Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Egyik nap kikocsikáztunk a kikötőbe. Engem, amióta az eszemet tudom, apa csak egyszer hozott ki, öt éves koromban. Akkor, mint most is, lenyűgöztek a hatalmas hajók és a nagy nyüzsgés. Anya szorosan fogta a kezemet, nehogy elvesszek az emberek között, pedig én fogócskázni akartam az utcagyerekekkel, akik láthatóan jól érezték magukat. Legalábbis nekem úgy tűnt.

Ezúttal Glenn is velünk tartott. Apa új hajókat vett, és az egyike ilyet akarta megmutatni. Kiszálltunk a kikötő halszagú forgatagába. Vitorlások hosszú sora vonta magára először a figyelmem – éppen kipakolták a rakományt –, majd az árbocos gőzhajókat figyeltem, amikbe meg berakodtak. Messziről egy gőzmozdony füttye hallatszott.

A brokencliffi kikötőt vasút kötötte össze Canterburyvel és így közvetve Londonnal is. Ezt a vonalat körülbelül tíz éve adták át. Apa szerint a vasút forradalmasította a szállítást –, hiszen addig lovaskocsikkal kellett az árut elvinni Canterburybe, ami minimum hatórás út volt, és ott rakták fel a tehervagonokra. A sok le-, fel- és átpakolás miatt az egész művelet eltartott legkevesebb két napig, most pedig a kikötő mellett lévő vasútállomáson közvetlenül fel lehet rakodni az árut a vagonokra, ami Canterburyn keresztül Londonba „repíti” a szállítmányt bő hat óra alatt.

Apa egy árboc nélküli acélhajóhoz irányított minket.

– Ez a legmodernebb tengerjáró masina manapság! – kiáltotta lelkesen, mint egy gyerek, aki új játékot kapott. – És még azzal vádol Cyrill, hogy nem merek új dolgokba vágni – jegyezte meg vidáman, és fürgén lépkedett fel a kis hídon a hajóra.

Mi is követtük. Glenn el volt ámulva azoktól a hajóval kapcsolatos adatoktól, amiket apa felsorolt, és amikből én semmit sem értettem. Inkább a tengert figyeltem.

Elgondolkoztam azon, hogy sosem jártam külföldön, de még a szomszéd városba is ritkán utaztam. Hirtelen kicsinek éreztem magam, és butának, amiért mennyi mindent nem tudok a világról. Más földrészek embereire gondoltam, akik nem ismernek: „Vajon, hogyan élhetnek, mik a szokásaik?” – tűnődtem.

Hűvös szél fújdogált, sült hal illatát hozta a közeli kifőzde felől. Elszakítottam tekintetem a végtelen tengerről, és a kikötőt figyeltem, ahol, mint megannyi kis szorgos hangya, nagy zsákokat hordtak a férfiak.

Az épületeket is megnéztem, a gőzhajók füstjétől kormos falak keretezte piszkos ablakokat. Az egyik mögött mintha egy női alakot láttam volna elsuhanni. Rájöttem, hogy még ebben a kikötőben, sőt a városban is rengeteg ember van, akiket nem ismerek, s talán soha nem is fogok megismerni, és szokásaik annyira eltérnek az enyéimtől, mintha más kultúrából jöttek volna. Gondolataimat apa hangja szakította félbe.

– Ha én visszavonulok, ez mind a tiéd lesz, fiam! – szólt lelkesen, kipirult arccal, és megveregette Glenn vállát, aki csak mosolygott, de ezúttal valami volt a mosolyában, ami nem tetszett.

Csak egy futó pillanatig láttam, vagy inkább „éreztem” azt a viszolyogtató színezetet a mosolyában, akkor még nem is tudtam megfogalmazni, mi lehetett.


A hónapok teltek, megtartottuk a hivatalos eljegyzést is, szűk családi körben. Csak apa, Glenn szülei és természetesen mi ketten vettünk részt. Igazán boldog voltam, és úgy tűnt, mindenki az, talán csak Mrs Brightmoore mosolya volt kényszeredett. Tudtam, hogy ő nem kedvel engem.

