Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Másnap Marta hajnalban keltett, behozta a ruháimat. Gyorsan kiöntöttem a mosdótálba a vizet, dideregve megmosakodtam, utána sietve felvettem a ruháimat. Egy inget is kaptam a posztóruha alá, ettől kissé jobban éreztem magam. Lesiettem a konyhába, ahol éppen begyújtották a tűzhelyet. A szakácsnő vékony szelet kenyeret és egy pohár tejet tett elém reggeli gyanánt. Marta is leült az asztalhoz, és ő is ugyanazt a kosztot ette, mint én.

A reggeli végeztével felállt, intett, én pedig követtem. A konyhából több ajtó nyílt, mi a jobb oldali felé igyekeztünk. Egy közepes nagyságú szobába értünk, ott a szemben lévő falat kék és sárga színű szekrények takarták. A jobb kéz felőlit ugyanolyan színű polcok borították, melyeken vödrök sorakoztak. Alul a kékek, felül a sárgák. Ez a színösszeállítás volt jellemző a vizes dézsákra is, amik az udvar felé nyíló ajtó mellett álltak.

Amikor beléptünk, éppen vizet öntött egy fekete bajszos, ősz hajú, szikár, erős ember a sárga dézsába. Jacksonnak hívták, és a mindenesnek nevezte magát, amikor bemutatkoztunk. Már gyerekkorától itt dolgozott, még az Ordway család idején lépett szolgálatba.

– Akkor még másképpen mentek a dolgok – sóhajtotta, és elmerült a régi emlékekben. Ezután rám nézett vidáman, és folytatta: – Minden hónapban legalább egyszer estélyt rendeztek, a legfinomabb hölgyek és legelegánsabb urak jöttek szép hintókon, vagy ötven cselédet alkalmaztak, és az épület sem volt így leromolva.

– Én azt hittem, ez a birtok Ethelda nénié… öhm, az asszonyunké volt mindig.

– Á, dehogy – legyintett. – Úgy huszonegy éve vette meg az előző férje. Az Ordway gyerekek nem akarták, és nem is tudták megtartani. Sajnos az apjuk nagyon rosszul bánt a pénzzel – magyarázta. – A fiatalok az öreg halála után külföldre költöztek szerencsét próbálni. Asszonyomnak mindig nagy álma volt ez a birtok – tért vissza a mostani tulajdonosra. – Fiatalkorában …

– Jack, ne fecseréssz, hanem hordd a vizet! – mordult rá Marta. – Nekünk is dolgunk lenne.

– Jól van, galambom – viccelődött vele a férfi. – Sietek, és hozom a vizet, nehogy munka nélkül maradj – azzal az udvar felőli ajtó mögött eltűnt.

Marta ezután az egyik kék polchoz lépett. Levett róla egy vödröt, és a kék dézsához lépett.

– A takarításhoz kék dézsából vedd a vizet! Esővíz, nem kell bele annyi mosószer – mondta, és a dézsában lévő merővel vizet kanalazott a vödörbe. – A sárga dézsában kútvíz van, azt használjuk főzésre, meg ivásra, az emberi fogyasztásra alkalmas. Szóval minden olyan szer, ami az egészségre ártalmas a kék, amelyik nem, az pedig a sárga szekrényekben van. Könnyű megjegyezni, az orvosok is kék üvegekbe tárolják a mérgeket. Mindig a megfelelő színű mérőkkel és edényekkel lehet őket használni – magyarázta.

Miután kész lett, egy üvegajtós kék szekrényhez lépett, amiben különféle, gondosan felcímkézett üvegek sorakoztak: trisó, klórmész, mosószóda, hamulúg. A mosószóda feliratúból tett két kanállal a vízbe. A szekrény aljából koszosnak tűnő, száraz rongyokat, és súrolókeféket vett elő. Utóbbiakat a, mosószódás vízbe dobta. Ezután fogta a vödröt, a konyhán kért gyertyát. Az előcsarnokba sietett, én pedig hűségesen követtem.


