Skorpió a levelek közt írta: stoobie

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


SKORPIÓ A LEVELEK KÖZT


– Mondja, hogyan és miért lett pont ön Tudjukki legbizalmasabb embere?
– Kedves uram – sóhajtott fel – csalódtam önben. Lassan három órája faggat, ostobábbnál ostobább kérdéseket tesz fel, de ez alulmúlja az összes többit. Szánalmas. A Nagyúr sajnálatos módon elveszítette a Potterrel vívott csatát, de ön még mindig nem meri kiejteni a nevét. Talán attól fél, hogy még mindig tabu?
A „vallató”, a Reggeli Próféta egyik munkatársa, olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy megcsikordultak a fogai.
– A kérdésre válaszoljon, kérem – sziszegte.
– Gyerünk, vegyen erőt magán, és mondja ki: Vol-de-mort – folytatta Lucius Malfoy. – Ugye, nem is olyan nehéz? – tudakolta. Unta a faggatást, a szánalmas, értelmetlen kérdéseket. Inkább vágyott sötét cellája magányára, mint egy ostoba újságíró társaságára.
– Megismétlem a kérdést: hogyan vált ön Tudjukki bizalmasává?
– Gyáva, de legalább kitartó – biccentett Lucius már-már elismerően, és elégedetten látta, hogy sikerült kibillentenie a férfit a nyugalmából. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az az egyik zsebéhez kap, és megmarkolja a pálcáját. A pálcát, amit elvileg le kellett volna adnia, hogy ő, a rab, a veszélyes halálfaló, a félelmetes képességű mágus, azaz Lucius Malfoy ne használhassa ki a pálca adta lehetőségeket a szökésre.
Márpedig ő, amint meglátta azt az önkéntelen mozdulatot, pontosan efféle terveket kezdett dédelgetni.
– Nos, rendben, válaszolok erre a kérdésre is – mosolyodott el, és egyetlen vonása sem mutatta, mit forgat a fejében. – Készítsen ki még egy pennát, mert hosszú lesz – figyelmeztette előrelátón a firkászt, s a kis szójátékának hatástalansága bebizonyította, hogy a férfinak fogalma sincs arról, hogy észrevette a lapuló pálcát.
Azután látogatója tekintetébe fúrta a sajátját, s szinte hipnotikusan lassan és halkan beszélni kezdett. A monoton beszámolót a pulitzer-penna sercegése kísérte, s míg azt részletezte, milyen érzés volt először ölni, észrevette és elraktározta kérdezője legapróbb rezdülését is.
A kis szobában már rég nem egy riporter és egy interjúalany ült. A pálca érintésének pillanatában átfordult az egész, s immár egy ragadozó leste a zsákmányát; kitartó munkával gyanútlanná bűvölte, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphasson rá.
Játszott. Veszélyes, kockázatos játék volt ez, aminek a tétje szabadság vagy halál volt. A haláltól sosem félt – a szabadságot ellenben mindennél jobban áhította. És most végre lehetősége adódott a szökésre.

Jó tíz percig mesélt – valóst, valótlant, ki tudja? Az újság munkatársa mégis egyszerre tűnt elborzadtnak és lenyűgözöttnek. Mikor Malfoy elhallgatott, fél percig csak kereste a szavakat, végül nagyot nyelt, és megszólalt.
– Valóban ön ajándékozta Tudjukkinek azt a kígyót…?
– Valóban – ismételte meg gúnyosan. – Talán nem ezt mondtam?
– Akkor… ezért lett az ő első számú embere?
– Ugyan, barátom – mosolygott elnézően. – Hiszen elmagyaráztam. Ám mivel kegyes hangulatomban talált, összefoglalom a kedvéért. Valóban hálás volt nekem a Sötét Nagyúr Naginiért, de az elismerését nem ezzel vívtam ki. Sokkal inkább azzal, hogy az eszemet használtam a pálcám helyett. Míg a többiek gondolkodás nélkül gyilkoltak, én a háttérben olyan hálót szőttem, amibe minden „légy”, aki fontos pozícióban állt, akinek hatalma, befolyása volt, beleakadt. Ennek köszönhető, hogy a Sötét Nagyúr nem egy ostoba csürhe vezére lett, hanem egy mindenhova elérő, mindenre kiterjedő hálózat feje. Megszereztem neki mindent, amire csak szüksége lehetett; pénzt, hatalmat, befolyást. Becsülte bennem, hogy habozás nélkül öltem, de csak ha szükséges volt, s akkor sem hagytam kompromittáló nyomokat magam után, s így feddhetetlen maradtam… – duruzsolta.
– Oh… persze, értem, értem… – habogta az újságíró, s kis fészkelődés után újra előrukkolt egy kérdéssel.
– Tudja, hogy van egy unokája?
– Természetesen – válaszolta Lucius, s elkomorodott a tekintete. – Néhány éve az őrök röhögve dobtak a cellámba egy újságot, amiben leközölték a hírt… történetesen még arra is emlékszem, hogy ön írta a cikket.