Ez eleinte zavart, de Penelope megnyugtatott; szerinte azok az anyukák, akiknek csak egy fiuk van, sosem kedvelik a menyüket. Így tehát nem vettem személyes sértésnek, hogy kissé hideg velem jövendőbeli anyósom. Az eljegyzésen boldogságomat sem árnyékolta be viselkedése, mivel attól a naptól kezdve egy szép, ékköves ezüst gyűrű hirdette, hogy igazi menyasszony vagyok. Az esküvő időpontját a következő év júliusára a születésnapomra tűztük ki.


Az első őszi napokkal a hideg idő is megérkezett, és megint nem lehetett a parkban sétálgatni. Apa újabban nem zavart meg minket a kis szalonban, mivel legtöbb idejét a kikötői irodájában töltötte, csak Berta üldögélt a sarokban, így a vőlegényem minden figyelmére igényt tarthattam. Glenn egyik délután örömmel újságolta, hogy unokanővére karácsony körül eljön hozzájuk, és szeretne bemutatni neki. Diannáról sokat hallottam már, és szívesen megismertem volna.

Apa októberben igen elfoglalt volt. Még vasárnap is kiment, és egyre aggodalmasabban olvasta az újságokat, amikben arról adtak hírt, hány hajót támadtak meg kalózok, vagy mennyi esett a viharos tenger áldozatává. Egyre több és erőszakosabb rajtaütést hajtottak végre a kereskedőhajók ellen, ráadásul a hatóságok tehetetlenek voltak velük szemben. Apa aggódott, ahogy kifutott egy hajója, és megkönnyebbült, amikor a célállomásról megkapta az üzenetet a kikötői távírón keresztül, hogy épségben megérkezett a szállítmány, egészen addig, míg vissza nem indult a hajó. Utána, amíg be nem futott a hazai kikötőbe valamelyik vitorlása vagy a vasszörnye, ismét idegeskedett.

Nem szeretett az üzleti ügyekbe beavatni, azt mondta, az nem nőknek való. De egyszer, amikor teáztunk a kis szalonban, és én már percek óta beszéltem hozzá, de ő nem válaszolt a kérdéseimre, hanem aggodalmas arccal a tűzbe bámult, képtelen voltam megállni, hogy rá ne kérdezzek, mi aggasztja. Tudtam, hogy nem csak a kalózok, meg a viharok, mert azok régen is voltak.

– Kislányom, nincsen semmi baj – mosolygott rám fáradtan. – Csak már megöregedtem, és aggodalmaskodóbb vagyok, mint régen.

Ezzel a válasszal nem voltam megelégedve.

– Apa, annyit idegeskedsz, ez nem tesz jót neked. Kérlek, mondd meg, mi a baj. Ha kibeszéled magadból, meglátod könnyebb lesz.

– Lányom, az üzleti ügyekhez úgysem értesz, ne idegesíts a nyafogásoddal! – kelt ki magából, felállt a fotelből, és kiment.

Ritkán beszélt ilyen hangon velem. Azt gondoltam, biztos valami nagy gondja lehet, ha annyira ideges, hogy így rám mordult. De ezután nem mertem megkérdezni többször, mi bántja, csak összeszorult szívvel néztem, ahogy az arca nyúzottabb, és teste, mint az égő gyertya, egyre fogy az aggodalomtól.

A november is eljött, ideje volt elgondolkoznom azon, mit adok karácsonyra a szeretteimnek. Bertával végigjártuk a boltokat, de semmi ötletem nem támadt. Délután fáradtan, és kihűlve értünk haza. A cselédlány behozta a teát a kis szalonba. A kandalló közelébe húztam a székem, hogy minél hamarabb átmelegedjek.

– Apa nem jön teázni? – kérdeztem Annie-t, miközben ideadta a csészém.

– Mr Mildborow a dolgozószobában van, fontos üzletemberek jöttek hozzá.

– Kik? – kérdeztem meglepetten, hiszen szombat délután apa nem szokott senkit sem fogadni.

– Nem tudom, kisasszony, de több mint másfél órája ki sem mozdultak a dolgozószobából, és mikor bevittem a teát, annyira komoran és némán ültek, olyan volt, mintha egy kriptába léptem volna a temetési szertartás közepén – súgta. Háromszor szaporán keresztet vetett, mert nem szeretett semmi olyan dolgot említeni, aminek köze volt a halálhoz. – Mr Mildborow nagyon összetörtnek tűnt.

Rossz érzés fogott el, legszívesebben berontottam volna a dolgozószobába, de nem tehettem, oda sose léphettem be, főleg ha vendégei voltak apának. Hirtelen éles, sürgető csengőszó verte fel a csendes házat, és magam sem tudom, miért, de megborzongtam hallatára.