Letette a fekete kőpadlóra a vödröt, a gyertyával néhány másikat meggyújtott a kis asztalokon, amik a csarnok két végében álltak. Alig világította be a helyet a pár szál vékony gyertya, épphogy láttunk valamit. Marta elmesélte, hogy néném nem engedi a nagy csillár gyertyáit meggyújtani, csak ünnepnapokon.

– Ha a köveket egyenként, sorjában sikálja fel az ember, nem kell hozzá sok fény, hogy mindet megtisztítsa – szajkózta Marta, a valószínűleg a nénémtől hallott újabb butaságot.

Már hogy lehetne sötétben felsúrolni? Hiszen nem is látjuk a piszkot! – gondoltam magamban értetlenkedve. De nem feleseltem. Marta nem tehetett arról, hogy a néném zsugori, és rendkívül különleges felfogásai vannak a takarékoskodásról. Csak spórolásból kell szinte sötétben dolgozni, mert drága a gyertya.

– A belső saroktól kell kezdeni – megmutatta a helyet –, körkörösen dörzsölni pontosan tízszer minden kockát, majd ezzel a ronggyal – megfogta az egyik koszosat –, szárazra törölni, így mire kész az ember, a padló is száraz. Próbálja meg, de előtte vegye fel a kötényt, mert asszonyom nem örül, ha összekoszolják a ruhát, akkor gyakran kell mosni, és az anyag kopik – mondta, és felém nyújtotta a másik anyagot.

Sosem volt a kezemben még ilyen mocskos, undorító holmi, de nagy levegőt vettem, és felkötöttem. Nem akartam verést kapni, mert bekoszolom a ruhám. Még az is megfordult a fejemben, hogy amíg nem jár le a kihordási idő – ami Marta szerint minimum két, de inkább három hét –, talán nem is kapok tiszta ruhát, és egy szál ingben kell legközelebb a padlót súrolnom. Marta elmesélte, hogy havonta egyszer, ha jobban használódnak a dolgok, akkor talán kétszer jön a házhoz egy mosónő, aki minden szennyest kimos. A néném gazdaságosabbnak találja ezt a módszert, mint itt tartani, etetni-itatni még egy alkalmazottat, amikor havonta csak egyszer-kétszer van szükség rá. A kisebb holmikat, fehérneműket, viszont nekünk kell tisztítani.

Odaléptem a vödörhöz, letérdeltem. Belenyúltam a jeges vízbe a súrolókeféért, utána az előbb látott mozdulatokkal megtisztítottam a követ és letöröltem. Marta a harmadik kőlap után magamra hagyott, mert el kellett mennie, hogy előkészítse az úrnője reggelijét. Ahogy tudtam, iparkodtam, de a kezemet marta a mosószer, a hideg víztől meg elgémberedtek az ujjaim, és minden mozdulatnál fájtak, így lassan haladtam. Már erősen pirkadt, mire a vége felé értem.

– Maga még ezt csinálja? – kérdezte meglepetten Marta, amikor visszajött. – Az asszonyom mindjárt lejön – pillantott idegesen a lépcsősor felé –, ha meglátja, hogy még itt piszmog, baj lesz – hadarta. Sietve elment, és pár perc múlva kötényben, súrolókefével és egy ronggyal tért vissza, s gyakorlott mozdulatokkal fürgén mosta a maradék köveket.

Így öt perc alatt végeztünk. Alig csuktuk be magunk után az ajtót, hallottuk, ahogy a néni leereszkedik a lépcsőn. Marta a konyhába érve letépte rólam a koszos kötényt, gyorsan a zöldségekhez ültetett, és kést nyomott a kezembe, hogy pucoljam őket.

Előttem egy kupac hámozott burgonya virított, így olybá tűnt, mintha régóta ezzel bíbelődtem volna. Marta a vödörrel és a takarításhoz szükséges holmikkal eltűnt a dézsás szobában, egy pillanat múlva vissza is tért. Alig kezdett bele egy répa tisztításába, amikor a néni megjelent a konyhában. Szúrós szemével körbenézett, és elégedetten mosolygott rám.

