Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Novemberi eső


– Drága Perenelle-em, attól tartok, már túl öreg vagyok ahhoz, hogy változtassak a megszokott bohóckodásaimon – válaszolt Nicholas kedvesen.

– Ismerem ezt a nézést, Nicholas – jelentette ki a feleség, amikor észrevette férje elégedett tekintetét. – Ezúttal mit csináltál?

– Úgy néz ki, nagyon érdekes ismeretséget kötöttem, drágám – válaszolt, miközben a Foltozott Üst felé sétáltak. – Egy valóban nagyon érdekes ismeretséget!



Novemberhez képest meglepően napos az idő itt, a Felföldön
– gondolta magában Harry Potter kora reggel, miközben a gondviselője kastélyának pincéje felé szökdécselt. Bár a nap bekukucskált az ablakon keresztül, ez nem csökkentette a kinti hideget, viszont kellemes változást jelentett a vég nélküli szürkeséghez képest, ami már több mint egy hete körülvette a kastélyt. A fiatal fiú könnyedén ugrabugrált végig a várkastély folyosóin, amit az elmúlt három, most már majdnem négy hónap során otthonnak nevezett.

Minden úgy történt, ahogy abban nyáron megegyeztek: Harry a hét öt munkanapjából hármat, plusz a hétvégéket Perselus házában töltötte, és senki nem tudta, hogy az a bizonyos ház már nem a Fonó sori lakhely volt. Harry is jobban szerette így; a dolgok szerinte kicsivel rosszabbra fordultak a Potter kúriában, már ha valakit érdekelt volna a tárgyban alkotott véleménye.

Azzal, hogy Adriannak sokkal több és szigorúbb edzésen kellett keresztülmennie, Harry azt vette észre, hogy mind kevesebb és kevesebb időt tölt a szülei jelenlétében. Persze nem bántak vele rosszul, vagy ilyesmi, ezt le kell szögezni, és mindig kapott tőlük levelet, ha két napnál tovább kellett távol maradniuk. Ám önkéntelenül is úgy érezte, hogy mindenből kihagyják őt, amikor ott állt a családi étkezőasztalnál, és hallgatta a történeteket arról, hogy miket látott Adrian, vagy hogy Sirius és az apja ismét végrehajtott egy új, izgalmas minisztériumi küldetést, amiről ő már csak azután szerzett tudomást, miután az egésznek vége lett. Igaz, elvileg nem is lett volna szabad megbeszélniük az előtt, hogy az ügy befejeződött, de nem mulasztotta el a cinkos pillantásokat az apja és Adrian között, ami egyértelműen jelezte, hogy a testvére már amúgy is tudott mindenről.

És aztán ott voltak a történetek Adrian kiképzéséről; voltaképp azok voltak a legrosszabbak. Nem arról volt szó, hogy a többiek folyton-folyvást Adrian edzéséről beszéltek, dehogy. Inkább csak az zavarta, hogy félmondatokat ejtettek róla, mintha valami titokról lenne szó, amiről Harrynek nem szabad tudnia. Ezért persze nem tudta hibáztatni Adriant, mivel az ikertestvére, aki néha észrevette Harry megbántott arckifejezését, ünnepélyesen megígérte, hogy mindenre megtanítja őt abban a pillanatban, amint elkezdik a roxforti tanulmányaikat. Ez lágy mosolyt hozott a zöld szemű varázsló arcára, és elég volt ahhoz, hogy megerősítse a döntésében, és engedje, hogy a testvére a világ összes kiképzését megkaphassa.

És ha már szóba került a kiképzés – gondolta Harry egy nagyon jellegzetes vigyor kíséretében, amit attól a férfitól lopott el, akinek épp a keresésére indult –, az meglehetősen jól ment. Néhány nappal ezelőtt a varázsereje úgy ítélte meg, hogy a szimbólumához szerzett első jel mellé készen áll megkapni Sötét Varázslatokból is a „tanonc” jelzést. Harryt finoman szólva megdöbbentette, amikor Perselus lefordította neki újonnan elsajátított rúnajelét, mivel ő az élete árán sem volt képes emlékezni, hogy valaha is gyakorolt volna akár egyetlen varázslatot is, amit sötétnek jellemeztek. A bájitalmester kifejezéstelen arccal mérte végig a hirtelen pánikba eső, tiszteletbeli fiát, mielőtt kacagásban tört ki. Beletelt néhány percbe, mire eléggé kijózanodott ahhoz, hogy el tudja magyarázni Harrynek, hogy a varázserő nem tesz különbséget sötét varázslatok és sötét varázslatok kivédése között, mivel ez csak egy viszonylag modern fogalom, amit a Minisztérium arra használt, hogy elkülönítse az általuk sötétként minősített varázslatokat azoktól, amelyek használatát betiltották.