Ez az Annie! Minek emlegette a kriptát? – mérgelődtem magamban. – Biztos csak a képzelete játszott vele, és mindenfélét belelát apa arcába.

A lakáj bejelentette, hogy Glenn Brightmoore érkezett meg.

– Vezesse be, kérem – mondtam.

A vőlegényem pár pillanat múlva belépett, mögötte Berta siklott be szinte észrevétlenül, a maga kis sarkába. Ahogy megláttam szerelmem aranyló fürtjeit, sötét gondolataim elszálltak. A nyár meleg sugarait hozta el nekem, amikor csak ránéztem, még ezen a borús novemberi napon is. Hozzám lépett, és a számra adott egy rövid csókot. Újabban már mindig így adta, ha „kettesben” voltunk, Berta jelenléte nem zavarta.

Egy teljes hete, nem láttam. Alig bírtam ki ezt az időt, mindennap írtam neki levelet, hogy mennyire hiányzik, de mégsem küldtem el őket. Tudtam, mire mindet megkapta volna, addigra már letelik a hét. Így arra gondoltam, személyesen adom át őket neki. Glennt apróra kifaggattam arról, hogy mit csinált Londonban.

Elmesélte, hogy egyik nagynénjét látogatta meg, részt vett egy-két fogadáson. Erre én bosszús képet vágtam, mire szorosabban fogta meg a kezem, a szájához emelte, és összevissza csókolta. Biztosított róla, hogy egy lány sem volt olyan szép, mint én, és az egész távolléte alatt csak rám gondolt.

Szemeibe nézve – e tiszta, kék tavakba – már nem is kételkedtem benne. Felálltam, és az egyik üvegesszekrényhez mentem, hogy odaadjam neki a postázatlan leveleket, amikor a felső emeletről kiabálást hallottam, gyors lábdobogást. Önkéntelenül is kirázott a hideg, és eszembe jutott az, amit Annie mondott. Az ajtóhoz siettem, és kiléptem a folyosóra. Az emeletről egy jól öltözött, megtermett, ősz bajszú férfi rohant le.

– Orvost! Orvost! – kiabálta.

A lakáj egyből megjelent a hangzavarra.

– Kinek hívjak orvost, mi a baj? – kérdezte.

– Mr Mildborow! – kiáltotta amaz. – Rosszul lett!

– Máris intézkedem!– mondta a lakáj, és eltűnt az egyik ajtó mögött.

Jeges rémület lett úrrá rajtam arra a gondolatra, hogy apának baja esett, egy pillanatra talán meg is bénultam, majd sietve nekiindultam a lépcsőknek, kettesével szedve a fokokat. Berontottam a dolgozószobába, de ott csak a nagy íróasztal körül a kapkodásban felborogatott székek voltak. Ezután apa szobája felé vettem az irányt. Előtte két idősebb férfi őrködött, és amikor be akartam menni, elém álltak.

– Engedjenek be! – kiáltottam. – Látnom kell!

– Nem mehet be, most öltöztetik át. És először az orvos nézheti meg.

– Akkor is bemegyek! Ő az apám! – kiáltottam, miközben az ajtó felé nyomakodtam. Megfogták a karom. – Engedjenek el! Be akarok menni!

– Eresszék el a menyasszonyom – szólalt meg a hátam mögül Glenn –, és engedjék be!

– Nem kisasszonynak való látvány! – szólt közbe az egyik férfi.

– Én bekísérem, és vigyázok rá – szólt, megfogta a vállam, mire a férfiak elengedtek.

Ezután Glenn kinyitotta az ajtót, bekukucskált, utána jobban kitárta. Űzött vadként rohantam be.

Apa már az ágyában feküdt betakarva, arca sápadt volt, ajka jobb fele furcsán lefelé görbült. Fekete szeme szomorúan csillogott. Az ágya mellé rohantam, letérdeltem, utána lágyan megszorítottam a jobb kezét. Ő nem viszonozta a mozdulatot. Nem tudta. De bal kezével megsimogatta az arcom. Valamit próbált motyogni.

– Apa, ne beszélj, ne fáraszd ki magad! – mondtam, miközben a homlokát simogattam. – Dr. Thrope nemsokára megérkezik, ő meggyógyít téged.