– Mindig mondtam, hogy a nádpálca és a szigorú szabályok csodákra képesek. Alig egy napja vagy itt, és máris időben kelsz, teszed a dolgod – jegyezte meg szárazon. A szakácsnőhöz fordult, bementek a kamrába, és kiadta az ebédhez szükséges hozzávalókat. Utána elment.

A zöldségpucolás után megint kimentem az udvart söprögetni. Ma már kabátot is kaptam, így sokkal kellemesebb volt odakint, és be is tudtam fejezni a munkám, mire tálalni kellett. Most csak a néni volt egyedül a kis szalonban, ennek ellenére remegett a kezem, mivel a súrolástól nagyon kifáradt. A konyhában ma is várt a meleg ebéd.

– A kocsis és Mr. Jackson nem jönnek enni? – kérdeztem Mrs. Millert, miközben leültem a helyemre. Tegnap sem láttam őket ebédnél, de azt hittem, valami dolguk akadt, azért nem jöttek.

– Ők nem esznek velünk. Jack a kertészlakban lakik, ott szoktak ebédelni – válaszolta, és az asztalra tette a levest.

– Miért?

– Marta még hajadon, nem illene, ha idegen, ráadásul nőtlen férfiakkal ebédelne – felelte a szakácsnő.

– De ismeri őket – vetettem ellen.

– Jack és Mr. Darden nem rokona vagy férje Martának, tehát idegenek – magyarázta türelmesen a szakácsné. – Ezenkívül, veled együtt már két hajadon ül az asztalnál, úgyhogy férfiak továbbra sem ebédelhetnek velünk.

Ebéd után következett a mosogatás, utána a tyúkóljárás. Egy tojást sem törtem össze tisztítás közben, így vacsorára én is kaphattam a rántottából. A hálóingem előző éjszaka megszáradt rajtam, így ezen az éjjelen nem kellett a paplan alatt dideregnem. A néném azért feljött ellenőrizni, hogy vettem-e fel alsót. Örömmel látta, hogy tanulok, így megengedte, hogy a ruháim a szekrényemben legyenek. De nem felejtette el megemlíteni: ha még egyszer rajtakap, hogy feleslegesen koptatom a holmijait, akkor ismét elveszi őket.

Ahogy az esti ima után befészkeltem magam a paplan alá, visszagondoltam az elmúlt napra, és örültem, amiért az igyekezetem jutalma nem maradt el. Nem kaptam verést.


Másnap ugyanaz volt a dolgok menete, a súrolásba most is besegített Marta. Már a zöldséget pucoltam, amikor jött a néni. Végignézett rajtam, de kezdeti elégedett mosolya lehervadt, összeszorította ajkait. Miután kiadta az ebédhez valókat a szakácsnénak, hozzám szólt.

– Gyere!

Követtem, de éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem értettem, mit követtem el, mindent úgy csináltam, mint előző nap, és még grimaszokat sem vágtam.

A kúria egyik elhagyatott szárnyába, egy poros, hideg, emeleti szobába vezetett, ahol minden bútort védőhuzatok takartak. Az ajtót becsukta,felém fordult.

– Azt hiszed, lopom én a pénzt? – kiáltotta ingerülten.

– Nem értem, mit akar ezzel mondani – értetlenkedtem. El se tudtam képzelni, mit tettem, ami miatt ilyen mérges lett.

– Nézz magadra! Mint valami mocskos koldus! – fintorgott.

Végignéztem magamon, ám mivel semmi különöset nem láttam, visszanéztem rá értetlenül. Ezért kaptam egy nagy suhintást a nádpálcával, a fejem irányába, de mivel magam elé rántottam a kezem, a karomat érte az ütés. Megfeledkezve magamról, megfogtam a fájó részt, és fel is kiáltottam.