Harry elmosolyodott, amikor eszébe jutott az apunak hívott férfi. Boldogan idézte fel a kastélyban eltöltött néhány örömteli pillanatát; például azt a meglepetéspartit, amit a kastélyban eltöltött első hónapos évfordulójuk alkalmából rendezett meg Perselusnak. Harry – elismerten egész trükkösen viselkedett – egészen addig a pontig elment, hogy rávette az összes házimanót, hogy maradjanak csendben, míg végül három nappal a tényleges dátum előtt összegyűjtötte az összes meglepetést, amire szüksége volt a mutatványhoz. Megkérte Minnie-t, hogy süssön egy tortát, és az összes zsebpénzét arra költötte, hogy két jegyet vásároljon – Perselusnak és magának – a Hollyheadi Hárpiák és a Tutshili Tornádók közötti kviddicsmeccsre, amit pont az egyhónapos évfordulójuk napján játszottak. Perselus teljesen lemerevedett a döbbenettől, amikor aznap belépett a nappaliba; Harry hatalmas betűkkel kiírta egy transzparensre, hogy „Otthonom a kastélyom!”, és magát – mondván, ez ugyanolyan jó gyakorlás a levitációs bűbájra, mint bármi más! – a falra lebegtette.

Aztán ott volt egy másik alkalom szeptember elején, amikor Perselus elmagyarázta neki, milyen projekten dolgozott épp. Nyilvánvaló, hogy a sok beszélgetés arról, hogy ő és Harry egy család, felkeltette a férfi érdeklődését, így némi kutatásba kezdett, és rájött: a mágia sosem szűnik meglepni őt! Kiderült, hogy aznap, amikor Harry először apunak nevezte őt, a mágiájuk magától működésbe lépett és elvégzett egy szertartást, amit Perselus magyarázata szerint már csaknem egy évezrede nem használtak a gyakorlatban.

E ponttól kezdve a fiú a szemét forgatva emlékezett vissza Perselus reakciójára. A bájitalmester úgy gondolta, hogy Harry mágnesként vonzódik mindenféle ősi mágiához, és nagyon teátrális arccal mondta és mondta a magáét – egészen sikeresen tartott volna igényt egy Shakespeare színdarab szerepére –, előre megjósolva, hogyan végzi majd idős varázslóként, hosszabb szakállal, mint Dumbledore-é és Merliné együttvéve, egy toronyba zárva, miközben vég nélkül könyveket és csillagászati térképeket tanulmányoz majd. Ez volt az a nap, amikor Harry felfedezte, mennyire nehéz is szembeszállni Perselus Pitonnal, hogy ha az a teljes erejét latba vetve leírja, pontosan hogyan is fog kinézni Harry százötven évesen, és még a feltételezett szakállt is részletesen lefesti.

Visszatérve azonban a rituáléra; kiderült, hogy a mágiájuk reagált egymásra, és létrehozott egy, Perselus szavai szerint, speciális családi köteléket, amit úgy neveztek, hogy Unum Genus Vinculum. Ez a kötelék még akkoriban volt használatban, amikor a kastélyuk eredetileg épült. Abból a célból alkalmazták, hogy egy felnőtt védelme alá helyezzenek egy gyereket, és a szóban forgó felnőtt mágikus értelemben a harmadik szülővé váljon arra az esetre, ha a gyerek családját egy háború vagy egy ostrom során megölik. Nem volt törvényes kötelék vagy ilyesmi, épp ezért nem is jelent meg a Minisztérium nyilvántartásaiban, ám a mágia apa és fiúként ismerte el őket. Ez olyan titoknak minősült, amit mindkét varázsló kincsként őrzött.

És most Harry úton volt, hogy megtalálja tiszteletbeli apját, aki ismételten kihagyta a reggelit, mivel beleveszett a tanulmányaiba. Perselus jó ember lévén, na, nem mintha ezt elhitte volna magáról, egy új kutatásba kezdett, miután majdnem két héttel korábban tanúja lett egy jelenetnek a Potter kúriában.