Az orvos pár percen belül meg is érkezett. Nem akartam kimenni, vagy apa kezét elengedni, de Glenn kivezetett.

Az urak már akkor kijöttek a szobából, amikor én berohantam, és a folyosóról is eltűntek. Annie jelentette, hogy levezette őket a nagy szalonba, ezenkívül a lakáj az idősebb Mr Mildborownak is üzenetet küldött, hogy az öccse rosszul van. Én képtelen voltam lemenni, és beszélgetni a vendégekkel, mint ahogy a ház asszonyához illett volna, csak fel-alá járkáltam a folyosón kezeimet tördelve. Glenn többször megállított, s mindannyiszor megölelt.

– Nem lesz semmi baj, én itt vagyok és leszek veled, bármi történjen – súgta.
Szorosan megöleltem, jó volt, hogy mellettem állt a bajban.

Nagy sokára borús arccal kijött az orvos, ezután a dolgozószobába vonultunk, ahol a székek még mindig összevissza álltak.

– Mi a baj? – kérdeztem idegesen.

– Kisasszony, az édesapja szélütést kapott.

– De meg fog gyógyulni, igaz? Már gyógyultak meg ebből a betegségből, a minap is olvastam egy cikket erről… Ő még fiatal, csak negyvenhárom éves… Csak az idősebbek nem épülnek fel… – hadartam, főleg magamat akartam nyugtatni. Az nem lehet, hogy ne jöjjön rendbe, ő nagyon erős, sosem volt beteg, segítek neki, akkor meggyógyul!

– Sajnos, igen kevés az esély – mondta szomorúan.

– De fel kell, hogy épüljön! Azt nem bírná ki, ha ágyhoz lenne kötve! – kiáltottam kétségbeesetten.

– Kisasszony, az édesapját nagy megrázkódtatás érte, minden bizonnyal meg fog halni – nagyot sóhajtott dr. Thrope, majd folytatta: – Nagyon súlyos… Válságos az állapota, bármikor érheti egy újabb szélütés.

Az orvos szavai letaglóztak.

– Nem! Maga nem ismeri apát. Ő erős! – kiabáltam. – Nem hal meg, nem hagy itt engem! Beszélek vele, ez csak egy félreértés – hadartam könnyes szemmel. Berohantam apa szobájába, az ágya mellé vetettem magam. Megszorítottam a kezét és puszilgattam.

– Apa, kérlek, ne hagyj itt! Én vigyázok rád, ápollak, mindenben segítelek. Ha soha nem tudnál járni, akkor sem hagynálak el. Te se hagyj el engem! – kérleltem, mint amikor kicsiként valami szép babát vagy más játékot kértem tőle, és nem akarta elsőre megvenni.

Olyan semminek tűnt most minden „kincsem”, és olyan butának éreztem magam, amiért ilyen semmiségekkel gyötörtem őt. Attól féltem, elpazaroltam a kívánságaimat, és ezt, a legfontosabbat, nem fogja teljesíteni.

Megsimogatta ép kezével a fejem. Ránéztem, a szemei könnyesen csillogtak. Tudtam, hogy nem tudja teljesíteni a kérésem, bárhogy is szeretné. Fejemet a mellkasára borítottam, és szorosan átöleltem, azt akartam, érezze, hogy nagyon szeretem. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire valaki megérintette a vállam, Glenn volt az.

– Kérlek, gyere ki egy kicsit a folyosóra! – súgta, és kilépett a szobából.
Megtöröltem a szemem, felálltam az ágy mellől.

– Mindjárt visszajövök, apa – mondtam, és megcsókoltam az arcát.

Kiléptem a folyosóra, ahol az inas már begyújtott néhány petróleumlámpát.

– Sajnálom, Manon, el kell mennem, nem maradhatok tovább.

– Rendben – bólintottam. Gondoltam, hogy nem tölthet itt több időt, hiszen már besötétedett, és haza kell mennie. – Holnap mikor jössz? Ha délelőtt, akkor szólok a szakácsnének, hogy főzze a kedvencedet ebédre.

– Holnap nem érek rá. El kell utaznom – felelte szűkszavúan.

– De hiszen most jöttél vissza Londonból – mondtam meglepve. – Azt hittem, hogy tovább maradsz, hiszen holnapra terveztük…

– Most kaptam az üzenetet – vágott közbe, zavartan lepillantott a cipőjére, ismét rám emelte tekintetét. – Sürgősen Skóciába kell utaznom, a nagybátyámhoz, szüksége van rám.