Nem várt tovább. Előrelendült, s a pennát kiragadva a kezéből, a férfi nyakába döfte. Áldozatának sem ideje, sem alkalma nem volt felüvölteni; míg jobbjában a pennát markolta, a balt az újságíró szájára tapasztotta, s addig tartotta így, míg az utolsó kis rángatózás is megszűnt. Akkor ledobta a fagyos kőpadlóra, s magához vette a pálcát.
Örömteli, rég áhított érzés áradt szét a testében, ahogy az ujjai közt tartotta az eszközt. Idegen volt a fogása, nehézkes volt és hosszú, de pálca volt, s neki erre volt szüksége. Lehet, hogy nem lesz olyan nagy köztük az összhang, mint a sajátjával volt, de amire kell, arra alkalmas lesz.
Fél percet engedélyezett még magának, kiélvezve, ahogy a sok-sok éve szunnyadó mágiája felpezsdül, azután munkához látott.
Első dolga volt eltüntetni magáról a vért. Ritkán rögtönzött, így mostanra már kész terve volt. Az idegen pálcát a földön heverő férfira szegezte, s merev pillantással ősrégi, elfeledett szavakat mormolt.
A hosszadalmas, fárasztó varázslat végén mindketten megváltoztak; Lucius a firkász külsejét bitorolta, az pedig az övét.
A székre lebegtette, s úgy igazította a testet, mintha az unottan ülve a plafont bámulná.

Elégedett volt. Szerzett pálcát, aminek a segítségével elhagyhatja a szobát, s még az őrökkel sem kell megküzdenie, hiszen azok csak akkor jönnek majd értük, ha letelik a megszabott idő.
Gond nélkül, háborítatlanul jutott el a hoppanálási pontig. Megvetően elhúzta a száját, ahogy arra gondolt, hova vezettek a „humánusabb” vezetés intézkedései… Ha még mindig a dementorok őrizték volna az Azkabant, fikarcnyi esélye sem lett volna a szökésre.

Abból a cikkből, amit felemlített a firkásznak, azt is megtudta, hogy Draco azután is a wiltshire-i kúriában maradt, hogy megnősült. A birtokon kívülre érkezett, a széles, kovácsoltvas kapuhoz.
Kritikus szemmel nézett körül, s elégedett volt, mert Draco gondját viselte a tulajdonának.
Jól nevelte.
Előhúzta a zsebbe rejtett, elorozott pálcát, s néhány bűvszó kiejtése után lassan, nyikordulás nélkül tárultak szét a kapu szárnyai.
A birtokot védelmező mágia felismerte létrehozóját, ám mivel biztos volt benne, hogy Draco némileg módosította, tudta, nem marad észrevétlen a látogatása.
Nyugodt tempóban haladt a park szíve, a ház felé, s közben lassan visszanyerte eredeti külsejét.
A szokottnál is fakóbb bőre hálásan fogadta a kora délutáni napfényt, a könnyű szellőt, a nyiroktól és bűztől mentes levegőt, s közben észre sem vette, mikor lassultak le a léptei. Örült a színeknek, hisz jó ideje nem látott mást, csak a szürke néhány árnyalatát.