– Látom, semmit nem javultál, csak el akartad velem hitetni, hogy rendes lány vagy! Pedig olyan mocskos a lelked, mint a ruhád! – fröcsögte.

Lenéztem, és ezúttal megláttam a szoknyámon egy saras foltot. Valószínűleg a kötényem félrecsúszott, és piszkos lett a padlótól, amikor súroltam. Mivel azt hitte, még mindig nem látom a foltot, ismét kaptam egyet a vesszővel.

– Miért bánt mindig? Én mindent megteszek, amit mond! – kiáltottam neki könnyes szemmel. – Miért csinálja ezt? Miért gyűlöl? Én nem bántottam magát, egy rossz szót sem mondtam soha.

– Te rossz lány vagy. Mindig is az voltál. Ezen mit nem értesz? Én csak meg akarlak javítani, hogy rendes lány legyen belőled.

– Én nem vagyok rossz. Mindig illedelmes voltam a nénivel és mindenkivel. Nem bántottam senkit, pláne nem úgy, mint maga engem.

Közelebb lépett hozzám, és én ösztönösen hátráltam.

– Sajnállak, hogy vak vagy, nem látod magadat, és azt, hogy másoknak mit ártasz csupán a létezéseddel – sziszegte.

Nem értettem, miért mondta ezt. Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elment az esze a nagy hitbuzgóságában. Rájöttem, bármit teszek is a továbbiakban, ő mindig találni fog okot arra, hogy bántson. Hiszen azt hiszi, hogy amikor igazán igyekeztem, hogy el akartam vele hitetni, hogy rendes lány vagyok. Hazug kis ördögfiókát lát bennem.

– Takarodj a szemem elől! – sziszegte villámló tekintettel.

Nekem sem kellett kétszer mondani, úgy eltűntem előle, mint valami igazi démon. A napom további része a szokásos rutin szerint telt, azon kívül, hogy mindig kikaptam valamiért; ha nem szépen kockáztam a zöldséget, ha szerinte túl lassan kínáltam a süteményeket a barátnőinek, a vendégeskedés után megkaptam a jussom. Így ment ez estig, szerencsére nem jött fel ellenőrizni, hogy koptatom-e feleslegesen a ruháját.


A szombat verés nélkül múlt el, mi több, nem moshattam fel a padlót. Ne higgye senki, hogy megkönyörült rajtam a néném, esze ágában sem volt. Csak nem akarta, hogy esetleg valaki észrevegye a vörös kezem a templomban a vasárnapi misén. Igaz, az aggodalma felesleges volt, hiszen kesztyű nélkül egy tisztességes kisasszony nem lép ki a házból.


Vasárnap egyszerű, fekete kartonruhát adott rám, ami kicsit bő volt, de tiszta és alig használtnak tűnt. Ugyanolyan kalap és kesztyű tartozott hozzá.

A templomban a szívem felderült, de nem a mise miatt, hanem mert megláttam Glennt. Hamarabb hazajött, mint gondoltam. Alig vártam, hogy vége legyen a szertartásnak, mert amikor beléptünk a templomba, nem vett észre. Azt gondoltam, biztosan nem ismert meg ebben az egyszerű öltözékben. A mise alatt elképzeltem, hogyan szólítom meg, mit mondok neki. Alig vártam, hogy szép kék szemeivel beragyogja a lelkemet.

A barátnőim is észrevettem a mellettem lévő padsorban. Apollonia felé néztem, ő kissé megbiccentette a fejét, utána újra a pap szavaira figyelt. Nem értettem, miért viselkedik ilyen elutasítóan. Talán csak azért, mert nem mellette ülök, vélekedtem magamban. Eddig minden misén egymás mellett voltunk, és nem volt olyan szertartás, hogy Polly ne tett volna valamilyen mókás megjegyzést a kántor hangjára vagy a pap furcsa hanglejtésére.