Nagyon elszomorodtam. Glenn jelenléte sok erőt adott nekem, nem tudtam, mi lesz velem, ha elmegy.

– Mikor jössz vissza? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem egyhamar, mert hosszú az út, és még ha csak pár napig maradna ott, az is tovább tartana, mint egy hét.

– Nem tudom.

– Megadod a címet, ahova írhatok neked?

– A nagybátyám nem szereti, ha bárkinek megadom a címét. Ha odaértem, megkérdem tőle, kiadhatom-e neked, és írok – hadarta, kicsit megölelt, és elsietett.

Egyedül maradtam a folyosón a pislákoló lámpák fényében. Glenn elvitte napsugarak színében tündöklő fürtjeit, és én fáztam és féltem. Féltem, hogy nem jön vissza hozzám, hiszen olyan hideg volt az előbb a modora.

– De visszajön, mert szeret. Annyiszor mondta. És a menyasszonya vagyok, az esküvő időpontja is ki van tűzve, visszajön – bizonygattam magamnak.

Megborzongtam egy kicsit. Visszamentem apához. Rettentően megrémültem, hiszen először azt hittem, meghalt, olyan mozdulatlanul feküdt az ágyon. A felkelő Hold, ami a függönyökön keresztül nézett be, kísérteties fénnyel vonta be az arcát. Ahogy közelebb léptem, észrevettem, hogy apa mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed. Nagy kő esett le a szívemről.

Közelebb toltam egy széket az ágyához, behúztam a sötétítő függönyöket, ezután leültem, megfogtam a kezét, és fejemet az ágy szélére hajtottam. Berta éjfél körül felébresztett, és a szobámba akart küldeni, de én nem mentem.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy apa az ép kezével simogatja a fejem. Valamit motyogott, de nem értettem, ezért közelebb hajoltam a szájához. Az elkent szavakból rájöttem, mit kérdezett. Azt, hogy itt voltam-e vele egész éjszaka.

– Igen, apa.

Rosszallóan pislogott rám.

– Pienni el need – suttogta.

– Nem vagyok fáradt – mondtam neki. – Aludtam is.

A szája félmosolyra húzódott, közben megsimogatta az arcomat is. Pár perc múlva bejött Annie a reggelivel, ami az orvos utasítására zabkásából és teából állt. Mögötte Berta lépett be a szobába, apához ment.

– Segítek felülni, és megreggelizni – mondta neki, és szakszerűen apa hóna alá nyúlt.

Ezen nem lepődtem meg, mivel Berta, mielőtt a komornám lett, hivatásos ápolónőként dolgozott, anyához is ő járt ki a kórházból. Apa kérte meg édesanyám halála után, hogy maradjon itt a háznál. Berta készséggel elfogadta az ajánlatot, hiszen a kórházban, nehezen tudta már elvégezni a feladatait a gyakori hátfájása miatt.

– Hadd segítsek! – szóltam neki.

– Kisasszony, ehhez nem ért – szólt rám kissé erélyesebben Berta –, és ne is fárassza magát. Inkább menjen ki, és reggelizzék meg, én addig segítek az édesapjának enni.

– Én akarok segíteni! – kiáltottam kétségbeesetten. Akartam tenni valamit, nem csak ülni.

Apa megszólalt.

– Mej e, ne lá ne lá – mondta és intett ép kezével, hogy menjek ki.

Visszanyeltem a könnyeimet, és kimentem. Annie lekísért az ebédlőbe, és elém rakott egy bögre tejet, kosárnyi friss zsemlét, meg vajat. Semmi kedvem nem volt enni, úgy éreztem, egy falat sem csúszna le a torkomban lévő gombóctól.

Még húsz perc múlva is ott ültem az asztalnál, és a lakkozott lapját bámultam.

– Miss Mildborow – szólalt meg Berta, és leült mellém. – Tudom, hogy nehéz ez magának, és csak segíteni akart – mondta, és vigasztalóan megszorította a kezem. – De meg kell értenie, hogy az apja büszke ember. Nagyon rossz neki, hogy önnek így kell látnia őt. Ne értsen félre! Akarja, hogy maga vele legyen, de az alapszükségletek kielégítésénél – mondta ápolónői hangon –, mint például az evés, meg ilyesmi, nem szeretné, ha látná. Nagyon ügyetlen, az ép kezével is alig tudja megemelni a kanalat, etetni kell, és ezt szégyelli.