Csütörtök délután volt, és Harry indulásra készen állt, hogy távozzon a család házából. Épp egy könyvet olvasott, miközben arra várt, hogy Perselus megérkezzen a hop-hálózaton keresztül. A lángok zölden fellobbantak, mire a fiú a kandalló fölötti órára pillantott; Perselus mindig időben érkezett, de a találkozójukig még tíz perc volt hátra, és Harry bizton tudta, hogy aznap délután tanári értekezletet tartanak a Roxfortban. És valóban, nem Perselus lépett ki a lángok közül, hanem a rendezetlen ruházatú, fáradt kinézetű Remus Lupin.

– Szia, Harry! – köszöntötte a vérfarkas a fiút, aki sietve letette a kezében tartott könyvet és felállt a székről, hogy köszöntse a férfit.

– Ó, helló, Holdsáp! – üdvözölte őt Harry, miközben alaposan szemügyre vette a férfi szeme alatti sötét karikákat. Remus csupán huszonnyolc éves volt, de koránál jóval öregebbnek látszott, és a hajában már megjelentek az első ősz hajszálak. Aznap délután különösen fáradtnak tűnt, és Harry az asztronómia tanulmányai nélkül is sejthette, hogy miért: előző éjszaka telihold volt.

– Itthon van James? – kérdezte a férfi, miközben a szemét dörgölve leült a kanapéra.

– Nincs, a szüleim és Adrian elugrottak az Abszol útra, hogy megejtsenek egy utolsó pillanatban eszükbe jutó vásárlást; szükségük volt valamire a holnapi edzéshez, de fogalmam sincs, hogy mi az. – Remus bólintott és fáradtan felsóhajtott, amitől a kisfiúnak elszorult a szíve. Utálta azt a tortúrát, amin a férfinek minden hónapban keresztül kellett mennie; nagyszerű ember volt, és egész biztosan nem érdemelte meg ezt sok szenvedést. És amikor visszagondolt a történetre, amit arról hallott, hogyan vált belőle vérfarkas, úgy érezte, szeretné lenyomozni azt a Fenrir alakot, és tanítani neki egy jó kis leckét. Talán egy nap meg is fogja tenni!

– Akkor megvárom

– Szeretnéd, hogy hozzak neked inni valamit? – kérdezte a fiú aggódva.

– Egy kis víz jólesne – ismerte be a vérfarkas.

– A víz tényleg jólesik, de én valami erősebbre gondoltam – mosolygott rá Harry, amire Remus meglepetten felkapta a fejét. – Nem akarlak megsérteni, Holdsáp, de pocsékul nézel ki. – A férfi örömtelenül kuncogott egy sort, de bólintott.

– Nem sértődtem meg. – Harry elmosolyodott, és szólította Gust, a Potter család egyik házimanóját a kettő közül, és kért tőle egy pohár Lángnyelv whiskyt meg egy tábla tejcsokoládét, amitől Remus elismerően kuncogni kezdett. – Jó látni, hogy a Potter családban valaki felfogta a csokoládé fontosságát – jelentette ki a borostyán szemű férfi.

– Remus, ha egy dolgot tanultam tőled, az az, hogy minden jobb egy darab csokoládé után! – És mintha ez lett volna a jel, Gus egy pukkanó hang keretében felbukkant, és átnyújtotta a fáradt férfinak a kért dolgokat. Remus felsóhajtott és némán belekortyolt az italába, miközben Harry csendben ült, időt adva neki a pihenésre. Néhány perccel később a kandallóban ismét zölden lobbantak a lángok, melyek közül kilépett a fekete köpenyt – Perselus mindig feketét viselt a Roxfortban – viselő professzor. Pillantása azonnal Harryt kereste, mielőtt kiszúrta a kanapén ülő Remus megroskadt alakját.