Az istentisztelet nagy nehezen ért véget, a gyülekezet lassan kisereglett a templomból. Néném azonban nem az ajtó felé igyekezett; ő az atyával akart beszélgetni. Mivel nem figyelt rám, egyenesen Glenn felé lépkedtem, és szembe kerültem vele. Megállt egy pillanatra, intett a szüleinek, hogy menjenek tovább.

– Kisasszony? – kérdezte hűvösen.

– Nem is tudtam, hogy már hazajöttél Skóciából, azt hittem, írsz – mosolyogtam rá boldogan.

– Nem hiszem, hogy önre tartozna, mikor és hova megyek – mondta, szemei hidegen csillantak.

Nem értettem ezt a hűvös hangnemet és a tekintetet. Egyáltalán nem ragyogta be a lelkem, inkább megfagyasztotta.

– Glenn, de hiszen jegyesek vagyunk, nem érdeklődhetek a vőlegényem iránt? – zavaromban halványan elmosolyodtam.

– Kisasszony, a mi helyzetünk, mióta utoljára találkoztunk, jelentősen megváltozott. Nem vagyunk egyenrangúak, így a jegyességünk is érvénytelen – jelentette ki szárazon, és magamra hagyott.

Megfordultam, és láttam ahogy a szüleihez csatlakozik.

Nem kaptam levegőt pár pillanatig, fülemben csengtek a szavai. – Lehetetlen, hogy már nem szeret. Bizonyára csak a szülei miatt mondta ezt, mert… elvárták tőle – győzködtem magam.

A templom ajtajához értek a barátnőim, de amikor feléjük közeledtem, a szüleikkel egyetemben csak hűvösen fogadták a köszönésem, és távoztak. Nem értettem, miért bánnak így velem, mivel bántottam meg őket.

Talán ők sem tartanak már egyenrangúnak magukkal? Könnyek szúrták a szemem, de visszatartottam őket.

Lassan mindenki elment. Egyedül maradtam a templomban. Majdnem egyedül. Néném kellemesen duruzsoló hangon beszélt az atyával, feléjük fordultam. A néném arca megtelt élettel, a szemei csillogtak, nagyon boldognak tűnt, amiért olyan emberrel beszélgethet, aki Istent képviseli a halandók között.

Szomorúan leültem az egyik padba, és egy otthagyott zsoltáros könyvet lapozgattam, de csak néztem az oldalakat, nem láttam a betűket. Fájt a szívem, amiért Glenn olyan hidegen szólt hozzám, és a barátnőim is csak kényszeredetten köszöntek nekem. Mindig az agyamba tolakodott a gondolat, hogy Glenn csak a szülei miatt volt olyan kimért, egyre határozottabban hinni akartam, végül hittem is ezt, és úgy gondoltam, a barátnőim is csupán a szüleik nyomására viselkedtek így velem. Elhatároztam, hogy írok nekik levelet, és kényszer nélkül megírhatják nekem a valós helyzetet: még mindig kedvelnek, csak muszáj engedelmeskedniük a szüleiknek.

Elmém ridegen elutasította azt a gondolatot, hogy végérvényesen elfordultak tőlem. Visszaidéztem a sok boldog órát, amiket együtt töltöttünk: játszottunk a parkban, vagy teáztunk a kis szalonban, és a városi pletykákat hallgattuk Shara előadásában. Glenn is állandóan a fejemben járt, a vallomásai, a szeme, ahogy régen rám nézett…

– Tudom, hogy még mindig szeret – suttogtam magamnak.

A templom után kimentünk a várostól kissé messzebb elterülő temetőbe, meglátogatni apa sírját. Mivel nem volt pénzem virágot venni, üres kézzel sétáltam a kavicsos úton. Néném, egy kis fonnyadó virágokból álló csokrot szorongatott. Úgy gondolta, felesleges pazarlás szép virágot vinni télen a temetőbe, hiszen másnapra úgyis megfagynak. Hozzá kell tennem, elég enyhe novemberünk volt, még egy reggel sem fagyott.