– Értem, Berta – súgtam, a torkomat sírás szorongatta.

– Akkor jó, és ne vegye sértésnek, ha kiküldi a szobából. Mindent meg kell tennünk, hogy ez a kis idő, amit még köztünk tölt, kellemes legyen neki.
Csak bólogattam, mert a torkomat már annyira összeszorította a gombóc, hogy nem jött ki hang rajta. Könnyeim záporozni kezdtek, nem tudtam abbahagyni a sírást. Nem akartam, és nem is tudtam elfogadni, hogy apa elmegy, és sosem jön vissza. Berta vigasztalóan átölelt. Miután kissé megnyugodtam, töltött egy pohár vizet, és belém diktálta, utána felkísért apához.

A nap folyamán felolvastam neki, újságokból és könyvekből. Sokszor kérdezte, hogy hol van a bátyja.

– Már úton van, reggel jött a távirata, hogy estére megérkezik Londonból, és egyenesen idejön.

Erre megnyugodott egy kissé, s lassan elaludt. Öt óra felé, riadtan felébredt, és magához intett.

– Mano, sőd.

– Tessék? Mit szeretnél?

– Halo elsüle.

– Nem értem.

Többször megismételte, szemében látszott, hogy kétségbe van esve az értetlenségemtől. Amikor megértettem, mit mondott, először azt hittem, félrebeszél.

– Apa, csak álmodtad, nem süllyedt el a hajó. És nem mentünk csődbe.

– Sőd – mondta, és félrebillentette bal felé a fejét, próbálta visszabillenteni, ezzel groteszk módon bólogatott.

– Nem érdekes. Csak gyógyulj meg, az a lényeg. Glenn és én egybekelünk a nyáron, és átköltözünk hozzá. Nem kell félned, vigyázok rád.
Apa szomorúan nézett rám, és sírni kezdett. Fogtam egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen lévők közül, és gyengéden felitattam a könnyeit.

– Ne sírj, minden rendben lesz. Jövő ilyenkorra már csak rossz emlék lesz ez a betegség. Majd újra jársz, és mindent meg tudsz csinálni. De ha mégsem, én mindig kiviszlek a levegőre, és mindenben segíteni fogok – mondtam neki, és szorosan megöleltem. Azt akartam, hogy az előrevetített jövőkép igaz legyen. Hinni akartam a valóságában.

Nemsokára kopogás hallatszott, Cyrill bácsi lépett be. Apa ép karjával gyengén odébb tolt.

– Mej Bej, jöjjö.

Tudtam, hogy azt szeretné, menjek Bertához, így elhagytam a szobát, bár egy percre sem akartam elszakadni tőle. Legszívesebben a folyosón maradtam volna, de apa hívatta Bertát, így lementem a konyhába. Rajta kívül még a szakácsnő, a konyhalány, és a lakáj voltak benn, és teát ittak.

Szóltam Bertának, és azt is elmondtam, hogy most a nagybátyám van fent apával. Berta leültetett, és adott egy csésze teát, és elment. Közben csengő szólt kintről. A lakáj kiment, pár perc múlva visszatért, azt mondta Mr Osmer jött meg, és felment az úrhoz, aki úgy rendelkezett, hogy senki se zavarja őket.

Amíg az ügyvéd apánál volt, addig a konyhában maradtam, nem szívesen ültem volna egyedül a kis szalonban. Miután Mr Osmer elment, felmentem apa szobájához, ahonnan akkor lépett ki Cyrill bácsi, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

– Elaludt – súgta. Arca szomorú volt, szeme könnyes, látszott rajta, hogy megviselte ez a másfél óra.

Be akartam menni apához, de a nagybátyám megállított.

– Most pihen, ne fáraszd!

– Csak vele akarok lenni, fognám a kezét, és csöndben lennék.

– Tudom, te egy angyal vagy – mondta, és megölelt –, de néhány dolgot meg kell beszélnünk. – Menjünk a kis szalonba, gondolom, a dolgozószoba csak rossz emlékeket idézne – szólt, és elengedett. Elindultunk az említett helyiségbe. Ott leültetett, miután Annie-vel hozatott teát, belekezdett.