– Jó napot, Harry, Lupin – köszönt monoton hangon, megjátszva a szigorú bájitalmestert, amikor harmadik személy is tartózkodott velük egy helyiségben. Remus felemelkedett, hogy kezet nyújtson neki, amit Perselus tétovázás nélkül elfogadott. A férfi a három életben lévő Tekergő közül – Peter Pettigrew-t messzemenőkig halottként kezelték – egyedül Remusszal bánt tisztelettel. Harry tudott a csínyről, amit az apja és Sirius kísérelt meg elkövetni Perseluson iskoláskorukban, meglepő módon nem az áldozatnak szánt illetőtől, hanem a vérfarkastól. Remus ugyanis aggódott, hogy Perselus előítélettel kezeli majd Harryt a férfi és az apja között fennálló, hosszú életű viszálykodás miatt, és azt akarta, hogy Harry tudja, hogyan is kezdődött az egész. A fiúcska gyorsan biztosította őt, hogy az elfogultság nem téma, és bölcsen tartózkodott felfedni bármiféle ismeretet azokról az érzésekről, amiket sejtése szerint Perselus az édesanyja iránt érzett.

– Neked is jó napot, Perselus! – köszöntötte Remus a tanárt egy fáradt, de udvarias mosollyal. – Felteszem, azért jöttél, hogy elvidd Harryt, igaz?

– Igen – válaszolt Perselus tömören, miközben Remus visszaült a kanapéra, és sóhajtva ismét megdörzsölte a szemét, elszalasztva az aggódó pillantást, ami feltűnt a fekete ruhás férfi arcán. – Készen állsz indulni, Potter? – kérdezte ahelyett, hogy megjegyzést tett volna.

– Igen, professzor – felelte Harry egy vigyorral, tovább játszva a színjátékot. A vérfarkas mindebből semmit nem vett észre. Elköszöntek a férfitól, és a hoppon át visszatértek Perselus irodájába, majd onnan a kastélyba.

– Lupin borzasztóan nézett ki – jegyezte meg Perselus, amikor kiléptek a hatalmas előcsarnokba.

– A telihold utáni első nap – emlékeztette őt Harry. – Hacsak nem áll elő valaki a Farkasölőfűnél sokkal tartósabb megoldással, három napon át minden hónapban így fog kinézni. Talán tovább. Perselus megtorpant a konyhába menet – értelmetlen lett volna az étkezőben enni, ahol az asztal akkora volt, hogy akár negyvennél is több ember is könnyedén leülhetett mellé –, és Harry egy eltökélt arckifejezést látott meg rajta, amikor visszafordult. – Pers… – kezdte, miközben az újonnan felgyúlt lángot figyelte az ifjú bájitalmester szemében.

– Kiváló pontra világítottál rá, Harry – jelentette ki a férfi egyszerűen, majd fekete köpenye örvénylő mozdulatával távozott. Harrynek még sikerült látni őt, amikor felment az előcsarnok – beismerten kétségtelenül lélegzetelállító – kétszárnyú lépcsőjén, könnyedén kitalálva, hogy a könyvtárba igyekszik. Nem létezik olyan erő a világon, amely képes lenne versenyre kelni egy eltökélt Perselus Pitonnal – vélte Harry, majd vállat vonva folytatta az útját a konyha felé. Valami azt súgta neki, hogy aznap este a férfi dolgozószobájába kell vinnie Perselus vacsoráját.

– Jó estét, Harry gazda – üdvözölte őt Minnie, amint belépett a konyhába. – Perselus gazda nem érkezett meg önnel, uram? – kérdezte a manó nyugtalanul.

– Ó, dehogynem – válaszolt a fiúcska szórakozottan. – Csak előbb muszáj volt felkeresnie a könyvtárat.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte a házimanó összezavarodva.

– Igen, Minnie – nyugtatta meg őt mosolyogva Harry. – De attól tartok, egy szörnyet alkottam.


És ez volt az oka, hogy Harry ismételten azon kapta magát, hogy a pince felé lépdel, emlékeztetve Perselust, hogy a túléléshez muszáj ennie. Kettőt kopogott a bájitallabor ajtaján.

– Gyere be, Harry – hangzott fel a bájitalmester hangja. Harry kinyitotta az ajtót, és kedvesen Perselusra mosolygott, aki épp a szabványos Farkasölőfű főzetet készítette egy üstben. – Jó reggelt, Harry – mondta az idősebb varázsló oda se figyelve.

– Neked is jó reggelt, Pers! – érkezett a fiú szórakozott köszöntése. – Borotválkoznod kell – jegyezte meg, amikor észrevette a háromnapos borostát a férfi arcán. – És reggelizni, ha már benne vagy, még mielőtt Minnie levadász téged, és erővel megtöm. – Ez a megjegyzés végre megtörni látszott a férfi koncentrálását.

– Megint kihagytam a reggelit, igaz? – kérdezte, miközben szégyenlősen megdörzsölte a tarkóját.

