak idején az a rókaképű kislány.
- Superbumm? – pislogott Lee a pók láttán, de közben kénytelen volt lebukni a felé záporozó átkok elől.
A csuklyás férfinek sikerült leráznia a fekete pókot, amitől az majdnem két métert repült.

A tarantula feltápászkodott. Az egyik lába letört az eséstől. Roppant vonzó látvány lehetett. És a legnagyobb ijedségére nem volt egyedül. A falon felszaladó pókok immár behatoltak a kastélyba.
Azonban a felette álló, és a csáprágóit ingerülten csattogtató nőstény hangja szokatlanul ismerős volt.
- Te? – kérdezte egy sivító hang.
- Te vagy az a póklány… az erdőből – csodálkozott rá a tarantula az ismerős szemekre.
- Tula vagyok, és azért jöttem, hogy elfoglaljuk ezt a kastélyt.
- Miért?
- Mit miért? – kérdezte fenyegetően a póklány.
- Miért akarjátok elfoglalni ezt a kastélyt? Hiszen az erdőben laktok.
Tula csak pislogott rá, és már nem is lóbálta olyan fenyegetően a csáprágóit. A fekete tarantula látta, hogy szép, hosszú lábaival most türelmetlenül toporog.
- Aragog nagypapa is ezt mondta, de a testvéreimmel nem lehet bírni. Ők mindenképp csatlakozni akartak azokhoz az emberekhez, akik felverték őket.
Tula fényes szemei most a tarantula csonka lábát vizslatták.
- Nagyon fáj?
- Majd visszanő.
A tarantula megpróbálta mozgatni a többi lábát. Egész jól ment.
- Te miért vagy itt? – kérdezte tőle a nőstény, szokatlanul szelíden.
A fekete pók kinyújtotta egyik lábát, és a varázspálcás Lee-re mutatott.
- Mert a gazdám itt van.
Tula fürkészve méregette.
A Superbumm-nak nevezett pók egy másodpercre attól tartott, hogy mindjárt felfalják. Hiszen a nőstény szokatlanul közel araszolt hozzá.
- Tudsz táncolni? – kérdezte hirtelen Tula.
És a fekete tarantula úgy táncolt, mintha az élete múlna rajta. Mert hát az is múlott. Később kiderült, hogy a nőstény csak azért nem falta fel akkor, mert olyan elragadónak találta a hét lábbal előadott párzási táncot. Hiszen Tula már csak ilyen volt… Vonzódott a sérült védenceihez.


A fekete tarantula ezután könnyebb szívvel hagyta ott az otthonául nevezett kastélyt. Ám a Tiltott Rengetegbe nem tért vissza, még a Nagy Csata után sem. Pedig ott igencsak megcsappant a pókállomány.


*


- Nagypapa! Még egyszer!
- Mondd el még egyszer! – harsant ismételten a kispókok hangja.
- Nem, mára elég volt! – jelentette ki Pókapó. – Mindenki szője meg a hálóját, és nyomás aludni!
A kis pókok csalódott sóhajokkal fordultak el.
- Már megint arról meséltél nekik, ahogy megismerkedtünk? – araszolt hozzá közelebb Tula.
- Ha egyszer mindig ezt akarják hallani… - A fekete tarantula, aki volt már Superbumm is, na meg Lee Jordan tarantulája, csillogó fekete gombszemeit az asszonyára szegezte.
Kinyújtóztatta hosszú, szőrős lábait, és kényelmesen befészkelte magát a hálója közepébe. Egész otthonos lett ez a kis pókhajlék…
A jövő héten meg elviszi az egyik unokáját Lee-nek. Egykori gazdája fia ugyanis épp nagy útra készül. Azzal a rázkódó valamivel fog utazni. Talán hasznát veszi majd egy póknak…


- Te Aberforth, mi ez a motozás a padláson? Folyton hallom, amikor csend van…
Neville Longbottom, a Roxfort gyógynövénytan tanára megtörölte a száját a lehúzott vajsör után.
Mindig meglátogatta az öreg Ab-et a Szárnyas Vadkanban, ha alkalma adódott rá, aztán elmerengtek a régi, szép időkön egy pohár vajsör, vagy valami erősebb társaságában. Aberforth Dumbledore nem volt valami kellemes társaság, mert örökké mogorva volt, és beszélni sem szeretett, de Neville beszélt helyette. Beszélt Harry Potterről, a Weasleykről, és arról, hogy épp eljegyezte a menyasszonyát.
- Ne is mondd, Longbottom, ne is mondd! – csapott az asztalra ingerülten a Szárnyas Vadkan kocsmárosa. - Egy egész póktanya van odafent! Beköltöztek ide azok a nyavalyás pókok! Mindig mondtam, hogy csak kárt csináltál nekem, amikor megnyitottam miattad azt az átjárót a kastélyba…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)