– Apádat azért érte szélütés, mert tegnap szörnyű híreket kapott, a vitorláshajói nagy részét megtámadták és kifosztották, elsüllyesztették, ráadásul az új gőzhajói egyike is odalett a viharos tengeren. Legutóbb, mikor vette a hajókat, hitelt vett fel a banktól, mivel minden pénze le volt kötve, illetve értékpapírokba fektetve. A rakományokért apád, a kötelező biztosításokon túl, a magánvagyonával is felelt, ezért szállíttattak vele olyan sokan, mert bíztak benne. A rakományok elvesztek, és mivel nem viharban süllyedtek el a hajók, hanem kalózok támadták meg, a biztosító nem fizet. Ez egy új rendelet miatt van így. Tehát apád elvesztette minden vagyonát. A cégét, a megmaradt hajóit… És a bank most egész összegben követeli a hiteltörlesztést.

– Úgy tudom, hogy értékpapírjai is voltak. Azok csak érnek valamit. Ugye nem viszik el a fejünk felől a házat? Akkor hol épül fel? – suttogtam elcsukló hangon.

Leült mellém, és átölelte a vállam.

– Sajnálom, de az értékpapírok semmit sem érnek. Az a cég, amibe apád fektetett tönkrement. És a házat is elárverezik, mindennel együtt, ami benne van, hogy az adósságokat ki lehessen fizetni.

Egyre az járt az eszemben, hogy apa hol fog meggyógyulni, ha nem lesz háza. Sírógörcsöt kaptam, mire Cyrill bácsi mindkét karjával szorosan átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátam.

– Nyugodj meg, apádnak nem kell végig néznie, hogy kerül kalapács alá mindene, amiért dolgozott – pár pillanatnyi csend után folytatta: – És te sem fogod látni, ahogy széthordják a holmijaid. Hozzánk fogsz költözni.

Erre a mondatra megdermedtem. Nem akartam hozzájuk költözni, a néném utált engem, előre féltem a napi szinten előadott litániáitól. Sajnos Cyrill bácsin és a feleségén kívül nem volt több élő rokonom, mert anya szülei jóval a születésem előtt meghaltak, nővére pedig, aki a keresztanyám volt, a férjével együtt tüdőbajban vesztették életüket, amikor még egészen kicsi voltam. Ethelda nénire, mint jövendőbeli gyámomra gondolva kirázott a hideg, de aztán megvigasztalt az a gondolat, hogy nyáron úgyis férjhez megyek, addig csak kibírom valahogy.

– Felmegyek apához – mondtam, és felálltam.

– Rendben. Én ma este már nem megyek haza, itt alszom a vendégszobában. Ha szükséged van rám, szólj nyugodtan.

Bólogattam. Felmentem az emeletre. Apa még mindig aludt, békésen, mint egy kisbaba. Letérdeltem az ágya mellé, és imádkoztam Istenhez, hogy ne hagyja szenvedni apát, és ha meg kell halnia, fogadja őt be a mennyei birodalmába. Ezután letelepedtem a székre, melyen Cyrill bácsi ülhetett, és megfogtam apa kezét.


Reggel arra ébredtem, hogy a nap a szemembe sütött. Felegyenesedtem, és apára néztem. Valami megváltozott rajta. Mintha az éjszaka folyamán kicserélték volna egy bábra: a mellkasa nem emelkedett, és süllyedt, a keze, amit fogtam, hidegnek tűnt. A felismerés éles tőrként hatolt a szívemig. Meghalt! Nem hittem el, kétségbeesetten a mellkasára tettem a fülem, de nem hallottam a szívverését.

– Apa, ébredj fel! – kiáltottam rá, és rázogattam, de nem nyílt ki a szeme, nem húzta félmosolyra a száját.

Térdre borultam az ágya mellett, és átöleltem a nyakát, fejem a mellkasára hajtottam és sírtam. Ezután, mintha víz alatt lettem volna, úgy hallottam a hangokat, az ajtó nyikorgását, egy sikkantást. Kevéssel ezután éreztem, hogy valaki el akar rángatni apától, én pedig még görcsösebben szorítottam, hátha ezzel vissza tudnom hívni a lelkét.

– Engedd el, Manon! Már nem segíthetsz. Meghalt. – mondta a hang.
A kezeim, mint egy lakat, ha kinyitják, úgy nyíltak szét, és engedték el apát, ezután sötétség vett körül.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)