– A nap legfontosabb étkezése, ahogy arra Minnie sosem mulaszt el emlékeztetni – jelentette ki Harry nevetve. A két varázsló hatalmas szórakozására Minnie az elmúlt hónapokban magára vállalta Perselus és Harry személyes tyúkanyójának szerepét. Mondani sem kell, hogy mindketten imádták a manó minden porcikáját. – És ma elvileg ki akartunk lovagolni a kviddics pályára, megnézni, hogyan alakulnak az újjáépítési munkák – emlékeztette őt Harry. Kiderült, hogy a Prince család utolsó három nemzedéke a négyből eldöntötte, hogy a kviddics haszontalan dolog, ezért hagyták, hogy a pálya romossá váljon. Ez, és a tény, hogy majdnem három és fél mérfölddel távolabb volt a kastélytól, remek mentséget jelentett a Prince-ek számára, hogy ne foglalkozzanak a pálya állapotával. És persze ugyanolyan tökéletes kifogással bírt Harry és Perselus számára, hogy kilovagoljanak oda. Perselus valóban betartotta az ígéretét, és amikor az idő engedte, a két varázsló körbelovagolta a birtok területét. A fiú kezdte mérhetetlenül élvezni ezeket a pillanatokat, és rájött, született tehetsége van a lovagláshoz.

– Gondolom, tesztelnem kell a varázslatokat, amiket feltettek oda, igaz? – kérdezte Perselus, megpróbálva felidézni, pontosan miféle bűbájokról is volt szó. Úgy alakult, hogy nem csak magáról a területről kellett gondoskodni; egy csomó különleges bűbáj és védelem létezett, amiket egy kviddics pálya igényelt ahhoz, hogy tökéletes állapotban legyen.

– Aha. És boldog leszel, ha megtudod, milyen szép nap van odakint; egy árva felhő sincs a láthatáron.

– Az is valami – értett egyet Perselus. Egy órával később a két varázsló már a pálya felé lovagolt, miután Perselust alaposan megszidta a bosszús házimanó az elszalasztott reggeli miatt, és Harry igazi örömére büntetésből dupla adagot szolgált fel neki.

– És hány órakor keltél fel ma? – kérdezte Harry, miközben egymás mellett lovagoltak, elhaladva a birtokon levő tó egyik partja mentén.

– Úgy hiszem, néhány perccel napkelte előtt – ismerte be Perselus. – Elkapott egy hirtelen jött sugallat, vagy legalábbis akkor jó ötletnek gondoltam. – A férfi bosszúsan felsóhajtott. – Minden alapvető hozzávaló megvan; mégis biztos vagyok benne, hogy van valami, amit kihagyok. Bárcsak tudnám, hogy mi az.

– Ha bárki ki tudja találni, Pers, az te leszel – biztosította őt a fiú határozottan.

– Köszönöm a belém vetett bizalmadat, Harry – mosolygott rá Perselus. – De valóban úgy érzem, hogy a megoldás egyenesen ott van a szemem előtt, csak épp nem látom.

– Majd meglátod; négyévnyi intenzív tanulmányozásba telt kifejleszteni az eredeti Farkasölőfüvet, nem beszélve arról, vajon mennyi idő kelhetett hozzá, hogy maga a gondolat megfoganjon – jegyezte meg Harry, mire Perselus elvigyorodott.

– Látom, valaki itt tanulmányozta a bájitaltant.

– Én pedig azt mondom, valaki elfelejtette, hogy én magam is bájitaltanonc vagyok – állította Harry széles mosollyal.

– Szemtelen poronty – mondta neki kedvesen Perselus.

– Mit mondhatnék erre? – kérdezte Harry. – Biztosan jól neveltél! – kiáltott fel, gyorsabb mozgásra ösztökélve a lovát. A kuncogó Perselus hamarosan követte őt. Több mint egy tucat bűbájt helyezett el a nyergen, hogy biztosítsa, Harry nem esik le róla még akkor sem, ha egy troll próbálja őt kiütni a lóról a bunkósbotjával, de úgy tűnt, hogy a gyereknek nincs szüksége rájuk. Kacagva érték el a kviddics pályát, ahol Harry alaposan figyelt, miközben Perselus megmutatta neki, hogyan kell tesztelni a védőbűbájokat. Az igényelt varázslatok és bűbájok túlságosak előrehaladottak voltak még neki, de sosem árt tanulni az elméletet, ahogy arra Perselus emlékeztette őt. Miközben Perselus a pálya védelmét ellenőrizte, egyre többször kellett az ég felé néznie. És a folytonos égbolt felé tekintgetés emlékeztette őt arra a kegyetlen valóságra, mely szerint már késő őszre jár; ami amellett, hogy hideg és ködös szokott lenni – teljes mértékben kiszámíthatatlan is.