Apa sírjánál a vázák friss virágokkal voltak tele, és a halmon is megannyi koszorú volt, sokkal többnek tűnt, mint a temetésén. Néném kivett a csokrából két szál kókadt szegfűt és a szépek mellé rakta. Elment elhunyt rokonai sírjához és mindegyikhez tett virágot.

Én apa hantjánál maradtam, és csak néztem a sírkő feliratát. Többször elolvastam a nevét, mire újra fájdalmasan tudatosult bennem, hogy meghalt. A torkom elszorult, könnyeim kicsordultak. Hirtelen az a képtelen ötletem támadt, hogy apa nem is halt meg, hogy élve temették el. Olyan hihetőnek tűnt ez a képzet! Már majdnem leborultam a földre, hogy a két kezemmel ássak le egészen a koporsóig, és kiszabadítsam őt, amikor valaki hozzám szólt.

– Kár szegény Mr. Mildborowért, őszinte részvétem.

Hátrafordultam, az idős temetőgondnok állt mögöttem.

– Ezeket a virágokat tegnap hozták – mutatott a fehér krizantémok felé. – Ha egy távoli ismerőse vagy üzletfele erre jár, hoznak virágot – intett a friss koszorúk irányába.

Elnéztem a gyönyörű növényeket. Jó érzéssel töltött el, hogy apára emlékeztek a barátai, nem úgy, mint rám az enyémek.


Miután hazaérkeztünk, minden bátorságomat összeszedtem, és megkérdeztem a nénémet, tudna-e papírt, tollat meg tintát adni, mert levelet szeretnék írni.

– Ugyan kinek írnál? – kérdezte gúnyosan, miközben közelebb húzta kedvenc székét a kandallóhoz.

– A barátaimnak.

– És mit akarsz írni? El akarod panaszolni, hogy bánok veled? – kérdezte szemrehányóan, miközben leült. – Nehogy azt hidd, hogy a régi barátaidat érdekli a sorsod. Pénz nélkül az embert semmibe veszik, és neked egy penny vagyonod sincs – mondta szárazon.

Nagyon elszomorodtam a szavaira, hiszen kimondta a félelmeim, azt, hogy már egy barátom sincs, és nem is szeretnek és nem is érdekli őket a sorsom.

– Én akkor is szeretnék írni levelet.

– Kinek? – húzta fel gyanakvón a szemöldökét.

– Glenn Brightmoore-nak.

– Nincs értelme, és rendes, tisztességes lányok nem leveleznek idegen férfiakkal – jelentette ki határozottan, és a ropogó tűz felé fordult.

– Ő nem idegen, a vőlegényem – jegyeztem meg árnyalatnyi éllel a hangomban.

– Valóban? – lesajnáló pillantást vetett felém. – Ez esetben írhatsz neki. Egy darab levélpapírt adok, tollat és megfelelő mennyiségű tintát… – Megvárta, míg felcsillan a szemem az örömtől, utána látszólag egykedvűen folytatta, és lerombolta kis reményemet – …amint kifizeted nekem az árát. Manapság nem olcsó a levélpapír, és a tinta sem – tette hozzá mellékesen.

– De nekem nincs semmi pénzem.

– Akkor sajnálom – sóhajtotta, de ebben a sóhajban egy szikra sajnálat sem volt.

– És ha nem eszek két napig vacsorát? – jutott eszembe az egyetlen lehetőség, amivel kifizethetném a levélpapírt, meg a többit.

Ezen elgondolkodott.

– Három napig, és reggelit sem, így kijön az ára – egyezett bele. – De egyszer írhatsz havonta, akármennyit is koplalsz, és csak egy levelet, úgyhogy jól fontold meg, kinek írsz, és mit. Ha megtudom, hogy engem pocskondiázol a leveleidben, arra nagyon ráfaragsz.

– Nem állt szándékomban magára egy betűt is pazarolni – szaladt ki a számon.