Ahogy az épületet óvón körülvevő vén fák egyikéhez ért, megállt. A dús lomb nyújtotta árnyékban egy ötéves forma fiú játszott. Lehullott faleveleket rakosgatott egymás mellé, majd nagy levegőt vett, és rájuk fújt. A levelek felemelkedtek, majd, mintha szélvész forgatná őket, körültáncolták a kacagó fiúcskát, végül ernyedten visszahullottak a fűbe.
– Te volnál hát Scorpius… – lépett mellé, mire a gyermek ijedten rezzent össze.
A következő percekben némán, nyílt érdeklődéssel nézegették egymást.
– Egy újabb Malfoy – állapította meg kiismerhetetlen vonásokkal.
A kisfiú valóban magán hordozta a Malfoyok jellegzetes vonásait, bár néhány apróságban különbözött mind Luciustól, mind Dracótól. Haja, bár szőke volt, sötétebb, érett búzakalász színű volt, a szeme pedig szürke helyett kék, s a bőre kevésbé volt sápadt, mint apai felmenőinek.
– Anyád felfrissítette a vérvonalat… Hol van most ő, Scorpius?
A fiú még mindig tágra nyílt szemmel bámulta őt, s amikor megszólalt, nem a kérdésre válaszolt.
– Te vagy a nagypapám?
Lucius arca ugyan megvonaglott a megnevezéstől, de bólintott.
– Az én fiam a te apád. Tetszik a neved – ereszkedett fél térdre. – Méltó a Malfoyokhoz.
– És a tiéd? Téged hogy hívnak? – kérdezett vissza őszinte kíváncsisággal Scorpius.
– Lucius Abraxas Malfoy – nyújtotta a kezét a fiú felé, aki először megszeppent a mozdulattól, utána azonban határozottan megragadta a kis ujjaival.
– Scorpius Hyperion Malfoy – mutatkozott be úriemberhez illőn, majd hirtelen felpillantott, és elmosolyodott. – Szia, anya!
– Eressze el a fiamat, és hagyja el a birtokot! – figyelmeztette egy rideg, női hang, ezzel egy időben egy pálca hegye fúródott a tarkójának. Lucius rámosolygott a zavarodottnak tűnő fiúra, majd lassan felegyenesedett, s két karját eltartva magától, megfordult.
– Kegyed bizonyára Astoria Greengrass – biccentett a nőnek, akinek sötétkék szemében düh és féltés tombolt.
– Astoria Malfoy – igazította ki kimérten a fiatalasszony, a pálcáját rezzenetlenül a férfira szegezve, amivel kivívta annak elismerését.
– Látom, Draco remekül választott – mosolyodott el. – Fiatal, csinos és elszánt…
– Hagyja el a birtokot! – ismételte meg a nő összeszűkült szemmel.
– Ellenkező esetben nem csak fenyeget a pálcájával…? – nevetett fel, majd Scorpiusra pillantott, aki értetlenül nézte őket. – Kétlem.
– Nem is kell megtennie – csatlakozott egy férfihang is a társalgáshoz, s a hang tulajdonosa, megkerülve őt, a nő mellé állt.
– Vidd be Scorpiust a házba! – utasította Draco a feleségét, s a pálcáját az apjára szegezve megvárta, míg az asszony és a gyermek eltűnik az épület hatalmas ajtaja mögött.
– Megismerkedtél hát a családommal – jegyezte meg szárazon. – Mit akarsz itt, apám?
– Bevallom, kíváncsi voltam, hogyan boldogulsz – felelte Lucius, miközben lejjebb eresztette a kezét.
– Ostobaság volt idejönnöd. Ostobaság volt megszöknöd – mondta Draco. – Ha elfognak, kivégeznek.
– Talán igazad van… – tűnődött el Lucius. – De inkább halok meg harc közben, mint egy székhez láncolva, miközben puszta emberbaráti cselekedetként mérget itatnak velem.
– Már megint az elveid… Nem nevelték ki belőled az Azkabanban? – gúnyolódott Draco.
– Úgy látom, nem bízol bennem, fiam – pillantott a férfi a rászegeződő pálcára. – Helyes. Nem hiába tanítottalak meg rá. Ellenben a fiad… Nem elég gyanakvó.
– Hagyd rám Scorpius nevelését! – fortyant fel Draco. – Éppen elég, hogy az én gyerekkorom az állandó tanítással, elvsulykolással telt! – döfött kissé előre a pálcájával.
– Nahát, érzékeny pontra tapintottam? – nevetett fel halkan. – Mit teszel, ha netán folytatom ezt a kis játékot? Megátkozol?
– Sosem tenném a fiam előtt! – sziszegte a fiatalabbik férfi. – Azt hittem, rájöttél már, hogy én nem az vagyok, akinek nevelni akartál!
– Nem, valóban. Arra sem számítottam, hogy feladsz – izzott fel a harag Lucius szemében.
– Ezért jöttél hát? – kérdezte Draco. – Hogy bosszút állj rajtam? És most? Mi következik? Ki akarsz hozni a sodromból, s megpróbálod bebizonyítani, hogy én sem vagyok különb nálad?
– Megtehetném – lobbant fel valami furcsa fény a férfi tekintetének mélyén.
– Csakhogy én nem vagyok gyilkos – jelentette ki Draco.
– A lelked mélyén az vagy – mondta kíméletlenül Lucius. – Lehet, hogy még sosem mondtad ki senkire a Halálos Átkot, de ismerd be: akkoriban a véremre szomjaztál. Bosszút akartál, elégtételt venni rajtam, amiért keményen bántam veled, s mert a Nagyúr szolgálatába állítottalak… A halálomat akartad.
– Így volt! – kiáltott fel Draco, és dühödten közelebb lépett Luciushoz. – Azt akartam, hogy szenvedj, amiért akaratom ellenére rám sütötte a Jegyet! Azt akartam, hogy érezd annak a szenvedésnek legalább egy aprócska hányadát, amit másoknak okoztál! Azt akartam, hogy… – csuklott el a hangja hirtelen.
– Mit? – kérdezte a férfi, s kihasználva fia figyelmének pillanatnyi lankadását, a zsebében rejlő pálcára simította az ujjait. – Mit akartál?
– Azt akartam, hogy megbánd mindezt… hogy ha eljön az ideje, nyugodt lelkiismerettel halj meg – suttogta Draco, és leeresztette a karját.
Lucius csak nézte a megtörtnek tűnő fiatalembert, majd annak lába elé hajította az újabb gyilkosság árán szerzett pálcát.
– Tégy hát, amit akarsz – közölte nyugodtan, emelt fővel várva a döntést.
– Sajnálom apám – nézett Draco elszántan apja szemébe, s bár a tekintete mélyén valóban ott bujkált a bűntudat, a vonásai nem árulkodtak érzelemről. – Az aurorok már…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, pukkanások egész sora hangzott fel, s a következő pillanatban négyfelől villantak az átkok.


VÉGE




2009. augusztus 5.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)