– Egy árva felhő sincs a láthatáron, mi? – kérdezte Harrytől jókedvűen.

– Amikor utoljára néztem, még nem is volt – állította ugyanolyan derűsen a kisfiú. Mindketten az időjáráshoz illően, jó melegen voltak felöltözve; Perselus meglepő, katonai stílusú felöltője Harryre is átragadt. Ám egyikük viselete sem volt vízálló, és a pajzsbűbájok sem nyújtottak teljes védelmet a fejük fölött kitörni készülő viharral szemben.

– Talán bölcs lenne visszatérni – javasolta a bájitalmester, miközben sietősen végzett a védőbűbájok ellenőrzésével. Harry csak bólintott egyetértése jeléül, és a lovak felé indult. Néhány perccel később már visszafelé tartottak, de úgy tűnt, a felhők megelőzik őket.

– Azt hiszem, ideje azoknak a víztaszító bűbájoknak, Pers – vetette fel Harry, amikor az első villám feltűnt a fejük fölött. Perselus előhúzta a pálcáját, majd mindketten megállították a lovaikat, hogy normálisan elvégezhesse a varázslatot. – Néha eltűnődöm, nem lenne-e jobb valami naposabb helyen élni; talán egy sivatagban? – kérdezte a fiú viccelődve, de Perselus nem reagált. Csak állt, látszólag megkövülten, miközben a szeme elkerekedett meglepődésében, és karját kinyújtva tartotta, mintha épp most kezdte volna meg a szükséges bűbáj kiszórását. – Pers? – kérdezte Harry összezavarodva. Mintha ez lett volna a jel, amire az égbolt várt, sűrű esőfüggöny zúdult rájuk, bőrig áztatva őket. Harry kezdett aggódni. Pers egyetlen izmát sem mozdította, a legkisebb reakciót sem mutatta a felhőszakadásra. Elméjében ugyanakkor kavarogtak a gondolatok.

Sivatag – tűnődött Perselus, miközben gondolatai visszaszáguldottak a hozzávalók listájára, amiket a Farkasölőfű főzet javításának céljából fontolóra vett. Egy sivatag, a nagy, rendszerint műveletlen homokdűnéivel, ahol a növényvilág csupán néhány különleges faja honos. És ezen sivatagok egyikében él egy rendkívüli növény, egy ici-pici virág, egy kimondottan ritka virág, ami csak nyáron virágzik, akkor, amikor a legelviselhetetlenebb a forróság. Nem volt a Farkasölőfű probléma tökéletes megoldása, ebben Perselus biztos volt. De a pokolba is, egy kezdet.

– Perselus? – Harry aggódó hangja nagyon távolról furakodott be a gondolatai közé. – Perselus!

– Jól vagyok, Harry. Igazából több mint jól! – A bájitalmester érezte, hogy miközben beszél, széles mosoly feszíti szét az arcát. – Csodálatosan érzem magam, és tudod mit? – kérdezte az elképedt gyerektől.

– Nem? – válaszolt Harry, és úgy nézett Perselusra, mintha annak elment volna az esze.

– Emlékszel, mit ígértem neked tavaly nyáron? Hogy elviszlek világot látni? – kérdezte, és észrevette, hogy zavara ellenére egy aprócska mosoly tűnik fel Harry arcán.

– Emlékszem.

– Úgy hiszem, be kell tartanom azt az ígéretet, nem gondolod? – kérdezte, majd elindult, hogy visszalovagoljon a kastélyba. – Gyere, Harry. Rengeteg a tennivalónk, és szükségem van a segítségedre! – szólt hátra Perselus, enyhén elfordítva a lovát, hogy a még mindig dermedten a lován ülő fiúra pillantson, teljesen figyelmen kívül hagyva a szakadó esőt. Harry mozgásra késztette a lovát, és a kastély felé vezető egész utat végigkuncogta. Ez újraírja minden idők legjobb zsarolási anyagát!



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)