A büntetés nem maradt el. A néni, amint visszatértünk a templomból, a pálcáját ismét az övére akasztotta, és most nagyot sújtott rám.

– Te szemtelen kis ördögfióka! Én jó vagyok veled, megengedem, hogy levelet írj, holott drága a papír, és te szemtelenkedsz. Tanulnod kell egy kis tisztességet, te hálátlan teremtés!

– Kikoplalom az árát! – vágtam a szavába, nehogy azzal áltassa magát, hogy jó velem.

– Négy nap! Ha jobban belegondolok négynapi reggeli- és vacsoramegvonás fedezi a leveled költségét, hiszen fel is kell adni. – És mielőtt feladatnánk, látni akarom a címzést, nehogy rosszul írd rá, és illetéktelen kezekbe kerüljön. Most pedig menj a szobádba, és imádkozz Istenhez, hogy segítsen neked jobb emberré válni, hogy ne szemtelenkedj még egyszer a jótevőddel.

A szobámba siettem, ahol kellemes langyos idő fogadott. Átöltöztem a hétköznapi ruhába. A kéményfalnak dőltem, és élveztem a téglákból áradó meleget. Eszem ágában sem volt azért imádkozni, hogy „megjavuljak”.

Pár perc múlva kopogtak az ajtómon, és én mindjárt tudtam, hogy nem a néni az, mert ő nem szokott ilyen udvarias lenni. Marta nyitott be, tálcáján, amin egy darab, az átlagosnál kisebb levélpapír volt – úgy tűnt mintha egy normális méretűt kettévágtak volna –, fél üveg tintát, tollat, meg borítékot egyensúlyozott.

Levettem az asztalról a mosdótálat, ahova így letette a tárgyakat. Kiment, én pedig leültem, és íráshoz készülődtem. Már majdnem leírtam az első gondolatom, ami az eszembe jutott, de még időben észbe kaptam, hogy nem otthon vagyok, és elmúltak azok az idők, amikor halmokban álltak a levélpapírok az íróasztalfiókomban. Akkoriban akár négy piszkozatot is képes voltam a kukába hajítani, mire elkészültem a végleges formával, és általában nem egy, hanem legalább hat oldalt teleírtam.

Sokáig gondolkoztam, mi lenne a helyes megszólítás: – Drága Glenn, vagy Kedvesem? – De aztán eszembe jutott a templomi hűvös viselkedése, és inkább hivatalosabb megszólítást gondoltam helyénvalónak. Mr. Brightmoore… – Ez túl hivatalosnak tűnt, nem akartam, hogy azt higgye: megbántott, és ezért írok sértetten és hidegen. Azt akartam, hogy tudja, még mindig szeretem. Végül engedtem a csábításnak, és a Drága Glennt írtam le. Egy óra múlva kész is volt a rövidke levél.

Drága Glenn!
Kimondhatatlanul boldoggá tesz, amiért ismét itthon tudhatlak. Rettentően sajnálom, hogy a templomban olyan modortalanul kérdezősködtem, de annyira örültem neked, nem tudtam parancsolni magamnak. Szeretnék veled találkozni, úgy gondolom, ha bejelentkezel hozzánk, a néném nem kifogásolhatná a látogatásod.
Kérlek, válaszolj mihamarabb!
Szeretettel,
Manon


Remegő kézzel tettem borítékba a levelet, lezártam, és megcímeztem. Alig vártam, hogy másnap legyen, és fel lehessen adni.

Az ajtó nyílt, tudtam, hogy ezúttal a néném jött be.

– Kész vagy? – kérdezte szárazon.

– Igen, asszonyom.

Az asztalhoz lépett, és mielőtt bármit szólhattam volna, elvette előlem a levelet, és ellenőrizte a címzést. Ajkán gúnyos mosoly játszott.

– Jackson holnap bemegy a városba, és feladja – mondta végül, és a köténye egyik zsebébe süllyesztette a borítékot.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)